"Only the dead have
seen the end of war."

(Anyázni meg itt lehet:
katpolblog@gmail.com)

Utolsó kommentek

Cikkek

  • Amikor minden hiábavaló„Gyanútlanul és akaratlanul, csalimadárként magamra húztam kettőt a konvoj négy kísérőhajója közül...Megint olyan makacsul üldöztek, hogy a legkevésbé én magam hittem volna, hogy le tudjuk őket...
  • Festung BudapestHosszú kihagyás után ismét egy irodalmi újdonságot ajánlunk az olvasóközönség figyelmébe. A mai napon kerül ki a nyomdából a bolgár hadtörténész, Kamen Nevenkin A Budapest Erőd. A magyar főváros...
  • KatPol Kávéház XLVI. - Grafit a tetőnKedves hallgatók! A korábban tett ígéretünknek és a meghirdetett szavazás eredményének megfelelően a Csernobil az a sorozat, mellyel az aktuális adásban foglalkozunk. Az adás letölthető innen, a...
  • A megaláztatás évszázada XII.Üdvözlöm minden kedves olvasónk! Enz vagyok a KatPol Blog csapatából, és az ígéretemnek megfelelően máris újabb résszel folytatódik a modern kínai történelemmel foglalkozó sorozatunk. Az eddigiekhez...
  • KatPol Kávéház XLV. - Lánctalpas találkozóKedves hallgatók! Hagyományainkhoz híven podcastunk 45. adásában ismét élménybeszámolóval jelentkezünk, ezúttal a Militracks idei rendezvényéről ill. az overlooni hadimúzeumról: Listen to "KatPol...

Facebook

Címkék

1.vh (5) 2.vh (84) afganisztán (52) ajanlo (50) albánia (6) algéria (6) államkudarc (16) al jazeera (6) al kaida (23) argentína (3) atom (38) ausztria (11) azerbajdzsán (5) bahrein (2) baltikum (2) belarusz (3) belgium (1) bizánc (3) bolívia (1) brazília (3) britek (53) bulgária (5) chile (1) ciprus (1) coin (63) csád (6) csehország (11) dél afrika (4) demográfia (6) díszszemle (9) ecuador (2) egyenruhák (23) egyiptom (9) el salvador (3) ensz (19) eritrea (2) észak korea (1) etiópia (8) eu (11) évforduló (29) fakabát (3) fegyverseft (39) felkelés (24) filmklub (6) franciák (34) fülöp szigetek (1) fürtös bomba (2) gáz (9) gáza (10) gazprom (5) gcc (2) gerillaháborúk (29) görögök (6) grúzia (15) hadiipar (30) haditengerészet (25) hadsereg a politikában (36) haiti (1) hamasz (6) hearts and minds (7) hezbollah (12) hidegháború (35) hollandia (2) honduras (4) horvátok (1) humor (24) india (16) indonézia (16) irak (67) irán (72) izland (1) izrael (107) japánok (22) jemen (11) jordánia (7) kalózok (9) kambodzsa (5) kanada (1) karthágó (1) kazahsztán (5) kémek (6) kenya (3) képrejtvény (3) keresztesek (5) kézifegyverek (9) kína (78) kirgizisztán (3) knn (275) kolumbia (10) kongó (14) korea (18) koszovó (11) kuba (6) kurdok (8) légierő (51) lengyelek (9) libanon (45) libéria (6) líbia (14) macedónia (3) magyarország (38) magyarsajtó (30) malajzia (2) mali (7) málta (1) mauritánia (4) mexikó (4) migráns (6) moldova (3) mozambik (1) nabucco (7) namíbia (1) nato (18) ndk (4) németek (49) nicaragua (5) niger (5) nigéria (2) norvégia (2) olaszok (10) omán (1) örményország (5) oroszország (94) összeesküvés (5) pakisztán (31) palesztina (21) panama (3) peru (3) podcast (55) powerpoint (2) propaganda (64) puccs (11) rádió (44) rakéta (15) rakétavédelem (15) recenzió (13) repülőnap (3) róma (1) románia (4) spanyol polgárháború (1) sri lanka (13) SS (4) svédek (2) szaúdiak (12) szerbia (4) szíria (31) szlovákia (2) szolgálati közlemény (94) szomália (23) szovjetunió (67) szudán (16) tadzsikisztán (4) tank (42) terror (66) thaiföld (9) törökország (28) trónok harca (4) tunézia (1) türkmenisztán (8) uae (5) uav (6) uganda (5) új zéland (1) ukrajna (15) ulster (2) usa (156) üzbegisztán (2) választás (14) válság (4) varsói szerződés (11) vendégposzt (23) venezuela (4) video (34) vietnam (23) vitaposzt (7) wehrmacht (23) westeros (4) zamárdi (1) zimbabwe (4) zsámbék (1) zsoldosok (14)

Amikor minden hiábavaló

2019.10.29. 07:09 Rammjaeger83

„Gyanútlanul és akaratlanul, csalimadárként magamra húztam kettőt a konvoj négy kísérőhajója közül...Megint olyan makacsul üldöztek, hogy a legkevésbé én magam hittem volna, hogy le tudjuk őket rázni...órák múltán a vízibombáik egyre messzebb hullottak...ismét betört a víz, éspedig éppen a vécé zárószelepén keresztül, amiről egyébként egy teljes, és kevésbé étvágygerjesztő fejezet születhetnék.” 

