Van egy ember, van egy ország...

Kell, hogy legyen tervünk. Másodsorban kell hozzá egy ember. Ha van egy tervünk, és van hozzá egy emberünk, győzni fogunk. Másképp nem.

/Montgomery tábornagy Oliver Lyttelton gyarmatügyi miniszternek a malajziai helyzetről, 1951. december/

Elsősorban Lyttelton határozottságának volt köszönhető, hogy a maláj hatóságok megkapták a kormánytól a szükséges katonai erőket és anyagi forrásokat, amíg valaki elő nem áll egy koherens programmal a győzelem kivívására. Ez a valaki pedig nem volt más, mint Mike Calvert alezredes, akit John Harding, a távol–keleti brit szárazföldi erők főparancsnoka jó érzékkel választott ki 1950–ben arra, hogy Malajziába menjen és megoldást találjon a helyzetre.

1949 végén már jól haladt a regisztrációs program. A feldolgozott adatokból többek között kiderült, hogy azokon a területeken, ahol az átlagosnál több gerillatámadást észleltek, érdekes módon a kínai parasztok élelmiszerfogyasztása is kiugróan magas. A Royal Navy járőrhajói nem jelentettek semmilyen csempészeti tevékenységet az ország vizein, az egyetlen szomszédos ország, Thaiföld pedig együttműködött a britekkel. Mindebből már lehetett következtetni arra, amit a brit hivatalos szervek már korábban is sejtettek: az MPABA teljes egészében a vidéki kínai népességre támaszkodik támogatás és utánpótlás céljából, külső segítséget egyáltalán nem kap.

Calvert tanulmányozta az adatokat és két következtetésre jutott: a vidék teljes kínai lakosságát ki kell telepíteni a dzsungel széli parcellákról, hogy a gerillák ne tudjanak érintkezni velük és támogatást szerezni tőlük meggyőzés vagy kényszer útján. A gerillákkal pedig saját területükön kell felvenni a harcot, ehhez pedig a dzsungelharcban járatos, kis létszámú egységekre van szükség (Calvert tudta, miről beszél, a világháború alatt a legendás Chindit, a 3. Indiai gyalogoshadosztály kötelékében vett részt Burmában az ellenséges vonalak mögött végrehajtott műveletekben).

Közben elkezdődött a gerillák elleni harc szervezeti feltételeinek megteremtése. 1950 áprilisában létrejött a főmegbízottnak alárendelt műveleti igazgató (Director of Operations) pozíciója. Erre kinevezték Sir Harold Briggs nyugalmazott altábornagyot, ő koordinálta a fegyveres erők és az állami közigazgatás tevékenységét. Harding mellett ő is felismerte a Calvert tervében rejlő lehetőségeket és megfogadta annak fő ajánlásait. Intézkedéseinek összessége Briggs–terv néven vált ismertté.

Ez nem volt más, mint összehangolt programok sorozata. Ezek közül a legfontosabb a kínaiak áttelepítése volt szigorúan ellenőrzött „stratégiai területekre”, ún. új falvakba (New Villages/Resettlement Areas), ami mellesleg a regisztrációs program kivitelezését is megkönnyítette (a hivatalos cél persze az volt, hogy a szegény sorsú parasztokat megvédjék az MCP terrorjától). Briggs megparancsolta embereinek, hogy délről észak felé haladva fésüljék át a félszigetet és létesítsenek új falvakat.

Az áttelepítés rendszerint a következőképpen zajlott: a területet megtisztította a hadsereg, hajnalban pedig körbezárta a falut. A rendőrök közölték a lakossággal, hogy mindenki cókmókot vihet magával, amennyit ő maga elbír. A kunyhókat porig égették, a parasztokat pedig teherautókon vitték az egyik új faluba, ahol már szögesdrót, őrtornyok és reflektorok fogadták a boldog új lakókat. De nem csak ilyen eszközökkel bíztatták őket az ottmaradásra. Az új falvakban volt víz, elektromos áram, orvosi ellátás és iskola, a lakosok ingyen kaptak telket és földet az államtól. Ezzel az intézkedéssel politikai értelemben nagyrészt sikerült kihúzni a szőnyeget az MCP alól, melynek követelései között szerepelt a földreform, az alacsonyabb földbérlet és a szabad telekhasználat (a kínai parasztok önkényesen elfoglalt állami területeken éltek). 1951 végére 395 ezer, 1953 elejére 563 ezer embert telepítettek át, és összesen 410 falut romboltak le.

Briggs azonban ennél is tovább ment abbéli igyekezetében, hogy a gerillákat minden utánpótlástól megfossza. 1951 júniusában kezdetét vette tervének következő fázisa, melynek során szigorú élelmiszer– és gyógyszerfejadagokat vezettek be az egész országban. A programnak a politikai korrektség szempontjait semmibe véve – régi szép idők! – az „Éheztetés–művelet” (Operation Starvation) nevet adta. Élelmiszert, gyógyszert csak személyi igazolvány felmutatása mellett lehetett vásárolni, a boltokban minden tételről nyilvántartást vezettek. A földekre munkába induló vagy onnan visszatérő parasztokat rendszeresen ellenőrizték, nehogy élelmet juttassanak el a gerillákhoz.

Ilyen hosszadalmas és nagy volumenű programok végrehajtása természetesen csak megfelelő méretű, központosított apparátussal volt kivitelezhető. Briggs megalakította a főmegbízott elnökletével működő Szövetségi Haditanácsot, a COIN–műveletek legfelsőbb irányító szervét, melyben maláj politikai vezetők is helyet kaptak. Ennek voltak alárendelve tagállami és körzeti szinten a Hadügyi Végrehajtó Bizottságok (State and District War Executive Committees). Ezekben az adott terület legmagasabb rangú állami tisztviselője elnökölt, és a tagok közé tartozott a helyi rendőrfőnök, katonai parancsnok és felelős titkosszolgálati tiszt. Lassan valósággá vált az egységes, integrált, ellentmondások nélküli kormánypolitika.

