“World War II armor is the kind of thing that cheers me up when I'm down.”

/War Tard/

A franciaországi Saumur városában található a világ legnagyobb páncélosmúzeuma. Gondolva azonban azokra a kedves olvasóinkra is, akik valamiért még ennek hallatán sem indulnak kapát-kaszát eldobva Saumur felé, hadimúzeumokat bemutató sorozatunk keretében - a kiállítás méretére való tekintettel rendhagyó módon két részletben - itt a KatPolon is teszünk egy (feltehetőleg eleve kudarcra ítéltetett) kísérletet a kivételes élmény átadására. Az első részben kedves olvasóink bepillantást nyerhetnek a múzeum történetébe és megismerkedhetnek a világháborús gyűjtemények néhány érdekesebb darabjával. A teljes galéria a cikk végén található.

A kiállítás alaprajza

Bár a bevezetőben említett "világ legnagyobb páncélosmúzeuma" jelző nem teljesen légből kapott, indokoltságával minden bizonnyal más múzeumok - leginkább talán Bovington és Kubinka - is vitába szállnának. Bovington a maga 300 közeli kiállított járművével, profi, csillogó-villogó, interaktív létesítményeivel talán az egyik legmodernebb ilyen jellegű intézmény. Kubinka vitathatatlan erőssége a 290 darabot számláló gyűjtemény számtalan világszerte ritkaságszámba menő, egyedi darabja (gondoljunk akár csak a Maus-ra, vagy az Objekt 279-re). Cserébe az évtizedek óta egy helyben álldogáló járművek szinte kizárólag elkerítve, - ha a honlapnak hinni lehet - már-már röhejes, 120 euró feletti díj ellenében tekinthetőek meg (orosz honpolgárok számára 100 rubel). Mindehhez jönnek a legendás orosz bürokrácia legszebb hagyományait felelevenítő - pl. a látogatás engedélyeztetését bonyolító, vagy a fényképezést korlátozó - előírások (érdemes elolvasni: 1. és 2.).

A saumuri múzeum Bovingtonhoz hasonlóan az ország páncélos képzésével szerves egységben, mégis merőben eltérő szemlélet alapján alakult ki. A kiállítótér hangárjai csupán a - világelsőnek tartott, több mint 800 páncélos járműből álló - gyűjtemény mintegy 200 darabjának szűkös elhelyezésére adnak lehetőséget. Az intézmény egyik fő tevékenysége azonban máig a harcjárművek restaurálása, mely a kiállítás közvetlen szomszédságában zajlik. A működőképes állapotba hozott gépek száma - közel száz évestől a legmodernebbekig - meghaladja a 200-at, képességeikben többek között az évente megrendezésre kerülő Carrousel de Saumur keretében gyönyörködhetnek az érdeklődők.

A kezdetek, 1914-1918

A nyugat-franciaországi Saumur városa az 1700-as évek vége óta adott otthont a francia lovassági képzés központjának, majd a páncélos és lovassági fegyvernem (arme blindée et cavalerie) második világháború elején történt megalakulásától fogva fokozatosan a páncélos képzés fő helyszínévé is vált. A háború során zsákmányul ejtett német páncélosok alkották a gyűjtemény alapjait, mely 1977-ben egy bizonyos Aubry ezredes áldásos tevékenységének köszönhetően válhatott az akadémián folyó oktatást kiegészítő “szemléltető eszközzé”. A kiállítás végül 1983-ban a nyilvánosság előtt is megnyitotta kapuit, s 1993-ban költözhetett mai, a korábbinál jóval nagyobb - ám még így is elég szűkös - épületeggyüttesébe, melynek bejáratánál stílszerűen egy M4 Sherman és egy AMX-56 Leclerc köszönti a látogatót.

Bár kevéssé ismert, a múzeum egy ideje hivatalosan Jean Baptiste Eugéne Estienne, “a harckocsi atyjának” nevét viseli. E neves tüzértiszt meglehetősen gazdag életútja során a modern francia tüzérség és a francia katonai repülés létrehozásában is elévülhetetlen érdemeket szerzett, neve azonban mégiscsak a páncélos fegyvernemmel forrott össze leginkább. A francia harckocsizó legendárium szerint ő volt ugyanis az, aki az első világháború lövészárok-hadviselése közepette felismerte, hogy szükség van egy, a gyalogságot támogató, páncélozott, nehéz terepen és drótakadályokon is áthatolni képes, löveggel és géppuskával felszerelt tüzérségi eszközre.

