Hányan ébredünk fel ezzel a gondolattal egy nyári napon: „Ma reggel még nem tudok szinte semmit az első világháborúról. De estére szeretném, hogy mindent tudjak róla.” Akit még a reggeli kávé után sem hagyna nyugodni ez a gondolat, annak John Keegan, a nemrég elhunyt brit illetőségű hadtörténész könyve az egyik legjobb és legolvasmányosabb választás.

Az Akadémiai Kiadó gondozásában a Hadiakadémia sorozat köteteként magyarul is megjelent, 1999-es mű nem az első, és szerencsére nem is az utolsó abban a sorozatban, amely (egyebek mellett) a méltán ismert hadtörténész monográfiáit tárja az olvasó elé. Természetesen egyetlen szerző sincs könnyű helyzetben, ha olyan témát kell A-tól Z-ig feldolgoznia, amit már jó néhányan feldolgoztak korábban – ráadásul mindezt a szakmai igényeknek és az egyszeri, a szükséges alapismeretekkel rendelkező olvasó ízlésének egyaránt megfelelő módon. Keegan összefoglalója azonban az erős mezőnyben is megállja a helyét, és bátran javasolható mindenkinek, aki a hadműveletek és a bennük részt vevő alakulatok mélyebb megismerése mellett szeretné megérteni azt is – tudományos szenvtelenséggel szólva -, hogyan illeszkedik az első világháború a XX. századi technológiai és társadalmi folyamatok egészébe.

Ezzel a tágabb kontextussal már az első fejezetben találkozhatunk. Keegan bevezetőjében aláhúzza, hogyan jelentette az első világháború az első lépések egyikét a második, még kiterjedtebb pusztítással járó világháború felé vezető úton. Kifejti azt is, hogyan állt szemben egymással a minden érintett európai államban jelen lévő katonai elit és azok az értelmiségiek és gazdasági szereplők, akik a technológiai fejlődés és a növekvő összefonódottság – ma úgy mondanánk, globalizáció – révén elképzelhetetlennek tartották az újabb fegyveres konfliktus kirobbanásának lehetőségét. Kitér arra is, hogy a hidegháborúval ellentétben a XX. sz. elején nem létezett olyan általánosan elfogadott nemzetközi vitarendező testület sem, amely a többoldalú diplomáciai megoldás lehetőségét kínálta volna. Sem szervezeti, sem technológiai szempontból.

Az utóbbi aspektus pedig legalább ilyen fontos Keegan szerint. A háború kirobbanását megelőző években elvben már rendelkezésre álltak azok a megoldások, amelyek a jövőben mind a tárgyalásos válságkezelés, mind a hatékony hadvezetés eszközeivé váltak (így például az olyan kommunikációs eszközök, mint a rádió). Ugyanakkor korlátozott elterjedésük egyszerre gátolta a nemzetközi egyeztetések sikerességét, ahogyan a harcok kirobbanása után immár a gyors hadműveleti döntések meghozatalát is.

A könyv második fejezetében megismerkedünk azokkal a nagyszabású logisztikai-felvonulási tervekkel, melyeket a háborút megelőzően minden egyes európai állam elkészített. A fejezet érzékletesen mutatja be azokat a hatalmas, elsősorban a hadseregek vasúti és közúti mozgatását megtervező dokumentumokat, melyek a résztvevő hatalmak mozgósítási és felvonulási rendjének sarokkövei voltak. Egyúttal nem feledkezik meg a személyes nézőpontról sem, szinte összenőtt egységként mutatva be Schlieffent és a nevével fémjelzett tervet. A szárazföldi tömeghadseregek mozgatása Keegan nézete szerint olyan mértékben determinálta a korabeli katonai tervezők gondolkozását, matematikai képletekké leegyszerűsítve a folyamatot, hogy az utána logikusan következő kérdés - nevezetesen mi is történik, ha a felvonuló csapatok egyszer csak találkoznak - nagyrészt nyitott maradt. 

A hátországból a frontra szállítás idejének lerövidítésére koncentráló tervek a szerző szerint egyszerre befolyásolták a szemben álló politikai blokkokat is. A hidegháború kölcsönös nukleáris fenyegetéséhez hasonlóan a katonai mozgósítás minden magasabb szintje arányos választ generált a másik tábor államaiban, elkerülendő, hogy katonáikat kvázi a laktanyákban érje az ellenség gyorsabban felvonuló hadereje. A politikai szándék hiányán túl Keegan meggyőződése szerint ez volt az egyik oka az 1914 nyári válság eszkalálódásának, mely a Monarchia és Szerbia közti vitából végül kölcsönös hadüzenetekhez és a háború kirobbanásához vezetett.

