proletair & Rammjaeger83

„Oroszország sosem volt olyan erős, mint amilyen lenni szeretett volna, és sosem annyira gyenge, mint azt gondolják." – Vlagyimir Putyin

A viszonylagos jóléthez és nyugalmas állapotokhoz szokott laikus szemlélő evidenciaként kezeli a technológiai fejlődés töretlenségét, legyen szó akár békés, akár háborús célokat szolgáló eszközökről. Ha ehhez hozzávesszük, mennyire hajlamos volt túlzó képet festeni Nyugaton a média és a szakmainak szánt „tájékoztatás" a szovjet/orosz állam katonai potenciáljáról, és ugyanott mennyire kevés figyelmet kapott a valódi mértéke annak a gazdasági-társadalmi mélyrepülésnek, amit Oroszország a '90-es években produkált, akkor bizonyára sok külföldit meglepetésként értek az orosz hadiipar kirívó és többnyire máig kezeletlen problémái. Korábban elhíresült fegyvereket gyártó, nagy presztízsű vállalatok jóformán kénytelenek voltak a puszta túlélésért küzdeni, ami egyrészt kétségbeesettnek ható próbálkozásokra sarkallta őket, másrészt erősen kérdésessé tette, mennyire tudják a korábban realisztikusnak tűnő ígéreteiket is teljesíteni. Más esetekben pedig egyszerűen tévesen mérték fel a hadsereg és a külső piac igényeit. A továbbiakban erre mutatunk be röviden néhány példát.

T-95 / Objekt-195

A „típus" története állítólag a '80-as évek végén kiötlött szovjet forradalmi koncepcióig (amerikai zsargonban egyszerűen csak „Future Soviet Tank") nyúlik vissza, melyről annyit lehet „tudni", hogy hivatkozási alapot szolgáltatott az M1 Abrams modernizációjához és szegényített uránnal ötvözött acélpáncélzattal való ellátásához. Az egyesek fantáziájában ebből kisarjadó T-95 úgy határozható meg röviden és tárgyilagosan, mint az orosz vágyak és a russzofób aggodalmak egyik alaptalan és többnyire feledésbe merült kivetítődése.

Ha ez a fantomtank valami csoda folytán elkészül abban a formában, amit egyesek neki tulajdonítottak, az Uráli Vagongyár (UVZ) dolgozóinak a biztos megélhetést, az orosz harckocsizóknak a presztízs addig ismeretlen csúcsait, ellenségeiknek pedig a gyors pusztulást jelentette volna. A kétes hírértékű médiumokban az idők során megjelent „értesülések" többé-kevésbé egyetértettek abban, hogy a háromfős legénységű, gránátok és páncéltörő rakéták célbajuttatására egyaránt alkalmas 135/152 mm-es löveggel, továbbá forradalmian új kompozit páncélzattal és modern elektronikával bíró T-95 legfőbb paramétere a személyzet nélküli (mondhatni távirányítású) torony lesz.

Érthető is, elvégre ez a kialakítás lenne a harckocsiépítés technológiai fejlődésének következő logikus lépcsőfoka. Ugyanakkor az UVZ és általában az orosz hadiipar képességeit és lehetőségeit ez (is) erősen meghaladta, már csak azért is, mert a magas költségigény és a védelempolitikai kihívások átformálódása folytán a páncéloserők fejlesztése (vagy akár harcértékük szinten tartása) nem élvezett különösebb prioritást. Ennek megfelelően az álítólag a '90-es évek eleje óta fejlesztett szuperharckocsinak sem prototípusa, sem makettje, sem tervrajza nem került hivatalos formában a közönség fürkésző tekintete elé, ami legalábbis kérdésessé teszi, hogy a mérnökök meddig jutottak el egyáltalán a munkában. Ennek ellenére az orosz hivatalos szervek is táplálták a mendemondákat és találgatásokat, amikor egy fejlesztés alatt álló, a T-72 és T-80 leváltására szánt típusról beszéltek, de az UVZ projektjét lényegében akkor említették először konkrétan, amikor 2010-ben megvonták tőle a támogatást. Az elborultabb emberek érzelemvilágában azóta sikeresen átvette a helyét a valószínűleg nem kevésbé homályos adottságokkal és kilátásokkal rendelkező Armata.

