[Figyelem, kedves olvasók! Egyik szerkesztőnk ismét a Szent Korona Rádió Hadak útján c. hadtörténeti műsorának vendége volt. A műsorvezető ezúttal SchA-val beszélgetett az Irak-Iráni háborúról. A felvétel szombaton 17:30-tól kerül adásba, az ismétlés pedig vasárnap 02:00-től és 09:00-től hallgatható meg. A hanganyag később letölthető lesz a műsor archívumából. Tune in!]  És akkor egy kis előzetes, illetve ráadás:

A műsorban elkövettem néhány tévedést, ezeket előre is korrigálnám:

• Moszadek iráni miniszterelnököt nem 1955-ben, hanem két évvel korábban puccsolták meg.
• Elfelejtettem mondani, hogy Iránban nem csak a khuzesztáni arabok szunniták, de a kurdok és beludzsiak jó része is az.
• Az 1988-as iraki győzelmet kivívásánál a fő ütőerőt természetesen nem a Forradalmi Gárda, hanem a Köztársasági Gárda jelentette.
• Khomeini nem 1988-ban, hanem 1989-ben halt meg.
• A síita - szunnita különbséget nem tudtam/tudom 3 percben összefoglalni. Ha valaki ismer rá valami frappáns, tömör szöveget, várjuk.

Ráadásképpen pedig egy kis mítoszrombolást gondoltam a műsorajánló mellé. Elsőként - az adásban is elhangzik - valakik állítólag felfedezték azt az érdekes egybeesést,  hogy ugyanazon a napon, február 11-én mondott le Mubarak, mint anno a sah az iszlám forradalom idején. (Hű, kísért, a múlt!) Ez jól hangzik, csak nem igaz. Reza Pahlavi 1979. január 16-án,  a vesztét érezvén már elhagyta az országot. Khomeini csak két hét múlva érkezik az országba, és február 11. az iszlám forradalom győzelmének napja, a sah rendszerének teljes megsemmisülése. Na most hasonló rendszerváltás Egyiptomban még nem volt, ugyanannak a katonai elitnek a kezében van a tényleges irányítás, mint amelyik 1952. óta vezeti az országot. Párhuzamokat vonni Egyiptom és a '79-es Irán között némileg erőltetett dolog, még hogy ha az arab világban mostanság zajló forrongás aggodalommal is tölt el egyeseket.

Mítosz no.2.

Az Irak-Iráni háború talán legelborzasztóbb részét képezik azok a történetek, amikor az irániak kötéllel emberi láncba rendezett gyerekek százait, ezreit küldték az aknamezőkre, a halálba. Még egy kis fröccsöntött kulcsot is akasztottak a nyakukba, mondván az a "Mennyország kulcsa", mint a végtelen cinizmus netovábbja. A nyugati emberek az ilyen sztorikat olvasva felhördülnek, hogy "ezek az irániak mind állatok, fanatikusak, ezek tényleg bármire képesek".

Nos gondolom már sejti a T. olvasó, hogy hova akarok kilyukadni - ez a sztori sem teljesen igaz. Az internetes források, amik megemlítik a történetet, jellemzően közvetettek, mástól hallották, hogy ilyen létezett, akik megint máshonnan vették át, stb.

Két forrásra tudtam visszavezetni az egészet - egy amerikai újságíróra, aki egy közelebbről meg nem nevezett "kelet-európai újságíróra" hivatkozik, aki 1984-ben a saját szemével látta ezt a fajta támadást (a globalsecurity is idézi), és egy Matthias Küntzel nevű eléggé elvakult politológusra, aki egy német szerzőpárosra hivatkozik, akik egy Németországban élő iráni emigránsra hivatkoznak, aki egy Ettela’at nevű iráni újságra hivatkozik.

A történetnek katonai szempontból sem lenne sok értelme. Ha összekötözött kölyköket hajtanak egy aknamezőre, akkor rövid időn belül azok is megállnak, akik még épségben maradtak, mert nem bírják húzni a vérző társaikat,  és a holttesteket, amikkel ugye összekötötték őket. Az irakiak ráadásul nem aknásítottak el területeket mélyen bent Iránban, hanem az aknazárat a védelmi vonalaik részeként kezelték. Ez azt jelenti,  hogy az aknamezőik a tüzérség, és jó eséllyel a géppuskák hatósugarán belül voltak. Ergo nem csak, hogy értelmetlen, de rendkívül rövid ideig tartó kísérlet lett volna ilyen módon aknamentesíteni.

Ha a féligazságok irányába indulunk el, akkor több dolgot illik leszögezni: Irán  a háború során használt olyan katonákat, amik lényegében gyereknek számítanak (16, időnként egészen 14 éves fiatalokat) a Basij kötelékében, rendszeresen emberi hullám támadást alkalmazott, és ritkán törődtek az aknamentesítéssel a nagyobb offenzívák előtt. Az első hullámot rendesen megtizedelhették az aknák, és a külső szemlélő számára olybá is tűnhetett, hogy az aknák "manuális semlegesítése" volt a hullám fő célja. De a basijik  - habár kiképzetlenek voltak - könnyű fegyverzetű (AK-kal, RPG-kel felszerelt) gyalogságként támadták az iraki állásokat és a háború második felében már minimális vegyvédelmi felszerelést is kaptak, vagyis korántsem védtelenül sétáltak ki a harcmezőre.