Egy Eugéne Brillié nevezetű mérnökkel közös kezdeményezését a Schneider & Co. hadiipari vállalat karolta fel, munkájuk gyümölcse az 1916-ban bemutatott első francia harckocsi, a Schneider CA1 lett. A legelső páncélosokhoz hasonlóan egy lánctalpas mezőgazdasági vontató alvázán páncéllemezből hajtogatott dobozt helyeztek el, melyet azután 75 mm-es löveggel és két 8 mm-es géppuskával tűzdeltek meg. Az utolsó fennmaradt példány (egyben a világ legöregebb működőképes harckocsija) Saumurben csodálható meg. A kiállítás első termében békésen álldogál mellette korabeli közvetlen versenytársa, a jóval nagyobb és nehezebb, de hasonló felépítésű és fegyverzetű Saint Chamond ugyancsak egyetlen megmaradt példánya. (A sereg eredetileg 400-400 CA1-est rendelt a Schneider és a FAMH cégektől, miután azonban Brillié csak tekintélyes jogdíj ellenében lett volna hajlandó tervrajzait átadni, a FAMH saját harckocsi tervezése mellett döntött, mint az a gyarkotlatban később kiderült, mérsékelt sikerrel.)

Mindkettejük karrierjét beárnyékolta azonban a Renault FT 1917-es érkezése. A ma már kissé talán megmosolyogtatóan ható kétszemélyes apróság - alig nagyobb egy mai személyautónál - tulajdonképpen az első modern harckocsinak is tekinthető. Főbb jellegzetességei - a 360°-ban elforgatható toronyban elhelyezett fő fegyverzet, hátul beépített hajtómű, a kocsitesten túlynúló futómű, stb - máig meghatározzák a harckocsik legalapvetőbb vonásait. Több mint 3700 - 47 mm-es löveggel vagy 8 mm-es géppuskával felszerelt - példány mellett további pár ezer speciális változat és külföldi “másolat” készült belőle. A típus a francia hadseregben az 1940-es évekig hadrendben állt, a németek ‘44-ben még bevetettek elfogott példányokat a párizsi utcai harcokban, néhány fehérektől zsákmányolt darab vált a szovjet harckocsiipar alapjává, Patton is ezzel a típussal kezdte az amerikai harckocsizó képzést, világszerte több mint 20 ország használta, pl. Afganisztánban is felbukkan olykor-olykor egy-egy kalandos életű példány (pár hónappal ezelőtt pl. Lengyelország kapott vissza egyet).

Franciaország, 1940

Továbbhaladva a gall önérzet újabb sajátos megnyilvánulásaival szembesülhetünk a francia sereg 1940-es szereplésének szentelt második teremben. Az itt uralkodó Leitmotiv nem más, mint a saumuri csata (mármint a második, mert volt már egy 1793-ban is), melynek során 1940 júniusában a lovassági iskola 800 kadétja oktatóikkal és meglehetősen szerény felszereléssel (köztük pár első világháborús harckocsival) két napon át tartotta fel a Loire-on Saumur és Gennes között mintegy 10 ezer fővel átkelő német 1. Lovassági Hadosztályt. Mérsékelt gyakorlati jelentősége ellenére “a Loire megvédése” dicső mozzanataként vonult be a francia történelmi tudatba. Miután a csata Petain tűzszüneti felhívásának másnapján kezdődött, a kadétokat azóta is előszeretettel tekintik az első francia ellenállóknak, a város egyik hídja pedig máig büszkén viseli a Pont des Cadets de Saumur nevet.

Az itt kiállított páncélosok amúgy az eléggé elnagyolt “‘40-ben a franciáknak sokkal jobb harckocsijaik voltak, ám gyakorlati alkalmazásuk sajnálatos módon hagyott némi kívánnivalót maga után” érvrendszer jegyében kerülnek bemutatásra. Igaz ez a kiállított FCM 36-osra, vagy a Somua S35-re is (vegyük figyelembe, hogy a mára egyeduralkodóvá vált “alapharckocsi” koncepcióval szemben ekkor még számtalan méretű és rendeltetésű páncélos gyönyörködtette az ilyesmire fogékonyakat).

