A közelmúltban érdekes hír érkezett a végtelen kelet-európai szyteppékről: az Udmurt Köztársaság bíróságán csődeljárást kért Oroszország legnagyobb lőfegyvergyártója, az IZSMAS Részvénytársaság ellen annak egyik beszállítója, a Gremiha Kft., mivel szerintük az több mint 13 millió dollár adósságot halmozott fel velük szemben. Az IZSMAS képviselői hivatalos sajtóközleményben - amely itt olvasható (oroszul) - tagadták, hogy csődbe mentek volna, és kijelentették: a szóban forgó Kft-vel már volt gazdasági perük, és korábban is voltak hasonló cégek, amelyek hasonló eljárást kezdeményeztek ellenük, de a vádak mindig megalapozatlannak bizonyultak. Sajtóértesülések szerint a Gremiha kétes hírű tulajdonosa - egyben a Zsirinovszkij-féle nacionalista Liberális Demokrata Párt helyi vezetője -, Andrej Markin ezzel a húzással persze elsősorban nem azt akarta elérni, hogy az IZSMAS tényleg tönkremenjen, hanem hogy visszakapja a pénzét. (folyt.=>)

Újabb fejleményekről az ügyben azóta sem érkezett hír, és ez megerősíti azokat a véleményeket, melyek szerint valójában gazdasági pozícióharc vagy valami egyéb sötét ügylet állhat a háttérben, és egyébként sem valószínű, hogy az orosz kormány veszni hagyná a nagy múltú IZSMAS-t, amelyben az állami ROSTEKNOLOGII többségi tulajdonos, és amely a világ legnépszerűbb gépkarabélyainak számító AK-típuscsalád gyártója. Persze ha ez mégis bekövetkezne, annak legalább annyi pozitív következménye lenne, hogy lezárulna a rétestésztaként nyúló AK-47 vs. M16 vita, amely a fegyverbuzik egyik kedvenc vesszőparipája (lásd itt, itt és itt, hogy más példát hirtelen ne említsek).

Sok információ viszont arra enged következtetni, hogy ennek ellenére bizony nincs minden rendben az IZSMAS háza táján. A fentebb linkelt Spiegel-cikk pl. megemlíti, hogy sok más orosz hadiipari cég is nehéz helyzetben van, és az orosz fegyverexport értéke 10,8 milliárd dollárról 3,5 milliárd dollárra csökkent az elmúlt két évben - persze ebben a témában egymásnak ellentmondó adatok látnak napvilágot (lásd pl. ezt a cikket), de ez egyszerűen azzal magyarázható, hogy az oroszoknak nem szokásuk megbízható adatokat nyilvánosságra hozni az ilyesmiről. Azért ilyenek hiányában is érdemes körüljárni a kérdést: ha az IZSMAS tényleg az utolsókat rúgja, vagy "csak" veszteséges, akkor ez milyen tényezőkkel magyarázhazó.

Először is meg kell említeni, hogy az IZSMAS  a teljes orosz lőfegyvergyártás 85 százalékát adja ugyan, de termékeik többsége (gépkocsik, szerszámgépek, motorok stb.) a civil piacra készül, a lőfegyverek csak töredékét adják a teljes kibocsátásnak - a gazdasági világválság tehát nyilván őket is érzékenyen érintette.

Az orosz fegyverexporttal kapcsolatos sajtóhírekből pedig rendszerint nem derülnek ki a fontos részletek - pl. az, hogy annak csak kb. 2-5 százaléka kézifegyver (lásd ezt a jelentést) . Oroszország az utóbbi évtizedben a globális fegyverexport egynegyedét adta ugyan, de a kézifegyverek exportja terén egyáltalán nem tartozik az élvonalba. A SIPRI jelentése szerint (lásd pdf-ben itt)  pl. 2005-ben Oroszországnak ebből 61 millió USD bevétele származott, míg az Egyesült Államoknak 426, Olaszországnak 390, Németországnak 304, Belgiumnak 192, Ausztriának 130 és Brazíliának 122 millió.

Persze figyelembe kell venni azt is, hogy az orosz típusok hagyományosan jóval olcsóbbak - de ez a gyártóiknak is nagy problémát jelent. Ennek oka ugyanis az, hogy a SZU évtizedeken át boldog-boldogtalannak árulta a hadiipara termékeit alacsony áron.  Ez persze logikus politika abban az esetben, ha az ember baráti államokat és kevésbé baráti államok ellen harcoló mozgalmakat akar minél jobban felfegyverezni, vagy csak egyszerűen halált, káoszt, erőszakot és gyűlöletet akar exportálni a világ négy sarkába, de kevésbé célravezető akkor, ha mindebből profitot is szeretne realizálni - és ez persze a szovjet elvtársak számára másodlagos szempont volt.

