"Csak a bátorság gyönyöréért jöttünk, a magasztos férfipróba örömére s eljövünk felétek, valahányszor ebben kedvünk lelik…" - így szólt részben az egyik üzenet azok közül, melyeket az olasz légierő felderítőgépei röplapokon szórtak le egyszer Bécsre az I. világháborúban. Az akkor igen hosszúnak számító repülőúton a bátor propaganda-különítményt a hírneves irodalmár, a katonai pilótának mellesleg már eléggé túlkoros Gabriele D'Annunzio őrnagy vezette, és tőle származott a fent idézett nyilatkozat is, melyet (a 400 ezer röplapból 50 ezret) a többivel ellentétben a parancsnokság mulatságos módon le sem fordíttatott németre, merthogy annak magvas üzenetét osztrákok úgyse értenék - mintha csak egy orosz avantgárd művészekről szóló viccet hallana az ember. (Ezt a hiányosságot könnyen lehet, hogy azóta se pótolta senki; angol fordítással viszont szolgál a Wikipédia.)

Mindenesetre ha a művészúr az idézett mondat második felét hetyke fenyegetésnek szánta, az fordításban és eredetiben is okafogyottá vált. A többször elhalasztott akcióra ugyanis 1918. augusztus 9-én került sor, a dualista állam pedig hamarosan már hörögve vívta haláltusáját; ha a kiruccanás megismétlését diktálta is a talján férfivirtus, alkalom már nem akadt rá. D'Annunzio azonban, akit hazájában váteszként, egy új kor prófétájaként tiszteltek, nem csücsült a különféle babérjain a béke beköszönte után, hanem annak olasz szemszögből „elégtelen” mivoltán feldühödve Fiumében vélte meglelni a magasztos férfipróba új, megfelelő terepét, továbbá egy olyan közönséget, amely a földhözragadt bécsi kispolgároknál fogékonyabb lesz a ragyogó művészetére.

Az igen karizmatikus bálvány számára nem jelentett különösebb problémát fegyvereseket toborozni, majd az élükre állva határozott fellépéssel, puskalövés nélkül kivetni a megszállási feladatukat gyaníthatóan kevés lelkesedéssel ellátó antantcsapatokat az egyelőre eldöntetlen sorsú zónából. A korábban „a magyar koronához csatolt külön testnek” minősített adriai kikötővárosnak annak új ura később a nem kevésbé cifra Carnarói Olasz Kormányzóság nevet vindikálta. Ha valamiféle fogódzó gyanánt a saját történelmünkben keresünk párhuzamot erre, a Lajtabánság a leginkább kézenfekvő; mivel a két esemény között eltelt vagy másfél év, még az sem zárható ki, hogy D’Annunzio és területrabló, kalózkodó légionáriusai (is) megihlették a nyugat-magyarországi rongyos felkelés vezéreit. Az a körülmény, hogy ők éppenséggel megakadályozni próbálták a magyar korona területeinek elcsatolását, már igazából csak rátett egy lapáttal a háború utáni zavaros időszak abszurditásaira.

Na de akárhogy is vélekedünk mi utólag Fiume elvesztéséről – vagy az annak ürügyén gerjesztett politikai botrányról néhány évvel ezelőtt, ha még fel tudja azt idézni bárki esetleg –, alapvetően azért sajnos nem a magyar tengeri kijárat pofátlan elorzását tekinti az utókor D’Annunzio fő politikai örökségének (az irodalmitól most eltekintve), hanem az olasz történelemben betöltött protofasiszta szerepet, amit neki szokás tulajdonítani olyan allűrjei folytán, mint a délszlávokkal szembeni gyűlölettel párosuló irredentizmus, a „Duce” tisztség kisajátítása, a rá általában jellemző hatalmi külsőségek, a harcot, a sebességet, mozgalmasságot és férfierőt idealizáló esztétika. Rövidre nyúlt fővezéri tevékenységét mindazonáltal inkább szokás a megmosolyogtató, groteszk megnyilvánulások sorával azonosítani, semmint a bárgyú, (ön)pusztító agresszivitással és az intő példaként szolgáló véres végkifejlettel, mint Mussolini esetében.

