A szerte az arab világban zajló forradalmakról annyi okos gondolat jelenik meg nap mint nap az interneten, hogy az ember csak kapkodja a fejét. Gondoltam, én is leteszem a közmondásbeli két centemet a forradalmak leképződéséről a médiában és a nyugati reakciókról általában, eggyel több vélemény nem árt. A kiindulópontom pedig a következő, egyszerű tétel: A nyugati/magyar közbeszéd már megint segget csinál a szájából, mert olyan dologban próbál okoskodni, amit nem ismer, és ami két hónappal ezelőttig nem is érdekelte.

Ami nekem leginkább szemet szúr a kavargó "elemzésekben", az a sablonos, orientalista megközelítés, ami egységes homogén egészként kezeli az arab világot, nem csak térben, de időben is. Az egyszeri arabnak a viszonya a demokráciához értelmezhetetlen, az iszlám viszonya a demokráciához elméleti, jelen esetben nem feltétlenül releváns dolog. Ami a fontos, az egyes konkrét országok társadalmainak hozzáállása a demokratikus alapelvekhez, amiről viszont a nyugati médiának lövése sincs. Ez azért van, mert mindig leegyszerűsítő fogalmakban gondolkodtak, (az arabok, a muszlimok) és a politikai fejlemények terén a népi támogatással nem rendelkező diktátorok és a csatolt politikai elit tevékenységét vették figyelembe. A nyugati közvélemény/értelmiség el volt vágva az arab világtól, egyrészt nyelvi akadályok, másrészt a média torzított lencséje miatt, ami kizárólag a palesztin-izraeli kérdésre szűkítette le a térség diskurzusra érdemes témáit.

Egyesek hangot adtak a meglepetésüknek, hogy a forradalom sikeréhez milyen komolyan hozzájárult az internetes közösségi média (Facebook és Twitter), mert komolyan hiszik, hogy az „arab világ” valahol Észak-Korea és Belső-Kongó között áll a fejlettség terén. A leegyszerűsítő gondolkodásba nem fér bele, hogy míg ez a negatív kép igaz egy észak-jemeni kecskepásztorra, addig Tunézia vagy Egyiptom nagyvárosainak fiataljaira már nem illik. Emlékeztet arra, amikor a 2006-os libanoni háború idején sokan megdöbbentek, hogy a Hezbollah modern EW berendezéseket, és a elektronikus zavarásra  érzéketlen optikai kábelekből álló kommunikációs hálózatot használt. Kb: "Dehát ezek sivatagi koszos senkik, hogy használhatják a fehér ember technológiáját?"   Hiszen darab, darab, arab, arab.

Ebben szerepe van az izraeli/proizraeli amerikai médiának is, mely szereti az arab világot egy elmaradt, arctalan barbár tengernek lefesteni, ahol természetszerűleg az „erős ember”, a diktátor vagy a király uralkodik. Izrael számára valójában nagyon is hasznosak a diktátorok, mert egyrészről lehet sírni Európának és Amerikának az antidemokratikus szomszédok miatt, és kontrasztot képezni az izraeli demokráciával, másrészről a diktátorokkal olyan háttéralkukat, egyezményeket lehet nyélbe ütni, amiket egy 4 évente változó, az utca embere által megválasztott arab kormánnyal lehetetlen lenne. 

A nyugat nagy félelme az arab forradalmak kapcsán az „iszlamista” rendszer, meg az új Irán, ami egy erőteljes csúsztatás. Azt, hogy az arab világ nem egyenlő az iszlám világgal, (muszlimok többsége nem arab, arabok közül nem mindenki muszlim), és hogy a harmadik világban sok helyen primitív emberek élnek, akik primitív dolgokat művelnek, vallásuktól függetlenül, gondolom nem kell bővebben magyarázni. A szigorúan vett arab világban a sariát leginkább Szaúd-Arábia ültette át a gyakorlatba. Nem spontán népi iszlám forradalommal, hanem a XX. század elején hatalomra jutó királyi család révén, és Szaúd-Arábia máig Amerika nagy szövetségese és tökig felfegyverzett puszipajtása, és a kutya sem hallatja a hangját, amikor kezdődő tüntetéseket szétverik, betiltják. Az iszlám viszont valamilyen szinten mindig is része lesz a térség politikai rendszereinek, mert azt - mily meglepő - muszlimok lakják, és ragaszkodnak a kultúrájukhoz, a hagyományaikhoz. (Az új magyar alkotmányféleség is mintha utalna a kereszténységre, meg a címer is, stb.) Ez még nem jelent automatikusan iszlám kalifátust és globális dzsihádot Európa ellen.  

