A sármos német sztár, Joachim Gottschalk helyke beállítottságú férfi lehetett, ugyanis jó ötletnek találta, ha a szintén színészi hivatású és történetesen zsidó feleségét, akivel több filmben is együtt szerepeltek, egy fogadáson fontos náci tisztviselőknek mutatja be. Ez önmagában nem is lett volna végzetes, csakhogy a hír eljutott Goebbels birodalmi miniszter fülébe is. Sajnos a banketten forgolódó pártbeli elvtársaknál ő kevésbé volt elnéző a zsidókérdést illetően, ráadásul a német filmipar fejeként mondhatni szakmailag is érintettnek vélte magát. A továbbiakba ezért a zsarolás több módját is bevetette, hogy a népszerű teátristát válásra bírja rá, mielőtt a nejét koncentrációs táborba juttatja.  

Hallott már a kedves olvasó olyan szomorú élethelyzetről, ahol egy leánygyermekre hárul annak a zilált csődtömegnek a rendbetétele, amit a legalábbis vegyes megítélésű apja és mihaszna féltestvérei hagytak maguk után? Remélhetőleg nem tapasztalt ilyesmit a családi vagy ismeretségi körben, de pl. ismerős lehet számára I. Erzsébet neve, aki még csak nem is a magánéleti, hanem a politikai szférában szembesült ezzel a dilemmával, sőt még a törvénytelenné és félárvává lett utódok sorsát is el kellett szenvednie előtte.

A tájékozottabbak azzal is tisztában lehetnek, hogy uralkodásához kötődik a spanyol armada feletti győzelem és az angol nagyhatalmiság születése a tengereken. Ennek megfelelően alakját az angol krónikák hagyományosan mint a protestantizmus afféle saját szentszűzét fürdetik dicsfényben, aki a várakozásokat messze túlszárnyalva nőtt fel nehéz feladatához, saját gyermekek híján teljesen az alattvalói feletti anyáskodásnak áldozva életét.

Repülőnapi élménybeszámolóval 13 éve jelentkeztünk utoljára, úgyhogy elég nagy késéssel folytatjuk most ezt a (némi túlzással) hagyományt a podcastban. A mostani továbbá az első alkalom, amikor olyan repülőnapról osztunk meg beszámolót, amelyik nem a kecskeméti, hanem történetesen angliai. Elvégre ezt is el kell kezdeni valamikor, nemde? Mai témánk tehát a duxfordi hadimúzeum és az annak helyszínén évente többször is megrendezett légibemutató. Az intézmény (hivatalos nevén Imperial War Museum Duxford) honlapja elérhető itt, a (főleg a tárlatról) készített képeket pedig két albumban osztottuk meg (lásd itt lentebb).

Amikor a lyoni Gestapo egykori főnökét kiadatása után életfogytiglani börtönre ítélték 1987-ben, a krónikák szerint Párizs és más francia nagyvárosok lesajnált külső kerületeiben a következő falfirka jelent meg az utcákon: "Barbie Franciaországban van! Massu mikor lesz majd Algériában?" A csipkelődő kedvű elkövetők, akik minden bizonnyal algériai származású helyi lakosok voltak - első vagy második generációs bevándorlók -, ugyanarra a körülményre hívták fel a figyelmet, mint Klaus Barbie (egyébként harcos kommunista) védőügyvédje: a véres kezű SS-százados módszerei lényegileg semmiben nem tértek el azoktól, melyeket bő egy évtizeddel később Algírban alkalmazott az ejtőernyős tábornok a függetlenségi háború idején.

A nyaktilót, mint a politikai terror eszközét a laikusok főleg a francia forradalommal és a jakobinusokkal azonosítják. A németeknél viszont más a helyzet, mivel a halálbüntetésnek eme ikonikus módszere francia hatásra terjedt ugyan el náluk a XIX. században, és maradt használatban az 1871-es államegyesítés után is, az egyébként gondosan nem "guillotine" névvel illetett alkalmatosság tömeges, megfélemlítő célú alkalmazása ott éppenséggel a hitleri diktatúra egyik attribútumaként ismert.

A nemzetiszocialista állam felsővezetésének legtalányosabb tagja lehetett a jeges pillantású Heydrich SS-tábornok és birodalmi protektor. Mivel jóval a háború vége előtt ugyebár merénylet áldozata lett, Göringgel ellentétben nem volt alkalma arra, hogy kihallgatói vagy éppen egy tárgyalóterem közönsége előtt magyarázza meg ill. ki a viselt dolgait. Hasonlóan önfelmentő szándékú memoárt sem hagyott hátra, mint pl. Speer. Titkosszolgálati vezetőként természetesen naplót sem írt, mint ahogy Dr. Goebbels tette grafomán módon, és bizalmas barátai sem voltak. De ha tévedünk, és történetesen voltak is, és túl is élték a háborút, abban az esetben jól felfogott érdekük az elhatárolódás volt, nem pedig az igazság felfedése erről a rettegett és nem éppen rokonszenves férfiról, bármi is legyen az.

