70 évvel ezelőtt a mai napon egy, a semmi közepén elterülő ázsiai földdarabon, a Halha (más átírás szerint Halaha v. Halhin) folyótól (Halhin-Gol) keletre a japán bábállam, Mandzsukuo területéről ideérkező és a lovaikat legeltető bargut (mandzsúriai mongol) fegyveresek tüzet nyitottak a mongol határőrökre. Más források szerint kb. ennek a fordítottja zajlott le, de ez végső soron lényegtelen. A legelőkért hagyományosan rivalizáló nomád népek között mindig és mindenhol rendszeresek voltak az ilyen összecsapások. Valószínűleg tehát ez az eset is gyorsan feledésbe merült volna. Csakhogy a szóban forgó területet mind Mandzsukuo, mind a Szovjetunióval szövetséges Mongol Népköztársaság a magáénak tekintette, és egyik fél sem mutatott hajlandóságot arra, hogy engedjen az álláspontjából.

A poszt címe arra a hasonló nevű könyvre utal, amit 1999-ben írt két kínai ezredes, Qiao Liang (乔良) és Wang Xiangsui (王湘穗). Nem titkos, bárki letöltetheti a netről és elolvashatja az angol fordítást, ezen a blogon is található hozzá link lent a jobb oldalon. Mégis van egy olyan sejtésem, hogy nem túl sokan olvasták ezt a művet szerte a világban, talán Kínát leszámítva, mert így tíz év távlatából, 2009-ben félelmetes implikációi vannak, mind a jelenlegi gazdasági válság, mind kis hazánk másik aktuális problémája kapcsán, amiket az emberek valahogy nem akarnak felismerni.

Miért lesz valakiből kalóz egy olyan gondtalan, napsütötte bukott államban, mint Szomália? A válasz kézenfekvőnek tűnhet: könnyű fegyver, könnyű pénz (bár mostanában már talán nem annyira), temérdek szabadidő, esetleg egy kis 17. századi karibi életérzés utáni vágy. Ez azonban csak a látszat, kedves olvasó! (folyt.=>)

Úgy látszik, az amerikaiak most a diplomácia frontján indított támadással igyekeznek úrrá lenni az Afganisztánban és Pakisztánban (a Pentagon zsargonja szerint "AfPak") tapasztalható nehézségeken: a hamarosan közel-keleti körútra induló Gates védelmi miniszter nem mást, mint a szaúdi uralkodót és kormányát akarja rávenni arra, hogy segítsenek közvetíteni a pakisztáni kormány és a tálibok között a politikai konszenzus reményében. (folyt.=>)

"Ebben a háborúban egyetlen módon lehet elkerülni, hogy az ember megőrüljön: patakokban kell ontani a vért!"
(harctéri parancsnok nyilatkozata orosz újságíróknak, 1993)

Folytatva korábbi jó szokásunkat, ma ismét egy kevéssé ismert fegyveres konfliktussal foglalkozunk, ez pedig az 1992-ben kirobbant és hosszabb-rövidebb megszakításokkal 1997-ig folyó tadzsikisztáni polgárháború. A boszniai háborúval nagyjából egy időben kitört és a nemzetközi sajtó által méltatlanul elfeledett konfliktus nemcsak súlyossága miatt érdemes figyelmünkre (az áldozatok számát a különböző források 50-100 ezer főre teszik, ezek nagy része a háború első fél évében esett el), hanem mert a konfliktus, és maga az ország, Tadzsikisztán jellemző iskolapéldája a manapság divatos "összeomlott" vagy "bukott" államokkal (failed states) foglalkozó elméleteknek.

Irán mostanság igazi slágertéma mind nálunk, mind szinte bárhol, amerre az ember tekintete téved. Ennek ellenére meglepő módon nagyon kevesen veszik csak a fáradságot, hogy a témában a közismert sztereotípiákon túl is tájékozódjanak. Az utóbbi hónapok érdekesebbnél érdekesebb fejleményeinek fényében, s különösen az ez év júniusára kitűzött iráni elnökválasztás lassú de biztos közeledtével egyre inkább szükségét éreztük hát néhány kérdés tisztázásának.

Éppen ezért legújabb interjúnkban N. Rózsa Erzsébettel, a Külügyi Intézet tudományos főmunkatársával, Irán-, Közel-Kelet- és nonproliferációs szakértővel beszélgettünk iráni kül- és belpolitikáról, atomfegyverekről és még sok más érdekes dologról.

A török pártrendszer legújabb megmérettetésére 2009. március 29-én került sor. Ezúttal a rendszeres kemalista-iszlamista összecsapás helyett önkormányzati választáson mérették meg magukat a pártok; s noha a választások az előzetes várakozásoknak megfelelően alakultak, néhány érdekes fejlemény a török politikában történő változásokra hívta fel a figyelmet. A részvétel a török választási gyakorlatnak megfelelően magas volt: a 48 millió választásra jogosult közül közel 41 millió járult az urnákhoz.(folyt.=>)

A világ odakozmált konfliktusait lelkesen nyomon követő hírfogyasztók számára bizonyára feltűnt, hogy az utóbbi hónapokban némileg megnőtt a minőségét szemlátomást korlátlan ideig megőrző Észak-Korea körüli felhajtás. A nukleáris leszerelési tárgyalások megfeneklése miatt kiürült konferenciatermek csendjét először az évi rendes USA-Dél-Korea hadgyakorlattal kapcsolatos északi hangulatkeltés verte fel. De már ezt megelőzően elkezdtek szivárogni hírek egy készülődő rakétakísérletről, amely végül is április 5-én realizálódott. (folyt=>)

Az 1998 utáni időszak (a "Reformasi", azaz a reformok kora) harmadik demokratikus törvényhozási választását rendezték meg tegnap a világ harmadik legnagyobb demokráciájának címére aspiráló Indonéziában. 38 párt (Acehben további hat helyi párt), összesen kb 800 000 jelölt indult a megmérettetésen, 171 millió jogosult választó járulhatott a félmillió szavazóhelyiségbe  az urnákhoz, hogy a következő ötéves törvényhozási ciklusra megválassza az 560 fős Képviselőház (DPR) (a parlament), a 132 fős Regionális Képviselőtanács (DPD) és a tartományi illetve kormányzósági tanácsok (DPRD1 és DPRD2) tagjait. Az előzetes eredmények szerint Yudhoyono elnök Demokrata Pártja nyerte a választásokat, a korábbi két "nagy", a Megawati Sukarnoputri-féle Indonéz Demokrata Párt - Küzdelem és a Suharto-kor (1966-1998) domináns pártja, a Golkar előtt.

Az alábbi interjút, melyet Rózsa-Flores Eduardo készített Gary Pradó Salmon bolíviai tábornokkal, aki - akkor még fiatal századosként - részt vett a Che Guevara által vezett gerillacsapat megsemmisítésében 1967-ben, és aki később könyvet is írt a történetről "Che Guevara veresége" címmel, a szerző ajánlotta a figyelmünkbe, mi pedig az ő jóváhagyásával, változatlan formában leközöljük.