Fekete Sas / Objekt-640

A T-72 és T-80 termékcsalád gyenge pontjára: a küzdőtértől páncélzattal el nem választott, azaz (találat esetén) a legénység testi épségére nézve előnytelen elhelyezésű forgó lőszertárolóra hidegebb fejű külső szemlélők annak idején felhívták a figyelmet, ezt a negatív megítélést pedig az 1991-es Öböl-háború és Groznij ostroma szélesebb körben is megerősítették. A nagy múltú Leningrádi Kirov Művek (LKZ) harckocsigyártó üzemeként szolgáló omszki szállítógép-ipari vállalat tervezőirodája (KBTM) ezért úgy döntött, hogy a kamuzás eszközéhez nyúlva „megoldást" kínálnak erre a hiányosságra, s ezzel talán a cég kétségbeejtő helyzetén is sikerül javítaniuk.

1997 szeptemberében, a másodjára megrendezett omszki hadiipari kiállításon (VTTV) előrukkoltak egy „prototípussal", amely, mint később kiderült, tulajdonképpen egy T-80U alvázára applikált és álcaháló alá rejtett, belülről üres, 1:1 méretarányú toronymakett volt. Ez egyben megmagyarázza, miért csak messziről engedték ezt megszemlélni a kb. 50 országból érkezett látogatóknak. Ha volt pillanat, amit az orosz hadiipar erkölcsi mélypontjának lehet nevezni, akkor ez volt az. Persze ez is bőven elegendő volt ahhoz, hogy találgatások kezdődjenek a farrészben elkülönített lőszertárolóval rendelkező „torony" és az új „löveg" paramétereiről.

Ettől még azonban nem érkeztek meg a zsíros megrendelések, de a mérnökgárda nem hagyta magát: a két évvel későbbi omszki kiállításon egy ugyanilyen járművet mutattak be azzal a különbséggel, hogy az alvázat „megnyújtották" (plusz egy pár görgővel látták el). Nem teljesen világos, hogy a részükről mi indokolta ezt, valószínűleg a kisebb talajnyomás követelménye és a torony átalakítása miatt bekövetkezett súlyponteltolódás játszottak fontos szerepet. Akárhogy is történt, a projekt feledésbe merült, és az omszki „szállítógép-ipari" vállalat nem kerülhette el a csődöt. Optimálisabb körülmények között maga a koncepció sikeres lehetett volna, de az orosz rögvalóságban erre nem volt gyakorlati lehetőség.

BTR-T, BMPT

Jó fegyverek, majdnem jó időben, rossz helyen – röviden így lehetne talán jellemezni a laikusok számára félrevezető nevű fejlesztéseket, melyeket a kellemetlen grozniji tapasztalatok ihlettek, illetve általában az a felismerés, hogy a háború hagyományos formáinak '90-es évekbeli visszaszorulásával egyre gyakoribbá és nagyobb jelentőségűvé válik a városi harc. A nehézpáncélozású csapatszállító harcjármű (BTR-T) szintén az omszkiak műve, a Fekete Sassal egyidőben mutatták be a közönségnek, a harckocsitámogató harcjármű (BMPT) pedig az UVZ képviseletében debütált három évvel később Nyizsnyij Tagilban. Lényegében nem új típusokról van szó, hanem megváltoztatott funkciójú harckocsiváltozatokról, költségkímélő járműátépítésről, amit a szovjet gyártmányú harckocsikkal már rendelkező hadseregeknek kínáltak a cégek.

A T-55 alvázára készült, ABV-védelemmel is ellátott BTR-T legénysége két fő, és öt lövészt szállíthat, de legfőbb érdekessége inkább az, hogy az egyemberes torony felfegyverzésére öt különböző kombinációt kínáltak: ikergépágyúk, gránátvetők, rakétaindítók, vagyis kb. minden, amire a városban rejtőző ellenséggel szemben szükség lehet. A tervezőkre nyilvánvaló hatással volt a nagyvonalúan páncélozott izraeli Achzarit, előnytelen különbség viszont, hogy a BTR-T csak a tetején át hagyható el, nem pedig hátul.

A T-72 alvázával rendelkező, ötfős legénységű BMPT, melyet korábban már dióhéjban bemutattunk, nevének megfelelően páncélvadász gyalogsági különítmények és aránylag gyengén védett ellenállási gócok leküzdésére készült, a páncéloserőkhöz csatolt alakulatokba szervezve. A mindenféle fegyverzetkombinációk kínálata helyett az UVZ mérnökei egyszerűbb és brutálisabb utat választottak, a járművet egyaránt ellátták gépágyúkkal, rakétaindítókkal és gránátvetőkkel.