1950 szeptemberében a kormány az új falvak ellenőrzésére létrehozta a Honi Gárdát (Home Guard). Ez nem volt több mint a vidéki lakosságból toborzott, minimális harcértékű milícia. Tagjai rendszerint nem kaptak egyenruhát, fizetést, sem fegyverzetet – igaz a legalapvetőbb biztonsági feladatokat látták el. Besúgóhálózatot építettek ki, az új falvak környékén járőröztek, 10-12 fős, relatíve jól kiképzett „műveleti egységei” pedig rendőrségi–katonai akciókban segédkeztek. Egyszerre csak a gárda elenyésző része végzett ilyen feladatokat, tekintettel arra, hogy átlagosan 12 gárdistára jutott egy puska. A Honi Gárda létszáma 1951-re elérte a 100 ezer, 1953-ra pedig a 250 ezer főt – ebből 50 ezer volt kínai, ami jelentős változás volt a korábbi helyzethez képest, amikor az ő kezükbe nem mertek fegyvert adni –, és 2 ezer településen működtek. Parancsnokai tagok voltak a helyi hadügyi bizottságokban. Hasonló szervezet volt az önkéntes segédrendőri szolgálat (Special Constables); fő feladata a bányák, ipari létesítmények és az infrastruktúra védelme volt. Létszáma 1953-ban már 41 ezer fő volt.

Ezek a szervezetek főleg a harcok kezdetén ad hoc megalakult őrző–védő osztagokból, helyi fegyveres bandákból verbuválódtak – általános jelenség, hogy polgárháborús helyzetben a civilek saját kezdeményezésre ilyeneket hoznak létre, Malajziában pedig a kormány feladata volt, hogy ezt a folyamatot menedzselje, saját ellenőrzése alatti mederbe terelje. Kiképzésük lassan haladt ugyan, de nagyban megkönnyítették a brit hatóságok dolgát, mivel jelentős erőket szabadítottak fel a rendvédelmi feladatok alól.

A Briggs–terv következő sarokköve a speciális felderítő– és harci alakulatok bevetése volt. A vietnami „Kutasd és pusztítsd” (Search and Destroy) akciókhoz hasonló kezdeti műveletek, mint említettem, nem sok sikerrel jártak. Egy kis gerillaosztagot felmorzsolni viszonylag egyszerű, a dzsungelben megtalálni azt annál nehezebb. (Nagy létszámú gyalogsági egységeknek ez ritkán sikerül – ha pedig huzamosabb ideig nem találkoznak ellenséggel, mivel azok kerülik a nyílt összecsapást, abból a feletteseik könnyen levonják azt a meggondolatlan következtetést, hogy a környéken a gerillatevékenység már tulajdonképpen alábbhagyott…)

Calvert alezredes tudta, hol keressen embereket erre a feladatra: a Burmát megjárt gyalogoszászlóaljak felderítő egységiben és egykori bajtársai között a SAS – ban (Special Air Service). A távol–keleti erők veteránjaiból, a 21. SAS – ezred tartalékosaiból, a korábban a MPAJA kiképzését végző 136. egység volt tagjaiból kezdte szervezni a Maláj Felderítőket. 1952 elejére az említett erőkből (A és B század) és rhodesai SAS–katonákból (C század) megalakult a 22. SAS – ezred. Az egység légideszant– és gyalogsági bevetéseken vett részt, és a gerillák elleni közvetlen harc fő eszközévé vált, noha a létszáma sosem haladta meg a 600 főt. A maláj rendőrség is megkezdte hasonló egységek felállítását.

Ami a felkelőket illeti, 1950-ben megváltoztatták nevüket Maláj Nemzeti Felszabadító Hadseregre (MNLA), noha ennél sürgősebb teendőjük is akadt. A vezetőség rájött, hogy harcukat nemcsak a brit ellenintézkedések, hanem a civilek ellen tömegesen alkalmazott terrorista módszerek is hátráltatják. Abbéli félelmében, hogy népi támogatottsága csorbát szenved, az MCP vezetése az 1951. október 1.-én kiadott direktívában megtiltotta az alábbi akciókat: személyi igazolványok és élelmiszerjegyek elkobzása; új falvak felgyújtása; templomok, postahivatalok és a Vöröskereszt járművei elleni támadások; civil vasúti szerelvények kisiklatása; ipari létesítmények elleni szabotázs.

Hát igen, a PR-szempontokat már akkor sem volt ajánlatos semmibe venni. És amíg a britek képesek voltak egy szigorúan hierarchikus rendszerben irányítani erőiket, az MCP erre egy elég prózai okból nem volt képes. Csak kevés számú rádiót használtak, egyrészt mert nem vetette fel őket a pénz, másrészt mert joggal tartottak attól, hogy az ellenség beméri, lehallgatja, dekódolja az üzeneteket. Ehelyett az MNLA egységei főleg küldöncök útján tartották a kapcsolatot egymással és a parancsnoksággal, ami nemcsak körülményes, de lassú is. Ezzel az MCP is tisztában volt, és ezért a korszak jó kommunista szokása szerint normarendszert vezetett be a harci műveletekre. A Politikai Bizottság évente kiadott egy összesített normát, amely előírta, hogy a különböző típusú műveletekből mennyit kell abban az évben végrehajtani az országban. Ennek alapján a párttisztviselők tovább osztották a tervszámokat az állami és kerületi albizottságoknak. Nem túl meglepő módon ez a rendszer itt sem működött tökéletesen. Az egyes egységek inkább túlteljesítették a tervet a veszélytelenebb műveletekből, a kockázatosabb támadásokat meg vonakodtak végrehajtani. Ráadásul ebben a decentralizált rendszerben az alacsonyabb rangú parancsnokok aránylag szabadon tevékenykedhettek ugyan, de a támadásokat így nem lehetett egy nagyobb offenzíva keretében összehangolni.