A nyugat valódi félelme, hogy ha az új rezsimek, rendszerek - legyenek azok demokratikusak, diktatórikusak, vagy a kettő között félúton - ha tényleg a köznép véleménye alapján politizálnak, valamilyen szinten ellenszenvvel fognak viseltetni a nyugattal szemben. Nem azért, mert muszlimok, nem azért mert gyűlölik a szabadságot, a lengén öltözött nőket, a gagyi popzenét és a cukros kólát. Az a társadalmi réteg - a nagyvárosi fiatalság – ami a forradalmi hevületért felel, nagyon is jól elvan a nyugati kultúra termékeivel, tessék megnézni egy arab popcsatornát. De megvan az ellenszenv, vagy minimális szinten a bizalmatlanság a nyugat irányába, mégpedig két nyomós okból:

• Az egyik a kettős beszéd, a képmutatás, amit az arab világ érzékel. A demokrácia élharcosai elnézték az elnyomást, a tüntetések szétverését (bezony,  habár ilyen forradalmi hullámra még nem volt példa, de a tüntetések nem most Tunéziában kezdődtek), és boldogan lejattoltak a diktátorokkal. Amikor Tunéziában kipattant az első szikra, egy hetes fáziskéséssel vette észre az eseményeket a nyugati média, és pl. Obama a hivatalos morális támogatására Ben Ali meneküléséig kellett várni.
• A másik sarkalatos pont Izrael kérdése. Az utca embere nem szimpatizál Izraellel egyik arab országban sem és sokan egy agresszív, idegen testként tekintenek rá az arab világ közepén. De az emberek nem pattannak fel dühödten a kávéjuk mellől, hogy kapát-kaszát ragadva szent dzsiháddal Tel Avivig meneteljenek, csak nem tetszik neki a cionizmus és az ország, melyet e nemes eszme jegyében a Közel-Keleten létrehoztak. Sok arab országnak vannak történelmi hagyományai az európai gyarmatosítók elleni harcból, és a határaik többségét is európaiak húzták meg szivarfüstös szobákban, a helyiek megkérdezése nélkül, és emiatt a palesztinok helyzete Izraelben rossz emlékeket idéz fel. Ezért értetlenül és rossz szemmel nézi a nyugat rendíthetetlen támogatását Izrael irányába. Hogy akarhat olyan valaki a palesztin és az izraeli fél között közvetíteni, aki nyíltan hirdeti, hogy az egyik fél érdekei sokkal többet számítanak neki, mint a másiké?

Izrael nagyon jól tudja, milyen kockázatokat hordoz magában egy, ha nem is demokratikus, de populáris kormány Egyiptomban és bárhol a környékén. (Livni eredeti Washington Post cikke itt) Nem fog fél tucat fundamentalista állam létrejönni körülöttük, hogy aztán ismét rárontsanak Izraelre, mint '67-ben. A fundamentalizmus a legjobb esetben sem pótolja a vadászgépeket, nukleáris robbanófejeket vagy éppen az ABM rendszereket. De ha az új vezetés esetleg kevésbé kooperatív, mint a régi, akkor komoly pénzügyi- és/vagy titkosszolgálati erőforrásokat vehet igénybe a jó viszony visszaállítása, és gondok támadhatnak az olyan, már lerendezettnek tűnő témákkal, mint pl. Gáza.