Aktuális példa erre mai podcastunk témája, a Fiume vagy halál c. horvát dokumentumfilm, mely múlt év decemberében került a magyar moziműsorra. Szokatlan terepre léptünk, mert saját zsánerén belül is több szempontból egyedi ez az alkotás, márpedig mi általában véve dokumentumfilmekkel is csak egyszer foglalkoztunk. (És köznapi fogalmaink szerint még az sem számít annak, mint net/Youtube original tartalom.) Akárhogy is, azért képességeink szerint igyekeztünk megszakérteni azt. Következzen tehát a független Fiume kalandos, bolondos története. Jó szórakozást kívánunk! Az adás letölthető innen, a korábbi adások pedig elérhetőek itt.

Az elhangzottakhoz ezúttal is utólag hozzáfűzünk néhány kiigazítást:

• A délszláv és olasz államok közötti szerződést, amely Fiume státuszát rendezte és ezáltal előkészítette az olasz katonai intervenciót, Rapallóban kötötték meg 1920 novemberében; a futurista pünkösdi királyság sorsa ezzel megpecsételődött. Ennek nincs köze ahhoz, amit a történetírás általában (német-szovjet) "rapallói szerződésnek" nevez (1922). 
• D'Annunzio légionáriusai között valóban volt úgymond egy szamuráj, egy bizonyos Simoi Harukicsi - költő, műfordító, harcművész és elkötelezett fasiszta, aki egy nápolyi egyetemen tanított, mielőtt az olasz hadsereg rohamegységeihez csatlakozott 1917-ben. Hát nem volt az az otthonülő típus, annyi szent. Még kevésbé lehet ezt elmondani az írófejedelem alvezéréről, aki azelőtt repülőtiszt volt, egy milánói arisztokrata család sarja, nyughatatlan és igencsak különc lélek. (Egyszer Szerbiából ellopott egy szamarat. Repülőgéppel.) Neve Guido Keller, amit a beszélgetés során nem sikerült felidéznünk sajnos.

• Apropó, egyéb elnevezések, amiket hanyagságunkban szintén vagy nem ismertettünk pontosan, vagy csak a sokadik nekifutásra: a Fiumétól (olaszul: "Folyó") keletre lévő kisváros, mely 1920-tól (a majdani) Jugoszláviához tartozott, Szusak; a kettőt a Recsina választja el (horvátul - nem vicc - "Nagy Folyó")  
• Ha már az "ismertebb" Ducét fentebb megemlítettük, felhívnánk a figyelmet arra, hogy az ő korai politikai pályafutását feldolgozó SkyShowtime-sorozatban is megjelenik D'Annunzio karaktere, igaz csak kevés jelenetben. Bizony erről is podcastoltunk korábban.
• Ami még a lánglelkű poéta politikai szimpátiáit illeti, azt is ki találtuk jelenteni, hogy a fasiszta rezsimtől pozíciót, hivatalos feladatot sosem kérvényezett, és ilyesmit nem is ajánlottak fel neki. Nos, ez utóbbi azért nem teljesen igaz. A diktatúra kiépülése után valóban nem történt ilyen, de az 1921-es általános választások előtt Mussolini felkérte D'Annunziót arra, hogy támogassa nyilvánosan a párt programját, és vállalja a jelölést a zárai körzetben. Ugyanabban az évben a vezetőségi négyesfogat egyik tagja, Italo Balbo pedig egy különutas puccskísérlet vezéralakjának szánta őt. D'Annunzio mindkettejüket visszautasította.    
• A horvát lakosság lényegesen kisebb arányban veszítette életét ugyan az I. világháborúban, mint a szerb, de azért a horvát katonai sorállomány veszteségi aránya így is magasabb volt, mint a teljes K.u.K. hadseregé átlagosan. Érthető módon ezek után nem sok eltökéltség volt bennük az olaszokkal való esetleges összetűzésre Fiume miatt.