"Nem vonulunk vissza - mi csak egy másik irányban nyomulunk előre."

/Douglas MacArthur/

Ingoványos talajra lépünk mai cikkünkben, méghozzá az eddig méltatlanul(?) mellőzött magyar biztonságpolitika kies vidékein. Azon belül is a készülő – az „amivel húsz éve adós a mindenkori magyar politikai vezetés” eposzi jelzővel immáron végleg összeforrt – Nemzeti katonai stratégia legutóbbi verzióját járjuk körül.

Minthogy azonban kultúrember nemes vadra cirkálórakétával nem lövöldöz, a mai történetet pár környékbeli ország – nevezetesen Csehország, Szlovákia, Románia és (nem röhög!) Albánia – katonai stratégiáiból vett néhány tanulsággal és egy kevés konstruktív javaslattal is igyekszünk feldobni.

Háztáji

Húsz év, nem kevés, talán még metrót építeni is elég. Ráadásul a „kicsit sárgább, kicsit savanyú…” minősített esetével állunk szemben. Egy magára valamit is adó katonapolitikai blog azonban még akkor sem kerülheti meg a témát, ha előre látja annak hálátlan voltát. Egy magára egyáltalán nem adó meg aztán pláne. Szóval nagylevegő, gyerünk.

Még ha ezúttal el is tekintünk a klasszikus poéntól miszerint hasonló összetételekben a 'magyar' fosztóképzőként értendő, az ember akkor is ambivalens érzésekkel közeledik a magyar biztonságpolitika problematikájához. Mert hát – az arany középszer kétségtelen felülreprezentáltságát leszámítva – azért valamirevaló biztpol szakemberekből nem vagyunk rosszul ellátva. Legalábbis nem rosszabbul, mint bárki más széles e világon.

És igen, a stratégiákat is jórészt ők írják. Mégis, mire a hurkatöltő másik végén kijön az ún. 'magyar biztonságpolitika', az biza emberemlékezet óta, nos, köhömm… mondjuk úgy, kihívásokkal küzd. Innen a partvonalról szurkolva márpedig a szűk keresztmetszet valahol mindig is abban a mozzanatban rejtezett, midőn politikusaink belibbennek a színre és gyermeki lelkesedésük kislapátjával szétcsapkodják a stratégia homokvárának impozáns tornyait. Sokkal többet pedig ne is reméljünk, amíg X biztpol szakértő szavait szabadon idézve: nincs magyar politikus akinek a biztpol lenne szakterülete. Na jó, Y nagy pártban pl. ott van Z, aki elvileg honvédelemben is utazik. De még ha vele egy sör mellett kellemesen el is lehet diskurálni a dologról, ennél többet azért senkitől se várjunk.

Persze szavunk se legyen, miért is érdekelné ilyesmi a hon atyjait és anyjait, ha egyszer finoman szólva a nép – az istenadta nép – se sűrűn szokik a Duna jegén 'Értelmes magyar biztonságpolitikát követelünk!' feliratú transzparensekkel korzózni. (Na jó, ez utóbbival talán nem is veszítünk oly sokat, elvégre képzeljük csak el egy múló pillanatra a magyar közvéleményt, amint a tőle megszokott cizelláltsággal biztonságpolitikai kérdéseket taglal. Oroszország-Grúzia, emlékszünk?)

Lényeg a lényeg, a sorok közt ezúttal is tapintani lehet az alkotók kínkeserves verítékét, melyet a szakmai megfontolások eladható, politikailag semmitmondó keretek közé szuszakolása közben hullattak. E nemes igyekezet előtt fejet hajtva – s egyúttal a közmondásos fing reszelésétől is tartózkodva – ezúttal nem is lamentálnánk hát az ideális magyar haderő – megvalósulását tekintve jelenleg a sci-fi kategóriájába utalható – ismérvein.

