Itt olvasható az ukrán békefenntartó 2004-es iraki kalandjait taglaló személyes beszámoló hetedik és egyben befejező része.
***
A fennhatóságunk alá tartozó területen a legrázósabb hely Esz-Szuveira város volt. Ez Bagdadtól délre van, vagy 20 kilométernyire. Csak néhányszor voltam ott, konvojkísérőként. Nemrég láttam a tévéhíradóban, hogy hét katonánkat robbantottak fel ott. Szuveirát először az 52., majd a 62. zászlóalj tartotta ellenőrzése alatt. Még most is minden éjszaka rakétalövedékekkel és aknavetőkkel lövik őket. Kezdetben "barátaink" olyan közel jöttek a bázishoz, hogy kézifegyverekkel tudták lőni. Arról, hogy miben volt része a mieinknek, sokat elárul az a tény, hogy a tetőről szó szerint söpörni lehetett az ólmot. A minket meglátogató amerikaiak megnézték éjjellátó készülékeinket, s a fejükhöz kaptak. Ilyesfajta készülékeket ők bő harminc éve, a vietnami háborúban használtak. Felajánlották, hogy ingyen és bérmentve kapunk egy szállítmányt az amerikaiak által jelenleg használt infrákból. Príma cucc. Egy kikötésük volt: a nekünk átadott éjjellátók nem hagyhatták el Irak területét. Azaz ha az ukránok meggondolják magukat és hazamennek, vagy csökkentik a létszámot, a feleslegessé vált készülékeket – függetlenül attól, hogy milyen állapotban vannak – azonnal vissza kell szolgáltatniuk. A mieink meg ahelyett, hogy örültek volna, elkezdtek rinyálni. Elsősorban dicső hadtáposaink verték a tamtamot. Egy ilyen készülék $600! S senki nem volt hajlandó átvenni. Hiszen ez ANYAGI FELELŐSSÉG!!! S ha darabokra törik, ki fizeti meg? Ezt senki nem akarta, nem vállalta. Hiszen ezt leltárba kell venni, majd valakinek elszámolási kötelezettséggel kiutalni. Az amerikaiak meg noszogatták őket:
– Vigyétek már, az anyátok Úristenit! Hogy' fogtok harcolni? Ha összetöritek, nem lesz semmi baj. (Náluk ebből tényleg nincs semmi baj – minden katonájuknak van ilyen, lehet, hogy már jobb is.)
Nálunk azonban minden másként van, nem mozdultak. Nem és nem. Kitessékelték az amerikaiakat éjjellátóikkal együtt. Az amerikaiak meg nem értettek semmit; végképp képtelenek voltak eligazodni az ukrán mélylélek bugyraiban. Őket azonban más fából faragták, s a türelmük is elfogyott. Egy hét múlva "eltérítették" egyik konvojunkat, s erőszakkal felrakták teherkocsijainkra az éjjellátókat tartalmazó ládákat. A mieink meg kirendelték a tűzszerészeket, bizonyára azt gondolták, hogy Bush úr bombát küldött, s a legnagyobb elővigyázatossággal nyitották ki a ládákat. Századpékánk igencsak észnél volt. Alighogy kinyitották, s meglátta, hogy mi van bennük, azonnal felkapott egy tucatnyit a század számára. Nekem is jutott egy, min. a 8 hónapot ezzel felszerelkezve töltöttem le. A mi századunk "látott" legjobban éjszaka.
Az az ukrán vezérelv, hogy mindennel takarékoskodjunk és megszedjük magunkat, igen kellemetlen dolgokat eredményezett. A háborúban pedig csak egy érték van, ez az élet. Amikor Al-Haiban tartózkodtunk, a tusolóba szánt vizet az arabok hordták nekünk. A bázis bejáratánál a sofőrt megmotozták, a kocsit meg alaposan átvizsgálták, hogy nincs e rajta "meglepetés". A 6. dandár parancsnoksága számára ez az eljárás túl drágának tűnt, és nem hosszabbította meg a szerződést a vízhordóval. Ezután nekünk kellett vízért járni. Járőrözni mindig más-más útvonalon járőröztünk, arra mentünk, amerre kedvünk volt. Víznyerőhely viszont csak egy volt a városban, s ami igen-igen rohadt volt, csak egy úton lehetett odajutni. Ugyanazon az úton jársz, ugyanazon a helyen állsz meg. Csak a leglustább ellenség hagy ki ilyen ziccert: akkor helyez el egy aknát, amikor akar. Mindannyiszor, amikor oda kellett mennem, keresztet vetettem, s csaknem minden nap kellett menni. Az volt a legrosszabb, hogy hiába ugattam, senki nem hallgatott rám. Nekünk szerencsénk volt, senkit nem kaptak el közülünk. Esz-Szuveiraban meg nem volt szerencséjük a srácoknak. Pedig egy fasza srác volt a zászlóaljparancsnok. Megjárta Afganisztánt, meredek fickó volt, tudta, hogy mitől döglik a légy. Elment a dandár hadtáposaihoz, és kiverte belőlük a vízhordóval kötött szerződés meghosszabbítását. Ez sem segített rajtuk. "Barátaink" elmentek a sofőrhöz, s ráijesztettek. A mieink várták egy napig, két napig, nem jött. Kiküldtek egy konvojt vízért, elvégre csak kell az embereknek mosakodniuk. Ekkor vágott be a mennykő. Hat 155 milliméteres lövedéket ástak el háromméternyire attól a csőtől, amiből a vizet vételezték. 1 halott és 8 sebesült...Ez persze egy mesterségesen előállított, a mieink tevékenységétől független eset volt. Al-Haiban "barátainknak" azonban strapálniuk sem igen kellett volna magukat. A halott posztumusz kapott valami kitüntetést. Ez olcsóbb, mint a szerződéses időre járó juttatások kifizetése.