Visszatérve az alapgondolatra, mint ahogy az arab világ nem egy oszthatatlan egész, azt sem lehet egységesen megítélni, hogy mit hoz a jövő. Tunéziában van esélye egy demokratikus rendszer kialakulásának, az állampártot feloszlatták, az előző rendszer felelősségre vonása elkezdődött. Ezzel szemben Egyiptomban az irányítás még mindig annál a katonai elitnél van, ami 1952 óta birtokolja. Tüntetések, habár kisebb mértékűek máig vannak mindenféle okokból, amit a hadsereg időnként szét is ver. Aktivistákat most is bebörtönöznek. Mubarak eltűnt, de a rendszert nem ő hozta létre, csak beleült a jóba és a távozásával még nem történt semmilyen gyökeres politikai átalakulás, sem a demokratikus, sem más egyéb irányba. Líbiánál forog a kocka, polgárháborús állapotok uralkodnak. A rövid távú terv annyi, hogy Kadhafi húzzon el, ezen túlmutató elképzelésekről nem hallani. Stílusosan Twitter mélységben összefoglalva: Tunézia =/= Egyiptom =/= Líbia =/= etc, etc. A kép árnyalása végett jelen pillanatban Marokkóban és talán Ománban az alkotmányos reformokkal megmaradó monarchia tűnik a legvalószínűbb forgatókönyvnek, vagyis sem demokrácia, sem Irán No.2 nem lesz, marad a régi rezsim, csak szélesebb szabadságjogokat biztosít a népnek.

Az arab forradalmaknak két fő mankóját lehet megemlíteni, melyek nélkül az elmúlt hónapok eseményei nem mehettek volna végbe, a közösségi hálókat és magát az Al Jazeera-t. Az első a szervezésben és a hírek kijuttatásában játszik óriási szerepet, a másik abban, hogy a kijuttatott hírmorzsák közérthető módon eljussanak a világ minden tájára. Viszont nem szabad túlbecsülni ezek jelentőségét, mert bizony kétélű fegyverek – a Facebook és a Twitter nem csak arra jók, hogy a rendszer megdöntésének gondolatával kacérkodó fiatalok egymásra találhassanak, hanem arra is, hogy a rendőrség/titkosszolgálatok beazonosítsák és kiemeljék a forradalmi szervezkedés főbb elemeit. Az információs csatornák a dezinformáció terjesztésére éppúgy alkalmasak. A Facebook és tsai. ragyogó szerepléséhez az is kellett, hogy az establishment a hidegháborúból visszamaradt kövület (volt Tunéziában, Egyiptomban, és az sok más helyen), dinoszauruszok, akik nem tudták, és nem is akarták megérteni ennek az internetes média-dolognak a működését. A nepotizmus és a görcsös ragaszkodás a status quo-hoz minden politikai rendszernél az elavuláshoz vezet.

Az Al Jazeera viszont egy égi ajándék az arab világ forradalmárainak. Felkarolja az ügyüket, és hiteles, valós idejű tudósítással szolgál az eseményekről, amiért a riporterek akár az életüket is kockáztatják.

Rárontott  - az egyébként valószínűleg  pro-Mubarak - csürhe egy amerikai riporternőre Kairóban? Sajnálatos, de az AJ riportereit meg időnként ronggyá lövik. És ha már a kék szemű fehér ember megtámadásánál tartunk...

A nők tömeges szexuális zaklatása egyébként évek óta tartó jelenség Egyiptomban  (térkép), amit a Mubarak-rezsim és a rendőrség ölbe tett kézzel nézett, és hagyott veszélyesen elharapózni, egyszerűen azért, mert nem zavarta a köreiket. De ez is csak onnantól fogva lett hír, amikor amerikai  - vagy ebben az esetben érdekes módon magyar - érintettje lett a problémának.

Az Al Jazeera bámulatosan egyszerű recepttel lett népszerű, és húzta fel különböző arab és nyugati kormányok agyát: az eseményekről tudósít, anélkül, hogy valamilyen magasabb narratívába helyezné azokat, vagy hogy a politikai korrektség miatt bizonyos elemeket kihagyna, elhallgattatna. A hírek nincsenek előemésztve az egyszerű népnek, hogy biztosan a „jó értelmezésben” fogja fel a dolgokat. Sokaknak nem tetszik, hogy mindenkit, a tüntetőktől Kadhafi fiáig, az Amerika ellen uszítótól az amerikabarát iraki politikusig megszólaltat, anélkül hogy erkölcsi értékítélet alapján válogatná meg, kinek van joga elmondani a véleményét és kinek nem. Így az AJ viszonylag a legobjektívabb médium a(z arab) világot illetően. Viszonylag, mert Katar, Szaúd-Arábia, Irán és talán az Emirátusok belügyei kapcsán néha foghíjas a tudósításuk. Ebben persze benne van az is, hogy jó pár helyről kitiltották már őket, mert kellemetlen dolgokat hoztak napvilágra, de ugyanúgy benne vannak a politikai alkuk a katari uralkodócsaláddal, akik az AJ tulajdonosai.