Az emberi hullámban történő támadás tűnhetnek ugyan irracionális/embertelen mészárlásnak, de katonailag mégis lehet értelme, ha megfelel négy kritériumnak:

1, éjjeli támadás, vagy egyéb taktikai meglepetés keretében hajtják őket végre - nappal a felkészült védelem könnyen lekaszálja a támadókat, de a sötétben az iraki hadseregnek nehéz dolga volt, és gyakran meglepték őket az állásaikban az irániak

2, a sikeres áttöréseket kihasználják

3, ha a támadások nem járnak sikerrel, időben lefújják őket - ez volt az egyik problémás pont az iráni hadvezetésben. Ha beleszaladtak egy durva védelmi vonalba, és a veszteségi ráta pillanatok alatt ezrekig szökött, akkor ahelyett, hogy más utakon próbálkoztak volna, inkább újabb és újabb erőket vezényeltek a mészárszékre. WW1 reloaded.

4, a támadások céljai reálisak és megvalósíthatóak - a másik problémás pont. Az iráni területek visszafoglalásánál, illetve a hegyvidéki területeken volt értelme az emberi hullámot alkalmazni, mert a terepviszonyok, és a kis számú, vagy kiépített védelemmel nem rendelkező iraki gyalogság nem tudta tartani ellenük a pozícióit. Más tészta sík, mocsaras terepen, egy többszintű, nehéztüzérséggel és lehívható légitámogatással rendelkező védelmi vonalba belegyalogolni.

Optimális esetben az iráni támadás így nézett ki a háború kezdetén: megindul a Basij gyalogsági rohama az iraki állások ellen. Sok embert veszítenek, de mivel az irakiak ésszerűtlenül statikus védelemre vannak beállva, azaz nem próbálkoznak rugalmas elszakadással vagy bármilyen manőverezéssel, a Basij milicistái egy idő után megközelítik/elérik az iraki állásokat. A Basij mögött ott halad a komolyabb harcértéket képviselő Forradalmi Gárda (IRGC), kisebb veszteségekkel szintén eljut az iraki állásokig és leköti az iraki erőket. Ezzel együtt a szárnyakon az iráni harckocsik, páncélozott járművek (jellemzően a hadsereg egységei) megkerülik a harcba bocsátkozott iraki egységeket és hátba kapják őket. Az iraki védelem összeomlik, és a teljes bekerítést elkerülendő, menekülésbe kezd.

Amelyik iráni szánt szándékkal mártír akart lenni, az már 1980/81-ben  gyorsan elérhette a célját, vagyis a háború első hónapjai megrostálták az iráni erőket. Hogy az iráni nép fiai mennyire nem "fanatikusok, aki jobban vágynak a halálra, mint... más egy sörre" azt az is jól példázza, hogy Irán a 1981-1988 között évente csak 1-3 masszív emberveszteséggel járó offenzívát engedhetett meg, mert sem elég katona (pláne önkéntes) nem volt, aki pótolja a halottakat, sem a népharagot és a zendülést nem akarta megkockáztatni a forradalmi vezetés. És ezek a felnőtt férfiak voltak, nem a 10 éves gyerekeik.

Mítosz no.3.

A Halabjah nevű kurd városkát 1988. március 16-án masszív vegyifegyver-támadás érte, melynek következtében a körülbelül 5000 civil vesztette életét (az egész irak-iráni háborúban kb. 45.000 katona halt meg vegyi fegyverek miatt). A világ az iraki erőket tette felelőssé az incidensért, és a fő felelősség valóban az övéké. Irak azért indította a vegyi csapást, mert a csapatait az irániak és a velük szövetséges kurdok éppen kiűzték a térségből, és a kurdok élete sosem számított sokat Szaddam Husszeinnek. A városkára a levegőből dobtak le mustárgázt, szarint és tabunt (a wikipedia VX-et is említi, amit erősen kétlek, mert már az is csak feltételezés, hogy valaha bevetették a háborúban). A megrémült lakosság pánikszerűen menekülni kezdett, az iraki állások irányába. A másik irányból az irániak összetéveszthették a menekülő civileket a visszavonuló irakiakkal, és tüzérséggel lőni kezdték őket. A tüzérségi lövedékek viszont szintén vegyi fegyvert, hidrogén-cianidot tartalmaztak, vagyis a kurdokra két oldalról zúdult a vegyi áldás. A korabeli amerikai nyilatkozatok azonnal Iránt tették felelőssé a civil áldozatokért, ami egyszerű szemforgatás volt a részükről, ugyanakkor tény, hogy Szaddam egyik legdurvább háborús bűncselekményéből Irán is kivette a részét.

A végére egy kis zene. Sajnos csak tegnap bukkantam rá:  Fearless Iranians from Hell 

UPDATE: a hanganyag letölthető itt.

UPDATE 2: frissült a letöltési link