Szerkesztőségünket már régóta foglalkoztatja a kérdés, hogy mennyi fegyverrajongó (kevésbé szalonképes kifejezés szerint: fegyverbuzi) van a rendszeres olvasóink között. A mai napon egy kis fejtörő segítségével erre próbálunk meg részben választ kapni.

A blogon már szót ejtettünk az észak-koreai vezetés utódlási problémáiról, amivel mostanában érthető okokból a világsajtó is sokat foglalkozik. Ilyenkor, akárcsak NagyH kolléga, az újságírók sem felejtik el megemlíteni a tényt, hogy Kimék a kommunizmus történelmének első és (minden valószínűség szerint) utolsó dinasztiája. Érdemes azonban megemlékezni arról, hogy nem Kim Ir Szen volt a 20. század első, vagy akár leghírhedtebb dinasztiaalapító diktátora. Ez a "dicsőség" inkább a nicaraguai hadurat - azon a vidéken elterjedt kifejezés szerint caudillot -, Anastasio Somoza García-t illeti. Egy gerillamozgalom leverése után került az ország élére, kisebbik fiának hatalmát viszont 30 évvel ezelőtt döntötte meg Latin-Amerika Fidel Castro 1959-es győzelme utáni történelmének első sikeres baloldali gerillaoffenzívája. 

A világ legnépesebb muszlim országáról, Indonéziáról az utóbbi pár évben a relatív stabilitás és a demokratikus fejlődés jutott az emberek eszébe. A 2002-es bali robbantások kitervelőinek tavalyi kivégzését sem követték közvetlenül atrocitások. A mai jakartai szállodarobbantások azonban megmutatták, hogy az elmúlt években a hatósági intézkedések által meggyengített radikális szervezetekben még igenis van potenciál. (folyt=>)

Három rövid hír a hétfő reggeli kávé mellé, amiről nem biztos hogy szó esik a magyar sajtóban. Nyár van, süt a nap, a szokott nyugalommal zajlnak a konfliktusok a világ minden szegletében, Afganisztánban újabb bizonyítéka került elő a hozzá nem értésnek a COIN területén, az amerikaiak szabadon engedték az Irakban fogva tartott iráni diplomatákat, és Izrael egyedülálló lépésként troll-hadosztályt állít fel. (folyt.->)

"Lehetséges az, hogy én kém vagyok?
Minden lehetséges..."

Nagy-Britanniában hetek óta áll a bál, mióta kiderült, hogy a külső hírszerzés (a Secret Intelligence Service - hivatalosan már réges-rég nem MI6) vezetését idén novemberben átvevő diplomata (Sir John  Sawers) felesége Facebook oldalán (száz)milliók számára tette szabadon elérhetővé a család legkülönfélébb adatait, munka- és lakóhelyüktől vidám nyaralások képein át a legfelsőbb körök tagjaihoz fűződő kapcsolataik bemutatásáig. Amellet, hogy aligha emeli tekintélyét, ha az államhatalom gatyára vetkezve mutatkozik alattvalói előtt, az eset egy sokkal aggasztóbb problémára is rávilágít, nevezetesen az internetes közösségi oldalak jelentette (nemzet)biztonsági kockázatokra.

Előző, törvényhozási választásokról szóló cikkünket szervesen folytatva a július 8-i indonéziai elnökválasztásokhoz szeretnénk némi háttéradalékot nyújtani. Indonéziáról, a világ legnépesebb muszlim országáról tíz éve még egyes elemzők is azt tartották, hogy a szétesés szélén van. Mára ez a veszély elmúlt, ám a népességnövekedés, a gazdasági válság miatt lassuló növekedés és a politikai elit lakosságtól való távolsága további kihívásokat jelentenek a demokratizálódó, 240 milliós  ország jelenlegi és leendő vezetőinek. Az elitizmus problémáját egyébként ez a választás nem oldja, mert a mostani elnök-és alelnökjelöltek kizárólag a késő Suharto-kor gazdasági-politikai elitjéből érkeztek (sőt vannak köztük nemzetközileg nem éppen szalonképes személyek is), egy kivételével pedig mindegyikük már legalább másodjára próbálkozik az elnöki vagy alelnöki pozíció megszerzésével.

Szép dolog élőben látni Fekete-Afrika újrafelosztását. A kínaiak nyomulnak ezerrel, Etiópiától Angoláig mindenhol ott vannak a szorgos mérnökeik, és Medvegyev is útjába ejtette egy hete afrikai körútja során Nigériát, Angolát és Namíbiát, hogy felmérje a terepet. Orosz barátaink alá is írtak egy 2,5 milliárd dolláros üzletet a nigériai állami olajcéggel, az NNPC-vel (Nigerian National Petroleum Company) hogy egy közös vegyesvállalatot hoznak létre, amit rendkívül fantáziadúsan Nigaz-nak neveztek el. (folyt.=>)

Ha felütjük a nagy lexikont az "államcsíny" szócikknél, bizonyára a kedves olvasónak is elsőként Latin-Amerika festői tájai jutnak eszébe. Az utóbbi években azonban a kontinenst elkerülte ez a hatalomváltási mód (leszámítva a 2000-es ecuadori puccsot és a 2002-es venezuelai puccskísérletet). Most viszont -néhány napra legalábbis- visszatérni látszanak a "régi szép idők": vasárnap reggel a hadsereg letartóztatta és külföldre szállította Manuel Zelaya hondurasi államfőt. De ki is ez a Manuel Zelaya? És mivel sikerült kihúznia a gyufát annyira, hogy egy szép napon arra ébred, hogy egyenruhás emberek kopogtatnak szerény hajlékának ajtaján?

A különböző felkelő szervezetek elleni sikeres állami fellépésekről megemlékező sorozatunkban ismét a brit kolonialisták sötét múltjában vájkálunk. Ennek ma tárgyalt fejezetéből kiderül: míg amerikai szövetségeseik (és egykori alattvalóik) Vietnam dzsungeleiben szerencsétlenkedtek, addig ők újabb gerillamozgalmat vertek szét példás hatékonysággal, Délkelet-Ázsia és Afrika után ezúttal az Arab-félsziget egy egzotikus vidékén.