Itt veszi fel a mű az események részletesebb, némiképpen felsorolás-jellegű sorrendi ismertetését, nyomon követve az 1914 nyári diplomáciai jegyzékváltásokat, a valós idejű kommunikáció hiánya okozta bizonytalanságot és az ellenfél mozgósításától való félelemből eredő reakciókat. Az események eszkalálódását olvasva az az érzésünk támadhat, hogy azokban a nyári napokban Európa megállíthatatlanul robogott a harcok kirobbanása felé, melyek megakadályozására – úgymond strukturális okokból – akkor sem lett volna lehetőség, ha erre az állami vezetők elkötelezik magukat.  

A könyv negyedik fejezetében aztán kezdetét veszi maga a háború, s innentől kezdve a könyv egészén végigvonul a különböző hadmozdulatok bemutatásában érzékelhető kettősség. Nevezetesen, ahol több írott forrás állt rendelkezésére az események feldolgozásához – itt leginkább a nyugati frontra, illetve általában az „angolszász” hatalmak műveleteire kell gondolni -, ott a hadműveletek ismertetése is jóval részletesebb, gyakran az egyes alakulatok szintjére lebontva követik az eseményeket. Ahol azonban Keegan kutatása során hiányos forrásokkal szembesült (legalábbis az által elérhető és olvasható források terén), ott az események leírása is általánosabb. Különösen igaz ez a keleti front hadműveleteire, a balkáni harcokra, illetve általában a Monarchia, Oroszország és Törökország összecsapásaira, amelyeket olykor Keegan sem tárgyal részletesebben, mint akár egy-egy alaposabb felsőoktatási történelemtankönyv.

A fentieket tükrözi az 1914-es kezdeti hadműveletek bemutatása Nyugat-Európában. A német csapatok Belgiumba betörését, majd a kezdeti összecsapásaikat a belga erődök, a francia csapatok és a britek expedíciós ereje alkotta védelemmel részletesen, a különböző hadseregek mozgásának irányát bemutatva vázolja fel Keegan. Hasonlóan érzékletesen írja le, hogyan mentek át védelembe a németek az év végén, miután a győzelem gyors kivívása és Párizs bevétele nem sikerült nekik - azaz hogyan alakult ki a nyugati frontot egészen a háború végéig jellemző lövészárok-hadviselés. A könyvben talán egyedül ebben a fejezetben tér ki Keegan a civilek elleni atrocitásokra (elsősorban a németek részéről a belga lakosság ellen a hadművelet kezdeti szakaszában), a maga módján hozzájárulva az „agresszor-kérdéskör” vitájához. A keleti fronton némiképp másfajta, kevésbé statikus hadviselés zajlott, melyet Keegan jóval rövidebben ír le.

Azonban a hadviselés mikéntjét részletesen érzékeltető beszámolók és alakulat-leírások hiánya mellett is rendelkezésre állnak olyan adatok, amelyekből az olvasó rádöbbenhet, miért jelentett az első világháború új fejezetet a hadtörténelemben. Ez pedig a veszteségek alakulása – az ezrek, tízezrek, százezrek csak úgy repkednek Keegan oldalain, a keleti fronton legalább annyira, mint Nyugat-Európában. Ezek a hatalmas számok állítanak emléket azoknak az új harceszközöknek, melyek lehetővé tették az élőerő egyre hatékonyabb és egyre fokozottabb pusztítását (ld. sorozatlövő fegyverek, tüzérség, harci gázok), miközben a valóban hatékony, taktikai előnyökre váltható alkalmazásukhoz egy sor kiegészítő felszerelés egyelőre hiányzott.

A további fejezetekben Keegan sorra veszi az 1915-ös év „átvezető” eseményeit, majd jelentősebb terjedelmet szentel 1916 mindent felőrlő mészárszékeinek, miközben továbbra is jelen van a források által determinált kettősség. Például a Gallipolinál vívott csatát, melyben a Brit Birodalom különböző tájairól odaszállított egységek vettek részt, nagy alapossággal mutatja be Keegan. Ugyanakkor a gyarmati háborúkra, a keleti hadszíntér eseményeire, vagy éppen a hamarosan megnyíló olasz hadszíntérre jóval vázlatosabban tér ki. A másik nehézséget az olvasás során a térképek használata jelenti: néha már hosszú oldalakon keresztül olvashatunk egy-egy hadsereg műveleteinek különböző irányairól az éppen tárgyalt hadművelet vagy csata során, és csak valahol a fejezet közepén botlunk bele egy többé-kevésbé részletes térképbe – máskor viszont egyszerűen csak hiányoznak az ábrák. Ugyanez igaz a történeti leírások közé illesztett személyes beszámolókra és idézetekre; néha találkozunk velük, néha egyáltalán nem.