A konfliktus menetében tehát fokozatosan végbement a fordulat, ám a hosszú távú eredményeket hozó intézkedések kidolgozói már nem láthatták saját szemükkel munkájuk eredményét. 1951. október 6.-án Kuala Lumpurtól 40 km-re északra Sir Henry Gurney főmegbízott életét vesztette egy rajtaütésben.

(A gyorsan haladó Rolls-Royce limuzin túl nagy távolságra haladt a kíséretet adó 1, azaz egy darab páncélautótól, így könnyű célpontot kínált. Nem célzott likvidálásról volt szó, a támadást végrehajtó gerillák nem is tudták, ki az áldozatuk. Az eset jól bizonyítja, hogy a britek ekkor még messze nem álltak a helyzet magaslatán. Egyébként magas beosztású vezetőket korábban a britek is kivontak a forgalomból: 1948. július 16.-án egy rendőrségi rajtaütés során Lau Yew, az MPABA atyja fejlövést kapott, 1950 júliusában pedig Lam Swee, a Központi Bizottság tagja átállt.)

Sir Briggs végzetét ezzel szemben nem a kínai felkelők, hanem a maláj éghajlati viszonyok jelentették: az idős hadfi szervezetét megviselte a trópusi időjárás, ezért 1951 decemberében lemondott (néhány hónappal később meg is halt). Ugyanekkor betegedett meg és hagyta el Malajziát Calvert is, őt John Sloane alezredes, a koreai háború veteránja helyettesítette, akinek nem volt ugyan annyi tapasztalata a különleges hadműveletek terén, viszont annál inkább értett a fegyelem fenntartásához.

Briggs utódja 1952 februárjában Sir Gerald Templer altábornagy lett, aki a világháborúban hadtestparancsnokként szolgált. Megkapta a főmegbízotti pozíciót is. Korábban előfordulhatott, hogy Gurney felülbírálta Briggs döntéseit, most azonban egy kézben összpontosult a polgári és katonai hatalom, amely a centralizáció végső fázisa volt.

Templer nem volt irigylésre méltó pozícióban: a harcok intenzitása az 1950-52 közötti időszakban tetőzött, az MCP 8 ezer gerillával és 100 ezer szimpatizánssal rendelkezett, és egyelőre még a hosszú távú programok nemigen éreztették hatásukat.

 
James Bortree: Information Operations during the Malayan Emergency. Naval Postgraduate School, Monterey 2006. 39. old.

Szív, ész, dzsungelharc

Nem az a lényeg, hogy még több katonával árasszuk el a dzsungelt, hanem az, hogy a maláj nép szívére és eszére hassunk.

/Sir Gerald Templer, 1952. június/

If you’ve got them by the balls, their hearts and minds will follow.

/John Wayne/

A „szív és ész” motívum persze 1952 előtt is létezett – elég egy bibliai idézetet szemügyre venni –, az azonos nevű stratégiát viszont Templer tevékenysége alatt ismerte meg a világ. Mivel a vietnami háború és különösen az USA afganisztáni és iraki beavatkozása óta közismertté vált, érdemes egy kicsit részletesebben foglalkozni vele.

Ha ugyanis egy ilyen kifejezéssel túl sokan és túl sokat dobálóznak a médiában, könnyen előáll egy olyan helyzet, ahol mindenki azt hiszi, hogy tisztában van annak pontos jelentésével, pedig valójában senki nem került közelebb annak megértéséhez.

Először is tisztázzuk azt, hogy a „szív és ész megnyerésének stratégiája” mit nem jelent.

Nem jelent de facto tömeges megvesztegetést, melynek keretében mosolygó katonák páncélozott járművekben parádéznak az utcákon és cukorkákat dobálnak a nép közé, aztán ugyanilyen nagyvonalúsággal szórják a pénzt a helyi kiskirályoknak és fegyveres csoportoknak, így „biztosítva” mindenki „hűségét”. A tapasztalatok szerint egy gerillamozgalom ellen valóban egy helyben toborzott „hazai” szervezet a legjobb eszköz, de ehhez nem zsoldosok, hanem olyan emberek kellenek, akiknek egyébként is van oka harcolni. A britek Malajziában gondoskodtak róla, hogy minden kedveskedés mellett azért vér is folyjon. A rendőrségnek joga volt bárkit 2 éven át vádemelés nélkül védőőrizetben tartania, a gerillák segítéséért és az illegális fegyvertartásért pedig halálbüntetés járt (vajjon mit szólt akkor ehhez az NRA?)

Nem jelenti a katonai eszközök alkalmazásának kizárólagos alternatíváját. Sokan hajlamosak azt hinni, hogy a „hearts and minds” valójában a keménykezű módszerek mellőzésével egyenlő, ezért aki ilyesmit javasol, az nyilván valami hülye hippi.

Nem damage control, amikor a megszálló hatalom gyorsan jópofizni kezd a helyiekkel, hogy feledtesse a tömegmészárlásokról meg fogolykínzásokról szóló híreket.

És semmiképpen nem azt jelenti, hogy a megszálló hatalom a saját kultúrájának és társadalmi rendszerének felsőbbrendűségéről próbálja meggyőzni a jónépet.

A stratégia lényege annak felismerése, hogy az adott háború kimenetelét a lakossági támogatás dönti el, és ebből következően a háború: politikai harc ennek a támogatásnak a megszerzéséért, vagy legalábbis az ellenségtől való megtagadásáért.

Mivel ez a cél prioritást élvez, az állam elkerülhetetlenül kompromisszumokra kényszerül. Templer megígérte, hogy a britek el fogják hagyni Malajziát, és a teljes csapatkivonás meg fog történni, amint néhány evidens kritérium teljesül (az ország önállóvá válik, saját törvényhozással, igazságszolgáltatással, nemzeti hadsereggel). A Külügyminisztérium már 1949-ben úgy ítélte meg, hogy a felkelést nem lehet véglegesen leverni, amennyiben Malajzia nem nyeri el függetlenségét – ugyanis belátták, hogy az 1941 vagy akár 1948 előtti állapot restaurálása nem reális lehetőség, még akkor sem, ha ehhez megvolna a politikai akarat. A malájok nem viseltettek ugyan erős ellenszenvvel a britek iránt, és jobban gyűlölték a kínaiakat, mint a gyarmati uralmat, attól még nagyobb autonómiát követeltek, és ezzel az érzülettel nem volt tanácsos szembemenni.