Nemzeti mentalitásunkról szóló elbeszélésem nem lenne teljes, ha nem említeném meg azt az igen unszimpatikus össznemzeti vonásunkat, amit talán legjobban a "Change" [váltás, csere –angol] szó fejez ki. Népünknek megvan az a különleges szokása, hogy magát okosnak, az összes többit meg bugyutának tartja. Még Ukrajnában legendákat hallottam arról, hogy milyen együgyűek az amerikaiak, és hogy úgy kapkodják a tőlünk származó emléktárgyakat, mint kacsa a nokedlit. Hát elláttuk őket filléres, a Nagy Októbert éltető Lenin-fejes jelvényekkel, meg téli katonai füles sapkákkal, amiket félig már megevett a moly, de még rajtuk volt a csillag. Ők meg viszonzásképp kabar tőröket, száz zöldhasút érő napszemüvegeket, s más ilyen, értékes dolgokat adtak. Valóságos vadászat indult az amerikaiak után. Soha nem fogom megérteni: mikor fogjuk végre-valahára megtanulni, hogy becsüljük önmagunkat? Az még csak-csak elmegy, ha egymás közt csináljuk ezt, elvégre hasonszőrűek vagyunk. Ellenben ha más országba küldenek, felruháznak, kapsz rendes lábbelit, jól etetnek, rendes fizetést adnak, próbálj meg viselkedni, ne járasd le magad más nemzetbeliek előtt! De nem és nem; ég az ember pofáján a bőr, amikor látja ezt a "gyerünk-gyerünk cserélni" mozgalmat. Engem mindez az arab gyerekekre emlékeztetett: BTR-jeink után futva azt kiáltozták, hogy "Mister give me pepsi, give me cola". [Uram, adj nekem pepszit, adj kólát.] Az amerikaiak meg általában – ez érthető –, mintha koldusokkal lenne dolguk, értékesebb dolgokkal viszonozták vackainkat. Azokat az ukránokról szóló becsmérlő megjegyzéseket azonban, amiket egymás közt el-eleresztettek, rendkívül kellemetlen volt hallgatni.
Egy szemernyivel sem voltak különbek katonáiknál tisztjeink sem. Álldogálunk, egy amerikaival beszélgetek, arról volt szó, hogy mennyibe kerül náluk a felsőoktatás s hogy mi a fenét keres itt a háborúban. Érdekelt, amit mondott, nem próbáltam megszabadulni tőle. Odajön egy ürge – századosi vállapja van, nem ismerem, nem a mi zászlóaljunkban szolgált. Minden ceremóniát és udvariasságot mellőzve belekotyog beszélgetésünkbe:
– Fordítsd le neki: van egy orosz sapkám, egy amerikai katonai hátizsákot kérek érte.
Berágtam, s megkérdeztem:
– Nem akarsz érte inkább egy Hummert [amerikai katonai terepjáró]?
A századost is elkapta a harci düh. Rám ordít:
– Megbuggyantál, katona?
Én meg úgy istenigazából megfeleltem neki, elküldtem oda, ahová való, s közben arra gondoltam, hogy tettlegességre kerül sor. Ez elmaradt. ( Elképzelem, hogy ezt olvasva mit gondolnak a légionáriusok. Magam is igen jól tudom, hogy a légióban nemhogy egy tisztnek, de egy káplárnak is szigorúan tilos visszapofázni. Abban azonban szeretnék hinni, hogy ott a tisztek nem süllyednek ilyen mélyre...)
