A történelemben talán néha érvényesül valamiféle karma. VIII. Henrik angol királlyal pl. körülbelül annyira volt nagyvonalú és jóindulatú a történelmi emlékezet, amennyire ő ápolt ugyanilyen viszonyt saját udvartartásával és alattvalóival: kevéssé vagy semennyire. Becsvágya arra ösztökélte, hogy dinasztiaalapító atyját megpróbálja túlszárnyalni, hogy féljék és tiszteljék a nevét angolhon határain innen és túl egyaránt. Hát önmagában a hírnév az biztosan összejött neki, elvégre az angol uralkodók sorában a három legismertebb között biztos ott találja a nevét bármilyen felmérés. Csakhogy az ő reménye az volt, hogy egy újra felemelkedő nagyhatalom hódító lovagkirályaként és az igaz hit nagylelkű védelmezőjeként emlékszik majd reá a hálás utókor, nem pedig úgy, mint züllött, az asszonyait elveszejtő, potrohos zsarnokra. 

A Tudor-ház uralma relatíve nem tartott sokáig, és kifejezetten pozitívnak sem lehet nevezni az utólagos megítélését. Ami viszont Henrikét illeti, mégis a vérségi előjog volt az, ami a javára érvényesült. Hiszen ha napjainkban egy átlagos férfi bánik úgy a nőkkel az életében, ahogy azt ő tette, nos, valószínűleg gyilkos pszichopata állatnak tekintik majd, és nevét csak a bulvármédia és a true crime weboldalak fogják megőrizni a hivatalos eljárás után. De egy királlyal azért nem bánik ilyen cudarul a sors.

Olyan dinasztikus házasságból született, melynek a több évtizedes belviszály és bizonytalanság után a véres harcokban megtizedelt főúri házak közötti kiegyezést kellett jelképeznie az egész ország számára. Erről mi is értekeztünk a 109. adásban, melyben anyja, Yorki Erzsébet és anyai nagyanyja, Woodwille Erzsébet televíziós ábrázolása, tágabb értelemben pedig a Rózsák Háborúja volt a témánk, akárcsak a 105. adásban a nem kevésbé hírhedt III. Richárd kapcsán. Ez a konfliktus, ami az angol emlékezetben hagyományosan mint önsorsrontó nemzeti katasztrófa van elkönyvelve, természetesen nem kínált lehetőségeket arra, hogy az azt megelőző Százéves Háborúban dicstelenül elveszített tengerentúli birtokokat a korona visszaszerezze, így a vezető rétegek csak abban bízhattak, hogy a beköszöntő politikai konszolidáció időszaka majd elhozza a külső problémák rendezését, és a nagyhatalmiságon esett csorba is szépen kiköszörültetik.

Henriknek, mint másodszülött fiúnak senki nem tervezett mindebben lapot osztani. Jámborságban és természetesen nőtlenségben töltött papi hivatás volt a ráosztott családi szerep, miközben atyja és bátyja hosszas erőfeszítéssekkel virágoztatják fel újra Albiont. Az már önmagában rossz ómen volt, hogy ez a roppant feladat végülis az ő nyakába szakadt, de voltaképpen többé-kevésbé fel is nőhetett volna ahhoz, ha legalább néhány fordulat előnyösebben alakul az életében. Ám ő végső soron sem szerencsés, sem tehetséges királynak nem bizonyult. Regnálása alatt úszott talán el végérvényesen annak az esélye, hogy Anglia ismét szárazföldi hatalom lehessen, és ugyebár majd lánya, (a változatosság kedvéért szintén) Erzsébet volt az, aki nagy önfeláldozással levezényelt egy nemzetstratégiai fordulatot, ha már apja és féltestvérei mind alkalmatlanok voltak erre, és vonult be így az egyetlen megdicsőült és egyben utolsó Tudorként a történelembe.

Összességében VIII. Henrik életútját bármilyen műfajú ábrázolásban követni kb. olyan, mintha valami katasztrófafilmet nézne az ember, miközben képtelen elfordítani a tekintetét. Uralma így hálás téma, mert a hírnév ihletet is jelent egyben; a különféle feldolgozásokból hosszú lista állítható össze. Mi ezek közül kiválasztottunk egyet, a legszórakoztatóbbnak és legrészletesebbnek tűnőt, a magunk szokásos lusta módján kerekedve így felül a bőség zavarán, hogy kiindulópontot találjunk Henrik és általában a Tudor-dinasztia imidzsének kibeszéléséhez. Ez a TV-sorozat a Tudorok; a címadás valóban nem túl kreatív, annyit viszont korrektül előre sejtet, hogy szerepelnek benne a királyi sarjak is, akik később mindannyian ültek apjuk trónján, ahogy arra fentebb is utaltunk.

Négy évad terjedelmű kosztümös drámáról van ugyanis szó (2007-2010), amely az amerikai Showtime csatorna számára készült a kábeltelevíziózás aranykorában, amikor nem léteztek streaming szolgáltatások, és DVD-ket vásárolni/kölcsönözni is szokás volt még. (Na de a GenX / Millennial nosztalgiából legyen elég ennyi.) Ha párhuzamot kellene vonni a korábbi témáink közül bármelyikkel, evidens módon kínálkozik a Róma c. sorozat, ami szintén a cultured b*szós-kardozós zsáner jeles képviselője. Kordokumentumként is tekinthetünk mindkettőre egy 20 évvel ezelőtti világ szórakoztatóiparáról, amely ma már olyan idegenként hat, mintha a tovatűnt múltban, vagy egy másik univerzumban létezett volna.            

Jó szórakozást kívánunk! Az adás letölthető innen, a korábbi adások pedig elérhetőek itt.