Hirdetés

"Only the dead have
seen the end of war."

(Anyázni meg itt lehet:
katpolblog@gmail.com)

Utolsó kommentek

Hirdetés

Facebook

Bullshit Hunting Season

Cikkek

  • KatPol Kávéház CV. - III. Richárd„S ezért, mivel mulatni nem tudok, mint Szerelmes e sok szép szavú napokban, Elvégezém, hogy gazember leszek, S utálom léha kéjit e napoknak.” - Shakespeare: III. Richárd (fordította:...
  • KatPol Kávéház CIV. - Egy depresszív csataAz 1415-ös Agincourt-i csata tipikusan az a fajta drámai esemény volt, amelynél kb. a hadtörténelem iránti érdeklődés felkeltésére alkalmas minden elképzelhető olyan részlet adott volt, ami egy...
  • KatPol Kávéház XCIV. - Gone to Texas1974-ben a félig cherokee származású cowboy és egyben feltörekvő amerikai regényíró, Forrest Carter először kapott lehetőséget arra, hogy az egész ország tévéközönsége előtt reklámozhassa magát,...
  • KatPol Kávéház LXV. - ImposztorokAz 1921-es év a Horthy-rendszer megszilárdulását hozta magával (ezzel foglalkozik Veszprémy László Bernát új könyve is). Ez a Bethlen István nevével fémjelzett konszolidációs időszak első napjaiban...
  • KatPol Kávéház LXII. - Harctéri vakság1944. október 15-e a magyar történelem egyik fontos dátuma: ekkor ért véget visszavonhatatlanul a tradicionális elit uralma az országban. A tiszavirág életű nyilas uralom, majd a kommunista diktatúra...

Címkék

1.vh (8) 18+ (1) 2.vh (90) afganisztán (53) ajanlo (50) albánia (6) algéria (6) államkudarc (16) al jazeera (6) al kaida (23) amerikai polgarhaboru (5) argentína (3) atom (39) ausztria (11) azerbajdzsán (5) bahrein (2) baltikum (2) belarusz (3) belgium (2) bizánc (3) bolívia (1) brazília (3) britek (54) bulgária (5) chile (1) ciprus (1) coin (63) csád (6) csehország (10) dánia (2) dél afrika (4) demográfia (6) díszszemle (9) ecuador (2) egyenruhák (23) egyiptom (9) el salvador (3) ensz (20) eritrea (2) észak korea (1) etiópia (8) eu (12) évforduló (29) fakabát (3) fegyverseft (39) felkelés (24) filmklub (48) franciák (38) fülöp szigetek (1) fürtös bomba (2) gáz (9) gáza (10) gazprom (5) gcc (2) gerillaháborúk (29) görögök (6) grúzia (15) hadiipar (31) haditengerészet (25) hadsereg a politikában (40) haiti (1) hamasz (6) hearts and minds (7) hezbollah (12) hidegháború (42) hollandia (2) honduras (4) horvátok (1) humor (24) india (17) indonézia (16) irak (67) irán (72) izland (1) izrael (107) japánok (25) jemen (11) jordánia (7) kalózok (9) kambodzsa (5) kanada (1) karthágó (1) kazahsztán (6) kémek (7) kenya (3) képrejtvény (3) keresztesek (5) kézifegyverek (9) kína (86) kirgizisztán (3) knn (275) kolumbia (10) kongó (14) korea (21) koszovó (11) kuba (6) kurdok (8) légierő (50) lengyelek (11) libanon (45) libéria (6) líbia (15) macedónia (3) magyarország (42) magyarsajtó (30) malajzia (2) mali (7) málta (1) mauritánia (4) mexikó (4) migráns (6) moldova (3) mozambik (1) nabucco (7) namíbia (1) nato (18) ndk (6) németek (55) nicaragua (5) niger (5) nigéria (2) norvégia (3) olaszok (11) omán (1) örményország (5) oroszország (98) összeesküvés (5) pakisztán (31) palesztina (21) panama (3) peru (3) podcast (66) powerpoint (2) propaganda (65) puccs (11) rádió (44) rakéta (15) rakétavédelem (15) recenzió (14) repülőnap (3) róma (2) románia (6) spanyol polgárháború (3) sri lanka (13) SS (5) svédek (2) szaúdiak (12) szerbia (4) szíria (31) szlovákia (2) szolgálati közlemény (94) szomália (23) szovjetunió (71) szudán (16) tadzsikisztán (4) tank (42) terror (66) thaiföld (9) törökország (29) trónok harca (4) tunézia (1) türkmenisztán (8) uae (5) uav (6) uganda (5) új zéland (1) ukrajna (17) ulster (2) usa (165) üzbegisztán (2) választás (14) válság (4) varsói szerződés (11) vendégposzt (23) venezuela (4) video (34) vietnam (23) vitaposzt (7) wehrmacht (24) westeros (4) zamárdi (1) zimbabwe (4) zsámbék (1) zsoldosok (14)

A "második Kuba" születése II.

2009.08.25. 19:30 Rammjaeger83

A sandinisták első merész és sikeres akciójára 1974 végén került sor, amikor az ún. "karácsonyi támadás" során egy 15 fős kommandójuk lerohant egy Managua kertvárosában rendezett koktélpartit és fogságba ejtett 14 prominens vendéget, többek között a külügyminisztert, Managua polgármesterét és több magas rangú diplomatát. A túszok átadásáért a parancsnok, Eduardo Escobar 14 politikai fogoly szabadon engedését, 5 millió dolláros váltságdíjat és (természetesen) szabad elvonulást követelt, ill. a szervezet kommünikéjének közzétételét a médiában, és - nyilván a társadalmi szolidaritás jegyében - a minimálbér emelését. Minderre 36 óra határidőt adott. Az üzlet világában járatos Somoza a váltságdíj összegét lealkudta ugyan 1 millió dollárra, de az esetleges vérontás elkerülése érdekében úgy döntött, a többi követelést teljesíti. A támadók  repülőgéppel Havannába távoztak a kiszabadított elvtársaikkal együtt - az utóbbiak között volt egyébként a mozgalom későbbi vezéralakja, Daniel Ortega is.

Alapjában véve az akciónak egy rövid és egy hosszú távú következménye volt. Egyrészt a széles közvélemény megismerhette az FSLN-t és annak célkitűzéseit, másrészt Somoza szükségállapotot vezetett be, a Nemzeti Gárdát megerősítette és az elkövetkező hónapokban-években véres megtorló akciókra küldte vidékre, hogy felszámolja a felkelők hátországát.

