A Kínáról szóló sorozatunk zárultával, az egyenruhákról szóló cikkek viszonylagos népszerűsége miatt szerkesztőségünk úgy döntött, hogy érdemes egy új sorozatot szentelni az uniformisoknak is. Noha szigorúan véve közvetlenül nem érinti napjaink biztonságpolitikáját az egyenöltözetek változása, mégis nagyon sok mindenben - közvetetten - vizsgálatukkal színesebb, teljesebb képet kapunk egy adott ország vagy korszak fegyveres erőiről.
Az egyenruhák ugyanis sokféle funkciót töltöttek be az évszázadok folyamán: volt idő (például a XIX. század végéig), amikor arra szolgáltak, hogy láthatóbbá tegyék a katonákat (megmentendő őket a "baráti tűztől" például), míg manapság a gyakorló-egyenruhák éppen arra szolgálnak, hogy segítsék a katonát a környezetébe való beleolvadásban. Az egyenruhák szolgáltak rangot kifejező eszközként is, alkalmasak voltak például egy állam erejének, gazdagságának fitogtatására, sőt az állam aktuális politikai irányultságának, államberendezkedésének kifejezésére is, de céljuk mindenekelőtt egy állam fegyveres erőinek a civil lakosságtól való megkülönböztetése volt.
Vitás kérdés persze, hogy vajon honnét is számítható az egyenruhák története, illetve lehet-e teljes rálátásunk a teljes témára. Nos, a 18. század második fele előtt nem igazán készült részletes képes bemutató, melyen minden öltözettípus szerepelne (a briteknél egészen a 19. század első éveiig kellett rá várni), a korábbi korszakokból pedig elsősorban metszetek, történelmi festmények, nemesi portrék, stb maradtak ránk, melyekről egy bizonyos társadalmi és katonai réteg (pl a tisztek) öltözetére lehet következtetni, de a közkatonákéra kevésbé. Óvatosan kell kezelni a későbbi korokban készült képes leírásokat is, hiszen sok esetben egyes részleteket a saját korszaka alapján dolgozott ki a művész. A fotográfia korának kezdetével viszont dolgunk kissé könnyebbé válik, hisz már a krími háborúban is készültek fényképek a katonákról, ily módon az uniformisokról innentől kezdve sokkal autentikusabb képet kapunk.
Noha az ókorban is létezett már egyfajta lazább szabályozás (pl a római légiók esetében), mégis, ha egyenruhákról szeretnénk beszélni, érdemes az előzményeket a 12-13. századnál keresni, amikor a heraldika Nyugat-Európa-szerte elterjedt, és az azonos címer (pl zászlósúr, stb) alá tartozó egységek elkezdték viselni öltözetükön, pajzsukon uruk címerét, vagy legalábbis annak valamiféle jellegzetességeit (színeket pl). Nyilvánvaló lehet persze, hogy az állandó hadseregek létrejöttéig (legkorábban a XV. század közepe) maximum pár tucat fős egységek viselhettek ily módon azonos/hasonló öltözetet. Az állandó hadseregek megjelenése is csak szükséges, de nem elégséges feltétel volt. A reneszánsz-kor individualisztikus felfogása, a katonák közti anyagi és társadalmi különbségek, stb például gátolták, hogy a kor harcosai teljesen ugyanolyan formájú, anyagú, minőségű öltözetben vonuljanak csatába. Az uniformisokra befolyást gyakorolt a („civil”) divat is, ilyen módon az egyes katona még nem különült el észrevehetően a társadalom többi tagjától sem. Igaz, volt törekvés a színek összehangolására, melyek a korábbiakban már említett módon: általában az uralkodó címerének fő színeit követték (VIII. Henrik Angliájában például a leggyakoribb párosítás a fehér-zöld - a Tudor-rózsa után - volt, majd az Erzsébet-kor idejére egyre inkább a fehér-piros lett egyeduralkodó). A legtöbb katona az egy táborba tartozást a XVII. század végéig azonos színű toll, szalagok, selyemövek, stb. segítségével próbálta jelezni.
