A II. világháborús amerikai propagandafilmekről tettünk valamikor egy olyan megállapítást, hogy üzenetük nem a nácizmus, mint zsidó- és fajgyűlölő, gyilkos világnézet ellen irányul, hanem a nagynémet nacionalizmus ellen, amely Bismarcktól kezdve II. Vilmos császáron át Hitlerig minden adandó alkalommal háborúkat indított a birodalomépítés jegyében, egy mániákus, tekintélyelvű, eltorzult nemzeti karakter megnyilvánulásaként.

Ez ma már furcsának tűnhet, főleg ha a Holocaust közelmúltbeli médiaábrázolásaira gondolunk, de az egyszerű magyarázat erre az, hogy a dolgukhoz értő propagandisták tisztában vannak a közönségük érzelmeivel, elvégre azok manipulálásával érnek célt. Az általános tényállás pedig akkoriban az volt, hogy az amerikai átlagember alapvetően azért viseltetett ellenszenvvel a német ellenség politikai és katonai vezetői iránt (a japánok és olaszok szigorúan más lapra tartoznak), mert azok annak ellenére robbantottak ki egy újabb világháborút, hogy ők maguk is átélték az előzőt, azaz nagyon is pontosan tudniuk kellett, mit jelent annak a szavakkal ki sem fejezhető borzalma.

A történelemben talán néha érvényesül valamiféle karma. VIII. Henrik angol királlyal pl. körülbelül annyira volt nagyvonalú és jóindulatú a történelmi emlékezet, amennyire ő ápolt ugyanilyen viszonyt saját udvartartásával és alattvalóival: kevéssé vagy semennyire. Becsvágya arra ösztökélte, hogy dinasztiaalapító atyját megpróbálja túlszárnyalni, hogy féljék és tiszteljék a nevét angolhon határain innen és túl egyaránt. Hát önmagában a hírnév az biztosan összejött neki, elvégre az angol uralkodók sorában a három legismertebb között biztos ott találja a nevét bármilyen felmérés. Csakhogy az ő reménye az volt, hogy egy újra felemelkedő nagyhatalom hódító lovagkirályaként és az igaz hit nagylelkű védelmezőjeként emlékszik majd reá a hálás utókor, nem pedig úgy, mint züllött, az asszonyait elveszejtő, potrohos zsarnokra. 

1989 novemberében olyan eseményre került sor, amely minden bizonnyal mind a német nép, mind a (már haldokló) szovjet tömb történelmében példa nélküli: egy miniszter nyilvánosan megnevettette a hallgatóságát, szándékolatlanul. Felettébb kínos volt, hogy ráadásul pont Erich Mielke elvtárs csinált magából sikeresen bohócot, kb. annyira otthonosan viselkedve egy nem kontrollált közönség előtt, mint egy partra vetett hal, pedig az állambiztonság fejeként neki kellett volna az utolsó pillanatig is a keletnémet állam legrettegettebb (bár kétségtelenül legfeljebb csak második) szolgájának lennie.

Az incidens bizonyára azért is maradt meg a németek emlékezetében, mert a posztszocialista átmenet idején - legalábbis annak kezdeti szakaszában - örömteli fejleményekre sor került ugyan, humorosakra viszont annál kevésbé. Ezek után már valószínűleg csak idő kérdése volt, hogy a proletár származású, szigorú kémfőnök kulcsszereplőként jelenjen meg egy Kleo című, akcióvígjáték műfajú helyi Netflix-sorozatban (2022-24).

A katonai hagyományőrző rendezvények evidens módon illeszkednek a podcastunk profiljába, amivel csapatunk is tisztában van, de igazság szerint néhány zsámbéki eseményt leszámítva nincs ilyenekről tapasztalatunk sajnos. Ami pedig kifejezetten a középkori/lovagkori tematikájú fesztiválokat illeti (tágabb értelemben a vikinges tematikát is ide sorolhatjuk), ahol persze a folklór is fókuszban lehet a pusztán katonai dolgok mellett, ezekről kb. annyit „tudunk”, hogy sok helyen léteznek, ill. hogy időnként a visegrádi és a nagyvázsonyi várakban is rendeznek (vagy most már csak rendeztek?) ilyesmit. Mindenesetre aztán az angliai Rózsák Háborújához kötődő adásaink előkészítése során rábukkantunk arra az információra, hogy a Lancester- és a York-házak közötti utolsó jelentős csata helyszínén, a délnyugat-angliai Tewkesbury egyébként csendes és nagyrészt azért érdektelen városkájában már négy évtizede rendeznek nyaranta egy efféle elég komoly programot, az emlékezetpolitika és a turizmus jegyében egyaránt.

