A kettővel ezelőtti podcastunkban a Hunyadi c. tévésorozatról úgy vélekedtünk, hogy a média már amúgy is csámcsogott rajta egy sort, az abban feldolgozott téma pedig nagy vonalakban történelmi alapismeret kellene, hogy legyen, ennek következtében pedig szokásunktól eltérően felesleges részletekbe menő kommentárt leközölnünk arról. Hasonló feltételezéssel élünk ma is, bár eltérő okokból. Abból a valószínű tényállásból következtetünk erre, hogy témánk, a das Boot a Magyarországon legismertebb háborús filmek közé sorolható, és ha ez nem is igaz a teljes közönségre, akkor is biztosan vonatkozik arra az idősebb nemzedékre, amely még másolt/kölcsönzött, és ugyebár sok esetben alámondásos kazettákra volt kénytelen fanyalodni az efféle szórakozás érdekében (persze a nosztalgia ezen a téren is sok mindent megszépít).

Podcastunk 85. adásában a Bors c. Kádár-kori TV-sorozatról többek között megállapítottuk, hogy egyedülálló módon olyan magyar katonákat jelenít meg, akik az I. világháború keleti frontján hadifogságba estek, majd a kommunista hatalomátvétel után a dolgozó tömegeket üdvözíteni hivatott eszme szolgálatába álltak, előbb Szovjet-Oroszországban, majd hazatérésük után „Szovjet-Magyarországon” is. Ilyesfajta életutak valóban léteztek ugyan, de ettől még ezek a konkrét történetek meseszerűek, és a mozgalmár karakterek is természetesen mind valószerűtlenül rokonszenves, agyafúrt, vidám fickók. Ennek megfelelően az egyik ellenszenves bolsevik forradalmár archetípust, a komor, humortalan, szektás inkvizítort sem látjuk benne egyszer sem, noha ritkának az ilyen egyáltalán nem számított akkoriban, sőt történelmi előképei is bőven akadtak. 

Az adásainkhoz kapcsolódó ajánlók/kommentárok elkészítésével valószínűleg még sosem volt olyan könnyű dolgunk, mint most. A kedves hallgatók ugyanis kisebb-nagyobb mértékben biztos fel tudják idézni azt a politikai indíttatású, bulváros médiacirkuszt, amely a Hunyadi - A holló felemelkedése c. kertévé-sorozathoz kötődött. A magunk szokásos lusta módján úgy döntöttünk, hogy erről a számunkra el egyébként sem nagyon sumákolható számvetést majd utólag jelentetjük meg, amikor a virtuális pohár vízben tomboló vihar már rég elült. Ennek jött el most az ideje.

Tájékozatlanabb honfitársaink számára talán meglepően hangzik, de a magyar és orosz népek történelmi tapasztalatában legalább egy átfedés is akad. A tatárjárást a Kijevi Rusz fejedelemségei is ugyanúgy elszenvedték, de ráadásul megkapták a nyakukba a közmondásos tatár igát is, ami érthető módon az egyesített Oroszország nemzeti emlékezetében fontos helyet foglal el azóta is. Örökségét alapvetően elhúzódónak és károsnak szokás beállítani, és az erre irányuló külföldi figyelem újjáéledését ill. felélénkülését is meg lehet figyelni az ukrajnai háború kirobbanása óta, ami magától értetődő táptalaja lett a nagyorosz sovinizmus és birodalmi küldetéstudat egyfajta sajnálatos patológiaként, a mongol despotizmusból, bizánci normákból és muszka hazugságokból szárba szökkent elfajzásként való értelmezésének, akár atlantista-liberális, akár kelet-európai nacionalista szemszögből.  

A háborús népességpusztulás és nemzethalál kategóriájában a világrekord minden bizonnyal a XIX. századi Paraguayhoz köthető, melynek férfilakossága szinte felfoghatatlan arányban, minimum 70 százalékban veszett oda a napóleoni ambícióihoz ragaszkodó elnökük szolgálatában. (Egy későbbi, 1886-os népszámlálás adatai szerint a 30 évnél idősebb felnőttek között három nő jutott egy férfira.) A latin-amerikai országot letarolták és teljesen megszállták az ellenséges seregek; mint az ismert, ugyanez történt Szerbiával is az első világháborúban – azzal a fontos különbséggel, hogy a végső vereséget sikerült elkerülnie (ami magyar szemszögből mondjuk azért nem volt kifejezetten szerencsés). Ezzel magyarázható, hogy az említett gyászos dobogón is „csak” a második hely jutott számára – öt szerb férfiból átlagosan kettő élte meg a háború végét.

