Már a 2010-es év második felében járunk, így a nép lassan feledni kezdi az egyelőre nem sok látványos sikert hozó, viszont annál több kellemetlen meglepetéssel járó afganisztáni háború kirobbanásának körülményeit és az amerikai katonai beavatkozás eredeti célját. Egyre többen sugallják az egész vállalkozás hiábavalóságát, ami sokak számára aggasztó. Közéjük sorolhatóak a TIME szerkesztői is, mivel lapjuk legfrissebb számában új igazolást tálaltak olvasóik elé a külföldi csapatok további afganisztáni állomásoztatására: meg kell védeni az afgán nőket a tálibok terrorjától. 

A lapkiadás világában bármilyen üzenetet leginkább egy lebilincselő történetbe "csomagolva" érdemes közölni, ennek eladásához pedig  egy figyelemfelkeltő címlap és egy ahhoz passzoló szalagcím szükségeltetik. A TIME munkatársai egy, Afganisztán Uruzgan tartományából származó 19 éves pastu lányt, Bibi Aishát tették meg a tálibok által okozott szenvedés szimbólumának. Hányattatásainak néhány részletéről eltérő verziók láttak napvilágot, de a különböző cikkekből kihámozható lényeg a következő: sok évvel ezelőtt apjának egyik unokatestvére gyilkosságot követett el, ezért az apja őt és a húgait kiházasította az áldozat családjába, hogy ezzel kiengesztelje őket. Aisha elmondása szerint vőlegénye (annak tíz fivéréhez hasonlóan) egy tálib harcos, akit nem is látott, mielőtt átadták az apósáéknak. Új családjában igen kegyetlenül bántak vele, ráadásul az istállóban tartották, ezért megszökött. A szomszédságból két nő megígérte neki, hogy segítenek rajta, de ehelyett átadták a rendőrségnek (egy másik verzió szerint el akarták adni egy másik férfinak Kandaharban, de mindhármukat letartóztatták). Egy bíróság 3 évre ítélte a szökésért - az afgán állami igazságszolgáltatás nem éppen a kifinomultságáról és szabályos működéséről ismert -, de ezt elnöki kegyelemmel fél évre csökkentették.

Szabadulása után, 2009 augusztusában az apja visszavitte az apósáékhoz, akik fogadkoztak, hogy ezentúl jobban bánnak vele. Ekkorra azonban már férjura is hazatért Pakisztánból, ahol addig a kormány ellen harcolt. Fivéreivel együtt egy tálib bíróság elé vitte és a megbüntetését követelte, mivel a szökéssel szégyent hozott rá és a családjára. Az elnöklő tálib parancsnok úgy vélte, a további hasonló eseteket elrettentéssel kell megakadályozni, ezért levágatta a lány orrát és a füleit. Az ítéletet annak férje és egyik sógora hajtották végre, majd otthagyták a hegyoldalban. A lány túlélte a büntetést, és az egyik nagybátyjához ment, ő azonban nem segített rajta. Végül az apja elvitte egy amerikai támaszpontra, ahol ellátták a sebeit. Novemberben a tartományi amerikai PRT egyik munkatársa átvitette egy nőknek fenntartott kabuli menhelyre, ahol azóta is él (az apja többször is megpróbálta hazavitetni azzal az ígérettel, hogy majd talál neki másik férjet, de a történtek után nyilván csak egy idióta hinne neki). Mivel története azóta jelentős nyilvánosságot kapott, egy amerikai alapítványnak köszönhetően hamarosan Kaliforniába fog utazni, hogy ott rekonstrukciós műtéteket végezzenek el rajta. Elmondása szerint nincs más vágya, mint hogy végre iskolába járhasson és jó muzulmánként éljen.

A főszerkesztő elmondása szerint a címlap mindenkit emlékeztetni fog a tálibok elnyomó ideológiájának áldozataira és figyelmeztet arra, milyen súlyos árat fizetnének az afgán nők, ha egykori uraik visszatérnének a hatalomba a NATO-erők kivonása után. Egyébként Aisha elmondása szerint szintén ezért vállalta a címlapfotót. (Ami azt illeti, szkeptikus vélemények szerint a katonai jelenlét fenntartására lehet jobb indokokat is találni.) Minderre pedig azért van szükség, mert más életképes alternatíva hiányában egyre többen javasolják a tálibok (legalábbis egy részük) és a kabuli kormány közötti politikai kompromisszumot, amelyre Karzai elnök a jelek szerint hajlandó lenne. "Ennek érdekében áldozatokat kell hozni" - nyilatkozta egy nyugati diplomata. Na igen, de pontosan kiknek kell majd meghozni azt? A szalagcím ("Mi fog történni, ha elhagyjuk Afganisztánt") egyértelművé teszi az üzenetet: a csapatkivonás lényegében humanitárius katasztrófához vezetne. 