A britek tudták, hogy a majdan független ország csak akkor lesz stabil, ha a kormányban és a hivatalos pozíciókban minden etnikum képviseltetve van, és ezt a népnek is „el kell adni”. Mindenhol elkezdték leváltani az államigazgatás brit tagjait malájokra (1956-ra a 160 ezer közszolgából már csak 1800 volt európai). A győzelem érdekében persze nem elsősorban a malájok, hanem a kínaiak támogatását kellett elnyerni. A többségük nem rokonszenvezett az MCP-vel, ebből pedig politikai tőkét kellett kovácsolni. 1952 szeptemberében minden külföldön született lakos (többnyire kínaiak) megkapta a malajziai állampolgárságot. Az új falvakban engedélyezték az önigazgatást, és falusi tanácsok választották a tagállami törvényhozást. Templer lehetővé tette, hogy a kínaiak bejuthassanak a hivatalos pozíciókba, mert tudta, hogy ez kulcsfontosságú a megnyerésük szempontjából. Persze az országos számarányukhoz képest viszonylag kevés kínai szolgált a fegyveres erőkben – pl. 1953 novemberében a Maláj Rendőrség 23 ezer tagjából 1824 volt kínai –, de ez is elég volt ahhoz, hogy a britek a kormányerőkre aggathassák a már akkor is jól csengő „multietnikus” jelzőt.

Ugyanezt a folyamatot kellett levezényelni a hadseregben is. 1952-ben a Maláj Ezred még mindig csak 4 bevethető zászlóaljjal rendelkezett, két évvel később már 7-tel. 1953 októberében megalakult az 1. Szövetségi Hadosztály, amelybe már az összes etnikumból toboroztak. Megnyílt az ország első katonai akadémiája is Sandhurst-ből odahívott oktatókkal. A legtehetségesebb kadétokat az Egyesült Királyságba küldték továbbképzésre.

A rendőrségnél is egyre inkább a minőségre helyezték a hangsúlyt. Templer az átszervezés végrehajtására Gray helyére Sir Arthur Young-ot, az egyik legtapasztaltabb brit rendőrtisztet nevezte ki rendőrfőnöknek. Young rövid idő alatt 10 ezer főt menesztett az állományból korrupció és hozzá nem értés miatt, nem állított fel új egységeket, a már létezőket pedig 2 hónapos kiképzésre küldte. Az anyaországból igyekezett a legjobb emberanyagot bevonni a képzésbe, a tehetséges maláj tisztek pedig mehettek brit akadémiákra. Mivel nemcsak emberei képességeivel, de megítélésével is akadtak problémák, vidéken PR-kampányt szervezett (Operation Service) azzal az általános üzenettel, hogy a rendőrség nem csak gerillákra vadászik, hanem az egyszerű népet is szolgálja (pl. a rendőrök segítséget nyújtottak a kínai parasztoknak, ha azok földet akartak igényelni az államtól).

Ha már a PR-szempontok ismét szóba kerültek, érdemes megemlíteni még valamit. A „szív és ész megnyerése” nem egyenlő a propagandával, hanem annak egyik szerves része; sőt, a propagandatevékenység színvonala nem feltétlenül áll összefüggésben a stratégia eredményességével.

Erre a malajziai szükségállapot jó példa, mivel a propaganda volt az, amibe a britek a leglassabban tanultak bele. Hozzá kell tenni, hogy ezen a téren az MCP sem volt túl zseniális. Hogy a földreformot meg hasonlókat követelő programjukra a britek hogyan reagáltak, arról már volt szó. Ezen túlmenően követelték a gyarmati uralom felszámolását és a kínai kisebbség sérelmeinek orvoslását. Az előbbit Templer leszerelte azzal, hogy megígérte a malájoknak a függetlenséget, az utóbbival meg az MCP inkább öngólt rúgott, mivel a kínaiak sanyarú sorsa Malajziában senkit sem érdekelt, és megakadályozta, hogy a párt más nemzetiségeket is megszólítson.

A britek persze tisztában voltak vele, hogy az ellenséges hírveréssel szembe kell állítani valamit, ezért már a kezdeti szakaszban elkezdték létrehozni a kormánypropaganda szervezeti feltételeit, de az erőfeszítések összehangolása itt is hiányzott. 1948 szeptemberében létrejött a Pszichológiai Hadviselés Osztálya (PSYWAR Department), amely elsősorban a sajtó és röpcédulák útján akarta megszólítani a népet. Megalapult a kormány szócsöve, a New Path News (Sin Lu Pao).

James Bortree: Information Operations during the Malayan Emergency. Naval Postgraduate School, Monterey 2006. 19. old.

A bértollnokok eleinte elég kétes hatékonyságú munkát végeztek, pedig a Briggs – terv már jó alkalmat kínált az MCP-nek, hogy támadásba lendüljön a propaganda frontján. A lakosságot aggodalommal töltötte el a személyi igazolványok bevezetése és a tömeges áttelepítés azon egyszerű okból, hogy ugyanilyen intézkedéseket a japánok is bevezettek a megszállás éveiben (a regisztráció után sok fiatalt Burmába hurcoltak kényszermunkára, a japán fogságról meg közismert, hogy onnan az ember nem sok eséllyel jön vissza élve). Az élelmiszerre bevezetett kvótarendszer is elég népszerűtlen volt, bár kétségtelen, hogy a kommunistákkal eleve nem szimpatizáló parasztoknak szükség esetén jó hivatkozási alapot kínált arra, hogy úgymond miért nem tudják támogatni a felkelést. A britek csak több hónapos késéssel adtak hivatalos magyarázatot a rendeletekre, tovább növelve ezzel az elégedetlenséget, és amikor pontos információkat is adtak azokról, általában nem vették a fáradságot, hogy érveljenek is mellettük. Ezzel jó támadási felületet adott az MCP-nek, amely állandóan a kormány politikáját kritizálta.