A két világháború közti francia páncélosok egyik legjellemzőbb megtestesítője azonban mégis talán a Renault B1bis, melynek Rhone névre keresztelt példányát a kiállítótérben csodálhatjuk meg (míg a működőképes állapotúra helyreállított Flandres jeles alkalmakkor szórakoztatja a nagyérdeműt). A B1-et eredetileg 1921-ben önjáró tarackként kezdték tervezni, “bis”-jelű, korszerűsített változata a ‘30-as évek második felében került gyártásba. Korához képest erős páncélzata és 75 mm-es lövege még 1940-ben is komoly ellenféllé tette, csakhogy utóbbi  a kocsitestben kapott helyet - a tervezés során utólag hozzácsapott toronyba egy kisebb, 47 mm-es löveg és két géppuska került -, bonyolult, az egész járművet mozgató hidraulikus irányzórendszere a gyakorlatban khmm... kihívásokkal küzdött. További gondot okozott, hogy a parancsnoknak nem csak a saját, ill. adott esetben az egységéhez tartozó többi harckocsit kellett irányítania, de figyelmét a torony fegyverzetének üzemeltetése is lekötötte.

Talán az alábbi képeken is kivehető, hogy a B1bis - szakkifejezéssel élve - bizony otromba nagy darab jármű volt, ami sajnos a fogyasztásán is tetten érhetővé vált. Az élelmes francia hadfiak e problémán úgy próbáltak úrrá lenni, hogy vontatmányként 800 literes kiegészítő üzemanyagtartályokkal ellátva küldték B1bis-eiket a csata mezejére, számos derűs pillanatról gondoskodva ezáltal a német csapatok soraiban. A gép ennek ellenére szép karriert futott be, a németek is előszeretettel használtak zsákmányolt példányokat, olykor kisebb-nagyobb fejlesztéseket is eszközölve rajtuk. A kiállított darab is egy ilyen, sokat megélt harcjármű (pl. a tornyon látható csapóajtó is szorgos germán kezek munkáját dicséri).

Németország a második világháborúban (+egy kis Olaszország)

Ezzel pedig el is érkeztünk ahhoz a témakörhöz, amire sejtésem szerint olvasóink 90%-a várt. A következő terembe toppanva ugyanis a gyanútlan látogató rögvest ezzel találja magát szemben:

Igen, ez bizony a “Salle Allemand”, vagyis a világháborús német gyűjtemény, az egész múzeum legnagyobb terme. Ahogy mondani szokás, van itt minden, mi szem-szájnak ingere: teljes Panzer sorozat II.-estől a Tigrisekig, Panther, vadászpáncélosok (Jagdpanther, Jagdpanzer IV) és páncélvadászok (egy rakás különféle Marder), önjáró- és rohamlövegek (Hummel, Brummbär, Sturmgeschütz III és Sturmhaubitze 42), a sarokban megbúvó Bergepanther és Möbelwagen. Paramétereik részletes ismertetésétől ezúttal inkább eltekintenénk, egyrészt mert aki idáig kitartott a poszt olvasásában, nagy valószínűséggel úgyis betéve tudja őket, másrészt már így is netet lehet rekeszteni az őket részletesen bemutató leírásokkal. Meg aztán elveink is vannak, ugyebár.

Mégiscsak külön említést érdemel azonban a fentebb is említett Panzerkampfwagen VI Ausf. B “Tiger II”, alias Königstiger (nyelvzseniknek Királytigris). A harckocsi viszonylag szerencsésen vészelte át a háborút, legénysége 1944 augusztus végén - ha minden igaz, motorhiba miatt - hagyta magára Párizstól északnyugatra, ahonnan francia kézre kerülve a saumur-i múzeum megalakulásáig hátralévő éveket az AMX üzemében töltötte. A múzeum munkatársai végül helyreállították, s azóta is a gyűjtemény ékköveként büszkélkednek a világ egyetlen működőképes Königstigerével (pdf).

A páncélosok mellett más járművek is felbukkannak, pl. két Nebelwerfer és két féllánctalpas vontató is. S ha még ez sem volna elég, elszórva egy rakás olyan apróbb érdekességgel találkozhatunk, mint amilyen a Harmadik Birodalom minden hódítását és visszavonulását megjárt szekér (legalábbis a felirat ezt hirdeti), vagy a Wehrmacht "hivatalos" motorolaja (Marke WIFO, nyilván üres). A múzeum munkatársai arra is kifejezetten büszkék, hogy rekonstruálták a mágneses aknák ellen kifejlesztett Zimmerit bevonatot. Az erről szóló tablót nem sikerült megörökíteni, az eredmény azonbantöbb német páncéloson remekül megfigyelhető.