A 17. század dinasztikus centralizációs törekvései, illetve az állandó hadseregek létrejötte, valamint a manufaktúraipar terjedése „megágyazott” a hadseregek egységes öltözeteinek kialakításához. A korábbiakhoz képest jóval nagyobb méretű hadseregek (XIV. Lajos hadserege példának okáért 300 000 főre rúgott) pedig értelemszerűen igényelték a rendfokozati hierarchia kialakítását is. Az uralkodók rájöttek, hogy az alakzatban mozgó erők számára nemcsak identitásképző eszköz az azonos öltözet, de az ellenség számára is félelmetesebb látványt nyújtanak az azonos ruhába öltözött katonák egységes mozdulatai, melynek következtében az ármádia vizuálisan is (előzetes jó kiképzés esetén persze) egyfajta gépként működik. Egyes európai államok egyenruháinak színei is ekkortájt, a XVII. század második felében vagy a XVIII. század elején 
véglegesedtek (az itt látható képek a 18. század közepi helyzetet mutatják). Az angoloké 1644-45-ben (a Cromwel választotta) skarlátvörös, a franciáké az 1660-as években fehér/szürkésfehér illetve kék, a svédeké 1687 után kék-sárga, az oroszoké 1720-tól végleg zöld vagy az osztrák Habsburgok hadseregének a XVII. század utolsó harmadában kialakuló (1707-től pedig általános) szintén fehér/szürkésfehér alapszíne. Az ezredek illetve a külföldi zsoldosalakulatok megkülönböztetésére a kabát hajtókája és a mandzsetta színei adtak lehetőséget. Mindez persze nem meg történt rögtön és azonnal, például a boyne-i csatában (1690) is némi kavarodás alakult ki a szembenálló felek (III. Vilmos angol király protestáns csapatai kontra katolikus jakobiták) egymástól esetenként nehezen megkülönböztethető öltözete miatt. Fontos szempont volt a jól felismerhető, élénk színek használata is, hogy a fehér lőporfüstben úszó csatamezőn a katonák ne essenek „baráti tűz” áldotzatául (mely azonban többször is előfordult, például az 1787-91-as osztrák-török háború, vagy a napóleoni háborúk idején).
A civil divat azonban továbbra is hatást gyakorlot az egyenruhákra, a késő-17. század térdig érő, bő kabátjai a hadsereg öltözetében is megjelentek, csakúgy, mint a szűkülő és kissé rövidülő változatai a 18. század folyamán. Az egyenruha-készítés a hadsereg jelentőségének növekedésével egyre fontosabb szerephez jutott, hisz rajtuk keresztül az alapanyagot előállító manufaktúraipart is meg lehetett támogatni, mely a korban divatos merkantilista gazdaságfelfogás egyik legfontosabb érték-előállítójának számított. A kezdeti egyenruhák alapvetően a civil öltözetek kissé átalakított változatai voltak, a használhatóság fontosabb volt a díszeknél, melyek inkább csak a kezdetleges rendfokozatokat jelölték.
A fegyvernemek elkülönülése már a 18. század elején megindult. Már a 17. században jól felismerhető egyedi (és praktikus: a csúcsos sisak a kalappal ellentétben nem akadályozta a katonát a gránát eldobásában) öltözetet kaptak a gránátosok, illetve a 18. század második felétől a lovasságnál újra megjelentek a különféle (antik jelleget öltő) sisakok. Érdekes viszont, hogy a haditengerészet öltözete (talán a briteket kivéve) a 19. század elejéig általában nem különült el szervesen a szárazföldi erőkétől.