1932. július 26. fekete nap volt a - némileg félrevezető módon - „birodalminak” nevezett német köztársasági haditengerészet (Reichsmarine) egyébként nagyrészt eseménytelen történetében. Vitorlás iskolahajója, a Niobe a Balti- (német szóhasználat szerint Keleti-) tengeren egy hirtelen támadt szélviharban az oldalára dőlt és percek alatt elsüllyedt, mivel a nyári hőségben a hajóablakok és fedélzeti nyílások nyitva voltak. A vízben sodródó 40 túlélőt jelentős erőfeszítéssel kimentette két odaérkező hajó, de a fedélközben éppen oktatásban résztvevő 69 tisztjelölt halálos csapdába került, és ezzel a tengerésztiszti és -altiszti, továbbá flottatisztviselői utánpótlás egy évfolyama szinte teljesen odaveszett, a természet erejének ugyancsak gyászos bizonyítékául. 

A Weimari Köztársaságban, ami ugyebár nem sokkal később ugyanígy merült alá a süllyesztőben, általános volt a döbbenet, és a tragédia olyanok életében is döntő változást hozott, akik nem valamelyik rokonukat vagy barátjukat veszítették el. Közöttük volt Peter-Erich Cremer, akinek fantáziáját már korábban megragadta a tengerésztiszti pálya, ám felvételi kérelmét állambiztonsági megfontolásokból elutasították. Két anyanyelvűként nőtt fel, apai ágon holland, anyai ágon angol és francia felmenőkkel, ráadásul egyik dédapja brit flottaparancsnok volt az I. világháborúban. A Niobe pusztulása után viszont nyilvánvalóan sok kadét pótlására volt szükség rövid időn belül, így az efféle aggodalmakat mellőzni kellett – olyannyira, hogy Cremer telefonon kapott meghívást az újbóli jelentkezésre, egyenesen Zenker tengernagytól, aki mellesleg a család barátja volt.

niobe_fehmarn_1.jpg

Az áldozatok egyik emlékműve.

Természetesen élt a lehetőséggel, anyja minden tiltakozása ellenére, és egyike volt az 54 önkéntesnek a négyezerből, akiket behívtak alapkiképzésre. A Grenoble-i Egyetem joghallgatójánál, akinek tanácsos volt az apja a tartományi legfelső bíróságon, valószínűleg ez a karrier nem számított szokásosnak, Cremer katonai pályafutásáról pedig egészen biztosan el lehetett mondani ugyanezt. A szolgálatot 13 évvel később, Hitler halála után fejezte be, mint a Dönitz nagyadmirális-államelnök és a főhadiszállás védelmére rendelt őrzászlóalj parancsnoka,  miután egy ugyanekkora, de páncélromboló szerepkörű alakulatot vezetett Hamburg térségében. Ez a két beosztás lényegében nem volt több az eszközhiány miatti rövid és kényszerű szárazföldi közjátéknál.

3.pngCremer ugyanis a kapitányi beosztásig emelkedett, miután 1940-ben a felszíni flottától – elmondása szerint a választás valódi lehetőségét meg nem igazán hagyva – a tengeralattjárósok közé invitálták, 1945. április 5-én pedig a szárazdokkban vesztegelő hajója egy légitámadásban megrongálódott és mozdíthatatlanná vált. Nem egészen egy hónapra rá aztán elrendelte annak elsüllyesztését a győzteseknek való szégyenteljes átadás helyett, felrúgva a hamarosan életbe lépő fegyverletétel rendelkezéseit. A még birtokolt kikötőkben állomásozó többi német kapitány is ezt az egy megmaradt lehetőséget látta a katonai erények méltó gyakorlására. 

Cremer nemcsak a háború végét élte meg, ami az ő helyzetében nagy szerencsének számított, hanem hazájának kettéosztását és újraegyesítését is. Már tengeralattjáró-parancsnokként felkeltette a honi sajtó figyelmét, az 1973-4 között sugárzott The World at War c. brit hadtörténelmi dokumentumfilm-sorozatban való szereplésével pedig a külföldi tévénézők körében is ismertté vált (lent). A későbbiekben ez a javára vált, amikor 1982-ben először kiadták visszaemlékezéseit, két évvel később pedig megjelent az első angol fordítás is. 1986-ban jelent meg az a német változat, melynek megírásában segédkezett Fritz Brustat-Naval író-újságíró, maga is a birodalmi ill. a szövetségi (értsd: nyugatnémet) haditengerészet veteránja. Ez a kiadás szolgáltatta az alapot az első magyar fordításhoz, amely idén jelent meg a Garamond Hungária Kft. gondozásában (megrendelhető itt).