Az AJ sikerének oka érdekes módon az ún. CNN-effekt két fő elemének, a framing-nek és az agenda setting-nek a minimum részleges elhagyása. Az utóbbi arra utal, hogy egy nagyobb hírcsatorna maga határozza meg, melyik hír fontos, és melyikről nem érdemes tudomást venni, azáltal hogy tudósít-e róla vagy sem. Valós problémák elsikkadnak, és jelentéktelen dolgok felnagyítódnak a média torzító tükrén keresztül. Ez az Al Jazeera esetében sincs másként, de ők jó érzékkel találnak rá azokra piaci rést képező, fontos sztorikra, melyekről a nyugati vetélytársak nem tudnak vagy különböző megfontolásokból nem is akarnak beszámolni. Nem érdemes azon spekulálni, hogy a kimerítő forradalmi tudósítást az igazság bajnokaként szívjóságból, vagy aljas politikai machinációk keretében végzi az AJ, egyszerűen a téma piaci térhódítást, ezzel együtt profitot szerez nekik.

A framing a következő lépés: az egyszerű tévénéző túl ostoba/lusta ahhoz, hogy felfogja az őt körülvevő világ eseményeit. A hírcsatornák ezért szeretnek "egyszerű" sztorikat tálalni, ahol van könnyen megkülönböztethető jó és gonosz, fekete és fehér, és éles határvonal választja el őket egymástól. Ennek két következménye van: egyrészről az összetett, sokszereplős konfliktusok (pl. Kongó, Angola) kimaradnak a hírekből. Másrészt, mivel a valós konfliktusokat nem a jó és a rossz erői vívják, maga a média dönti el - politikai befolyás vagy saját értékítélet alapján - hogy ki a jó és ki a rossz. A világot így egy sakktábla-szerű rendszernek festik le, ahol fekete és fehér létezik, a fehér négyzetek ellensége mindig egy fekete négyzet, a fekete négyzetek mind barátai egymásnak, és mind ellenségei minden fehér négyzetnek. Ami ellentmond ennek a képnek, arról nem, vagy jelentős torzítással számolnak be. Az Al Jazeera - a korábban említett néhány kivételtől eltekintve - nem alkalmazza ezt a felosztást, ergo sokkal több hírről számol be, sokkal több szereplőt szólaltat meg. Az arab forradalmi hullám fő ellentmondása a nyugat számára az, hogy számára szimpatikus értékek mentén (zsarnokok ellen, a szabadságért) folynak tüntetések, de nyugatbarát diktátorok ellen. Fehér négyzet harcol fehér négyzettel. Emiatt a nyugati média reakciója ugyanolyan lassú és bizonytalan volt, mint az USA és Európa politikai vezetéséé. Az AJ viszont helyismeret, nyelvismeret birtokában és a saját magára erőltetett politikai korrektség hiányában gyorsabban tudott reagálni a helyzetre, és ezt az előnyét a mai napig megőrizte.

Ezt csak azért mondom, mert aki esetleg a "per has" elvtől eltérő módszertan mentén szeretne véleményt formálni az arab világ forradalmairól, annak ajánlott Al Jazeera-t (is) néznie és olvasnia. (a könyvolvasást nem merném ajánlani, az már annyira elavult, múlt századi dolog)  Tudom, a tények nehezen emészthető dolgok, és talán feleslegesen terhelnék az olyan szakértőket, akik életükben már legalább egyszer vásároltak arab bevándorló vegyesboltjában, ettek kebabot és végignézték ahogy Chuck Norris lekaratéjozza a libanoni terroristákat Delta Force 1-ben, ezáltal feljogosítva érzik magukat, hogy olyan tempóban osszák az észt a Közel-Keletről, ahogy azt hazánk vörös és narancs pártjainak epikus összetűzéseiről szokták, de egy próbát talán mégis megér.