Láthatunk még jópár egyenruhát is, ám a Tigris melletti vitrinben nem holmi random próbabábu álldogál, hanem személyesen  Otto Carius (közepesen jól sikerült) mása. A világháború egyik legsikeresebb német páncélosparancsnoka saját főhadnagyi egyenruháját ajánlotta fel a múzeumnak. Carius hazatérve kitanulta a gyógyszerész szakmát, majd 1956-ban Tigris Patika néven megnyitotta saját gyógyszertárát, ahol máig dolgozik. Az elsősorban az 1944 első honapjaiban Narva és Dünaburg (alias Daugavpils) környékén zajlott harcokról szóló, Tiger im Schlamm címmel megjelent könyve is onnan rendelhető meg.

Továbbhaladva utunk a dicsőséges olasz hadigépezetnek szentelt csarnokon termen szobán vezet keresztül. Mindössze két páncélos álldogál a falra festett sivatagi háttér előtt, francia barátainknak azonban sikerült ezeket 50%-ban összekeverniük. Semovente M42 néven egy Semovente 75/18 típusú önjáró löveggel találkozhatunk (mely Wehrmacht-béli pályafutását StuG M42 néven abszolválta), utódát, a Carro armato P40-est pedig valamilyen kifürkészhetetlen okból Carro armato M12 felirat díszíti. A leleményes szervezők ezen felül két löveget rejtettek el a helyiségben (egy 75/38-as tarackot és egy OTO-Melara 56-ost).

Szövetségesek a második világháborúban (+időszaki kiállítás)

Mielőtt mai utolsó állomásunkra, a szövetségesek világháborús páncélosait bemutató terembe érnénk, érdemes egy pillantást vetnünk az időszaki kiállításra (mely még most is látható). Az itt kialakított életképben a főszerep nem a páncélosoké - egy Stuart és egy Sherman szerényen húzódik meg a háttérben -, a terem közepét egy teherautó és két vontató (egyikük egy szorult helyzetbe került Jeep megmentésén iparkodik) foglalja el. A kiállítási csarnokhoz csatlakozó fóliasátorban uralkodó hőség és a járművek alá szórt sárga homok sivatagi terepet sugall, bár a járművek festése ennek némileg ellent mondani látszik. Emellett a korabeli hangulat jegyében igen tanulságos képregényeket is szemügyre vehetünk, pl. a pótalkatrészek indokolatlan felhalmozásának veszélyeiről.

A szövetségesek termében Sztálin, Churchill és Eisenhower mosolyog ránk a falról (bár utóbbi nem tudom pontosan, milyen alapon került ebbe az illusztris társaságba). Gondolom senkit nem lep meg, hogy a csarnokban egy-egy Sherman, Mathilda, Churchill, vagy T-34 álldogál. De van itt még Crusader, Centaur, M3 Lee/Grant, egy rakás páncélautó (pl. a brit Daimler Dingo, vagy a dél-afrikai Marmon-Herrington) egy GMC DUKW kétéltű/partraszálló jármű, egy mobil rádióállomás, vagy a négy M2 Browning felhasználásával kialakított M45 Quadmount légvédelmi gépágyú (ó, azok a barbár idők, amikor még “Krautmower” néven futhatott egy fegyver). Szemfülesebb olvasóink az M3 láttán észrevehetik, hogy a parancsnoki kivitellel állnak szemben, hiszen baloldalt elöl a harckocsi a fő fegyverzetet jelentő 75 mm-es löveg helyett - a műszaki mentő változatokhoz hasonlóan - csupán egy lekerekített ajtóra hegesztett vascső mered előre. Végezetül a csarnok legtávolabbi sarkában berendezett életkép a dicsőséges Vörös Hadsereg németországi előrenyomulásába enged bepillantást egy német kisváros romjain álldogáló SZU-100 és KV1 segítségével.

S bár ezzel mai virtuális sétánk végére értünk, Saumur páncélos múzeuma bőven tartogat még látnivalót számunkra, melyeknek érdemes egy újabb posztot szentelnünk. A következő rész tartalmából: a Varsói Szerződés büszkeségei; a francia páncélosok dicsőséges elmúlt 50 éve; napjaink páncélosai, valamint nagy (francia) emberek és harcjárműveik; végül pedig érdekességek és többé-kevésbé elmeroggyant konstrukciók. Remélhetőleg jóval kevesebb szöveggel és kicsit több képpel. De addig is álljon itt az első részhez tartozó teljes képanyag (teljes képernyős nézetben némi plusz információ is látszik):

*

Hadimúzeumok című sorozatunk a mai bejegyzéssel 25. részéhez ért. E jeles alkalomból térképre vittük, merre is jártak eddig csapataink. Reméljük egy szép napon majd a KatPol zászlaja leng a földkerekség minden hadimúzeuma felett!

Hadimúzeumok nagyobb térképen való megjelenítése