A helyzetért elsősorban a kormány volt felelős, amely azon az állásponton volt, hogy a nép felé az „őszinte kormányzás” képét kell kommunikálni, ezért aztán nem is nagyon mertek semmit tenni, ami a szavahihetőségüket bármilyen módon alááshatta volna. Eleinte csak korlátozott propaganda-tevékenységet fejtettek ki, szürke és fekete propagandát pedig nem is alkalmaztak.

Ilyen körülmények között érthető, hogy a New Path News firkászai munkatársai jópár PR-bakit okoztak abbéli igyekezetükben, hogy „valós képet” adjanak a kormány döntéseiről és az általános helyzetről. Könnyelműen beszámoltak a hadsereg sikertelen akcióiról, a veszteségek növekedéséről, arról, hogy egy brit egység több „gyanús” kínai civilt agyonlőtt egy faluban (de azt már elfelejtették megemlíteni, hogy erre az MCP megtorló akcióval reagált). Hasonló hozzáértéssel tudósítottak Jeffrey Watts-Carter, az egyik legnagyobb penangi gumiültetvény menedzserének peréről. A rendőrség gyanakvását az keltette fel, hogy az az ültetvény volt az egyetlen a környéken, amely fennakadás nélkül működött, Carter meg mindig páncélozatlan autóban, kíséret nélkül furikázott. Megvádolták, hogy az MCP-vel kollaborál. A tárgyalás során kiderült, hogy védelmi pénzt fizetett a gerilláknak, mert féltette az életét. Az is kiderült, hogy a rendőrség több embert kínvallatással próbált rákényszeríteni arra, hogy a vád oldalán tanúskodjanak. Cartert végül arra hivatkozva mentette fel az esküdtszék, hogy a környéken már sok hasonló embert likvidált az MCP, mert a hatóságok nem tudta őket megvédeni. Mindezt az újságírók kötelességtudóan leközölték.

Nyilvánvalóvá vált, hogy a pszichológiai hadviselés ezen „formája” a szándékolttal ellentétes hatást ért el: nagyszerű témákat adott az MCP propagandistáinak, és nem tudta megnyerni a kínai lakosságot. Itt is egy megbízható emberre volt szükség, aki rendbe szedi a dolgokat. 1950 szeptemberében létrejött az Információs Szolgálat (Emergency Information Service) Hugh Carlton-Greene vezetésével, aki átszervezte az egész propagandamunkát. Az ő közbenjárására kezdte meg adását a Malajzia Rádió maláj és tamil nyelven ill. négy különböző kínai nyelvjáráson, hogy népszerűsítse a Briggs – tervet. 1951 decemberéig 500 falut láttak el rádiókészülékkel (a legtöbb lakos még nem is látott olyat azelőtt).

(A felettesei ennél is tovább akartak menni: kitalálták, hogy zavarni kellene a kommunista Pekingi Rádió adását. Greene erről lebeszélte őket; azzal érvelt, hogy ezzel pontosan azt tennék, amivel az MCP propagandája vádolta őket: hogy „el akarják titkolni az igazságot a nép elől”.)

Pénzjutalmat ígért a gerillákat foglyul ejtőknek és a magukat megadó gerilláknak (utóbbiaknak orvosi ellátást is).

James Bortree: Information Operations during the Malayan Emergency. Naval Postgraduate School, Monterey 2006. 33. old.



A Szolgálat tevékenységébe nagy számban vonta be az ilyen „megfordított” kínaiakat (beosztottjai nagy része közülük került ki). Velük együttműködve szerkesztette meg a felkelőknek szánt propagandaanyagokat. Ezekben széthúzást gerjesztettek az MCP-n belül azzal, hogy a pártelit kiváltságos helyzetéről írtak. Felhasználtak zsákmányolt pártdokumentumokat, melyekből kiolvasható volt a végső győzelemmel kapcsolatos kételkedés. Az átállt felkelők más módon is sok hasznot hajtottak. Az MCP azt terjesztette, hogy a fogságba esett gerillákat agyonlövik. Ennek megcáfolására a britek az ilyen foglyokat körutakra vitték az új falvakba, ahol azok a kormányt támogató beszédeket tartottak arról, milyen jó bánásmódban részesülnek. Fényképeiket és a velük készült interjúkat lehozta a sajtó. A propaganda azt is hangsúlyozta, hogy az MCP kizárólag a kínaiak sérelmeit emlegeti, a többi lakossal nem foglalkozik.

Az anyagokat tagállami és körzeti szinten szerkesztették a helyi igényeknek megfelelően, és Greene gondoskodott róla, hogy az üzenet mindenhová eljusson. A röpcédulákat repülőgépek szórták a dzsungel felett. A falvakban hangszórókat szereltek fel, és repülőgépekre, terepjárókra szerelt hordozható hangszórókon is bíztatták a felkelőket a megadásra olyan egyszerű üzenetekkel, mint pl. „Tudjátok, mennyit költekeznek a vezetőitek?”, „Miért harcoltok a saját népetek boldogulása ellen?” stb. Az MCP gyakran végzett belső tisztogatásokat, a Malajzia Rádió hallgatását és a brit röpcédulák birtoklását pedig halálbüntetés terhe mellett megtiltották a tagságnak. Ezt természetesen a kormánypropaganda azonnal felkapta…

A britek tehát magukhoz ragadták a kezdeményezést; a Briggs–terv sikere miatt az MNLA kénytelen volt változtatni a stratégiáján. Már 1951 októberében olyan utasítás volt érvényben a csapataiknak, hogy kisebb, 20-30 fős egységekben mozogjanak, amiket nehezebb megtalálni. Az utánpótlás megszervezése terén egyre nagyobb problémákkal küzdöttek. Sok emberüknek kellett az élelem termesztésével foglalkoznia – ez egyrészt sok erőt kötött le, másrészt kockázatos volt, mert a dzsungelben kialakított parcellákat a brit légierő könnyen felfedezte. Ezért figyelmük az ország belsejében élő bennszülöttek felé fordult. Őket viszonylag könnyen behódolásra kényszerítették. Az MCP terve az volt, hogy ezeken a területeken utánpótlási bázist hoznak létre, ahonnan később új támadásokat indíthatnak.