Amíg szerény személyünket hadügy honvédelmi miniszterré, avagy vezérkari főnökké nem emelik – vagyis minden jel szerint még egy jó darabig –, bizony mi is csak hozott anyagból dolgozhatunk. Vagy ahogy a költő mondja, „szarból nem fonsz ostort, de ha fonsz is, akkor sem pattintasz vele”. Ezért hát komoly önuralomról téve tanúbizonyságot, ezúttal csupán olyan jobbító szándékkal kélt kritikával illetjük kis hazánk leendő katonai stratégiáját, mely azért az elfogadás minimális esélyével szállhatna versenybe.

Pro

Nem egy hektikus szakma ez a magyar stratégiagyártás. Igaz, biztonsági stratégiánk 2004 óta már van (és nem olyan rossz azért az se), de a katonait csak úgy egy-két éve kezdték látványosabban erőltetni, s ha emlékeink nem csalnak, valamikor nyár elején jött az első, augusztus közepén a második változat (nekünk pedig mostanában nem akadt jobb dolgunk, mint hogy megemlékezzünk róla).

S míg előző megtestesülésében a dokumentum, mit szépítsük, a gyakorló elmebaj metaforájaként funkcionált – mintha csak egy vak csimpánz hegesztette volna egymás mögé a vélt és valós szakértőktől kritika nélkül hirtelenjében bekért javaslatokat – az aktuális felvonás már-már kellemes meglepetésként ért minket.

Talán a sietség okozta első botlásukat, hisz a dokumentum mögött álló szakértők – legalábbis akiket van szerencsénk tisztes távolból ismerni – azért mégiscsak értik a dolgukat. S ha egy pillanatra félretesszük a felvizezett stratégia felett érzett bánatunkat, azért megnyugodva tapasztalhatjuk, hogy másodjára a körülményekhez képest azért egy egészen korrekt tervezetet sikerült ácsolniuk. Van már eleje, vége, s a kettő között némi értelme is. Konkrétum az nem sok akad, de még így is örülhetünk, ha sikerül átrugdosni a Tisztelt Ház széksorain.

A bevezetés zömében felváltva kötelező, és/vagy csupán sablonos elemei közé bújtatva mindjárt egy fontos gondolatba botlunk, nevezetesen a zállampolgár megnyerésének szükségességére: "A Nemzeti Katonai Stratégia elő kívánja segíteni, hogy a Magyar Honvédség feladatainak, az ország védelmében és érdekeinek képviseletében betöltött szerepének szélesebb körű megismertetésével tovább növekedjen a haderő elismertsége a közvéleményben."

Ami rögtön a 'magyar biztonságpolitika' sanyarú sorsának természetére irányíthatja figyelmünket: hiába éneklik meg ugyanis páratlan éleslátással stratégáink a fentieket, ha egyes idült kreativitásban szenvedő illetékesek nem  a szellemi leépülés újabb és újabb magaslatainak ostromlásában látnák honvédelem kommunikálásának legcélravezetőbb módozatait. (Ha valaki nem értené, mire gondolunk: "Mozgalmas és módfelett meleg délelőttöt élhetett át Bockhor Gábor Pápán, ahol még egy elfenekeléssel járó felavatáson is átesett." illetve  "'MH Dream Team' névvel új projektet indít. A program a Magyar Honvédség első tereprally csapatának létrehozását célozza meg". No comment.) Holott világszerte találhatunk egy s más hasznosabb példát.

Egyébiránt a stratégia felépítésében a klasszikus iskolát követi, a bevezetőt követően a haza biztonsági környezetének szemrevételén a sor. Nem kapunk semmi meglepőt – the usual suspects – hagyományos fenyegetés alig, ellenben vallási-etnikai ellentétek, TÖPFE – nem WMD, TÖPFE! - migráció és társai, úgy általában a jó öreg 'tágan értelmezett biztonságfogalom', na és az obligát terrorizmus (természetesen önálló bekezdésben). Aktuális slágerként persze bekerül az energia- és informatikai biztonság, de szerencsére azért feltűnik a nemzetközi szervezett bűnözés is.