A porosz hadsereg 18. századi felemelkedése és sikerei is hatást gyakoroltak az öltözetekre, például a kontinens sok országa porosz hatásra kékbe öltözött (érdekes Paul Martin felosztása: katolikus hatalmak /franciák, Habsburgok/ fehérben; az oroszok zöldben; a kontinens többi része kékben; a britek vörösben), és a híres szálfamagas porosz gránátosok öltözete is ragadós példa lett (maguk a katonák nem sok hasznot húztak a magasságukból: a tüzérség legjobb célpontjainak bizonyultak). Maradt a divat hatása is, például a hajviseletet elég gyakran, és elég részletesen szabályozták (hány varkocsba, hány tekercsbe kell csavarni, milyen szalaggal, stb.), és elkezdődött az egyes országok gazdagságával hivalkodó, díszes öltözetek kora is.
A 18. század háborúi (pl az amerikai függetlenségi háború) során persze előjöttek néha a színes-szagos-pántlikás-csillogó öltözetek hátrányai is: rendkívül kényelmetlen tudott lenni a 18. század passzos öltözete (gondoljunk csak bele: pl. csizma, passzos szattyánnadrág, frakkszerű zubbony, alatta mellény, csipkés nyakkendő, tarkóra hátrafésült, és szalaggal megkötött haj, mely pluszban a fül mellett pl. /öltözködési szabályzata válogatja/ két-két csigába is volt csavarva, ehhez jött még a háromszügletű kalap, vagy a dízses, de kiváló célpont gránátossisak). A téli egyenruha sem volt mindenhol bevett szokás. A briteknek is meggyűlt a baja élénk színű egyenruhájuk miatt (például az akkor még nagy kiterjedésű amerikai erdőkben) a (bőrbe-vászonba öltözött, vagy ha úgy tetszik, "bőrharisnya feeling"-et adó) franciákkal (Braddock tábornok hírhedt kudarcos támadása az "indián háború" idején), majd az amerikai minuteman-ekkel szemben.
Mégis, a napóleoni háborúkig (1796-1815) a díszítés, a cicomázás csak erősödött, és az említett korszakban érte el tetőpontját az egyenruha-készítés. A díszes (és költséges) egyenruhák és huszáröltözetek, a sisakok, tollforgók, zsinórok és vállrojtok Európa (sőt, Amerika)-szerte elterjedtek. Nem véletlen, ezután, a tömeghadseregek megjelenésének kezdetével értelemszerűen megkezdődött a katonai divat egyszerűsödése is, egyszersmind végleges leválása is a civil divatról. Noha a szűk 
fazonú civil kabátok, frakkok hasonmásait a 19. század első felének öltözetei köztmég megtaláljuk, innentől elindult a katonai öltözetek (újra)egyszerűsödése, mely természetszerűleg együtt járt az egyre nagyobb létszámú hadseregek megjelenésével és az egyre fejlettebb és nagyobb hatótávolságú és tűzerejű fegyverek (huzagolt csövű puskák, gyorstüzelők, stb) terjedésével, aminek következtében már egyre ritkább volt a közelharc és nem igazán volt szükség a színek kavalkádjára sem. Sőt, utóbbi a füstmentes puskapor elterjedése után kifejezetten hátránnyá vált. A francia-porosz háború (1870-71) utáni „boldog békeidők” (1871-1914) kora ugyan megtartotta egy darabig a két évszázada meglévő színeket, de a praktikusság az 1900-as évek elején a legtöbb hadseregben legyőzte a hagyományokat. 1902-1910 között a legtöbb európai országban (és az USA-ban) rikító színeket a díszegyenruhák kategóriájába száműzték, és a már korábban is elkülönülő harci/tábori (később így hívják: gyakorló) öltözet a terepviszonyokba jobban beleolvadó színeket kapott: a briteknél khaki, a németeknél acélszürke, a Monarchiánál csukaszürke, stb. A franciák viszont ragaszkodtak színes, 19. század második harmada óta meglévő vörös-kék színkombinációjukhoz, melynek (noha ironikus módon az első világháború épp a változtatás küszöbén érte őket) meg is lett a következménye 1914-ben.
Sorozatunk második cikke szóljon is tehát a gallok (politikusainak) színes öltözethez (elsősorban a vörös nadrághoz) való görcsös és ésszerűtlen ragaszkodásáról (még annak a végzetes szarajevoi délelőttnek az idején is)!
Utolsó kommentek