A gárdisták a már bejáratott módszerek szerint felperzselték, a légierő bevetésével lebombázták a kormányhoz hűtlen falvakat és tömegesen végezték ki a civileket. Ezeket a csapásokat pedig elsősorban az FSLN "hosszú népi háborút" hirdető frakciója, a GPP ("Guerra Popular Prolongada") szenvedte el.

A magyarázat az általuk alkalmazott stratégiában rejlik. A '60-as években, a kubai forradalom győzelmének "lemásolására" indított sikertelen akciók után Tomás Borge, Henry Ruiz és Tomás Berna vezetése alatt ez a frakció alkotta az FSLN derékhadát. Tapasztalataik alapján arra jutottak, hogy szüneteltetni kell a további meggondolatlan akciózást. Ehelyett a kínai maoisták mintájára támaszpontokat létesítettek vidéken, ott pedig szép lassan paraszthadsereget akartak szervezni a rendszer megdöntésére. Mint a jelentéktelen befolyású és létszámú forradalmi baloldali szervezetek általában, ők is mindennél fontosabbnak tartották a sziklaszilárd ideológiai elkötelezettséget. Ennek jegyében elutasítottak minden együttműködést a polgári ellenzékkel, és szigorúan "rostáltak" a hozzájuk csatlakozó parasztfiatalok között. Szervezkedésük hamar prózai nehézségekbe ütközött, pl. nem tudtak külföldi támogatást szerezni, és soraikban nagy volt a lemorzsolódás, mivel híveik hamar ráuntak a passzív, világnézeti alapon szigorúan regulázott létre a dzsungel mélyén.

A Nemzeti Gárda számára persze gyerekjáték volt kifüstölni ezt a társaságot. Úgy is fogalmazhatunk, hogy ezzel felgyorsított egy, már zajló evolúciós folyamatot a sandinisták között - mivel a GPP-ről egyébként is nagy bizonyossággal elmondható, hogy soha nem ért volna el nagy sikereket -, ezzel pedig akaratlanul megtisztította az utat a pragmatikus, népfelkelést hirdető terceristák ("harmadikak") előtt.

[A trockista frakció, a Jaime Wheelock vezette "Proletár Hadsereg" pedig fokozatosan elsorvadt és minden hívét elvesztette abból az egyszerű okból, hogy a városi munkásságra akarta alapozni a mozgalmat egy olyan országban, ahol nem éppen a legfejlettebb ipari kapitalizmus tombolt. A GPP nem túl meglepő módon mind Wheelock-ot, mind a terceristákat hivatalosan kizárta az FSLN-ből "ideológiai elhajlás" vádjával.

A két említett csoport pusztulásához az is hozzájárult, hogy az FSLN egyik alapítója, Carlos Fonseca 1975-ben Kubából hazatért, és sikertelen próbálkozást tett arra, hogy véget vessen a belharcoknak és újra egységbe kovácsolja a szervezetet: 1976 novemberében a gárdistákkal folytatott tűzharcban megsebesült és fogságba esett, ezt követően pedig kivégezték. Egyébként hasonló sorsra jutott Eduardo Escobar is.]

A Nicaragua vadregényes tájain elkövetett tömegmészárlások és tisztogató műveletek hírei pedig hamarosan eljutottak Washingtonba, ahol a Kongresszus soraiban egyre többen vélték úgy, hogy a kormányerők tűrhetetlen, végső soron az Egyesült Államokat is (közvetve) lejárató módszereket alkalmaznak, ráadásul képtelenek megteremteni a stabil, nyugodt belpolitikai helyzetet - márpedig ez volt az amerikaiak legfőbb elvárása velük szemben, elvégre nem kevés tőkét fektettek be az országban, és stratégiai fontosságával is tisztában voltak.

Somoza ennek ellenére vakon bízott abban, hogy az események alakulásától függetlenül az USA mindig kiáll majd mellette, ahogy egykor az apja mellett is, és gondoskodott róla, hogy minél több támogatója legyen a befolyásos amerikai politikusok között. A kongresszusi képviselők között ilyen volt pl. John Murphy, Charles Wilson - akinek afganisztáni ténykedéséről a közelmúltban film is készült - vagy  a szintén elkötelezett antikommunistaként ismert Larry McDonald. Somoza egykori West Point-i évfolyamtársai közül sokan kerültek "magas polcra", ezért aztán saját jól felfogott érdekéből az évfolyamtalálkozókat is rendszeresen ő hozta tető alá. Emellett hivatalos lobbista szervezetet is gründolt az USA-ban Amerikai Nicaraguai Tanács néven, a Nicaraguai Információs Szolgálat médiamunkásai pedig azzal foglalkoztak, hogy az amerikai közvélemény előtt "megfelelő megvilágításba" helyezzék a rezsimmel kapcsolatos híreket. 

Ténykedésük hosszú ideig nem is volt hiábavaló, pl. a törvényhozás csak 1970 és 1976 között 32 millió dollár értékű katonai támogatást szavazott meg Nicaraguának - a lakosság számához viszonyítva többet, mint bármely másik közép-amerikai országnak. A kormány hozzáállása 1977-től lett szkeptikusabb, mivel egyre több jel mutatott arra,  hogy Somoza a keménykezű hozzáállása ellenére sem teljesen ura a helyzetnek, és nem tudja felszámolni a fegyveres ellenállást. Világos volt, hogy elnyomó politikájával és a gazdasági élet monopolizálására tett törekvéseivel - családja ekkor már kb. 500 millió dolláros vagyonnal rendelkezett, és az összes termőföld egyharmadát birtokolta az országban - a társadalom minden rétegében sok ellenséget szerzett magának.

(1977 júliusában pedig szívroham érte; az amerikaiak egy katonai szállítógéppel azonnal Miamiba vitték, ahol műtétet hajtottak végre rajta, majd ezután megállapították, hogy szívkoszorúér-elmeszesedésben szenved. Ez azért említésre méltó részlet, mert a hagyományos személyi diktatúrákban a nagyfőnök egészségi állapota ugyebár mindig is nagy hatással volt a rendszer stabilitására. Az eléggé túlsúlyos Somozának az orvosok többek között szigorú diétázást ajánlottak; ennek jótékony hatásait jól illusztrálja a bal oldali kép.)   