A második fejezet a MK védelempolitikájának alapjait taglalja. Szokásos motívumok: demokratikus kontroll, szövetségi környezet, valamint a MH alkalmazásának nemzetközi és belső jogi keretei. Utóbbi az Alkotmány és a honvédelmi törvény mellett egyébiránt diplomatikusan a „megfelelő nemzetközi jogi felhatalmazás alapján, nemzetközi szervezetek keretei között, vagy alkalmi koalíciókban” megfogalmazásra szorítkozik. Vajon mire is gondolhattak...

E helyütt szerepel  még egy igazi hungarikum, a nemzetközi együttműködés fontossága, azon belül is az újonnan csatlakozott és arra esélyes államok támogatása. S bár tartunk tőle, hogy a gyakorlatban nevezett támogatás jó eséllyel abban merül majd ki, hogy Szekeres doktor úr egy baráti ölelés kíséretében zsebkendővel kínálja az események súlya alatt megroppant Szaakasvilit, az ötlet maga attól még igenis jó.

Ezt követi egy a sorok közt elrejtett humorbonbon (az ESDP kapcsán): „Megj.: a szövegben marad, amennyiben a lisszaboni szerződés elfogadásra kerül.” És még mi csodálkozunk az alig leplezett huncut mosolyon, mely a nagyok szája szegletére kiül, akárhányszor világpolitikai szereplőként találjuk aposztrofálni az EU-t.

A harmadik fejezet az MH feladataié. Meglepetésre ezúttal se számítsunk, de azért szívet melengető a haderő „nélkülözhetetlen eszköz” voltának írásba foglalása. A feladatok – mint várható – területvédelem (legalábbis míg a NATO fehér lovon balról be nem lovagol), hozzájárulás a közös védelmi képeségekhez, szükség esetén határvédelem, környékbeli és távolabb eső nemzetközi műveletekben való részvétel, egyéb katasztrófák kezelése, valamint ezek különféle alesetei.

Negyedik rész: a MH alkalmazási képességei és a haderőfejlesztés irányai. Főbb elemek a szárazföldi erők elsőbbsége, valamint a szövetségi környezetnek és az aktuális biztonsági helyzetnek megfelelő fejlesztés főbb szempontjai prózában és három felsorolásban. Semmi különös, szokásos merengés az új típusú kihívásokon és a hihhhetetlenül megváltozott feladatokra (pl. ugyan ki gondolta volna eddig, hogy szükség van a változó stratégiai környezethez való alkalmazkodás képességére, vagy mondjuk megfelelő fegyvernemi arányokra). A sorok fölé ugyanakkor lángoszlopként magasodik egy mondat, miszerint: „A külföldön tevékenykedő katonai szervezetek képességeit és támogatását úgy kell kialakítani, hogy váltás nélkül fél évig legyenek  műveletben tarthatók.” Nos, benne tisztelhetjük a tervezetben foglalt jószerivel egyetlen konkrétumot.

A hazai tudományos bázis, a saját és szövetséges tapasztalatok kamatoztatásának fontossága aztán át is vezet minket az utolsó előtti, humánpolitikai kérdéseket feszegető fejezetbe, melyben igen dícséretes módon figyelmet kapnak a megfelelő személyi állomány kiképzéséhez és megtartásához elengedhetetlen intézkedések. De ide került az önkéntes tartalékos rendszer kilátásba helyezése is, melyről a későbbiekben az országgyűlés lesz szíves rendelkezni.

Végezetül – nem csak a keserű pirulának hagyományosan fenntartott utolsó hely okán – az évszázados gyakorlatnak megfelelően megvalósításának (anyagi) forrásai zárják a stratégiát. Meglepő módon az előző változathoz képest itt némi előrelépést is elkönyvelhetünk, a honvédelmi kiadások GDP-hez viszonyított szinten tartását ugyanis valamivel erősebb megfogalmazással sikerült felváltani: „a MH feladatainak végrehajtásához szükséges képességek elérésének elengedhetetlen feltétele a védelmi kiadások folyamatos emelése” valamint hogy „célkitűzés a tárca költségvetésének évenkénti valós emelése.” Kíváncsian várjuk politikai fogadtatását.