Tíz évvel ezelőtt egy hidegháborús-atomfegyveres témájú rádiós vendégszereplésünk apropóján idéztük egyik szellemi inspirálónkat a társadalmi amnézia egyik talányos nyugat-európai példájáról: a nukleáris fegyverkezési verseny és az atomenergia ellen tiltakozó békemozgalmat, amely a '80-as évek elején hatalmas tömegtüntetéseket szervezett több országban, és a média jelentős figyelmét is megragadta, az utókor még egy Wikipedia-szócikkre sem tartja méltónak. Amennyire az említett tudástár archívumából ezt meg tudtuk állapítani, egészen 2018-ig nem is változott a helyzet.

„Egy olyan helyen éreztem magam, ahol nincsenek rasszok és nemzetiségek, ahol attól függetlenül segítenek rajtad, hogy milyen nyelven beszélsz, milyen a bőröd színe vagy a szemed formája. A tengeren mindnyájan karnyújtásnyira vagyunk Istentől.” – így tűnődött Sztanyiszlav Berezkin, a Russian Ocean Way nevű vitorlás kapitánya, amely Kronstadtból indult világkörüli útra, de 2023 márciusában a Csendes-óceánon végzetesen megrongálódott egy viharban. Egy panamai zászló alatti teherhajó, a Sounion sietett a három hajótörött segítségére a vészjelzés fogadása után és vette őket a fedélzetre, a pórul járt felfújható, háromgerincű vízi alkalmatosságot pedig Chilébe vontatta. (A részletekre inkább senki ne kérdezzen rá, mivel mi is csak laikusok vagyunk ezen a téren.)

A nyugati/nyugatos politikai közbeszédben olyan nekibuzdulással felemlegetett téma, mint az árnyékban bujkáló és alattomosan (fel)támadó fasizmus, nincs még egy. Ha ezt a jelenséget mi is ugyanúgy hajlandóak vagyunk belelátni bárkibe és bármibe, ahogy a veszélyeire figyelmeztetők általában teszik, akkor elmondhatjuk, hogy kulturális értelemben is számtalan esetben és formában bemutatott témáról van szó.

Ami azonban a szigorúan politológiai értelemben vett, (reálisan) létező olasz fasizmust, még korlátozottabb értelemben annak felemelkedését és hatalomra kerülését illeti, az azt feldolgozó történelmi filmet vagy sorozatot a magunk részéről igazság szerint nem tudunk megnevezni, legalábbis annak szülőhazáján kívül biztosan nem.

Ha találomra megkérdeznénk embereket az utcán a leghíresebb terroristákról, aligha akadna a felsoroltak között orosz nemzetiségű személy. Pedig az 20. század fordulóján Oroszországban a cári kormányzatnak igen meggyűlt a baja a terrorizmussal, aminek állami vezetők (köztük miniszterelnökök és cárok) is áldozatául estek. Ennek emlékezete Oroszországon kívül már nemigen van, de orosz közegben továbbra is ismert ez az időszak. Az egyik terroristával foglalkozunk a KatPol Kávéház 121. adásában, akinek életét a Fakó lovon ülő halál c. orosz film is feldolgozza.

A NER bizonyos kurzusfilmjeit, mint a podcastunk profiljába illeszthető kortárs termékeket, már górcső alá vettük – ezeket az adásokat linkeltük a poszt végén -, de hasonló sorozatokkal még egyáltalán nem foglalkoztunk, úgy általában a magyar TV-sorozatok közül is csak eggyel, de az sem kifejezetten jelenkori alkotás. A TV2 tavaly megjelent S.E.R.E.G. c. minisorozatát már csak ezért sem hagyhatjuk említés nélkül, és természetesen azért sem, mert a magyar állam bármelyik fegyveres ereje számára aktuális imázsfilm vagy -sorozat emberemlékezet óta biztosan nem készült.