Ám a nagy helyzet az, hogy a szívós oroszok közismerten nem rettennek meg ugyan a nagy véráldozatokkal fenyegető harctéri szituációktól, de van dolog, ami az ő gyomrukat is megfekszi. A városi harccal kapcsolatban ennek megfelelően inkább arra a világszerte népszerű álláspontra helyezkednek, hogy az ilyesmit lehetőleg elkerülni kell, nem pedig gőzerővel felkészülni rá. Azok a hadseregek pedig, melyek nagyobb eséllyel kényszerülnek ilyen hadviselésre, már csak pénzügyi megfontolásokból is megmaradnak a régi típusaiknál, még ha azok csekély mértékben optimálisak is erre. Érdeklődés hiányában a BTR-T csak prototípus maradt, ami bizonyára hozzájárult az omszki gyártó fentebb már említett csődjéhez. A BMPT orosz hadsereg által 2005-ben átvett néhány példánya megrekedt a valószínűleg nem túl intenzív tesztelés állapotában, és a típust egyedül rendszeresítő Kazahsztánnak eddig nem volt igénye háromnál többre. Tavaly az UVZ bemutatott egy továbbfejlesztett tűzvezető rendszerű új változatot, mely a nem túl fantáziadús Terminator-2 becenevet kapta, de továbbra sem tolonganak a vásárlók.

2Sz35 Koalicija-SzV

Az Uráli Nehézgépgyár (UZTM) eme terméke alighanem kiválóan példázza, mi lenne a szokványos eredménye annak, ha techfetisiszta középiskolások szabhatnák meg a hadiipari trendeket. A fejlesztési program egy automata töltőberendezéssel bíró, duplacsövű önjáró löveg létrehozását célozta, minden bizonnyal az öregedő 2Sz19 Mszta leváltására. Az első kísérleti jármű 2006-ban készült el, és a 2Sz19 tornyának egy módosított változatával látták el, de ezt nem szánták végleges megoldásnak.

Később megkezdődött egy újabb, nagyobb toronnyal rendelkező változat tesztelése, de addigra a honvédelmi minisztérium megvonta a fejlesztési támogatást, ezért a típus kilátásai nem valami jók. A nyilvánvaló okot a meglehetősen egyedi kialakításban kell keresni, amelyet a nagyobb tűzgyorsaság megkerülhetetlen szempontja indokolhat ugyan, de erre a célra a hagyományos szovjet/orosz eszközök inkább a rakétatüzérség sorozatvetői voltak. Minden jel szerint az összetettebb technológiából fakadó többletköltségeket a lehetséges előnyök a döntéshozók szemében nem ellensúlyozzák.

Iljusin Il-102

A második világháború egyik legsikeresebb és legnagyobb darabszámban gyártott repülőgépe az Iljusin Il-2 csatarepülőgép volt. Erős páncélzat és erős fegyverzet jellemezte. A továbbfejlesztett változatából, az Il-10-ből már a Magyar Néphadsereg is kapott. A NATO Beast néven emlegette, mi az elegánsabb Párduc néven rendszeresítettük. A sugárhajtás előretörésével felmerült az igény, hogy a sikeres csatarepülő hagyományokat egy ilyen meghajtással készült repülőgéppel lehetne tovább vinni. Az Iljusin tervezőiroda hozzá is fogott még az 50-es években egy ilyen gép megtervezéséhez. A kétüléses Il-40-es le sem tagadhatná, hogy az Il-2-es inspirálta. A NATO ezt a kísérleti gépet Brawny kódnévvel látta el. Az újdonság a két sugárhajtómű, az orrkerekes futómű és a farokgéppuska lett.

A tervet nem fogadták lelkesen az illetékesek, és gyártásba sem került. A légierő nem mondott le a csatarepülőgép tervéről, csak már bevonták a Szuhoj tervezőirodát is. Ők a Szu-25 (gyári nevén T-8) tervezésével szöszöltek, az Iljusin pedig hozzáfogott az Il-102 megalkotásához. Alapvetően az Il-40-ből indultak ki. A hajtóművek a szárnyak töveibe kerültek, masszív duplakerekes főfutókat kapott, és a fegyverzetének egy részét a szárnyakban kialakított bombatartókban hordozhatta. A pilóta mögött ülő lövész kezelte a farokban elhelyezett mozgatható 23 mm-es gépágyút. Ez nem csak önvédelemre szolgálhatott, hanem egy rácsapásnál a célponttól távolodva jól meg is szórhatta azt, ami a célpontból maradt. Előrefelé egy mereven beépített 30 mm-es gépágyúval lehetett lőni. A fülkét és az üzemanyagtartályokat páncélzat védte.