Más újságírók is ezt hirdetik, csak éppen szájbarágós stílusban. Thea Garland, az International Herald Tribune munkatársa például úgy véli, hogy nincs értelme az évek óta dúló háborút lezáró politikai rendezésnek akkor, ha az a nők jogainak csorbítását jelentené, ezért a tálibokkal csak akkor szabad megegyezni, ha kötelezik magukat a női és polgári szabadságjogok tiszteletben tartására. [Ja, amikor majd Óbudán dalolnak a kőszáli kecskék]. Ellenkező esetben még az is előfordulhat, hogy a kormányba bevont tálibok egyes területeken, vagy akár az egész országban...bevezetik a saríát! [Valaki felvilágosíthatná Garland kisasszonyt, hogy az új afgán alkotmány szerint a parlament nem hozhat a saríával ellentétes törvényt, és a nem éppen a mély teológiai ismereteikről elhíresült táliboknak elég sajátos elképzeléseik vannak az iszlám törvénykezésről]. Sajnos nehezít a helyzeten, hogy Afganisztánban az utóbbi 8 évben nem változott sokat az uralkodó mentalitás, mely szerint a nők nem számítanak. [Szerintem az utóbbi 800 évben sem.]

A permanens háborúra uszító agitprop egy másik szép példája a Forbes magazin cikke, mely lényegében vádirat a női jogok közismert sárbatiprója, Hollandia ellen, amely a NATO-tagállamok közül elsőként vonta ki csapatait Afganisztánból - a döntés februárban a kormánykoalíció szakadásához vezetett -, és ezzel galád módon magukra hagyták az afgán nőket. Ez természetesen az erkölcsi nihil netovábbja, hiszen az afganisztáni háború minden ország ügye, ahol nők is élnek [he?!], mert a tálibok az új kalifátust építgető világméretű iszlamista összeesküvés tagjai [mi van, he?!?!].

(A cikkből egyébként megtudhatja a nagyérdemű, hogy a hollandok már csak azért is egy szemét népség, mert mindössze öt nap alatt vereséget szenvedtek a Wehrmacht 1940-es nyugati offenzívája során. Mint ismeretes, a németek ellen szárazföldi háborút veszíteni hallatlanul nagy szégyen, különösen egy olyan katonai kolosszus számára, mint Hollandia.)

Charles Glass, az ABC News volt közel-keleti tudósítója adta elő a legvalószínűbb verziót arról, hogy kik ihlették ezeket az igen átlátszó PR-húzásokat. Egy márciusi CIA-memorandum javaslatot tett arra, hogy a háború iránti (főleg Nyugat-Európában) gyorsan elpárolgó lakossági támogatást (többek között) az afgán nők szenvedéseinek bemutatásával, ergo a nyugati átlagember szimpátiájának felkeltésével kell megszilárdítani - ugyanis az afgán nők alkalmasak a leginkább arra, hogy felhasználásukkal a média kedvező színben tűntesse fel az ISAF tálibok elleni harcát -, mielőtt még a francia és német kormányok a közvélemény nyomására követnék a hollandok példáját.

Nem nehéz felismerni, hogy az amerikaiak miért folyamodnak ilyen módszerhez a háború civil támogatásának megerősítése érdekében. A hadtörténelem ismerői bizonyára jól tudják, hogy a barbár ellenség atrocitásainak kitett és ezért védelemre szoruló (lehetőleg vonzó) fiatal nő alakja a mindenkori (állami és nem állami) háborús propaganda szimbólumrendszerének szerves részét képezi - nyilvánvalóan azért, mert (a gyerekeké után) az ő szenvedésük látványa a legalkalmasabb arra, hogy a célközönségből - elsősorban a katonákból, de a hátországi civilekből is - kiváltsa a kormány által preferált érzelmi reakciókat: az együttérzést és a szenvedést okozó ellenség elpusztításának vágyát. Illusztráció gyanánt következzen néhány második világháborús szovjet ill. amerikai plakát:

"Vöröskatona, te vagy az utolsó reményünk!" (fent)

"Vöröskatona, ments meg!" (balra)

 
A fent említett lapok szerint tehát az ISAF katonáinak mint afféle biztonsági őröknek kellene megvédenie az afgán nőket apáik, férjeik, apósaik és sógoraik barbarizmusától. De mégis meddig? Amíg a hegyekben át nem alakulnak a törzsi szokások, vagy egy "felvilágosult" államhatalom ki nem kényszeríti azok megváltozását?