Mivel Jimmy Carter amerikai elnök úgy vélte, hogy Somoza módszerei csak elmélyítik a belső feszültségeket Nicaraguában, úgy döntött, nyomást gyakorol rá a politikájának megváltoztatása érdekében. Bejelentette, hogy a közép-amerikai USA-barát rendszerek a jövőben csak akkor számíthatnak további támogatásra, ha tiszteletben tartják az emberi jogokat; a katonai támogatást ugyan nem állította le, de megtiltotta az amerikai fegyverek nicaraguai exportját.

Ezt Somoza persze könnyedén ellensúlyozta azzal, hogy ettől kezdve Nyugat-európai országoktól és Izraeltől vásárolta a szükséges felszerelést (ekkor lett pl. a Nemzeti Gárda szolgálati fegyvere a Galil gépkarabély). De ettől függetlenül eléggé idegesítette ez a "hálátlan" hozzáállás, és megvolt a saját elképzelése arról, hogy mit fog tenni ellene. 1977 szeptemberében nagy kegyesen felfüggesztette a szükségállapotot, amit a Kongresszus a helyzet javulásának egyértelmű jeleként értékelt, és 1978-ra 15 millió dollár gazdasági fejlesztési támogatást és 3 millió dollár értékű katonai támogatást szavazott meg neki. Az már kevesebb optimizmusra adott okot, hogy egy hónappal később az FSLN, fennállása óta először, több városban összehangolt támadásokat hajtott végre a Nemzeti Gárda egységei ellen. De ezek még nem fenyegették a rendszer alapjait, és Somoza bizonyos szempontból a saját hasznára tudta őket fordítani. 

Jól tudta ugyanis, hogy az amerikaiak csak addig támogatják, amíg elhiszik, hogy az ő uralmának egyetlen alternatívája egy kommunista hatalomátvétel - ebbéli meggyőződésükben nem volt nehéz őket megerősíteni, mivel az 1959-es kubai forradalom óta rabjai voltak az elképzelésnek, hogy a latin-amerikai baloldali mozgalmak kivétel nélkül a KGB és/vagy Castro csatlósai. Ezért Somoza rendszeresen a sandinisták támogatásával vádolta Kubát, és ezt egy Nicaragua ellen irányuló kommunista világösszeesküvés megnyilvánulásának minősítette. Amerikai támogatói is osztották ezt a nézetet.

Arról is nyilvánvalóan tudomása volt, hogy a mérsékelt ellenzéket tömörítő UDEL (Demokratikus Felszabadítási Front) nem óhajtja ugyan a sandinisták győzelmét, de őt magát szívesen eltávolítaná az elnöki székből. Ennek pedig egyetlen reális módja volt: ha a Carter-kormány megvon minden támogatást Somozától, és inkább őket segíti hatalomra. Egyes ellenzéki vezetők abban reménykedtek, hogy a Nemzeti Gárda majd amerikai ösztönzésre megpuccsolja az elnököt.

Persze arról az apróságról megfeledkeztek, hogy a Gárda már régen nem az állam apolitikus fegyveres erejeként, hanem Somoza magánhadseregeként funkcionált - ugyanakkor tény, hogy sok tiszt elégedetlen volt azzal, hogy az elnök annak idején futni hagyta a sandinista túszejtőket, és - legalábbis az ő megítélésük szerint - azután sem lépett fel elég keményen ellenük.

Az UDEL mesterkedéseinek egyértelmű jele volt a szervezet elnökének, Pedro Chamorro-nak 1977 novemberi washingtoni látogatása, ahol egyes sajtóértesülések szerint amerikai politikusokkal tárgyalt, akik szívesen látták volna őt egy esetleges átmeneti kormány élén, amennyiben az FSLN-t rá tudja venni a fegyverletételre. A megbeszélés egyelőre konkrét eredmények nélkül végződött - és Somoza gondoskodott róla, hogy ez így is maradjon: Chamorro hazatérése után, 1978 januárjában Managuában merénylet áldozata lett. Az ezt követő széles körű felháborodás miatt a hatóságokra nagy nyomás nehezedett, hogy minél gyorsabban eredményt produkáljanak. Hamarosan gyanúsítottak is akadtak néhány bérgyilkos személyében, akiket vallomásuk szerint Pedro Ramos bérelt fel. Ramos kubai disszidens volt és jól menő üzletember, aki közismerten jó kapcsolatokat ápolt Somozával. Tagadta, hogy ő bérelte volna fel a merénylőket - a nyomozást pedig ezután lezárták.

Természetesen senkinek nem volt kétsége afelől, hogy a merénylet minden bizonnyal Somoza utasítására, vagy minimum hallgatólagos beleegyezésével történt. Január 25.-én az UDEL általános sztrájkot hirdetett, melyben országszerte 600 ezer ember vett részt, a gyilkosság kitervelőinek felkutatását követelve. Ez persze sok helyen kormányellenes tüntetésbe csapott át, melyeket a gárdisták a megszokott kemény módszerekkel vertek szét, a kormány pedig hírzárlatot rendelt el. A Konzervatív Párt is Somoza lemondását követelte. A helyzet csak azért nem éleződött tovább, mert az USA nagykövete, Mauricio Solaum találkozóra hívta össze a gazdasági elit és az ellenzék vezetőit, és közölte velük: jobban teszik, ha abbahagyják a cirkuszolást, mert ha a sztrájk elhúzódik, az csak a sandinistáknak kedvez.     

Közben az FSLN sem volt tétlen, mivel látták, hogy egyre inog a szék az elnök alatt. Márciusban elfogták és agyonlőtték Raynaldo Perez Vega tábornokot, a Nemzeti Gárda hírszerző szolgálatának vezetőjét, júniusban pedig egy elég gyengén előkészített merényletkísérletet hajtottak végre Somoza ellen (a managuai Hotel Intercontinental egy 8. emeleti szobájának teraszáról aknavetővel lőtték a közelben lévő elnöki bunkert). Vidéken folytatták a Forradalmi Népi Kommandók névre hallgató népi milíciák szervezését. Nem sokkal később pedig egy minden addiginál ambiciózusabb akciót indítottak.