Természetesen előfordultak egyenértékű cserék is. Például emlékként egyenruhát egyenruháért, surranót [katonai lábbeli] surranóért, kulacsot egy hasonlóért – úgy vélem, hogy ez érthető és elfogadható. Ilyen esetben nincs átverés, minden igazságos. Sajnos az ilyen esetekből volt kevesebb. A csendzs [ez a "change" akar lenni...az eredeti szövegben így szerepel – az orosz – bár néha már a cirill betűs szövegbe beilleszt latin betűs szavakat is – fonetikusan átírja az idegen nyelvekből átvett szavakat...] alapeszméje az, hogy bóvliért valami értékeset akarnak kapni. Én, amikor elhagytam Irakot, odaajándékoztam egy amerikainak az "oborotyenemet" [Rambo-féle túlélő-tőrkés]. A szívem majd beleszakadt, annyira hozzám nőtt ez a tárgy, a társaim tudták ezt, s abszolút nem értették a dolgot. Viszonzásként (bár nem kértem) kaptam egy harmada annyit érő, a bázis boltjában vásárolt öngyújtót.
– Te nem dohányzol, minek az neked?
Dohányzom, nem dohányzom? Mellékes. Három amerikai katona képe van az öngyújtón, rajtuk polgárháborús egyenruha, s angolul egy felirat: "Vadnyugat". S ha meggyújtod, erős szélben sem alszik ki. Ezt a tárgyat Amerikában készítették, egy amerikai ajándékozta nekem az iraki háborúban, s egy szemernyit nem érdekel, hogy mennyibe került. Ha drága lett volna, bizonyára el sem fogadom. Valamikor majd megmutatom ezt az öngyújtót a fiamnak, s remélem, hogy meg fogja érteni, hogy mit is jelent az. Hazaérkezésem után meg azonnal vettem egy ugyanolyan kést.
A visszaemlékezést két, egymás mellett elhelyezkedő kép zárja:
Balról jobbra: szakaszparancsnokunk, Szerega, ő gránátvetős, a sofka Szerega, Kex (mesterlövész), Szanja, a 2. raj parancsnoka, Kot, Vetal, Paramon, a KPVTsünk; Miha géppuskás, Gyimon és én.
Egy amerikai Stryker páncélozott harcjármű. Külön figyelemre méltó a járművet körülvevő rácsszerkezet. Ez az RPG-k ellen van, a gránát korábban robban, a kumulatív szúróláng nem éri el a páncélt. Az is előfordulhat, hogy nem is robban az RPG. Olcsó és bevált. Maga a páncélzat dupla, föléje kevlarlemezeket helyeztek. Nehézgéppuska sem lövi át. Belül kompjuterizált irányítórendszer, GPS, minden jármű látja "kollégáit". Éjjellátó-készülék, hőkamerák. Elmondható, hogy szuper. Amikor ezek megérkeztek Al-Kutba, az arabok eldugták automatáikat és lefeküdtek aludni.
Ezzel vége a visszaemlékezésnek. A blogtulajok engedelmével közlök néhány hozzászólást abból a több százból, amivel az "eredetkutatás" során találkoztam.
Kommentárok, kiegészítések (többségük zanzásított)
„Hadseregünket nem sokra becsülik Nyugaton. Ezért egy gyalogosnak nehéz munkát találnia. A FÁK országaiból való zsoldosok elsősorban pilóták, harckocsizók – röviden olyan emberek, akik értenek a bonyolult haditechnika kezeléséhez. Ők elsősorban ott harcolnak, ahol megmaradt a szovjet idők fegyverzete. A légionáriusok bizonyítják igazamat.
Az amerikai katonákkal kapcsolatban kevered a dolgokat. Náluk a hangsúly nem a fizetésen, hanem a kedvezményeken van. Fordított a dolog a "civil" zsoldosoknál, ezeknél az "őrző-védő" elnevezés csak formalitás, valójában inkább "támadók". Kedvezmények nélkül nemigen tudok elképzelni egy olyan amerikait, aki annyiért kockáztatja a bőrét, amennyit otthon nyugisan megkeres. Egy amerikai őrmester 5 éves szolgálati viszonnyal 3-3,5 ezret kap, a KBR sofőrjei és "örző-védői" 12-15 ezret. Kb. ennyi a fizetés a többi fegyveres civil cégnél is. Lassan több "civil" fegyveres lesz Irakban, mint katona...”
„Kösz az elbeszélésedért!”
„Igen érdekes volt elolvasni írásodat, Fantom. Azt azonban megjegyzem, hogy nem a számodra megfelelő hadseregben szolgáltál-szolgálsz. Te egy profi katona vagy (leszel?). Ukrajnának nincs szüksége olyanokra, mint te. Az ukrán hadseregnek nincs belpolitikai, rendfenntartó tevékenysége.”
„A parancsnokság védelmében...