Egy biztos: aki Afganisztánban ilyesmire vállalkozik, az nem sok bátorító történelmi előzményre tekinthet vissza. Ez az áldatlan állapotban leledző "ország" ugyanis alighanem iskolapélda arra, hogy egy tradicionális társadalom erőltetett modernizációjára tett átgondolatlan kormányzati kísérletek könnyedén érhetnek el a várttal ellentétes, lehangoló hatást. Az első helyi vezető, aki elkötelezte magát a női egyenjogúság mellett és a középkori körzsi szokásjog ellen, tudomásom szerint Nur Mohamed Taraki volt, aki dicstelen halála előtt annyit ért el, hogy kiprovokálta a vidéki lakosság ellenállását, és ezzel tovább rontott az egyébként is nagyon ingatag belpolitikai helyzeten, ami végülis szükségessé tette a szovjet katonai beavatkozást. A szovjetbarát kormány a '80-as években engedélyezte a nők munkavállalását, és iskolákat épített a lányoknak, de az USA ill. a női jogok két ázsiai élharcosa, Pakisztán és Szaúdi-Arábia által pénzelt "szabadságharcosok" lerombolták azokat. Mindez még azelőtt történt, hogy Afganisztán az orosz, amerikai, pakisztáni, indiai, iráni hírszerzők/katonák/ügynökök és a támogatásukat élvező helyi hadurak káoszba süllyedő játszóterévé vált - ami nyilván egy fejlett országban is komolyan hátráltatná a haladás és a női egyenjogúság ügyét, ebben az esetben pedig ugyebár a világ egyik legelszigeteltebb törzsi társadalmáról van szó. 

Az állandó harcok éveiben még nagyobb jelentőségre tett szert a pastu szokásjog és az azt kiegészítő törzsi törvények összessége, a "pastuk útja" (Pashtunwali). Az ennek szerves részét képező konfliktuskezelési szabályzat, a baad pecsételte meg Aisha sorsát, mivel az lehetővé teszi, hogy egy család/falu/törzs annak egyik tagja által okozott sérelmet (rablás, gyilkosság, esetleg telekhatárvita vagy egyéb nézeteltérés) vagy felhalmozott adósságot érdekházasság útján - azaz fiatal lány(ok) kiházasításával - rendezze el. (Ez nemcsak náluk bevett szokás, afrikai törzseknél is megfigyeltek hasonlót.)

A törzsi törvényt megszegők elveszítik a becsületüket, az ilyeneket kiközösítik és nem tekintik pastunak többé. Ez vonatkozik az Aishához hasonló szökevény lányokra is, mivel a szokásjog szerint tulajdonképpen prostituáltakká váltak, és szégyent hoztak a családjukra. Ha az mégis visszafogadja őket, azzal köznevetség tárgyává teszik magukat, a törzs mindannyiukat kiközösíti. Az ítéleteket az adott közösség köztiszteletben álló, befolyásos véneiből létrejött tanács, a dzsirga hozza konszenzusos alapon. A modern nyugati átlagember számára ez nyilván egy felfoghatatlan koncepció, de egy, az államhatalom közvetlen fennhatóságát soha el nem fogadó hegyvidéki állattenyésztő népcsoport szempontjából ennél sokkal bonyolultabb igazságszolgáltatási rendszert felesleges lenne létrehozni.

Könnyen ki lehet tehát következtetni, hogy hősnőnk sanyarú sorsáért nem elsősorban a tálibok, hanem a pastu törzsi szokásjog a felelős, amelynek eredete az iszlám előtti évszázadokra nyúlik vissza, és a pastuk körében rendszerint felülírja a saríát, amellyel egyébként is csak nehezen lehetne összeegyeztethető. (Persze meg kell említeni, hogy az iszlám vallásjogon belül is léteznek különféle irányzatok, ahogy a Pashtunwali sem egységes, hanem területi alapon eltérő jellegzetességekkel bíró hagyomány, elvégre az Afganisztán és Pakisztán területén élő kb. 40 millió pastu összesen 60 törzset alkot.) Arról nem tudok, hogy a pastu törzsi területeken mennyire gyakori büntetés az orr- és füllevágás, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem egy elszigetelt esettel van dolgunk. Ilyenkor valószínűleg a csonkítás célja nem is elsősorban a kínzás, hanem a delikvens lány megjelölése, hogy kiközösítése után mindenki azonosítani tudja, mint a törzs árulóját, s így ne tudjon visszatérni a falujába.