Túszdráma az Elnöki Palotában

1978. augusztus 22-én 25, a Nemzeti Gárda egyenruháját viselő, Helckler & Koch G3 típusú gépkarabélyokkal, Uzikkal, M1 Garand puskákkal és kézigránátokkal felszerelt sandinista gerilla érkezett teherautókon a törvényhozásnak és több állami hivatalnak otthont adó Elnöki Palota elé, majd beléptek a főbejáraton. Érkezésükre azt a magyarázatot adták, hogy hamarosan látogatásra érkezik az elnök, és ezt az ő feladatuk előkészíteni. Az ott lévő fegyveres őröknek nem nyílt alkalmuk a sztori ellenőrzésére, mivel a jövevények egykettőre lelőtték mindannyiukat, majd 4 fős csoportokba szerveződve ellenőrzésük alá vonták az egész épületet. Összesen 1500 túszt ejtettek, többek között a Törvényhozó Gyűlés összes tagját - közülük sokan először azt hitték, a Nemzeti Gárda puccsa kezdődött meg -, állami tisztviselőket, riportereket ill. Somoza egyik unokaöccsét és unokatestvérét.

A parancsnokok, Eden Pastora és Hugo Jimenez, semmit nem bíztak a véletlenre. A kommandó tagjai akkor látták egymást először, amikor 3 nappal a támadás előtt a fővárosba érkeztek; addigra mindannyiuk pontosan ismerte a feladatát és az épület tervrajzát. A biztonság kedvéért gázmaszkokat, ivóvizet és zseblámpákat is hoztak magukkal. 1 millió dollár összegű váltságdíjat, 59 politikai fogoly elengedését, egy 2 órás kommüniké közzétételét és szabad elvonulást követeltek a túszok szabadon bocsátásáért cserébe. 

Somoza ezúttal a keményebb fellépést választotta.  A helyszínre rendelte a Nemzeti Gárda terrorelhárító egysége, a Feketesapkások egyik kiképzőtisztjét, Michael Echanist, és parancsba adta neki, hogy egy különítmény élén rohamozza meg a palotát.

[Az érdekesség kedvéért megjegyzem, hogy Echanis igazi polihisztor volt: vietnami veterán, egykori kiképzőtiszt a Zöldsapkások és a Navy SEALs soraiban  és harcművész - összes műveit lásd itt. Rajta kívül még 8 amerikai, 5 kubai disszidens, 5 nyugatnémet és 6 argentin zsoldos szolgált a Nemzeti Gárdában.]

A túszejtők a vártnál jobban céloztak, ezért a támadók hamar a visszavonulást választották. Somoza ezután a Gárda harci helikoptereit vetette be, melyek géppuskatűzzel árasztották el az épület ablakait. Őket azután rendelte vissza, hogy a sandinisták rádión azzal fenyegetőztek, hogy a túszokat, Somoza két rokonával az élen, kiállítják az ablakokba.

Echanis drasztikusabb megoldást javasolt: a Gárda robbantsa be a palota főbejáratát, és rakétákkal részlegesen rombolja szét a tetőszerkezetet. Így ő az embereivel helikopterekről kötélhágcsókon beereszkedhetne az épületbe, egy másik egység pedig a főbejáraton át támadna, így meglepve az ellenséget. Becslése szerint azok "csak" 2-300 tússzal tudnának végezni, mielőtt mindannyiukat ártalmatlanná tennék ill. megölnék.

Somoza ilyen mértékű "járulékos veszteséget" már nem akart kockáztatni, ezért most is tárgyalásokba bocsátkozott, Obando Bravo érsek közvetítésével. A túszdráma másnapján Pastora parancsnok a jóindulata jeléül elengedett 200 túszt (300 már előző éjjel megszökött egy nyitott ablakon át az emberei figyelmetlensége miatt). 3 nap tárgyalás után Somoza minden követelésüket teljesítette, noha a váltságdíjat sikerült a felére alkudnia.

Az FSLN kommandósait és a szabadon engedett politikai foglyokat buszokkal vitték a managuai repülőtérre - a biztonság kedvéért a követelésüknek megfelelően velük volt az érsek, két püspök, két diplomata és három politikust mint túszok, arra az esetre, ha Somoza valami újabb húzással próbálkozna. Az autópálya mentén és a reptér körül ujjongó tömeg gyűlt össze; a Nemzeti Gárdának vízágyúk bevetésével kellett megakadályoznia, hogy örömükben ellepjék a kifutópályát is. A felkelőkre a megbeszéltek szerint egy panamai és egy venezuelai szállítógép várt, melyekkel Panamába távoztak.   

A kommünikéjük összesen 6 alkalommal hangzott el a Nemzeti Rádióban. Ebben elítélték az ellenzék minden tagját, aki tárgyalásos rendezést sürgetett Somozával, vagy a Nemzeti Gárda hatalomátvételében reménykedett. Felszólítottak minden "demokratikus és forradalmi" erőt, hogy támogassák az FSLN harcát. Ugyanakkor a tőkéseket is megnyugtatták: lesz helyük a végső győzelem utáni rendszerben.

A végkifejlet ismét arról győzte meg a Gárda régi vágású tisztjeit, hogy Somoza túlságosan puhány vezető. Egyikük, José Alegrett Pérez dandártábornok ingerültségében csak annyival kommentálta az eseményeket egy külföldi riporternek: az amerikai orvosok annak idején Miamiban bizonyára levágták az elnök tökeit is.

A sikertelen offenzíva

Az általános eufória közepette augusztus 28.-án az UDEL utódja, a 16 ellenzéki szervezetet tömörítő Széles Ellenzéki Front (FAO) általános sztrájkot hirdetett, és követelte a Somoza-család vagyonának államosítását, az emberi jogok megsértéséért felelős tisztek kizárását a Nemzeti Gárdából és "társadalmi reformok" végrehajtását.