A briteknek ez a lépés új kihívást jelentett. A bennszülöttek nehezen megközelíthető, elszigetelt falvakban éltek, ezért az áttelepítés nem jöhetett szóba. A „szív és ész stratégiáját” házhoz kellett vinni. Az összecsapások pedig egyre mostohább környezetben folytak, amit a katonák valószínűleg mindkét oldalon a pokolba kívántak. A brit veteránok szerint az ország területének négyötödét borító dzsungel még Burmánál is rosszabb hely volt. A sűrű aljnövényzet, a rengeteg patak, fatörzs, mocsár miatt egy őrjárat átlagosan 4 óra alatt tett meg egy mérföldet (1610 m). A lombozat miatt néha teljes volt a sötétség. A katonákat a sok pióca, vöröshangya és a magas páratartalom is boldogította.



A harcot kis létszámú egységek vívták. Az MNLA legnagyobb bázisain sem volt soha 100 embernél több. Nagyon ritkán került sor olyan összecsapásra, amiben összesen 50 halottnál több lett volna, és az ilyesmi mindig kimerítő, hosszadalmas felderítő-tevékenység eredménye volt (általában azokon az egységek szenvedtek el súlyos rajtaütést mindkét oldalon, amelyek parancsnokai könnyelműen többször is ugyanazon az ösvényen haladtak el, így könnyebb volt őket megtalálni). Malajziában minden megölt gerillára átlagosan 1800 órányi járőrözés jutott. Sok brit egység rendszeresen 110-120 napot töltött ilyen bevetéseken, mielőtt visszatért volna a támaszpontjára, és addigra a legénység nagy része harcképtelen volt a teljes kimerültség és a trópusi betegségek miatt. A SAS-katonáknak egyébként a fogkrém és szappan használatát is megtiltották, mert a tisztek aggodalma szerint ezek illatát követve még megtalálta volna őket az ellenség.

A környezet a harc jellegét is megszabta. A brit katonák eleinte géppisztolyokkal voltak ellátva, de ezekről kiderült, hogy nem elég hatékonyak. A rajtaütések rövid ideig tartottak, pontos lövésekre volt szükség, a pisztolygolyó pedig csak akkor ölte meg az ellenséget, ha létfontosságú szervet talált el. Ehelyett inkább nagyobb erejű Browning és Remington típusú vadászpuskákat, Bren géppuskákat és M1 karabélyokat használtak. Arról már volt szó, hogy az MNLA nem nagyon használt rádiókat. Ami azt illeti, gyakran a britek sem, nagyon egyszerű okból: a korabeli nehéz készülékeket körülményes lett volna cipelni.

Ahol a harc kimenetelét eldöntheti az, ki kit észlel előbb a terepen, kulcsfontosságú a megtévesztés és a hírszerzés. Templer létrehozta az egységes, egy embernek (Director of Intelligence) alárendelt titkosszolgálatot. Az MCP megtévesztésére a sajtót is felhasználták. A New Path News azt állította, hogy egy átlagos dzsungelőrjárat két hétig tart. Ennek „igazolására” gyakran légideszantot vetettek be, ami mindig találkozott a dzsungelbe kiküldött egységekkel. Ezután az őrjárattal azonos létszámú katona két hét után vissza is tért a táborba, a többiek pedig továbbmentek. Az MCP így rendszeresen alábecsülte a dzsungelben tartózkodó ellenséges erők létszámát. Pár hónap után aztán rájöttek a turpisságra, és élénkebben kezdték figyelni a szállítógépek mozgását, de a britek erre egy régi trükkel válaszoltak: ejtőernyős bábukat dobtak le deszant helyett.

Ettől függetlenül a légierő tevékenységének hatékonyságát nem olyan könnyű megítélni. A harcok ideje alatt a brit vadász– és nehézbombázók összesen 375.849 bevetést repültek, 33 ezer tonna bombát dobtak le és 100 ezer levegő–föld rakétát lőttek ki – többnyire az üres dzsungelre.

Ez a korszak volt a dugattyúmotoros harci gépek alkonya. A britek által bevetett típusok közül talán az Avro Lincoln a legkirívóbb. Ha az ember ránéz a gépre, önkéntelenül is elcsodálkozik: ez egy stratégiai bombázó, nagyobb, mint a RAF második világháborús pörölykalapácsa, az Avro Lancaster, mit keresett egy gerillaháborúban? Lefogadom, volt egypár tiszt, aki londoni irodájában az asztalt ütötte mérgében: „Ez az erőink ostoba pocsékolása!”

(Egyébként valószínűleg a bevetett hardver viszonylag kis mennyisége magyarázza főleg azt, hogy a britek a szükségállapot 12 éve alatt kevesebb pénzt költöttek Malajziában, mint az amerikaiak Irakban átlagosan egy hónap alatt – és az exportbevételekből az a pénz be is jött.)