Említést nyer még a NATO-s és EU-s pénzek célbavétele, valamint a nemzetközi védelemgazdasági együttműködés is. (Mely utóbbi alatt legnagyobb sajnálatunkra erős valószínűséggel nem valami olyasmi értendő, mint pl. hogy a csehekkel-lengyelekkel összefogva megvennénk – az egyébiránt pont emiatt becsődölt – brazil Engesa által kifejlesztett Osório tervrajzait, és közép-európai harckocsit barkácsolnánk.)

Haladva a korral az állami cégek említése mellett feltűnnek a szakmába vágó piaci szereplők is – igaz, utóbbiak egyelőre csupán támogató jellegű feladatok kapcsán. De hogy az előző verzió ama rendelkezésében, mely szerint "a tárca ... egyre nagyobb mértékben veszi igénybe" ezen piaci szereplők szolgáltatásait, az "egyre nagyobb mértékben" vajon kinek a szemét szúrhatta, valószínűleg az élet egy nagy rejtélye marad. Merthogy e három szó is a történelem süllyesztője felé távozott, az állami vállalatok rugalmas, hatékony gazdálkodására, bürokráciájuk csökkentésére vonatkozó célkitűzésekkel egyetemben. Kiérti ezt...

No de a stratégia e ponton a közmondásos bot módjára véget is ér, lássuk hát min is lehetne még szerény nyomott véleményünk szerint a közismert körülmények között azért csiszolni egy keveset.

Contra

Nos, ami azt illeti, már a felütés igen erős: A puskapor elterjedésével a nemzetközi biztonságpolitika alapvető átalakuláson megy keresztül… Ja nem, bocsánat: „A bipoláris szembenállás megszűnte, majd a globalizáció felgyorsulása a világban új hatalmi rendet, politikai és gazdasági átrendeződést eredményezett…” satöbbi, satöbbi. Ez a váratlanul átalakuló világ tematika végigkíséri az egész dokumentumot.

Természetesen nem szeretnénk ünneprontók lenni, de amire gondolni tetszenek, az úgy húsz éve kezdődött, és amiben éldegélünk, az jó eséllyel nem valamiféle átmenet, hanem maga az új nemzetközi biztonsági rendszer. Való igaz, kiszámíthatatlanabb, zavarosabb, de – ahogy Virág elvtárs is megmondta, az élet nem habostorta – nem jön új hidegháború, csak mert szeretnénk végre megint érteni a világot.

A megállapítások attól még persze nagyrészt teljesen rendben vannak, miért kötekedünk hát mégis a stiláris részletekkel? Azért, mert az efféle stratégiák nem csak – megkockáztatjuk: nem elsősorban – gyakorlati felhasználásra rendeltettek, sokkal inkább valamiféle propaganda eszközéül szövetségesek, ellenségek(?), s a széles néptömegek fogyasztására. Mely esetben a tanulás és alkalmazkodás minden szükségességének elismerése mellett sem szerencsés úgy tennünk, mintha húsz éve tátott szájjal, értetlenül bámulnánk a mellettünk elviharzó történelmet. (Még akkor sem, ha történetesen valóban húsz éve tátott szájjal bámuljuk…)

Apróság, de még ha tudjuk is, hogy nincs esély a szakmailag lehető legjobb stratégia elfogadtatására, legalább fogalmazzunk úgy, mintha éppenséggel azért megtehetnénk, ha úri kedvünk úgy tartaná. Ilyen alapon aztán a dokumentum szerkezetén is farigcsálhatnánk egy keveset: néhány szöveges rész helyett pontokba szedett felsorolás, egy-két feleslegesen ismételt gondolat kiszűrése csodákat művelhet. Egy rövidebb szöveg mindjárt töményebb, komolyabb benyomást keltene.