Az FSLN vezetői ekkor arra jutottak, hogy végre-valahára adottak a körülmények a népfelkelés kirobbantására. Szeptember 9.-én összesen négy nagyvárosban (Matagalpa, Masaya, León, Estelí) indítottak támadást. Addig példátlan módon Matagalpában a nyomornegyedekben élő indián lakosság köréből is tömegesen csatlakoztak hozzájuk, Chinandegában pedig a civilek fellázadtak a kormányerők ellen. Ez bíztató fejlemény volt a jövőre nézve, viszont hamar kiderült, hogy a túlzottan optimista felkelők elszámították magukat. Somoza ismét bevezette a szükségállapotot, a Nemzeti Gárdát pedig az "Omega-hadművelet" keretében átcsoportosította a totális ellentámadásra, amely méreteiben és hevességében felülmúlta minden addigi bevetésüket. A légierő ismét válogatás nélkül bombázta-rakétázta a városokat, ahová a gerillák behatoltak (a Gárda ekkor már erre a célra Lockheed T-33 és Cessna O-2A Skymaster típusokat használt), Leónt pedig a harcok után jóformán teljesen lerombolták - büntetésből, amiért a lakosság korábban üdvözölte a bevonuló sandinistákat. A felkelést 2 hét után leverték; a harcok során a Gárda kb. 10 ezer gerillát és civilt ölt meg, de érzékeny veszteségeket szenvedett.

[Adalék a nicaraguai belpolitika világához: az offenzíva első napján José Pérez, Michael Echanis és néhány további zsoldos életét vesztette, amikor az őket szállító helikopteren bomba robbant. Nagyon valószínű, hogy ebben is Somoza keze volt - Echanis nagyra becsülte az elnök fia és a Nemzeti Gárda főparancsnoka, A. Somoza Portocarrero katonai képességeit, az elnökkel kapcsolatos, jóval kevésbé hízelgő véleményéből viszont sosem csinált titkot. Egyik megállapítása szerint Somozának fogalma sem volt arról, hogy az országban közutálatnak örvend, máskor pedig azt mondta: ha egy nicaraguai parasztcsaládba született volna, ő is a sandinisták soraiban harcolna. Mondanom sem kell, hogy ilyesfajta kijelentéseket tenni egy diktatúrában sosem volt életbiztosítás.]

Az FSLN offenzívája tehát nem érte el a kitűzött célját, viszont váratlan külpolitikai következményekkel járt. A városok füstölgő romjai, a szanaszét heverő holttestek és a menekültáradat láttán a Carter-kormány számára egyértelművé vált, hogy Somoza nem képes többé fenntartani a stabil államrendet - noha addig az "allűrjeit" ezért az egy képességért nézték el neki, ahogy annak idején (hasonló megfontolásból) a bátyja és az apja ügyei felett is szemet hunytak. Számolni kellett azzal a reális lehetőséggel is, hogy Somoza nem lesz képes megőrizni a hatalmat - az USA érdeke  pedig az volt, hogy a nicaraguai államgépezet és az ott lévő amerikai gazdasági érdekeltségek lehetőleg sértetlenül fennmaradjanak, akár Somozával, akár nem, de mindenképpen a sandinisták nélkül. (A tőke menekülése már jóval a szeptemberi offenzíva előtt megkezdődött.) Ennek jegyében felszólította Somozát és a FAO képviselőit, hogy az Amerikai Államok Szervezete (OAS) keretében, 3 tagország (USA, Dominikai Köztársaság, Guatemala) képviselőinek közvetítésével kezdjenek tárgyalásokat a békés hatalomváltás lehetőségéről. 

A dinasztia külföldi ellenségei

A Carter-kormány már csak azért is elkötelezte magát a nicaraguai krízis minél gyorsabb és kielégítőbb rendezésében való részvétel mellett, mert a CIA jelentése szerint Venezuela, Panama és Costa Rica kormányai összeesküvést szőttek Somoza meggyilkolására: meglepetésszerű légicsapásokat akartak végrehajtani a managuai elnöki főhadiszállás ellen, Costa Ricába átcsoportosított vadászbombázók és harci helikopterek bevetésével. Hogy a terv valóban létezett-e, vagy csak az említett kormányok blöffje volt az egész, amivel az amerikaiakat akarták diplomáciai erőfeszítésekre sarkallni, azt ma már képtelenség lenne megmondani. Mindenesetre az eset rávilágít arra az ironikus tényre, hogy a nicaraguai rezsim megdöntését nem elsősorban a Szovjetunió és Kuba készítették elő, ahogy azt sok amerikai politikus (és Somoza) feltételezte, hanem olyan környékbeli országok, amelyek hivatalosan mindig is USA-barát külpolitikát folytattak - Mexikó, Venezuela, Panama és Costa Rica. Ennek magyarázata sajátos külpolitikai doktrínájukból következett.

Mexikó már 1929 óta baloldali egypártrendszer volt, politikai életét a szociáldemokrata Intézményes Forradalmi Párt (PRI) monopolizálta. Vezetői Közép-Amerika vonatkozásában egyetlen pragmatikus külpolitikai célt követtek: megakadályozni mindenfajta fegyveres konfliktust, mivel azok közvetve a mexikói államrend destabilizálásához vezethettek. (Hagyományosan rossz volt például a viszonyuk a szomszédos Guatemala kormányával, mivel az ott már régóta tomboló véres polgárháború következtében koldusszegény menekültek tömegei árasztották el Mexikó déli részét, ahol ráadásul stratégiailag igen fontos olajmezők terültek el.)

Saját tapasztalataikból tudták, hogy ezekben az országokban csak korlátozott, fokozatosan bevezetett reformokkal lehet elejét venni a belpolitikai feszültségeknek - azért kifogásolták Somoza elnökségét, mert ilyesmikre egyáltalán nem volt hajlandó, és várható volt, hogy a hatalomhoz való ragaszkodása csak elmélyíti a konfliktust, ami regionális háborúhoz és amerikai katonai intervencióhoz is vezethet. (Az utóbbival kapcsolatban pedig Mexikónak igen rossz tapasztalatai voltak.) Az FSLN-t ugyan ők sem kedvelték különösebben, de az egyetlen reális alternatívának tartották - és szerették volna, ha katonai győzelmet arat, mielőtt még egy elhúzódó háborúban radikalizálódik és szépen "átsorol" a szovjet tábora. Ezért pénzügyi és politikai támogatásban részesítették, ill. engedélyezték, hogy a csempészeik az USA-ban illegálisan vásárolt kézifegyvereket Mexikón keresztül szállítsák Nicaraguába.

(Másrészt a PRI vezetői hagyományosan támogattak minden baloldali fegyveres mozgalmat, hogy otthon a baloldali ellenzék lába alól ezzel is kirántsák a szőnyeget.)