Persze ilyen gépeket is nagyon eredményesen lehet használni, ha jó hírszerzés áll rendelkezésre. Amikor 1953 elején az MCP felső vezetése új típusú rádiókat kezdett használni, melyeket könnyebb volt bemérni, a bombázók célra vezetése is pontosabban ment. Gyakran előfordult, hogy brit egységek titokban célmegjelölő adókat helyeztek el a felderített ellenséges támaszpontok közelében a dzsungelben, ami megkönnyítette a bombázók dolgát. Az MNLA több tisztje is légitámadásokban halt meg. Az élelmes brit propagandisták pedig elterjesztették a szóbeszédet, hogy az MCP sok tisztviselője a kormánynak kémkedik, elárulják a táborok pozícióját, aztán a bombatámadás előtt valamilyen ürüggyel mindig elhagyják az adott támaszpontot. A párt nem sokkal később 11 középvezetőt végeztetett ki kémkedés vádjával…

A repülőgépeknél azonban sokkal ígéretesebbnek bizonyult a kor egyik új technikai vívmánya, a helikopter. A hagyományos légideszanthoz hasonlóan kiváló eszköz arra, hogy gyalogsági egységeket gyorsan lehessen szállítani ott, ahol ugyanez másképp nem nagyon megoldható. Annyi volt a probléma, hogy egy egységnek a helyszínre kellett menni és kialakítani a leszállóhelyet, mielőtt a helikopterek megérkeznek – ezt pedig könnyen észrevehették a gerillák. Az MCP táborai mellett mindig voltak parcellák, kertek, ahol zöldséget termesztettek, ilyen kis területre azonban bajos deszantot ledobni. A SAS tisztjei azt a „megoldást” találták ki, hogy a katonák egyszerűen ugorjanak ki a dzsungel felett – ezt stílusosan „lombugrásnak” nevezték. Minden katona el volt látva egy 75 m hosszú kötéllel és elég fájdalomcsillapítóval. Az elgondolás szerint a deszantosok átzuhannak a lombkoronán, az ejtőernyő beleakad az ágakba és megtartja őket. Miután beesteledik, a kötélen leereszkednek és máris észrevétlenül útjára indulhat az egység. Persze hamar kiderült, hogy a módszer életveszélyes, és miután több hadműveletben aránytalanul sok ejtőernyős halt meg balesetben, felhagytak vele.

A helikopterek azonban nemcsak az egységek, hanem az ellátmány szállításában is nagy szerepük volt. Ez tette lehetővé, hogy a kormány 1952 augusztusában megkezdje az ún. „erdei erődök” létrehozását, ami a „szív és ész” stratégiájának főpróbája volt. 12-16 fős SAS-osztagok hatoltak be a dzsungelbe, felvették a kapcsolatot a bennszülött sakai és semam törzsekkel és kisebb, 3-4 fős csoportokban hónapokig együtt éltek vendéglátóikkal. Mindegyik egységben volt egy, a helyiek nyelvét beszélő tiszt és egy egészségügyi kiképzésű katona, akinek a faluban egyszerre kellett ellátnia a gyógyszerész, a körzeti orvos és a bába szerepét. A katonák segítettek a helyieknek kunyhókat építeni és megerősítették a falu védelmét. Közben rendszeresen őrjáratoztak a dzsungelben, rendszerint két fős egységekben – ha megtalálták a gerillák egyik táborát, egyikük ott maradt őrködni, a másik pedig erősítést hozott. Leszállóhelyet alakítottak ki, így az utánpótlás és a falusiaknak szánt ellátmány helikopterekkel érkezett. A helyi törzsfőnököt a légierő gyakran még sétarepülésre is elvitte.

Miután elkészült az „erdei erőd”, a SAS-egységeket kivonták és helyükre rendőri erők érkeztek. A kormány létrehozta a Bennszülöttügyi Minisztériumot, amely iskolákat, kórházakat létesített. A törzsek így hű szövetségesekké váltak, tagjaiknak a harcokban is sok hasznát vették, az MCP pedig tőlük sem kapott több támogatást.

(Egyébként ilyen bevetéseken is tevékenykedett a borneói iban törzs tagjaiból toborzott nyomkövető egység, a Sarawak Rangers. Az identitásukra büszke harcosok bizonyára örültek annak, hogy a maláj dzsungelben magukfajta fejvadász kannibál törzsekkel működhettek együtt. A rhodesiai SAS-egységet viszont inkább kivonták a harcokból, mivel ők a bennszülötteket ugyanúgy rühellték, mint a kínaiakat, így nem tettek volna jót a PR-nak. De a tisztelet jeléül más SAS-egység azóta sem kapta meg a dicső „C század” elnevezést.)

A britek igyekeztek fenntartani a nyomást az MNLA-n, különösen az utánpótlás bénítása terén. Egy kijelölt területen intenzív műveletekkel gyakran hónapokig blokkolták az utánpótlás minden formáját (food denial operations), a SAS-egységeket pedig gyakran küldték azzal a feladattal a gerillák támaszpontjaihoz, hogy a parcellákon pusztítsák el a termést.

Győzelem és függetlenség

Templer óva intett attól, hogy bárkin eluralkodjon a túlzott optimizmus. „Lelövöm azt a gazembert, aki azt mondja, hogy vége a szükségállapotnak” – mondta egy sajtótájékoztatón 1953-ban. De igazság szerint sokasodtak annak a jelei, hogy az MNLA egyre kevésbé jelent veszélyt. Chin Peng már 1952 áprilisában áttette főhadiszállását Betong-ba (Dél-Thaiföld). 1953 márciusában Templer visszavonta a 17D számú rendeletet (addigra 30 ezer főt deportáltak), 1954 májusában pedig visszahívták hivatalából. Megszűnt a teljesen centralizált hatalom – a műveleti igazgató Sir Geoffrey Bourne tábornok, a főmegbízott pedig Sir D. C. MacGillivray lett. Gondolom az olvasónak is feltűnt, hogy a harc legnehezebb éveiben akkor sikerült fordítani a helyzeten, amikor az irányítás hozzáértő katonatisztek kezében volt. Hmmm…

Egy korábbi rendelet feloldotta a kvótarendszert és a többi korlátozást azokon a közigazgatási területeken, ahol minden gerillatevékenységet sikerült felszámolni. Ezeket hivatalosan „fehér területeknek” (White Area), a többit pedig az egyszerűség kedvéért „fekete területnek” (Black Area) minősítették. (Elképzelhető, mekkora cirkuszt csinálnának a fekete polgárjogi szervezetek meg a többi PC-harcos, ha az amerikaiak ilyen kategóriákat kezdenének használni Irakban, Afganisztánban…) 1953 szeptemberében az egyik tagállam már megkapta a „fehér terület” státuszt, és hamarosan több ilyen is akadt. Természetesen a propaganda mindenhol tudatta a lakossággal, milyen feltételeknek kell teljesülnie ahhoz, hogy az ő lakóhelyük is „kifehéredjen”.