"Csak a bátorság gyönyöréért jöttünk, a magasztos férfipróba örömére s eljövünk felétek, valahányszor ebben kedvünk lelik…" - így szólt részben az egyik üzenet azok közül, melyeket az olasz légierő felderítőgépei röplapokon szórtak le egyszer Bécsre az I. világháborúban. Az akkor igen hosszúnak számító repülőúton a bátor propaganda-különítményt a hírneves irodalmár, a katonai pilótának mellesleg már eléggé túlkoros Gabriele D'Annunzio őrnagy vezette, és tőle származott a fent idézett nyilatkozat is, melyet (a 400 ezer röplapból 50 ezret) a többivel ellentétben a parancsnokság mulatságos módon le sem fordíttatott németre, merthogy annak magvas üzenetét osztrákok úgyse értenék - mintha csak egy orosz avantgárd művészekről szóló viccet hallana az ember. (Ezt a hiányosságot könnyen lehet, hogy azóta se pótolta senki; angol fordítással viszont szolgál a Wikipédia.)

A kettővel ezelőtti podcastunkban a Hunyadi c. tévésorozatról úgy vélekedtünk, hogy a média már amúgy is csámcsogott rajta egy sort, az abban feldolgozott téma pedig nagy vonalakban történelmi alapismeret kellene, hogy legyen, ennek következtében pedig szokásunktól eltérően felesleges részletekbe menő kommentárt leközölnünk arról. Hasonló feltételezéssel élünk ma is, bár eltérő okokból. Abból a valószínű tényállásból következtetünk erre, hogy témánk, a das Boot a Magyarországon legismertebb háborús filmek közé sorolható, és ha ez nem is igaz a teljes közönségre, akkor is biztosan vonatkozik arra az idősebb nemzedékre, amely még másolt/kölcsönzött, és ugyebár sok esetben alámondásos kazettákra volt kénytelen fanyalodni az efféle szórakozás érdekében (persze a nosztalgia ezen a téren is sok mindent megszépít).

Podcastunk 85. adásában a Bors c. Kádár-kori TV-sorozatról többek között megállapítottuk, hogy egyedülálló módon olyan magyar katonákat jelenít meg, akik az I. világháború keleti frontján hadifogságba estek, majd a kommunista hatalomátvétel után a dolgozó tömegeket üdvözíteni hivatott eszme szolgálatába álltak, előbb Szovjet-Oroszországban, majd hazatérésük után „Szovjet-Magyarországon” is. Ilyesfajta életutak valóban léteztek ugyan, de ettől még ezek a konkrét történetek meseszerűek, és a mozgalmár karakterek is természetesen mind valószerűtlenül rokonszenves, agyafúrt, vidám fickók. Ennek megfelelően az egyik ellenszenves bolsevik forradalmár archetípust, a komor, humortalan, szektás inkvizítort sem látjuk benne egyszer sem, noha ritkának az ilyen egyáltalán nem számított akkoriban, sőt történelmi előképei is bőven akadtak. 

Az adásainkhoz kapcsolódó ajánlók/kommentárok elkészítésével valószínűleg még sosem volt olyan könnyű dolgunk, mint most. A kedves hallgatók ugyanis kisebb-nagyobb mértékben biztos fel tudják idézni azt a politikai indíttatású, bulváros médiacirkuszt, amely a Hunyadi - A holló felemelkedése c. kertévé-sorozathoz kötődött. A magunk szokásos lusta módján úgy döntöttünk, hogy erről a számunkra el egyébként sem nagyon sumákolható számvetést majd utólag jelentetjük meg, amikor a virtuális pohár vízben tomboló vihar már rég elült. Ennek jött el most az ideje.

Tájékozatlanabb honfitársaink számára talán meglepően hangzik, de a magyar és orosz népek történelmi tapasztalatában legalább egy átfedés is akad. A tatárjárást a Kijevi Rusz fejedelemségei is ugyanúgy elszenvedték, de ráadásul megkapták a nyakukba a közmondásos tatár igát is, ami érthető módon az egyesített Oroszország nemzeti emlékezetében fontos helyet foglal el azóta is. Örökségét alapvetően elhúzódónak és károsnak szokás beállítani, és az erre irányuló külföldi figyelem újjáéledését ill. felélénkülését is meg lehet figyelni az ukrajnai háború kirobbanása óta, ami magától értetődő táptalaja lett a nagyorosz sovinizmus és birodalmi küldetéstudat egyfajta sajnálatos patológiaként, a mongol despotizmusból, bizánci normákból és muszka hazugságokból szárba szökkent elfajzásként való értelmezésének, akár atlantista-liberális, akár kelet-európai nacionalista szemszögből.  

A háborús népességpusztulás és nemzethalál kategóriájában a világrekord minden bizonnyal a XIX. századi Paraguayhoz köthető, melynek férfilakossága szinte felfoghatatlan arányban, minimum 70 százalékban veszett oda a napóleoni ambícióihoz ragaszkodó elnökük szolgálatában. (Egy későbbi, 1886-os népszámlálás adatai szerint a 30 évnél idősebb felnőttek között három nő jutott egy férfira.) A latin-amerikai országot letarolták és teljesen megszállták az ellenséges seregek; mint az ismert, ugyanez történt Szerbiával is az első világháborúban – azzal a fontos különbséggel, hogy a végső vereséget sikerült elkerülnie (ami magyar szemszögből mondjuk azért nem volt kifejezetten szerencsés). Ezzel magyarázható, hogy az említett gyászos dobogón is „csak” a második hely jutott számára – öt szerb férfiból átlagosan kettő élte meg a háború végét.