Ami Venezuelát és Panamát illeti, őket ugyanezek a megfontolások vezették. Carlos Andrés Pérez venezuelai elnök 1978 nyarán titkos találkozóra hívta Somozát, és javasolta neki: mondjon le és hagyja el az országot, mielőtt még a helyzet tovább fokozódik, elvégre úgysem tudja már megszilárdítani a hatalmát. (A próféta szólott belőle, mikor azt mondta neki: "Már egy éved sincs hátra".) Somoza elutasította a felvetést.

Akik Somoza bukását akarták: Carlos Andrés Pérez és Omar Torrijos tábornok, 1968 és 1981 között a Panamai Nemzeti Gárda parancsnoka:

 

 

 

 

 

 

 

 

Costa Ricának pedig hagyományosan zűrös volt a viszonya Nicaraguával az állandó határviták miatt. Amikor 1978-ban Somoza katonai megtorlással fenyegette meg Carazo elnököt, amiért  hátországot biztosít a sandinistáknak, ő válaszul megszakította Nicaraguával a diplomáciai kapcsolatokat és katonai segítségnyújtási egyezményt kötött Panamával és Venezuelával.

[Egy kis kitérő: erre Costa Rica már csak azért is rászorult, mert José Ferrer elnök még 1948-ban feloszlatta az ország hadseregét. Erre egyszerű indoklást adott: Costa Rica sosem fog agresszív háborút vívni egyik szomszédja ellen sem, ha viszont valamelyikük megtámadja, azt nyilvánvalóan csak az Egyesült Államok beleegyezésével teheti - ebben az esetben pedig hiába védekeznének. Ami azt illeti, van benne logika.]

Az egyezmény értelmében pedig megjelentek Costa Ricában a már említett katonai egységek, és az FSLN támogatása is egyszerűbbé vált. Az már csak vicces adalék, hogy Carter "a legjobb latin-amerikai barátjának" nevezte Pérezt. Ha tudta volna, hogy miben mesterkedik...

[Somoza és támogatói vádjaiból mindenesetre annyi igaz volt, hogy Kuba menedéket és kiképzést nyújtott az FSLN vezetőinek, a Havannai Rádió adásait pedig felhasználhatták propagandacélokra. A baloldali szolidaritás jegyében pedig a PFSZ is támogatta őket.]

 

"Adjunk esélyt a diplomáciának"...

1978 szeptemberében tehát kezdetét vette Nicaraguában a belpolitikai párbeszéd Carter embereinek felügyelete alatt, akik a kör négyszögesítését akarták feltalálni: Somozát békés úton eltávolítani a hatalomból, a sandinistákat pedig távol tartani a hatalomtól - és mindezt úgy, hogy nem kötelezik el magukat egyértelműen a polgári ellenzék vezetői mellett sem. (Erre az volt a - félig-meddig jogos - indoklásuk, hogy a FAO nem rendelkezik sem egy elismert vezetővel, sem koherens programmal.)  Népszavazás kiírását javasolták arról, Somoza kitöltse-e a hivatali idejét, és amennyiben a többség nem adja meg neki a bizalmat, az OAS felügyelete alatt előrehozott elnökválasztásra kerül sor. Somoza igyekezett engedékenynek mutatkozni: ismét ígéretet tett arra, hogy az 1981-re kitűzött választásokon nem indul, felfüggesztette a szükségállapotot és a rádiócenzúrát, és kilátásba helyezte az amnesztiát az FSLN gerilláinak. 

A FAO képviselői azonban joggal tartottak attól, hogy egy népszavazás aligha lesz manipulációktól mentes a Somozának engedelmeskedő Nemzeti Gárda szuronyainak árnyékában, ezért az követelték, hogy az elnök a választások idejére hagyja el az országot, a rokonait pedig az atrocitásokért felelős tisztekkel együtt távolítsa el a Gárdából. De egyéb feltételekről nem tudtak megegyezni - a FAO, heterogén szervezet lévén, hamar frakciókra bomlott az alkalmazandó tárgyalási stratégiáról folytatott viták közepette.

Az ellenzék megosztottságát és határozatlanságát látva Somoza változtatott az álláspontján: a népszavazáson elszenvedett esetleges vereség esetén sem mond le, viszont hajlandó lesz a FAO által delegált minisztereket bevenni a kormányba. Az amerikaiak azt javasolták, hogy a választásokig ismét egy 3 civilből álló junta vegye át az elnöki jogkört, mint 1972-ben, de ezt mindkét fél elutasította.     

Carlos Pérez az amerikaiakkal folytatott titkos egyeztetés után újabb ajánlatot tett Somozának: letelepedési engedélyt kap az USA-ban, és magával viheti a teljes vagyonát és az összes családtagját, a Nemzeti Gárda pedig a helyén marad. Somoza erre annyit mondott: "Ha engem akarnak [értsd: az FSLN és az ellenzék], akkor ide kell jönniük és el kell kapniuk!"   

Hősünk szemmel láthatóan szívesebben töltötte az idejét '30-as évekbeli B-kategóriás amerikai gengszerfilmekből vett aranyköpések memorizálásával ahelyett, hogy saját politikai jövőjén komolyan elgondolkodott volna.

A tárgyalások novemberre minden konkrét eredmény nélkül megszakadtak, az addig eltelt időt pedig mind Somoza, mind az FSLN a végső összecsapásra való felkészülésre fordította. A széthullott FAO pedig híveinek többségét elvesztette, mivel azok nem bocsátották meg, hogy a vezetőség egyáltalán szóba állt a diktátorral.

Costa Rica fővárosa, San José repülőterére egyre gyakrabban érkeztek a Venezuelától kapott és a sandinista ügynökök által a feketepiacon vásárolt fegyverekkel megpakolt szállítógépek . A gerillák alapvető fegyvere az FN FAL gépkarabély lett, amelyet Venezuela licensz alapján gyártott. Francia és nyugatnémet fegyvernepperektől nagy számban beszereztek kínai gyártmányú RPG-2 gránátvetőket is.

1978 decemberében a frakcióharcok szimbolikus lezárásaként egy Mexikóvárosban tartott sajtótájékoztatón Tomás Borge bejelentette az FSLN egységes főparancsnokságának megalapítását, és mindenkit biztosított arról, hogy "hamarosan győzelemre vezetik a népi háborút". Megalakult a szervezet politikai szárnya, az Egyesült Népi Mozgalom (MPU). Januárban befejeződött az ellenzék egységesülése, amikor az MPU és a Nicaraguai Szocialista Párt (PSN) a FAO megmaradt híveivel és a Konzervatív Párttal gyűjtőszervezetet hozott létre Nemzeti Hazafias Front (FPN) néven. Az MPU aktivizálta a vidéki népi milíciákat, titkos fegyver- és élelmiszerraktárakat hozott létre. 