A repülőgép építése és berepülése lassan haladt. Ennek az volt az oka, hogy a hadvezetés a Szuhoj tervezetét támogatta, Iljusinék meg saját szakállukra fejlesztettek. Emiatt a szükséges anyagok és berendezések beszerzése (pl katapultülés, hajtómű) nagyon nehezen ment. Mikor a légierő a Szu-25 rendszeresítése mellett döntött, felszólították az Iljusin irodát, hogy hagyják abba a fejlesztéseket, és a két megépült repülőgépet semmisítsék meg. Ezt nem tették meg (a szovjet érában ez azért elég merész lépés volt). Végül is 250 tesztrepülés után a hajtóművek üzemidejének lejártakor abbahagyták a programot. Ez 1984-ben volt. Nagy meglepetésre 1992-ben az első MAKSz (Международный авиационно-космический салон - Nemzetközi Légi és Űrszalon) kiállításon az Il-102 is jelen volt. A nyugati szemlélők meg voltak győződve róla, hogy ezt a gépet kifejezetten exportra gyártják és ez lesz a „szegény ember csatarepülőgépe". Hát nem lett. Az egyik prototípust a Gromov Repülési Kutatóintézetnél állították ki.

Mikojan-Gurjevics MiG-33 Super Fulcrum

A hidegháború éveiben az amerikaiak a fegyverkezési verseny több szakágában az élen álltak, a szovjetek pedig lélekszakadva próbáltak lépést tartani. A harci repülőgép gyártás terén az F-16-os amerikai vadászgépre gyorsan keresniük kellett egy frappáns választ. A MiG tervezőirodánál ekkor Project 33 néven hozzáfogtak egy együléses, egyhajtóműves könnyű vadászrepülőgép tervezéséhez, ami így ránézésre erősen hasonlított egy F-16-oshoz. Bár pár év múlva a tervezést leállították, ez lett az első terv, ami nem hivatalosan MiG-33 néven vált ismertté. Rossz nyelvek szerint ez a tervezet él tovább a kínai-pakisztáni JF-17 Thunder képében.

Ami viszont most minket jobban izgat, az a második MiG-33-as típus. Ezt még a méltán sikeres MiG-29 frontvadászból kezdték fejleszteni. A 29-es egy kiváló aerodinamikai konstrukció volt (ma is az), de kifejezetten légiharcra tervezték, földi csapásmérésre csak nagyon korlátozottan volt alkalmas. A '80-as években jött az ötlet, hogy az F-16-oshoz hasonlóan a MiG-29-est is többfeladatú vadászbombázóvá kellene alakítani. Az ötletet tett követte, de a fejlesztésbe erősen belerondított a Szovjetunió felbomlása és az azt követő válság. Az alaptípus amúgy jó exportmutatókkal rendelkezett, így volt remény arra, hogy az újragondolt 29-re is lenne vevő. Ekkor kapta a terv és a gép (újra) a MiG-33 jelölést. Az exportra szánt gépek a MiG-29ME jelölést kapták. A gép NATO-kódja nem változott, mint ahogy a kinézete sem. Az avionikát modernebbre cserélték, a hajtóművet erősebbre, és több fegyverzetfelfüggesztő ponton vihetett bombákat, rakétákat, meg mindenféle akkor modernnek számító berendezéseket. A kormányvezérlés teljesen elektronikus lett.

A MiG iroda nagy elánnal hirdette az új és továbbfejlesztett gépet, de az hamar kiderült, hogy igazából marketingfogás, hiszen inkább csak jobb lett, (szó szerint korszerű) mint az alapváltozat, de a konkurensek már létező technikáját nem múlta felül. A kétüléses változat sosem épült meg. Az 1994-es farnborough-i debütáláskor a MiG iroda korántsem állt a helyzet magaslatán, és bár gépeik elképesztő teljesítményt nyújtottak, az alkatrész utánpótlás akadozott. Mai szóhasználattal élve a terméktámogatás csapnivaló volt. Ez is hozzájárulhatott, hogy nem igazán akadt új megrendelő a gépre, még úgy sem, hogy a típusjelölést állandóan váltogatták, például visszaálltak a MiG-29M-re. Hosszú éveknek kellett eltelni, mire a 33-asból továbbfejlesztve még modernebb gépet készítettek, sok módosítással. Mindez hiába, mert a modernizált 29-ekre sem érkezett annyi megrendelés, mint amennyit vártak.

