Avagy az egy hete elhunyt indonéz exelnök és a hadsereg ellentmondásos viszonya
Egy hete, 2008. január 27-én vasárnap hunyt el Indonézia második, és egyben leghosszabb ideig regnáló elnöke, aki meghatározó szerepet játszott az ország modern történelmében. Az, hogy az éppen tíz éve, az Ázsián végigsöprő gazdasági válság következtében megbukott államelnök megítélése az utóbbi időben javult hazájában, elsősorban a tízéves távlatnak, az 1997-98-as időszakot leszámítva negyed évszázadig tartó, átlagosan 5-7 %-os éves gazdasági növekedés és politikai stabilitás – melynek azonban súlyos, mára némileg elhalványuló ára volt - emlékének, illetve az elnök utódainak viszonylag halvány teljesítményének köszönhető.
A Suharto-rezsimet megalapozó és megszilárdító hadsereg (ABRI) akkori erős jelenléte a politikában (a védelempolitika mellett ez volt a hadsereg kettős funkciójának – dwifungsi – második eleme) azonban jóval több negatív emléket ébreszt a lakosságban. Összefonódása a rezsimmel eleinte igen szoros volt, noha a Suharto-féle Új Rend esetében katonai diktatúráról mégsem beszélhetünk, sőt az ABRI ellensúlyozására az 1990-es évek elejére Suharto már másfelé is igyekezett tapogatózni.
Anno ígértem egy második részt is a Dzsihád TV néven futó cikkhez, ami az iraki háborút a koalíciós erők, értsd főként az amerikaiak szemszögéből mutatná be, szintén egyes videómegosztó weboldalaknak köszönhetően. Lehet, hogy stílusosabb lett volna Crusader TV-nek vagy Demokrácia TV-nek elnevezni, bár végül is a franc se tudja, hogy az ott harcoló amerikai katonák mégis milyen ideológiát vallanak magukénak, illetve, hogy egyáltalán van-e bármilyen ideológiai motivációjuk vagy sem. Mindegy, a dzsihádhoz is kell ellenség, szóval a cím maradt a régi. Előre megjegyezném, hogy habár vannak szép, megható felvételek, ahol amerikai katonák és iraki civilek barátkoznak, fociznak, mosolyognak etc. (és ezek nem mindegyike beállított propaganda!), attól még ilyen videókat nem linkelnék, mert ezek nem a harcokról szólnak.
Amennyiben a stratégia rossz, sem a tábornok tapasztalata a csatatéren, sem a katona bátorsága, sem az egyébként döntő, nagyszerű siker nem ér el eredményt.
/Alfred Thayer Mahan/
„Hatvannyolcban” sok esemény történt, ami maradandó hatással volt az emberek gondolkodásmódjára világszerte (de főleg Amerikában), de ezek közül az egyik legjelentősebbnek semmi köze nem volt a diáklázadásokhoz, a popzenéhez vagy éppen a virágokhoz.
Ma, a vietnami Tet-offenzíva 40. évfordulóján emlékezzünk meg mindazokról, akik kitervelték, végrehajtották és elszenvedték azt – másrészt ebből az alkalomból érdemes szemügyre venni, milyen tanulságokkal szolgálhat a jövőre nézve.
A kommunisták reményei szerint vietnami győzelmüket nem hagyományos értelemben vett katonai győzelem, hanem az amerikai kivonulás hozza majd el, amelyet a kifáradás vagy a közvélemény nyomása fog okozni.
/New York Times, 1965. október 20./
by 5.g / Rammjaeger83 / SchA
"2008 - The year of the Rat in the Chinese Zodiac. It is an animal associated with aggression, wealth, charm, and order, yet also associated with death, war, the occult, pestilence, and atrocities."
Kezdetét vette - pontosabban a kínai horoszkóp szerint február 7.-én kezdetét veszi - 2008, a Patkány éve. Visszatekintés gyanánt csak annyit, hogy ami a háborúkat illeti, tanulságos és termékeny évet zártunk. Volt miről írnia a témával foglalkozó szakembereknek, a harci zónák közelébe merészkedő firkászoknak sajtó tisztelt képviselőinek és nem utolsó sorban nekünk is. Kevés jel mutat arra, hogy ebben az évben világszerte kevesebb vér lesz kiontva - ez az átlag civil vagy egy békeharcos szempontjából szomorú, a hadiipar és a fegyverkereskedők számára már kevésbé -, itt van hát az az ideje, hogy rövid körképet adjunk arról, hol folynak az új év elején jelentősebb konfliktusok, és hol robbanhatnak ki újabbak.
Az idei moszkvai Győzelem napi felvonuláson (Május 9.) 1990 óta először ismét tankok dübörögnek a Vörös tér kövezetén, ugyanakkor bemutatkoznak az orosz hadsereg új egyenruhái is. A tervek elkészítéséhez Valentyin Judaskin híres-neves orosz divattervezőt kérték fel (aki az orosz sportolók formaruháit is tervezte az atlantai olimpiára).
Kíváncsian várjuk, hogy milyen uniformisokat látunk, noha az eddig elérhető néhány terv alapján inkább a szovjet és az 1917 előtti kor motívumainak egyfajta szintézisét figyelhetjük meg.
Különösebb kommentár nélkül, egy amerikai oldalról, a kedves olvasók szórakoztatására:
A képeket elnézve kicsit meglepő, hogy az afrikai háborúkban olyan sok a polgári áldozat, ha mindenki ilyen nagyszerűen céloz...
Lassan újraindul az élet a 2008-as évben a Katpol blog szerkesztői körében is, ezért még a szokásos szilveszteri tüzijátékra asszociálva következzen pár gondolat a legnagyobb ember alkotta "pirotechnikai szórakoztató eszközökről". Ha valakinek nem esett volna le, ezek a nukleáris fegyverek, a végső pusztító erő, ami képes lenne, hogy eltakarítsa az emberi civilizációt a Föld színéről. Tulajdonképpen az ereje a hátulütője is, hiszen értelmes politikusok szeretik túlélni a legyőzött ellenséget, valamivel tovább is, mint húsz perccel. Persze azért a világbéke és az Armageddon mellett számos köztes megoldás is létezik, és vannak esetek/lehetőségek egy korlátozott nukleáris csapásra egy konfliktus során. Lám Japán ellen is bevetették az atomfegyvert 1945-ben, és mégsem dőlt össze a világ. Igen az valóban teljesen más helyzet volt, más mint a hidegháború meg a mai modern felvilágosult világunk, de két fontos tényezőt kiemelnék az eset kapcsán. Egyrészről Japán nem tudott visszavágni tömegpusztító fegyverekkel (sem), és ez még mindig fontos tényező, ha atomfegyverek bevetési esélyeit latolgatjuk. A másik különbség, hogy azokban az időkben bevett szokás volt városokat porig bombázni 100.000+ civil áldozattal. Tokió 1945. március tizedikei bombázása során egyes források szerint körülbelül annyi ember halt meg, mint Hirosimában és Nagaszakiban együttesen, ha pedig nem lett volna időre készen az atombomba, az amerikaiak vegyi fegyverrel szórták volna tele a japán szigeteket a partraszállás előkészítéseként (Operation Olympic). Hát igen, harsh times, harsh measures. Azért az eltelt évek alatt a világ még nem változott egyetlen hatalmas hippikommunává, és bizony elképzelhető néhány eset, amikor még most is megnyomnák ama hírhedt piros gombot.
Utolsó kommentek