Somoza ezalatt 11 ezer főre bővítette a Nemzeti Gárda állományát, Argentínából tüzérségi rakétákat, Brazíliából, Gautemalából és El Salvadorból kézifegyvereket, lőszert importált.

[A Nemzeti Gárda egyébként korábban az amerikaiaktól 5 ezer db M16 típusú gépkarabélyt is kapott katonai segítségnyújtás keretében, de a szerződés szerint ezeket tilos volt rendvédelmi feladatokra használni. Kellemetlen...]

Izraeltől őrhajókat és föld-levegő rakétákat is rendelt, de a Carter-kormány nyomására - amely még mindig abban reménykedett, hogy Somozát ráveheti a tárgyalásos rendezésre - az üzlet meghiúsult. 1979 elején Nicaragua gazdasági segélyezését is leállították, mivel Somoza elutasította az amerikai közvetítők javaslatait, de különböző politikai manőverekkel rávették a Nemzetközi Valutaalapot, hogy 65 millió dollár hitelt nyújtson az országnak, hogy az elkerülje a gazdasági csődöt. Somoza sokasodó problémáit jelezte, hogy 1979 áprilisában ennek fejében kénytelen volt 42,8 százalékkal leértékelni a nemzeti valutát (córdoba). Ezután, mint aki jól végezte dolgát, egyhetes nyaralásra távozott Miamiba.

1979. május 20.-án Mexikó elnöke, López-Portillo megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Nicaraguával; az elkövetkező hetekben Ecuador, Grenada, Jamaica, Panama és Peru is követte a példát. Tomás Borge pedig a Costa Rica-i állami TV adásában bejelentette: hamarosan megkezdődik "az utolsó csata".

Ez a harc lesz a végső...

Május 24.-én összesen 3 ezer gerilla indult rohamra Nicaragua összes nagyobb településén; gyorsan barikádokat emeltek, és elsősorban a Nemzeti Gárda helyőrségeit vették célba, a külvárosokban pedig a népi milíciák tagjai elővették a régóta rejtegetett Molotov-koktélokat, bombákat és csatlakoztak hozzájuk.

A Gárda nem volt felkészülve egy ekkora kiterjedésű offenzívára. Az FSLN korábbi hasonló akciói csak néhány városra korlátozódtak, és más területekről átcsoportosított erősítés bevetésével viszonylag gyorsan lokális túlerőt lehetett képezni velük szemben. Ezúttal viszont a kormányerők összes egységét egyszerre kötötték le. Meg kell említeni azt is, hogy a COIN hagyományos szabályai szerint a kormányerőknek legalább tízszeres túlerővel kell rendelkezniük egy gerillamozgalommal szemben, hogy reális esélyük legyen a győzelemre. Ebben az esetben a háromszoros túlerő sem volt meg - ráadásul a sandinistáknak sikerült az, ami más hasonló szervezeteknek (pl. 11 évvel korábban a Vietkongnak) nem: a civilek tömegesen csatlakoztak hozzájuk, ahogy újabb és újabb területekre hatoltak be, mivel látványos sikereket arattak a kormány elleni harcban. Somoza szükségállapotot, hírzárlatot és kijárási tilalmat rendelt el, a gárdistáit pedig utasította a végsőkig folytatott harcra.

Június 8.-ra már 25 város és falu volt a felkelők kezén, akik - jól ismerve a PR fontosságát - ételt osztottak a szegénynegyedekben és tartózkodtak a fosztogatástól. A panamai légierő szállítógépei ejtőernyővel dobták nekik az utánpótlást. Átvették az uralmat nemcsak Managua egyes külvárosai, de a repülőtérre vezető autóút felett is, így az argentin, brazil és kolumbiai kormányok hiába próbálkoztak a nagykövetségeik evakuálásával. A Radio Sandino bejelentette: az ellenzéki szervezetek által összeállított öttagú junta, a Nemzeti Újjáépítés Kormányzótanácsa (JGRN) a győzelem után Nicaraguába érkezik, hogy átvegye az elnöki hatalmat.

Közben kiderült, hogy Somoza nemcsak a Gárda létszámát "méretezte alul". Június közepére a nehézfegyverzetének felét már elvesztette, és a tisztek gondterhelten megállapították: ha a harcok változatlan intenzitással folytatódnak, egy hónap után a teljes lőszerkészletet elhasználják (a gárdistáknak a tűzfegyelem sosem volt az erőssége). Június 19.-én az elnök úgy döntött, legalább a főváros felett vissza kell szereznie a teljes ellenőrzést, ezért 1600 katona bevetésével ellentámadásra adott parancsot, a légierő pedig tovább pusztította a felkelők kezén lévő városrészeket (is).

Ezzel öntudatlanul is az FSLN parancsnokainak kezére játszott, akik kizárólag azért küldtek egységeket Managuába, hogy ezzel a Gárdát minél nagyobb mértékben lekössék. A fővárosra koncentráló Somoza nem tudott erősítést küldeni a vidéki területekre, ahol egyre inkább kiterjedt a felkelés. Ott már csak Estelí, Chinandega, Grenada, León és Rivas volt a kormányerők kezén. Június 28.-án a sandinisták visszavonultak Managuából, mivel nekik is fogytán volt a lőszerük - így is sokkal tovább tartottak ki, mint amire a vezetőik számítottak.

Június 21.-én a Carter-kormány még egy utolsó, hevenyészett kísérletet tett arra, hogy megelőzze az FSLN katonai győzelmét, és a békés hatalomváltás időpontjáig a helyén tartsa Somozát. Az OAS Tanácsa elé határozati javaslatot nyújtottak be, amely a nicaraguai harcoló feleket felszólította a tűzszünetre, nemzeti egységkormány felállítását irányozta elő, fegyverembargót rendelt el az ország ellen és egy Amerika-közi békefenntartó kontingenst akart felállítani - de az USA ennek támogatására nem ajánlott fel csapatokat. Persze mindenki tudta, hogy mire megy ki a játék. Az OAS, fennállása során először, leszavazta az USA javaslatát egy latin-amerikai országban való beavatkozásra. Két nappal később elfogadott egy határozatot, amely a Somoza ellenzékéből összeállított kormány hatalomra kerülését és minél előbbi demokratikus választásokat sürgetett Nicaraguában. Ezt csak Nicaragua és a kontinens egyik régi katonai diktatúrája, Paraguay képviselője ellenezte. A hasonló politikai berendezkedéssel bíró Chile, Guatemala, Honduras és El Salvador tartózkodtak; minden más tagország - az Egyesült Államok is, immár a realitásokkal számolva - igennel szavazott.