De lépjünk is tovább, hogyaszongya: a dokumentum „ágazati stratégiaként hosszútávon, 10-15 évre előretekintve meghatározza” illetve valamivel lejjebb: „figyelembe veszi az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (a továbbiakban NATO) Stratégiai Koncepcióját és az Európai Unió (a továbbiakban EU) állam- és kormányfői által elfogadott 'Biztonságos Európa egy jobb világban' című biztonsági stratégiát valamint más meghatározó nemzetközi dokumentumokat.” Aholis felmerül az emberben, hogy a szóban forgó dokumentumok 1999-es és 2003-as keltezésűek. Előbbit lassan kezdik is leváltani, s feltehetően utóbbi sem tart majd örökké, vagyis ha egy-két éven belül – mert telhetetlenek azért ne legyünk – elkészül sajátunk, jó eséllyel bőven félidő előtt mindkét, alapját képező stratégia lecserélődik. Ami ha kétségkívül nem is katasztrófa, talán mégiscsak kínos volna húsz katonai stratégia nélkül lehúzott esztendő után egy éveken belül elavuló darabbal indítani. (Vagy majd EU, NATO egyaránt előremutató példánkra építi sajátjait, ez is egy lehetőség. Merjünk nagyot, ugyebár...)

Még mindig a bevezetés, és egy ambiciózus mondat: „A Magyar Honvédség rendszerváltás óta tartó átalakítása és szervezeti korszerűsítése 2007. végére lezárult.” Ja, hogy ez már az. Fogpiszkáló lesz, ha el nem b*szom, mi? Akárhogy is, ha kész, nagy vonalakban azért fel lehetne vázolni, mások is előszeretettel teszik, konkrétumokból meg amúgy sincs túl jól eleresztve a dokumentum.

Újabb kivetnivalót aztán a fenyegetések csokorba szedéséig nem is nagyon találunk, ott azonban sikerül belegabalyodni a klasszikus beugratós kérdésekbe – úgy is mint: mi az az aszimmetria? Expediciós vagy területvédelmi képességekre van-e szükségünk? Nos, ahelyett, hogy olyan meddő vitába bonyolódnánk, mely tőlünk nyugatabbra is élemedett korú professzorok tömegeinek napi megélhetését biztosítja, e helyütt csupán a maga egyszerűségében is zseniális cseh megoldást idéznénk fel. Sörben jártas barátaink ugyanis lényegében ekképp rendelkeznek: a haderő alapvető és legfontosabb feladata az ország védelme. Minthogy azonban ezirányú fenyegetés napjainkban nem valószínű, elsődlegesen nemzetközi missziókban járulhat hozzá a haza biztonságához. És most jön a poén: a nemzetközi biztonsági környezet hosszabb távú változásainak, a szükséges alkalmazkodás irányának felmérése a katonai hírszerzés feladata.

Ehhez képest a mi kis dokumentünk szinte teljesen megfeledkezik a KFH-ról, egyetlen szerény mondatot szentel neki, miszerint feladata, hogy időben jelezze a sorkötelezettség visszaállításának szükségességét. Ami azért mégiscsak kínos, tekintve, hogy egy ilyen szerencsétlen kis ország hardverben az életben nem veszi fel a versenyt senkivel. Relatíve kis pénzből, minőségi emberanyaggal meg a legtöbbet a hírszerzés révén lehet kihozni (továbbá mint tudjuk, víztisztítókkal…). Néhány hasznosabb információra a szövetség is legalább annyira vevő volna, mint egy csapat terepszínű vegyészre. Meg aztán tényleg ráférne némi megbecsülés szerencsétlen szolgálatokra is. Szóval több hangsúlyt a (katonai) hírszerzésnek!

Így meg aztán olyan gyöngyszemeket kapunk, mint hogy „a Magyar Köztársaság nem törekszik a katonai képességek teljes spektrumának kialakítására”, merthogy „fokozatosan növekvő mértékben a szárazföldi erő fejlesztésére koncentrálunk”, valamint „A Magyar Honvédség ugyanazon képességeket fejleszti mind az EU, mind a NATO műveleteiben történő részvétel érdekében”. Ami, persze valahol logikus, de azért valljuk be, mégiscsak hülyén hangzik. Merthogy az egyszerű olvasóban olyan kérdéseket horgaszt fel, mint pl hogy akkor minek nekünk egy fészekaljnyi Gripen, avagy hova lettek a tankjaink? Na mindegy.