(Amikor pedig 1991 után elsődleges lett, megkezdődött az óriási méretű, a nemzetgazdaság jelentős részét uraló szovjet katonai-ipari komplexum - az ott használt kifejezés szerint Oboronka - drasztikus leépítése, 2001-től pedig a "szükségtelen" konkurenciaharc kiküszöbölése, a költségminimalizálás és a hadiipar hatékonyabb állami ellenőrzése érdekében a típusok egységesítése, a cégek összevonása ill. felszámolása. A legtöbbjük még így is csökkentett kapacitással működik tovább.)

 Ezzel magyarázható, hogy az 1945 utáni teljes szovjet fegyverexport nem több, mint 56 százalékáért fizettek a "vásárlók" (ennek ellenére a szovjet késztermék-exportból származó teljes valutabevétel felét ez adta), az AK gyártásához szükséges műszaki dokumentációkat ill. a gyártási licenszt pedig nagylelkűen osztogatták a baráti országoknak, gyakran írásos szerződés vagy bármiféle ellenszolgáltatás nélkül. Ennek következtében 1989-re a SZU-n kívül Albánia, Bulgária, Csehszlovákia, Egyiptom, India, Irak, Jugoszlávia, Kína, Észak-Korea, Kuba, Lengyelország, Magyarország, az NDK és Románia is sorozatban gyártotta az AK-47-et vagy annak valamelyik későbbi verzióját. (A tájékozottabb olvasók nyugodtan jelezzék, ha kihagytam volna valakit).  Nem csoda, hogy az AK-47-ből, annak továbbfejlesztéseiből és külföldi változataiból összesen kb. 100 millió darab készült, melyek közül - közismerten megbízható, strapabíró konstrukció lévén - 50-70 millió még mindig használatban van (többek között) a világ 82 hadseregében, és a fegyver világpiaci ára folyamatosan esik 1991 óta.  Ezzel az AK messze a legelterjedtebb gépkarabély a világon, a 20. század valódi tömegpusztító fegyvere; a konkurencia a nyomába sem ér.

(2. helyezett a jó öreg Heckler & Koch G3, amelyből 15-20 millió van használatban 65 országban, a 3. helyezett pedig az FN FAL, amely 50 ország fegyveres erejénél van rendszeresítve. Az M16 áll a 4. helyen, melyből összesen 5-7 milliót használnak. 70 millió vs. 7 millió - szerintem ez eldönti az AK-47 vs. M16 vitát.)

Mindez az IZSMAS és az ott dolgozó feltaláló, Mihail Kalasnyikov altábornagy számára (itt balra) két szempontból kellemetlen: a külföldi és hazai gyártók nem fizettek nekik szabadalmi díjat - ugyanis az AK-47-et elfelejtették szabadalmaztatni. Ezt a nem elhanyagolható hiányosságot 1997-ben pótolták a Szellemi Tulajdon Világszervezeténél - 50 évvel a termék feltalálása után! Ezután nyomatékosan szóvá tették, hogy a többi gyártónak nem kellene folytatni az eddigi gyakorlatot, hacsak nem akarnak egy pert a nyakukba. 

(Azért ezt gondoljuk végig: egy orosz hadiipari vállalat azzal vádolja a külföldi konkurenciát, hogy csak úgy ellopták az egyik fejlesztésüket! Még jó, hogy a Tu-4 meg a Buran miatt utólag sem cirkuszolnak az amerikaiak, hogy mást ne mondjak.)

A többi orosz gyártó már fizet jogdíjat, hosszas huzavona után Magyarország, Szlovénia és Törökország is megtette ezt, de pl. Bulgária és Egyiptom nem. Indiát már fenyegették, Kínával pedig már folynak a tárgyalások. Venezuela viszont már legálisan gyárthatja az egyik újabb verziót.    

A másik probléma az, hogy a külföldi koppintások gyakran gyenge minőségűek, ezzel pedig rontják a típus jó hírét. A beszámolók szerint a finn és izraeli továbbfejlesztések a legjobbak, a bolgár és jugoszláv típusok is megállják a helyüket, a román és különösen a kínai típusokkal viszont könnyen akadnak problémák.

Mindig felidegesít, amikor kint vagyok a lőtéren és valami idióta megjelenik a vacak, olcsó román AK-kópiájával. 

