Podcastunk 85. adásában a Bors c. Kádár-kori TV-sorozatról többek között megállapítottuk, hogy egyedülálló módon olyan magyar katonákat jelenít meg, akik az I. világháború keleti frontján hadifogságba estek, majd a kommunista hatalomátvétel után a dolgozó tömegeket üdvözíteni hivatott eszme szolgálatába álltak, előbb Szovjet-Oroszországban, majd hazatérésük után „Szovjet-Magyarországon” is. Ilyesfajta életutak valóban léteztek ugyan, de ettől még ezek a konkrét történetek meseszerűek, és a mozgalmár karakterek is természetesen mind valószerűtlenül rokonszenves, agyafúrt, vidám fickók. Ennek megfelelően az egyik ellenszenves bolsevik forradalmár archetípust, a komor, humortalan, szektás inkvizítort sem látjuk benne egyszer sem, noha ritkának az ilyen egyáltalán nem számított akkoriban, sőt történelmi előképei is bőven akadtak. 

Igen találó tehát a „pannon Robespierre” jelző, amit a tanácskormány lemondásának 100. évfordulójára írott cikkében aggatott az osztrák Der Standard szerzője az acsargó terror leghírhedtebb magyarországi apostolára, Szamuely Tiborra. A párhuzam legfeljebb annyiban sántít, hogy a „fekete hiénaember” (©Tormay Cécile) lakásán felhalmozott és utólag meglelt értéktárgyak nem kifejezetten a megvesztegethetetlenség és a spártai puritanizmus erényeiről tanúskodnak. De a létező szocializmus viszonyai között ez ugyebár mit sem számított, így a vérszomjas zsurnalisztára mint a munkáshatalom mártírjára emlékeztek, és ennek megfelelően mindenfélét is elneveztek róla (pl. minimum két általános iskolát és három technikumot, utcákat, hajókat stb.) Alakját viszont képernyőre csak a rendszerváltás után vitték, akkor is egyetlenegyszer (A halál népbiztosa, 2021). Ugyanez vonatkozik a kommün másik elhíresült hóhérlegényére, Cserny Józsefre is (Ötödik alosztály, 2020). 

Ebben a két alkotásban tudomásunk szerint ki is merül a filmes ábrázolása a Tanácsköztársaság vörösterrorjának, melynek történelmi emlékezete lesz a téma mai podcastunkban a filmek mellett. Jó szórakozást kívánni ehhez valószínűleg nem lenne kifejezetten ildomos, helyette inkább a figyelmet köszönjük meg optimista módon előre is.

Utószó helyett pedig szükségesnek tartottuk az alábbi kiegészítéseket fűzni az elhangzottakhoz: 

• Könnyelműen tettünk egy olyan megállapítást, hogy a rendszer budapesti összeomlása során Szamuely keleti irányba is megszervezhette volna menekülését, ha gyorsan cselekszik, ugyanazon az útvonalon repülőgépen és vonaton, mint korábbi moszkvai látogatása során. Nos, emberünknek ehhez azért ugyancsak fel kellett volna kötnie a gatyát, mert a fehér Önkéntes Hadsereg és az ukrán szeparatisták csapásai alatt akkoriban a bolsevikok gyorsan szorultak vissza, sőt 1919 szeptemberére hatalmuk majd' egész Ukrajnában összeomlott, még ha aránylag rövid időre is. Érdemes itt röviden megemlíteni, hogy a Tanácsköztársaság számára az orosz polgárháború általában véve előnytelen fordulatokat vett. 1919 elején a Vörös Hadsereg még minden hadszíntéren előrenyomult, ami nyilvánvalóan Kun Béláékat is sarkallta a drasztikus cselekvésre, az év tavaszán és nyarán viszont hátrálni kényszerült keleten, majd délen is. Ezzel a reménye is szertefoszlott a Besszarábia irányába indított bármiféle offenzívának a románok ellen.

• A kilátástalan helyzetet, mely a tanácskormányt külpolitikailag jellemezte, jól példázza egy összehangolt lengyel-román katonai művelet is, melyről a közönségünkből valószínűleg csak kevesen hallottak, úgyhogy most dióhéjban kitérünk rá, még ha nem is kapcsolódik szorosan a mai témához. Ennek terepe Pokuttya volt; ez a Dnyeszter és Bisztricja folyók, ill. Máramaros és Bukovina által határolt hegyvidéki terület, melynek megszállását a lengyelek még a Károlyi-kormány idején készítették elő az ukrán szeparatizmus visszaszorítására, és kértek ehhez román segítséget is (szemlátomást nem tartottak átállástól). Az év májusában a fegyverbaráti viszonyba került két sereg abbéli megfontolásból is vonult be ide, hogy a magyarországi és ukrajnai bolsevikok közötti szárazföldi kapcsolatfelvétel semmiképpen ne jöhessen létre. Ezt a magyar Vörös Hadsereg északi hadjárata sem írhatta felül azzal, hogy éket vert a cseh és román betolakodók közé. Mellesleg Pokuttya lakói a huculok, akiket a ruszinok egyik alcsoportjának tekintenek a néprajzban, de vlach ősökkel is rendelkeztek. Ennek ellenére a születő Nagy-Románia, talán rá is cáfolva egy kicsit az ellenséges előítéletekre, nem jelentett be igényt a területre, hanem kivonta onnan csapatait a Tanácsköztársaság bukása után; ezután a II. világháború kirobbanásáig lengyel fennhatóság következett.

• Csunderlik Péter történészi értékítéletein humorizáltunk egy sort az adásban toxikus jobberek stílusában, de ettől függetlenül a javára kell azért írnunk, hogy monográfiákban tárta fel a Tanácsköztársaság Horthy-korszakbeli ábrázolását, ill. külön a korai években megjelent pamfleteket és visszaemlékezéseket. A Múltunk folyóirat 2022/2. számában is jelent meg cikke a témában. Ha figyelembe vesszük a világnézeti irányultságát, legalábbis vegyes minőségét és propagandisztikus célját ennek a nem kevés irománynak, melyeken át kellett küzdenie magát, megállapíthatjuk, hogy aminek kitette magát, azt politikai (kultúrharcos) eszmetársai szellemi tortúraként élnék meg. Bizony nem sok ember hajlandó az ilyesmire. Szintén felhasználtuk az adáshoz Konok Péter egyik folyóiratcikkét (Múltunk, 2010/3), melyet kiegyensúlyozottnak és tanulságosnak találtunk, akármit is gondoljunk a szerző világnézetéről.

• A Szamuely nevét viselő gigantikus szovjet hajó, melyet futólag említettünk, egészen pontosan egy finn gyártmányú, 1979-ben vízre bocsátott - és most tessék figyelni - bárkaszállító hajó volt. Az ember mindig tanul valami újat, nem igaz?

• A szintén csak mellesleg említett "libás nő" a népszáj elnevezése volt a Tanácsköztársaság egykori szegedi emlékművére; valószínűleg egyetérthetünk, hogy láttuk már a szocialista realizmusnak ennél hatásosabb műremekét is. (A város egyébként francia megszállás alatt volt akkoriban.) 

A hanganyag letölthető itt, az eddigi adások pedig elérhetőek itt.