"...es ist ein unnützes, selbst verkehrtes Bestreben, aus Widerwillen gegen das rohe Element die Natur desselben außer acht zu lassen."*
/Karl von Clausewitz: Vom Kriege/

(* "...haszontalan, visszás törekvés a nyers valósággal szemben érzett ellenszenvünk okán figyelmen kívül hagynunk annak természetét.")

Arra a történetre emlékszik-e még valaki, amikor úgy március elején Irán lehalászott két gumicsónakra való brit katonát a Perzsa öböl vizéről? Na az valahogy úgy volt, hogy hőseink vígan szelték a habokat, mígnem a lágy hullámok közül felbukkanó - legalábbis sztereotíp megközelítésben minden bizonnyal - szakállas figurák kedvesen magukkal nem invitálták őket. Ebből aztán kerekedett is nagy bonyodalom, röpködtek az anyázások, szövevényesedtek a közvetítési kísérletek, míg húsvéti ajándékként Ahmadinezsád elnök el nem bocsátotta a foglyokat.

Tulajdonképpen vitázhatnánk egy sort a szereplők indokairól, de minthogy tengervízre ritkán festenek határsávot, s a kémkedés is viszonylag diszkrét szakmának számít, szegényes ismereteinkkel belátható időn belül nem valószínű, hogy a végére járnánk, a brit katonák iraki vagy iráni vizeken tartózkodtak-e, miközben kémkedtek, avagy mégsem. Történetünk ennek ellenére tartogat pár figyelemre méltó mozzanatot, hála a brit védelmi minisztérium bölcs döntésének, mellyel hazatérő katonáit kalandjaik pénzzé tételére hatalmazta fel.

A rövid idő alatt, míg a minisztérium vezetése rá nem eszmélt húzása szerencsétlen voltára, egy katonanő - bizonyos Faye Turney - tett szert a legnagyobb ismertségre. Élményei a The Sun című lapban és egy tévében is megjelentek. (S bár tudomásom szerint a The Sun azért nem éppen az objektív elemző politikai újságírás élmezőnyét képviseli - lásd képaláírás: "Gonosz ... Ahmedinedzsád" - példának igencsak megfelel.)

Elbeszélése szerint elfogásuk után Turney-t egy meglehetősen alacsony komfortfokozatú magánzárkában tartották, ahol napjait a téglák és a szőnyeg kockáinak számolgatásával tölthette. Az egyhangúságot csupán kihallgatások törték meg alkalmanként, ahol csúnyán kiabáltak vele és azzal fenyegették, nem láthatja többé kislányát, hisz hét év börtönnel lepik meg kémkedésért. Végül barátságosan érdeklődtek, kész-e meghalni hazájáért. Egy napon pedig börtönőrnő érkezett, méretet vett Turney-ről, s adatait az udvaron fúró-faragó kollegáinak kiáltotta ki. Az adott helyzetben Turney sem műbútorasztalosokat sejtett a túloldalon.

Mindezek ellenére igyekezett minél tovább kitartani, ám végül írt pár propagandalevelet szüleinek, a brit parlamentnek meg a népnek, s szerepelt az iráni tévé - a foglyok verőfényes jókedvét dokumentáló - felvételein. Tizenhárom nap elteltével aztán pár hamisított Hugo Boss ing, bőséges propagandaanyagok, némi pisztáciás édesség és társai kíséretében hazatérhetett. Irán cserébe megtartotta a két gumicsónakot, kézifegyvereket és más felszereléseket, 440 szál cigarettát és egy iPodot (mindezt több mint 200 ezer font értékben).

Meglepődhetnénk azon is, Irán mióta jófej annyira, hogy a koszvadt cellákat szőnyeg borítja, a női foglyokat női őrök mérik, s a kémkedés gyanúsítottjait csupán hét év börtönnel fenyegetik. De igazából csak szakállasok ezek, nem hülyék. Nem egy ilyen kényes helyzetben fogják előkapni a tüzes vasat. Meg lehet kérem ezt oldani elegánsabban is. A brit katonák így is a kapott öltönyök és DVD-k minőségén nyavalyogtak.

Hanem Turney történetében tényleg volt pár érdekes mozzanat. Például feltételezem, ha valaki fogságba talál esni, nem családi fotók mutogatásával kezdi az ismerkedést egy hangulatos kihallgatás estéjén. Meg hát eleve hülye aki ilyesmivel indul kémkedni (de tudom, ők csak csempészeket kerestek). Na most akkor vajon honnan tudták fogvatartói, hogy vallatás közben érdemes a 8 éves kislányt megemlíteni? Mert azt nem hinném, hogy az iráni hírszerzés annyi fölös kapacitással rendelkezne, hogy hirtelen lenyomozták a 15 foglyot. Annál inkább gyanítom, hogy valahol az Iráni-fennsik alatt el van vermelve egy bő emeletnyi pofa, akik naphosszat a nyugati médiát sasolják, és a seggüket verik a földhöz örömükben, ha valaki az egész Egyesült Királyságot megríkatva lehozza a szegény kislány szívszaggató történetét, akinek anyukáját elvitték a gonosz szakállasok.

Aztán az is szép, hogy Turney oly sokáig megtagadta az együttműködést, de mivel is indokolta kitartását? Hősiesség? Bajtársiasság? Önfeláldozás? Hazaszeretet? Francokat. Hanem mit gondolnak majd róla ha hazamegy?! Majd biztosan nem fogják szeretni, tán még csúnyán is néznek rá. Hát hogy a fenébe ne tört volna meg ilyen súly alatt?

(Ha minden áron mély filozófiai tanulságokat akarnék levonni ilyen apróságokból is, most azt mondanám, a történet azért túlmutat ezen a pár hülyeségen. Van ilyen mifelénk is. Mint pl. hogy küldjünk katonákat külföldre, csak oda ne, ahol lőnek. Még a végén valami bajuk lesz.
Márpedig a biztonság sajna pont ilyen szakma. Megpróbálhatjuk távol tartani a randább dolgokat, szétszórhatunk pár koffer pénzt a világban, de attól még néha feltűrt ingujjal oda kell menni lövöldözni egy kicsit. És akkor aztán nincs mit tenni, röpködnek a lábak, fröcsögnek a belek.
Értem én, hogy jól elvagyunk mi itt békében meg jólétben, de azért a világ nagy részén az élet nem csak játék és mese. A térképen kicsit lejjebb, meg jobbra már lőnek meg éheznek (és nem feltétlenül ebben a sorrenden). Arrafelé nem hűségpontokért vágják utánunk az orrszőrnyírót, hanem a cipőnkért a machetét.
Persze, ő bajuk, barbárok, majd dobunk nekik huszast a bilibe, kapnak ceruzát, napelemes kemencét, meg sok okos tanácsot, oszt majd csak elcsöndesednek.
Csakhogy ha manapság valahol igazán gebasz van, az ritkán áll meg illedelmesen az államhatáron. Aztán ha egyszer tényleg házhoz jön a lóf*sz, pont az olyan apróságokon lehet majd elcsúszni, mint hogy igazából senkinek sincs kedve harcolni, mert mit szól majd a szomszéd, de azért este mindenki szívesen megnézi otthon, színesben.)