A (49) bekezdés ráadásul egy elegáns mozdulattal üti a (22)-est. Emlékszünk? „Magyarország olyan honvédelmet és benne olyan katonai erőt tart fenn és fejleszt, amely egyszerre képes a védelmi alapfeladatot és a külföldi műveleti részvétel feladatát mind a hagyományos, mind az aszimmetrikus hadviselés viszonyai között teljesíteni.” Itten meg: „A Magyar Honvédség képességeit és struktúráját a legvalószínűbb műveletek figyelembevételével kell fejleszteni, és a legmagasabb követelményekkel járó feladatok ellátására kell felkészíteni.” Most akkor melyik is? Vagy ez csak szerintünk mond ellent egymásnak?

Namindegy, tovább. Bár a jövő hadviselése tekintetében figyelembe veendő különféle tényezők láttán óhatatlanul átfut az ember agyán, hogy stratégák világszerte hasraütéses módszerrel – esetleg a mítikus Great World Encyclopedia of Military Buzzwords című kiadvány segítségével – válogathatják össze őket, kötekedni azért alapjában véve nem érdemes velük.

A soron következő szellemi bukkanót így fejlesztés és humánpolitika vékony határmezsgyéjén érjük el, ahol is biztpolban tudós emberfők, s a korszerű képzés magasztalása során meglepő módon a katonai (felső)oktatás egyáltalában nem nyer említést. Ami azért is furcsa, mert a készítők feltehetőleg nem kis része él erős szimbiózisban a ZMNE-vel.

Valahol itt találjuk aztán az ominózus mondatot is, melyre lapzártánkig nem sikerült gombot varrnunk: „A köztisztviselők és közalkalmazottak a honvédelmi tárcánál növekvő szerepet töltenek be.” Mert hát miért is? Nehogy azok a koszos bakák oda is betegyék a lábukat? Elvégre mi keresnivalójuk is lenne arrafelé? Amúgy nem baj, mi is civilek vagyunk, mi is mennénk szívesen (Tisztelt HM: e-mail jobbra fönt!), csak hát érteni akkor se értjük.

Mindazonáltal az emberanyag elsőrendű fontosságának hangsúlyozása dícséretes dolog. De ha már a katonai pálya presztízse szóba került, fél mondatot igazán megérdemelne a haza dicső katonai múltja is. Mert hiszen ha még román és albán barátaink is röhögés nélkül le tudták írni, hogy „harci szellem”, meg „katonai hagyományok”, akkor talán nálunk is volna némi létjogosultsága.

És végül, a piszkos anyagiak. Az előző verzióban itt-ott elrejtett betűkbe fagyott segélykiáltások átadták helyüket a fentebb már említett - igaz,  kisebb helyen, de valamivel erőteljesebb - rövid és diplomatikus „növeljük a kiadásokat”-nak. Ami talán nem is baj, egy stratégiába tán valóban nem való a dráma, de azért őszintén reméljük, hogy a törvényhozónak címzett szívhezszóló kísérőlevélben azért még ez is szerephez jut.

És persze az állami tulajdonú társaságok emlegetése szintúgy helyénvaló, még ha az emberben fel is merül a kérdés, hogy vajon arra a hazai hadiiparra tetszenek-e gondolni, melyet hosszú évek szívós munkájával sikerült leépíteni?

Tanulság

"The Chinese philosopher Shang Yang taught that only two professions are necessary for the maintenance of the state: farming, and soldiering. We have come a long way since the fourth century B.C. Farming and soldiering are now carried on at the margins of society, out of sight and out of mind of most of us."

/John Derbyshire/

Nos, tanulság legfeljebb annyi van, hogy lehet – és olykor pedagógia célzattal talán érdemes is – a magyar biztonságpolitika által sorra hódított sosem látott mélységeken élcelődni, azt azonban be kell látnunk, hogy ha az igen tisztelt pórnép és választott képviselői számára a biztonság továbbra is huszadrangú szempont marad, lassan az is kevés lesz, ha az ezzel hivatásszerűen foglalatoskodó szakemberek ki is hozzák a hekyzetből a maximumot. És kár volna megvárni, míg ezt a történelem magyarázza el.