A II. világháborús amerikai propagandafilmekről tettünk valamikor egy olyan megállapítást, hogy üzenetük nem a nácizmus, mint zsidó- és fajgyűlölő, gyilkos világnézet ellen irányul, hanem a nagynémet nacionalizmus ellen, amely Bismarcktól kezdve II. Vilmos császáron át Hitlerig minden adandó alkalommal háborúkat indított a birodalomépítés jegyében, egy mániákus, tekintélyelvű, eltorzult nemzeti karakter megnyilvánulásaként.

Ez ma már furcsának tűnhet, főleg ha a Holocaust közelmúltbeli médiaábrázolásaira gondolunk, de az egyszerű magyarázat erre az, hogy a dolgukhoz értő propagandisták tisztában vannak a közönségük érzelmeivel, elvégre azok manipulálásával érnek célt. Az általános tényállás pedig akkoriban az volt, hogy az amerikai átlagember alapvetően azért viseltetett ellenszenvvel a német ellenség politikai és katonai vezetői iránt (a japánok és olaszok szigorúan más lapra tartoznak), mert azok annak ellenére robbantottak ki egy újabb világháborút, hogy ők maguk is átélték az előzőt, azaz nagyon is pontosan tudniuk kellett, mit jelent annak a szavakkal ki sem fejezhető borzalma.

A történelemben talán néha érvényesül valamiféle karma. VIII. Henrik angol királlyal pl. körülbelül annyira volt nagyvonalú és jóindulatú a történelmi emlékezet, amennyire ő ápolt ugyanilyen viszonyt saját udvartartásával és alattvalóival: kevéssé vagy semennyire. Becsvágya arra ösztökélte, hogy dinasztiaalapító atyját megpróbálja túlszárnyalni, hogy féljék és tiszteljék a nevét angolhon határain innen és túl egyaránt. Hát önmagában a hírnév az biztosan összejött neki, elvégre az angol uralkodók sorában a három legismertebb között biztos ott találja a nevét bármilyen felmérés. Csakhogy az ő reménye az volt, hogy egy újra felemelkedő nagyhatalom hódító lovagkirályaként és az igaz hit nagylelkű védelmezőjeként emlékszik majd reá a hálás utókor, nem pedig úgy, mint züllött, az asszonyait elveszejtő, potrohos zsarnokra. 

1989 novemberében olyan eseményre került sor, amely minden bizonnyal mind a német nép, mind a (már haldokló) szovjet tömb történelmében példa nélküli: egy miniszter nyilvánosan megnevettette a hallgatóságát, szándékolatlanul. Felettébb kínos volt, hogy ráadásul pont Erich Mielke elvtárs csinált magából sikeresen bohócot, kb. annyira otthonosan viselkedve egy nem kontrollált közönség előtt, mint egy partra vetett hal, pedig az állambiztonság fejeként neki kellett volna az utolsó pillanatig is a keletnémet állam legrettegettebb (bár kétségtelenül legfeljebb csak második) szolgájának lennie.

Az incidens bizonyára azért is maradt meg a németek emlékezetében, mert a posztszocialista átmenet idején - legalábbis annak kezdeti szakaszában - örömteli fejleményekre sor került ugyan, humorosakra viszont annál kevésbé. Ezek után már valószínűleg csak idő kérdése volt, hogy a proletár származású, szigorú kémfőnök kulcsszereplőként jelenjen meg egy Kleo című, akcióvígjáték műfajú helyi Netflix-sorozatban (2022-24).

A katonai hagyományőrző rendezvények evidens módon illeszkednek a podcastunk profiljába, amivel csapatunk is tisztában van, de igazság szerint néhány zsámbéki eseményt leszámítva nincs ilyenekről tapasztalatunk sajnos. Ami pedig kifejezetten a középkori/lovagkori tematikájú fesztiválokat illeti (tágabb értelemben a vikinges tematikát is ide sorolhatjuk), ahol persze a folklór is fókuszban lehet a pusztán katonai dolgok mellett, ezekről kb. annyit „tudunk”, hogy sok helyen léteznek, ill. hogy időnként a visegrádi és a nagyvázsonyi várakban is rendeznek (vagy most már csak rendeztek?) ilyesmit. Mindenesetre aztán az angliai Rózsák Háborújához kötődő adásaink előkészítése során rábukkantunk arra az információra, hogy a Lancester- és a York-házak közötti utolsó jelentős csata helyszínén, a délnyugat-angliai Tewkesbury egyébként csendes és nagyrészt azért érdektelen városkájában már négy évtizede rendeznek nyaranta egy efféle elég komoly programot, az emlékezetpolitika és a turizmus jegyében egyaránt.