Mivel az MNLA ereje egyre apadt, megkezdődött a brit csapakivonás. 1954-re a korábbi 18 brit zászlóaljból 4 maradt az országban.

Az MCP utolsó húzása az volt, amikor kínai középiskolások között kezdett toborozni, hogy terrorista sejteket hozzon létre. Ezt a fenyegetést a britek könnyedén felszámolták az egységes maláj oktatási rendszer programjának meghirdetésével, melynek hivatalos célja az volt, hogy „enyhítse az etnikai megosztottságot”, valójában viszont a kínai többségű iskolák felszámolása volt a lényege.

1955-ben a kormány általános amnesztiát hirdetett az MNLA tagjainak. A britek béketárgyalásokba kezdtek az MCP-vel, de mivel feltétel nélküli megadást követeltek és csak kevés pártvezetőnek ajánlottak kegyelmet, Chin Peng nemet mondott és inkább fokozatosan visszavonta erőit az északi határvidékre.

Ugyanebben az évben tagállami és szövetségi választásokat tartottak, ami további lépés volt az önigazgatás felé. 1957. augusztus 31.-én Malajzia független állam lett, így a harcot a kormány önállóan fejezte be. Legsikeresebb fegyveres alakulatuk a bennszülöttekből álló erő volt (Aborigine Strike Force), amely a felkelés utolsó éveiben több gerillát ölt meg, mint a többi kormányerő együttvéve.





James Bortree: Information Operations during the Malayan Emergency. Naval Postgraduate School, Monterey 2006. 47. old.




1958-ra már csak 1000 gerilla tevékenykedett, Chin Peng pedig leghűségesebb embereivel az áthatolhatatlan thai dzsungelbe vonult vissza (az öreg bajkeverő még mindig thaiföldi emigrációban él, és engedélyre vár, hogy visszatelepülhessen Malajziába). 1960. július 31.-én a szükségállapot hivatalosan is véget ért.

Konklúzió

Malajzia azóta is prosperáló, nyugatbarát állam, így nem csoda, hogy a szükségállapot „hőstörténete” kedvelt témája lett a neokon beütésű újságíróknak, akik szívesen felemlegetik ezekben a nehéz időkben (lásd itt, itt és itt). Az elkötelezett jobboldali Daily Telegraph pedig előszeretettel emlékezteti rá az olvasóit, mert ugye milyen szép volt, jó volt, amikor még a Nyugat értett az ilyen harchoz:

Malaya Emergency 'shows the way to fight'

Bush adopts British colonial model for Iraq

Bush borrows 'McMaster' plan from British

A témával foglalkozó szakértők véleményét legjobban talán John Nagl alezredes foglalta össze:

Az emberek azt kérdezik tőlem, hogyan lehet leverni egy felkelést, és én azt mondom: csináljuk azt, amit a britek. Harcoljunk ellene egy félszigeten, ahol a felkelők nem jutnak külső segítséghez, harcoljunk egy könnyen azonosítható faji kisebbség ellen, amely sosem kap támogatást a lakosság többségétől, és tegyük mindezt azelőtt, hogy a CNN létezett volna.

(Egyébként az amerikai tisztekre általában jellemző, hogy a világszerte sugárzó hírcsatornák létét kizárólag negatív jelenségként értelmezik. Pedig érdemes lenne végiggondolni, hogy az elektronikus média fejlődése a kormány propagandistáinak kezébe is olyan eszközöket adott, amiről korábban senki nem is álmodhatott).

Hát igen, könnyen lehet, hogy egy Irakban szolgáló amerikai az ilyen vélemények hallatán unottan köp egyet és annyit mond: „Még szép! Minden körülmény a briteknek kedvezett!”

Ami azt illeti, az MCP által vétett hibák tényleg nagymértékben okozták annak vereségét, de a kérdést érdemese közelebbről megvizsgálni.

Először is látni kell, hogy gerillaharcot rendszerint egy kisebbség vív – naná, mégis kik szoktak általában elégedetlenek lenni egy adott helyzettel, ha nem ők? Irakban a felkelők nagy része szunnita arab, akiket abban az országban mindenki utál, ráadásul ők jelentéktelenebb kisebbség, mint a kínaiak voltak Malajziában az ötvenes években. És nem úsznak a külföldi támogatásban sem.

Ha pedig jóindulatúan feltételezzük, hogy Kurdisztán területén nem nagyon folynak harcok, és az iraki felkelők számát 20-25 ezerre saccoljuk, érdekes eredményeket kapunk egy kis kalkuláció után.

Irakban kisebb a felkelők számaránya a lakossághoz képest, mint Malajziában a szükségállapot kezdeti szakaszában – és ehhez vegyük hozzá, hogy az MNLA harcedzettebb, felkészültebb bagázs –, a megszálló katonai erő számaránya pedig kb. azonos (140 civilre jut egy katona). Az igazi különbség: Malajziában anno 16, Irakban jelenleg 60 civilre jut egy rendőr (megint csak nagy jóindulattal a Home Huard és a Concerned Local Citizens fegyvereseit is ide számítottam).

Összefoglalva: Malajziában a briteknek korántsem volt olyan könnyű dolguk. És amíg az amerikaiak nem hoznak létre egy olyan rendőri erőt Irakban, ami rendelkezik a lakosság támogatásával, addig nem sok esélyük van a győzelemre.

Utószó helyett

Itt látható az összes brit alakulat felsorolása, amelyek Malajziában szolgáltak.

Azon kedves olvasóknak pedig, akiket esetleg zavart a cikk nagy terjedelme, alternatíva gyanánt utólag itt egy jó kis video – a malajziai szükségállapot története nem egészen 7 percben:

A felhasznált fényképek forrása: John Scurr: The Malayan Campaign 1948-60. Osprey Publishing, London 1982.