Szuhoj Szu-37 Super Flanker

A Szuhoj Szu-27 kétségtelenül az egyik legsikeresebb szovjet-orosz harci repülőgép, ami a mai napig a katonai repülés élvonalához tartozik. A Szu-27 (NATO-kódnevén Flanker) egy viszonylag nagy, kiválóan manőverező vadászrepülőgép lett, és szinte kiáltott a továbbfejlesztésért. A Szuhojnál nem is aprózták el a dolgot. Az 1996-ban először felszállt Szu-37 típusjellel ellátott továbbfejlesztés számos újdonságot tartalmazott. A gép sárkánya ránézésre maradt az eredeti, csak egy aprócska kacsaszárnyat helyeztek el rajta a szárnyak előtt, ezzel is növelve az amúgy is megdöbbentő manőverező képességet. Ehhez még hozzáadódott a tolóerő-vektorált hajtómű. A pilóta egy 30 fokban bedöntött katapultülésben ült, hogy a nagy manőverezés közben fellépő terhelést jobban elviselje. A kormányvezérlés fly-by-wire rendszerű lett, a műszerfalon digitális kijelzők, képernyők segítették a pilótát. A beépített impulzus-doppler rendszerű radar egyidejűleg 20 légi célt tudott követni és nyolcra tudott rakétát irányítani. A Szu-37 különlegessége volt, hogy a gép farkába is építettek egy hátrafelé néző radart. A vadászgép 12 függesztési ponttal rendelkezett, és összesen 8 tonna fegyverzetet volt képes szállítani.

A két legyártott prototípus különleges terepfestést kapott, és az oroszok ahol csak lehetett, bemutatták a gépeket. A külföldi légiszalonokon, kiállításokon, repülőnapokon a Szu-37 elkápráztatta a közönséget és a szakértőket egyaránt, hiszen olyan manővereket tudott bemutatni, amit addig repülőgéptől sosem láthattak. A nagy közönségsiker ellenére sorozatgyártás nem lett a tervekből, mivel a jelek szerint a lehetséges előnyök dacára a tolóerő-vektorálás nem egy piacképes megoldás, ezért nem is terjedt el jelentős mértékben. Viszont a gépekkel szerzett tapasztalatokat bőségesen fel tudták használni a további Szuhoj fejlesztéseknél, és ennek is köszönhető, hogy a Szuhoj vadászgépek igen keresettek a fegyverpiacokon.

Szuhoj Szu-47 Berkut

A '90-es évekre a Szuhoj, főleg a Szu-27-es típussal, kivívta méltó helyét a repülőgépipar élmezőnyében. A Szuhoj gépek keresett cikkek lettek a nemzetközi fegyverpiacon, és ennek is köszönhető, hogy a Szovjetunió szétesése és az azt követő válság kevésbé viselte meg a céget. Sőt, maradt lehetőségük a további fejlesztésekre. Ennek lett az egyik leglátványosabb eredménye a Szu-47 Berkut (szirti sas). Maga a gép hivatalosan csak technológiai demonstrátorként lett bemutatva a nagyközönségnek, de voltak, akik azt vizionálták, hogy ez egy sorozatgyártásra tervezett harcigép prototípusa. Biztos, ami biztos, a NATO-tól megkapta a Firkin kódnevet.

Az igazság az, hogy a Berkut valóban számos technológiai érdekességet vonultatott fel. Az előrenyilazott szárny nem volt újdonság, sokan és sokszor kísérleteztek ezzel (németek, amerikaiak, lengyelek), de a szárny előnyei mellett jópár hátránnyal is szembesülni kellett. Az amerikai kísérletek eredménye szerint a szárnybekötéseket erősen igénybe veszik a rendhagyó szárnyforma miatt keletkező erők. Az oroszoknak ezt úgy tűnik, sikerült megoldani. A gép kacsaszárnyakat is kapott, ez sem volt újdonság, elég, ha csak a svéd Viggenre gondolunk. A hajtómű viszont tolóerő-vektorálóval lett felszerelve. A sárkány nagy része már szénszálas kompozit anyagok felhasználásával épült. A pilótafülke az akkori csúcstechnológiákat vonultatta fel: képernyős kijelzők, új katapultülés, digitális kormányvezérlés. A Berkut a különleges kialakításának köszönhetően rendkívül jól manőverezett, a tervezett fegyverzet pedig veszedelmes harci gépet sejtetett. Végül is felfegyverzett példány sosem készült, és bár 1997-ben a párizsi légiszalonon bemutatták a nyilvánosságnak, sorozatgyártás nem lett belőle. A legyártott 4 darab Berkut később a jelenlegi orosz csúcsvadászgép, a PAK-FA kifejlesztéséhez nyújtott nagy segítséget.