/komment a Free Republic honlapján./

És hogy egészen pontosan mely cégek árasztották el ezekkel a leértékelt csúzlikkal a piacot, ezzel is hozzájárulva az IZSMAS nehéz helyzetéhez? Van egy pár tippem:

Az biztos, hogy elsősorban a NORINCO a ludas. Ha az ember meglát valahol egy relatíve olcsó és gyatra minőségű terméket, biztos lehet benne, hogy az jó eséllyel kínai. Egyik legismertebb termékük a Type 56 (az elnevezés a Kelet-Ázsiában bevett szokás szerint azt jelenti, hogy a típust 1956-ban rendszeresítették), amely az AK-47 leegyszerűsített, alacsonyabb gyártási költségű továbbfejlesztésének (AKM-47) másolata. Az összes használatban lévő AK-változat kb. egyötödét ez teszi ki, bevetették Észak-Vietnamban, Afganisztánban, az iraki-iráni háborúban, a jugoszláv polgárháborúban, Koszovóban, Szudánban, Srí Lankán és ki tudja még, hol. A cég amerikai képviselői egyszer 2 ezer darabot akartak belőle illegálisan becsempészni az Egyesült Államokba. A típus licenszét megvásárolta Banglades és Szudán is (hogy a gyártási minőség milyen lehet, azt az olvasó képzeletére bízom). Egy későbbi, de kevésbé elterjedt kínai típus a Type 81 (lásd fent).

A bolgár Arsenal is sok változatot gyárt, boldog vásárlóik közé tartoznak az iraki kurdok is. A Kelet-európai mezőnyt erősíti még a lengyel Lucznik, a jól ismert Zastava és a cseh CZUB, a vz. 58 gyártója és a román Kudzsiri Fegyvergyár Rt. (legismertebb termékük az Md. 86) és Kudzsiri Mechanikai Művek Rt. Egykor a FÉG is gyártotta az AK különböző hazai verzióit, amelyek szintén a legkülönbözőbb konfliktuszónákban bukkantak/bukkannak fel, a raktáron lévő készleteket, alkatrészeket pedig amerikai cégek vásárolták fel - pl. a Century International Arms vagy a TG International - és forgalmazzák azóta is az Egyesült Államokban a jó minőségű, de megfizethető (utángyártott) gépkarabélyra vágyó polgárok nagy örömére.

Magyar AK-változatok (felülről lefelé: AMD-65, AMMSz, AKM-63):

Az AMD-65 Afganisztánban:

És Libanonban:

Az AMM az iraki-iráni háborúban:

A közelmúlt eseményei bebizonyították, hogy az oroszok akkor sem kerülnének sokkal jobb helyzetbe, ha minden külföldi gyártó elkezdene jogdíjat fizetni: mivel az AK igen megbízható (kb. 15 ezer lövést lehet leadni vele, mielőtt cserélni kellene az alkatrészeket), a 15-25 éves példányok is kelendőek. Amikor az amerikaiak 2003 után nekiálltak felfegyverezni az iraki (illetve még korábban az afgán) biztonsági erőket, a Pentagon csak Szerbiában és Bosznia-Hercegovinában összesen 350 ezer AK-t vásárolt (pontosabban vásároltatott) fel a raktárkészletekből, de kérésükre ment az export Albániából, Bulgáriából és Szlovákiából is. Jordániától keletnémet gyártmányú AK-kat vettek ugyanerre a célra - 60 dollárért darabját, míg egy újat az IZSMAS nem ad 240 dollárnál kevesebbért.

(Ennyi erővel egyébként az amerikaiak homokot is vihettek volna a Szaharába, mivel Irakban a Szaddam-rezsim megdöntése után összesen 20 millió lőfegyver volt, ezek többsége AK. 110 ezerről már azt sem tudják, hová lett.)

A vz. 58 Irakban:

Román AK-k Afganisztánban:

Az AK annyira igénytelen, hogy nemcsak az állami erőszakszervezetek és mindenféle milíciák, hanem az ipari civilizáció áldásaiban egyébiránt ritkán részesülő törzsi harcosok és egyszerű civilek körében is népszerű szerte a világon:

Mindennek ismeretében érthető, hogy Vlagyimir Grodeckij, az IZSMAS igazgatója szerint a cég évente 400-500 millió USD bevételtől esik el az efféle "kalózkodás" miatt, 1991 óta 12 ezerről 7 ezerre csökkent az alkalmazottai száma, és már régóta nem használják a teljes termelőkapacitást. A fegyver feltalálója is azt szeretné, ha megkezdődne a kézifegyverek kereskedelmének szigorú nemzetközi kontrollja, bár van egy olyan gyanúm, hogy ebben nem csak emberbaráti megfontolások játszottak nála szerepet.

Egyébként Mihail Kalasnyikov tegnap töltötte be a 90. életévét, szóval tessék neki lélekben boldog születésnapot kívánni!

Utószó helyett pedig jöjjön egy kis típusismertetés, a lustább olvasók kedvéért pedig ugyanez rövidebb, vizuális formában, a Small Arms Survey jóvoltából:

All Hail the Kalash!