A TIME magazin cikke természetesen azt állítja, hogy egy "tálib parancsnok" elnökletével összeült "bíróság" mondott ítéletet Aisha felett - megjegyzem, hogy egy dzsirgának sosincs elnöke -, de részletesebb információk hiányában ezzel nehéz mit kezdeni. Egy másik verzió szerint egyszerűen egyéni önbíráskodás történt, márpedig biztos vagyok benne, hogy egy kis detektívmunkával minimum ezer olyan katonát lehetne találni az afgán hadsereg (ANA) vagy az Északi Szövetség soraiban is, aki hasonló módon bánt el otthon az asszonnyal. Talán túl nagy cinizmus ebbe belegondolni, de az is lehet, hogy Aisha férje tulajdonképpen nem is tálib, hanem egy ópiumcsempész, bűnöző vagy egyszerűen egy helyi tahó, és a lány csak azért adta elő a szívszorító történetet a barbár tálibokról, mert tudta, hogy így nagyobb eséllyel segítenek rajta (és ezért végülis ki hibáztathatná?).  

(Másrészt a "tálib parancsnok" egy eléggé tág fogalom, elvégre ennek a mozgalomnak nem erőssége az egységes, szigorú katonai hierarchia. Nevezhetjük így Omar molla helyettesét, de egy jelentéktelen falufőnököt is, aki két fivérével, négy sógorával meg azok haverjaival akciózik hétvégenként a hegyekben, mert ezért fejpénzt kapnak az ISI-től. Könnyen lehet, hogy a helyi szinten szerveződő, vagy szimplán a tálibokat ideiglenesen támogató helyi alakulatok parancsnokai rendszeresen terrorizálják a civileket saját szájízük szerint, és ehhez senkinek az engedélyét nem kérik, mivel feletteseik sincsenek, akiknek az ilyesmiért felelősséggel tartoznának.)

Mindez rávilágít egy kellemetlen tényre, amelyet nemhogy az amerikai tisztviselők, de a mainstream újságírók sem mernek nyíltan kimondani: a nőkkel szembeni erősen kifogásolható bánásmód nemcsak a tálibokra, de az afgán társadalom egészére jellemző. A nők 90 százaléka szenved el rendszeres fizikai bántalmazást, testi fenyítük itt már akkor bevett gyakorlat volt, amikor a tálibokról még senki nem is hallott. Az oroszok (később pedig az amerikaiak) által preferált egyik hadúr, Abdul Rasíd Dosztum üzbég harcosai Balkh tartományban tömegesen erőszakolták meg a pastu nőket, és ugyanezt tették Mohamed Mohaqiq hazara milicistái is. Egy afgán parlamenti képviselő, Sabrina Saqib elmondta a TIME riporterének, hogy a nyugati értelemben vett női jogokat Afganisztánban nemhogy a tálibok nem tisztelik, de még az ő női kollégáinak többsége sem.

A TIME vezércikke többnyire szkeptikus reakciókat váltott ki. (Még a feministákból is - lásd itt, itt és itt.) Többen felhívták a figyelmet olyan egyszerű tényekre, mint hogy a katonai kivonulásnak lennének pozitív hatásai is; a NATO jelenléte nemcsak megvédi a nőket, de sokat közülük áldozattá tesz; a Karzai-kormány lényegében semmit nem tett a nők jogaiért, és mellesleg az afganisztáni háborúnak ez soha nem is volt célja. Persze a propaganda hatékonyságát az átlagemberre, nem pedig az újságírókra és bloggerekre gyakorolt hatásán kell lemérni. Mindenesetre őszintén remélem, hogy az amerikai kormánytagok agyába nem férkőzik be még a gondolata sem annak, hogy Afganisztánban a fegyverek erejével kellene valamiféle kulturális megújulást elősegíteni azért, mert az igazolná a további katonai jelenlétet.