Az ezt követő hetekben a felek újabb kreatív ötletetekkel álltak elő. Carter nemzetbiztonsági tanácsadója, Brzezinski egységkormány létrehozását javasolta a nicaraguai törvényhozás elnöke, Pablo Remer vezetésével, amelyben a tagok kisebbségét az FSLN adná. Somoza felajánlotta, hogy lemond és külföldre távozik, ha a rendszerét és a Nemzeti Gárdát érintetlenül meghagyják; később Guatemalától, Hondurastól és El Salvadortól kért katonai segítséget. Az FSLN felajánlotta, hogy 30 fős kormányt hoznak létre, amelyben az összes ellenzéki szervezet képviselteti magát. Az összes javaslat/kérés süket fülekre talált.

Közben tovább folytak a harcok, és a vesztét érző diktatúra - ahogy az ilyenkor lenni szokott - egyre drasztikusabb eszközökkel próbált úrrá lenni a helyzeten. A Nemzeti Rádió felszólította a civileket, hogy támogassák a "perverz, istentelen kommunisták" elleni harcot. A Nemzeti Gárda soraiban így megjelentek a nők és a 13-14 éves fiúk is. A gárdisták a helyszínen agyonlőttek minden foglyot, akinek a térdén-könyökén sebeket láttak, mivel megítélésük szerint ez bizonyíték volt arra, hogy az illető a barikádokon harcolt - de az FSLN népi ítélőszékei is halálra ítélték a Gárda feltételezett besúgóit.

Július elejére már 10 ezren harcoltak a sandinisták vörös-fekete lobogója alatt; 3 hetes ostrom után a Gárda leóni támaszpontja is elesett. A kormányerők az autóutakat sem ellenőrizték többé. Somoza bizonyára könnyen Hitler sorsára jutott volna (= végső csata a fővárosban, halál a bunkerben), ha a hónap közepén az amerikaiak és az FSLN végül nem hoztak volna tető alá egy kompromisszumot. Ennek értelmében a) Somoza, ill. rendszerének minden funkcionáriusa, akit nem vádolnak súlyos bűnökkel, szabadon elhagyhatták az országot b) a junta (amiben az FSLN tagjai kisebbséget alkottak) 18 tagú kormányt állít össze, elsősorban mérsékelt ellenzékiekből c) az OAS megfigyelőket küldhet Nicaraguába, akik az emberi jogok tiszteletben tartását fogják szavatolni. A sandinisták mindebbe beleegyeztek, mire a Carter-kormány bejelentette, hogy támogatni fogja az új rendszert.

Somoza utolsó intézkedés gyanánt nyugdíjazta a Nemzeti Gárda 100 tisztjét, és elbúcsúzott tőlük a főhadiszállásán. Ezután családjával és munkatársaival együtt az amerikai légierő egy szállítógépén július 17.-én Miamiba távozott. Összesen 40 ezer halottat, 1,5 milliárd dollár államadósságot és egy szétrombolt országot hagyott maga után.

Nem túl meglepő módon a főnök menekülésének hírére a diktatúra teljes gépezete, amit a Somoza-klán oly nagy műgonddal épített fel évtizedek alatt, villámgyorsan atomjaira hullott szét. A gárdisták, akik addig keményen harcoltak, eldobálták fegyvereiket, civil ruhát öltöttek magukra és szétfutottak, vagy a külföldi segélyszervezetek szállítógépein próbálták meg sikertelenül elhagyni az országot. Bizonyára nem nyugtatta meg őket az FSLN ígérete, hogy "nem lesz megtorlást azon gárdisták ellen, akiknek nem tapad vér a kezéhez". A nicaraguai légierő pilótái testületileg (és családostól) Hondurasba dezertáltak.

Az egyezség értelmében Francisco Urcuyo, Somoza alelnöke lett az ideiglenes államfő, amíg a junta tagjai meg nem érkeztek Nicaraguába és át nem vették az államfői pozíciót. A törvényhozás tagjai meghallgatták a beiktatási beszédét, azután többségük családostól az USA-ba vagy Guatemalába távozott. Nem sokkal később Urcuyo is követte a példájukat: ő is egy repülőgépet vett igénybe, amit Guatemala elnöke, Fernando Romeo Lucas García tábornok bocsátott a rendelkezésére. 

Az FSLN egységei július 19.-én vonultak be Managuába. Ugyanezen a napon Fulgencio Langaespada ezredes, akit a junta nevezett ki a Nemzeti Gárda élére, parancsot adott embereinek a fegyverletételre. Ezzel végetértek a harcok.

Az FSLN egységei a győzelem napjaiban:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

  

 

 

 

 

 

 

 

 

  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A jobboldali amerikai politikusok úgy vélték, az egyik legrosszabb rémálmuk vált ezzel valóra - létrejött a "második Kuba" -, és ebbéli aggodalmukból nem is csináltak titkot. Charles Wilson képviselő nem sokkal korábban így nyilatkozott:  

Nicaraguát már régen elvesztettük. Az utolsó csatát vívjuk ott. El Salvador és Guatemala lesz a következő. A kubaiak, az oroszok és a PFSZ meg fognak jelenni a határainkon, a Rio Grande partján.

Ronald Reagan pedig keserűen megállapította: "a Karib-tengerből kommunista tó lett". A folytatásban arról lesz szó, hogy később, már az elnöksége idején hogyan próbálta meg felszámolni a "szovjet expanzionizmus" eme újabb bástyáját, és Somoza ellenzéke mit kezdett a hatalmába kerített országgal. 

1 komment


| More

Címkék: usa venezuela nicaragua panama felkelés gerillaháborúk

A bejegyzés trackback címe:

https://katpol.blog.hu/api/trackback/id/tr401269321

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Flankerr 2009.08.25. 23:00:11

Hosszú, részletes, kiváló és szórakoztató cikk, várom a folytatást.
süti beállítások módosítása