Egy közkatona általában nem tudja és nem érti, hogy mi és miért történik. Milyen feladatot teljesít az ukrán kontingens Irakban? Békefenntartónak mentek ki, nem pedig azért, hogy az amerikaiak oldalán harcoljanak. A hangsúly a békefenntartáson van: megvédeni az irakiakat mindenkitől, ha kell akár az amerikaiaktól is. Ebből a nézőpontból az általad leírt esetekben a parancsnokság döntései logikusak és helyesek. Azt pedig egy szerződéses közkatona is felfoghatja: nem azért küldték Irakba, hogy mindenre és mindenkire lőjön, ami és aki mozog. Nem egy amerikai agresszor, hanem egy ukrán békefenntartó voltál Irakban.
Egyébként az általad leírtak igen érdekesek és tanulságosak. Széleskörű nyilvánosságot neki!”
„Ezek a "jogvédők" és "békefenntartók" rád szálltak, mint dögre a legyek. Rá se ránts, Fantom! Igazad van! Nem a te dolgod eldönteni, hogy egy háború igazságos e vagy sem! Az igazi katona teljesíti a parancsot, az a dolga. Sok szerencsét.”
„Lehet, hogy ez a legény [értsd: a szerző] Irakban nem csencselt kólával. De az, hogy Júdás-garasokért a népünkre jellemző humánus gondolkodásmódot zsoldos-mentalitásra, ukrán nemzeti öntudatát meg Amerika-imádatra cserélte, az írásából kiderül.”
„Szerintem ma egy sorozott katonát kétféleképp küldenek háborúba:
1. Akár egy bárányt a vágóhídra, erőszakkal kiviszik
1. Akár egy bárányt a vágóhídra, erőszakkal kiviszik
2. Agymosás után szívesen megy, az a szent meggyőződése, hogy az anyját, a háza előtti kedves kis fenyőt védi.
Ellenben a szerződéses katona, – s ide sorolom a légionáriusokat és a civil fegyveres cégek alkalmazottait is- önként vállalta feladatát.”
„Játszunk egy kicsit. Képzeld el a következő szitut: beálltál zsoldosnak egy állam hadseregébe, vagy egy civil céghez. Kitör a balhé, s a munkáltatód által ellenségnek kinevezettek közül megölsz valaki.
Miért gyilkoltál? Nem sok variáns van.
1. Azért lettél zsoldos, mert hivatásodnak vallod a katonáskodást. Azért ölted meg azt az ellenséget, mert ezt tekinted szakmádnak. Nem azért, mert az illető személyesen bármilyen kárt okozott volna neked – ne felejtsd el, hogy önként jelentkeztél arra, hogy bárkit ellenségednek tekints, akire főnökeid rámutatnak. Azért ölsz, hogy megvalósítsd önmagad.
2. Azért lettél zsoldos, hogy munkád legyen, jól keress. Ahogy mondják: azért, hogy eltartsd családodat. Azért gyilkoltál, mert fizetnek érte. S jön a refrén: Nem azért, mert az illető személyesen bármilyen kárt okozott volna neked – ne felejtsd el, hogy önként jelentkeztél arra, hogy bárkit ellenségednek tekints, akire főnökeidre rámutatnak. Egy számodra teljesen indifferens ember életét anyagi ellenszolgáltatásért oltottad ki.
Ha azért gyilkolsz, hogy megvalósítsd önmagad, akkor patologikus eset vagy. Ha azért, hogy pénzt kapj érte, hol a határ? Van e egyáltalán? Nem véletlen az, hogy a zsoldost a nemzetközi jog rendszerint háborús bűnösnek tekinti. Ha egy katona a hazájáért harcol, akkor katona. Ha az adrenalin szint fokozásáért vagy pénzért, akkor bűnöző.”
„Szia, Fantom!
Figyelmesen elolvastam soraidat. Szeretném kifejezni nagyrabecsülésemet és tiszteletemet, mert mindent úgy írtál le, ahogy az a valóságban van. Megértem, hogy milyen érzések töltöttek el Irakban, és milyenek most. Úgy vélem, hogy igazságos ügyért küzdöttél.”
„Hála Istennek, hogy Ukrajna fegyveres erői nem hazájuk földjén és nem is olyan drágán szerezték ezeket a tapasztalatokat.”
„Végigolvasva a fórumot az a megállapításom, hogy sokan még nem nőtték ki fiatalkori maximalizmusukat. Ukránok, kérlek benneteket: ne menjetek olyan országokba harcolni, amelyek nem ártottak nektek, ne öljétek meg pénzért senki apját, senki gyerekét”
***
Bár egy sor kommentnek még ugyancsak itt lenne a helye, kényszerűségből befejezem. Mindenkinek, aki végigolvasta ezt a beszámolót, vagy akár csak belenézett, kösz az érdeklődésért. Nem vagyok vitatkozó típus, általános hozzászólásokra nem, kérdésekre szinte mindig felelek. Most már valóban
VÉGE
Utolsó kommentek