 
A könyv nyolcadik fejezete tárgyalja a nyugati front sorsának további alakulását (pontosabban stagnálását) meghatározó három ütközetet, nevezetesen Jütlandot, Somme-t és Verdunt. A jütlandi tengeri csata leírása egyike azoknak a ritka szövegrészeknek, ahol Keegan elkanyarodik a szárazföldi hadseregek műveleteire korlátozódó látásmódtól, és némi betekintést nyújt a haditengerészeti fegyvernem dilemmáiba és hadviselési szokásaiba. A viszonylagos mellőzöttség oka Keegan azon nézete, mely szerint sem a haditengerészeti hadviselés (kivéve a központi hatalmak elleni blokádot és a kiteljesedő tengeralattjáró-háborút), sem a születőben lévő légi hadviselés nem gyakorolt kifejezett, tényleges hatást a harcok kimenetelére. Ezzel szemben a fontosabbnak vélt szárazföldi eszközök terén érzékelhető a részletesség, amellyel a tankok és a harci gázok alkalmazására tér ki, vagy ahogyan – egyébként nagyon helyesen – több alkalommal is kiemeli a megfelelően vezetett tüzérségi tűz jelentőségét az ellenséges állások elleni harcok során.    

Ugyanakkor a könyv egyik nagy erőssége, ahogyan nem igyekszik relativizálni, vagy akár elítélni a milliós veszteségeket szenvedő hadseregek vezetőit. A „véres kéz” minősítés helyett egyszerűen rámutat arra, hogy megfelelő kommunikációs eszközök hiányában, az üzenettovábbítás nehézségei mellett sokszor nemhogy a tábornokoknak, de a közvetlen csapatparancsnokoknak sem állt rendelkezésére megfelelő információ arról, hogyan alakul a csata. Így jobb híján tartották magukat az előre megtervezett „forgatókönyvhöz”, és addig erőltették a térnyerést az ellenség védelmi vonalaiban, amíg rendelkezésre álló csapataik rendre fel nem morzsolódtak. Ahogyan korábban a háború kirobbanása és alakulása, Keegan nézete szerint ez a tényező is elsősorban strukturális–technológiai hátterű, és kevésbé függött az egyes katonai vezetők személyiségétől.  

Az utolsó két fejezet érzékelteti a háború negyedik évétől beálló kilátástalanságot és apátiát a nagy vérveszteségeket elszenvedő - ugyanakkor számos hadszíntéren passzivitásra korlátozott - hadseregek, valamint az egyre nehezebb körülmények közé kényszerített, hiánygazdaságra átálló hadviselő felek (elsősorban a blokád alá került központi hatalmak és Oroszország) hátországa részéről. Egy rövidebb kitekintés erejéig szó esik az oroszországi forradalmi eseményekről is. Az utolsó fejezetből pedig megtudjuk, hogy a maga módján tényleg Amerika döntötte el a háborút, és ez nem csak afféle mendemonda. Azonban úgy tűnik, a tényleges katonai érdemeiknél még fontosabb volt a hadba lépésünk pszichológiai faktora, ami egyszerre milliós nagyságrendű erősítést jelentett az antant oldalán, amellyel szemben a jelentős emberveszteséget szenvedett Németország már nem tudott, pontosabban szólva talán nem is akart újabb erőket kiállítani.

Az ilyenkor kötelező „utolsó körökkel”, a hadseregek hazatérésének leírásával és a békekötés sommás ismertetésével zárul a könyv. A történeti áttekintést befejezve az olvasó átfogó képet kaphat az első világháborúról, és maga előtt láthatja egy új korszak, a totalitárius társadalmak felemelkedését, mely egyszersmind megágyazott a korábban évszázadokig fennálló globális európai hegemónia (tegyük hozzá, azóta is tartó) hanyatlásának is.

 
Keegan jól érzékelhetően nem csupán a halálos áldozatok milliós száma, de a fenti okok miatt is „európai tragédiának” nevezi az első világháborút. Egy olyan időszak utolsó konfliktusának, ahol a technológiai fejlődés adta új, de nem kiteljesedett lehetőségek és a régebbi korok néhol idealizált, a hátországtól távolabb vívott „gentleman-stílusú” hadviselése ötvöződött egymással. (Még ha ilyen „úriemberi” hadviselés sokak szerint valójában soha nem is létezett, a műben érezhető némi nosztalgia iránta.)

Említést érdemel még a forrásjegyzék, ahol Keegan nem csak szárazon listázza a felhasznált irodalmak listáját, de kategorizál és egyúttal hosszabb-rövidebb értékeléseket is fűz hozzájuk, segítve az olvasót abban, hogy további kutatás igénye estén mely művekhez forduljon.

Keegan összefoglaló műve elsősorban azoknak ajánlott, akik tágabb történelmi kontextusban szeretnék megérteni az első világháborút, és nem riadnak vissza attól sem, hogy az általános politika- és hadtörténeti összefoglalók közé ágyazott részletesebb leírásokat olvassanak.