Aki forgatta már a frontszolgálatot megtapasztalt, sikeresnek bizonyult háborús veteránok visszaemlékezéseit, annak alapvetően ez a kötet sem fog meglepetést vagy csalódást okozni. Három szempontból viszont jelentősen különbözik ennek az irodalmi műfajnak a jellegzetes képviselőitől, így pl. azoktól az emlékiratoktól is, melyekkel a korábbiakban már foglalkoztunk. Egyrészt Cremer több szemszögből is rálátott az eseményekre. A britek és franciák elleni „furcsa háború” szórványos tengeri összecsapásaiban a felszíni flotta fregatt-, majd sorhajóhadnagyaként (Kapitänleutnant) kezdettől fogva részt vett, ahogy Norvégia lerohanásában, és azután az Egyesült Államok hadbalépésétől az atlanti csatában is – ott már felszín alatti szolgálatban, a szükséges átképzést követően. Eredményeiért a Lovagkeresztet is megkapta (jobbra lent). 

cremer2.jpg1942 októberében Freetown partjainál olyan súlyos sérüléseket szenvedett egy brit korvettel éjjel vívott összecsapásban, hogy az elhúzódó kórházi kezelés után a tengeralattjáró-erők berlini parancsnokságára rendelték, mint bottal sántikáló törzstisztet, ahol számára addig ismeretlen közegben, zöld asztalon követhette nyomon olyan hajók küzdelmeit, mint amilyennek a fedélzetén sikeresen elkerülte a halált a nyugat-afrikai partoknál. 1943 júniusáig nem is szállt újra a tengerre. 

Másrészt a „Hajóroncs Ali” becenevet viselő szerző könyve nem csupán háborús memoár, nyugodtan nevezhetjük hadtörténelmi munkának is. Brustat-Naval segítségével Cremer megpróbálta kideríteni a teljes igazságot az átéltekről, így ahelyett, hogy csupán saját memóriájára hagyatkozott volna, felkutatott minden elérhető dokumentációt a harci cselekményekre vonatkozóan, melyekben az U-333 részt vett. Segítségére volt az említett brit korvett, a HMS Crocus („Sáfrány”) egykori parancsnoka, az új-zélandi J. F. Holm is, aki 1952-ben döbbenten értesült róla – gyaníthatóan áttételesen, Cremer sajtószereplései révén –, hogy egykori ellenfele még életben van. 

Annak idején az Admiralitás a rendelkezésre álló információk alapján teljes sikernek tekintette a Crocus támadását, ennek megfelelően tartalékos sorhajóhadnagyi minőségében Holm megkapta a kiváló szolgálatért járó hadikeresztet (Distinguished Service Cross). Nem kevés utánajárással kiderítette Cremer postacímét, és részletes levélben idézte fel az összecsapást, ahogy azt ő látta. De ezt leszámítva a szerzők kénytelenek voltak türelmesen várni a forrásokra. Később Cremer olvashatta az Admiralitás számára készített bizalmas jelentést is a Crocus támadásáról a Monthly Anti-Submarine Report lapjain.

crocus2.jpg

A HMS Crocus, a Flower-hajóosztályból.

Az U-333 hadinaplóját a britek csak 1978-ban adták át a nyugatnémet hadtörténeti levéltárnak – sok más zsákmányolt titkos dokumentummal, pl. a naplóhoz fűzött elöljárói értékelésekkel együtt, melyekbe szolgálata alatt Cremer sem tekinthetett bele. Azt pedig csak 1980-ban tudta meg, nem csekély döbbenetére, hogy a tengeralattjáró, amely Spanyolországtól északra, a Biscayai-öbölben kis híján elsüllyesztette a már említett párbaj után hazafelé vánszorgó hajóját, valójában az U-570 volt, melyet mérsékelten megrongált állapotában a britek 1941-ben felszínre kényszerítettek, elfogtak, majd aprólékos vizsgálatok és tesztek után HMS Graph néven szolgálatba állítottak. Sajátos egybeesés, hogy a kapitány meg volt győződve az elsüllyesztésről, akárcsak korábban a Crocus esetében, amely az U-333-at különböző űrméretű fegyverekkel megtépázta, és kétszer le is gázolta (lent).

u-boat-u-333-conning-tower-damage.jpg

u-333_damage.jpg

Az U-570:

A harmadik jelentős különbséget a tapasztalt erőviszonyok jelentették, melyek a Reichsmarine utódja, a Kriegsmarine számára kezdettől fogva kivételesen rosszul alakultak. A másik két haderőnem katonái szemében kb. 1941-ig, vagy akár 1942-ig joggal tűnhetett megalapozottnak a remény, hogy az ellenség számbeli fölénye és nagyobb tartalékai dacára is lezárható a háború győzelemmel, vagy legalábbis valamiféle előnyös különbékével, így törölve el Versailles gyalázatát. Ezzel szemben a Kriegsmarine parancsnokságát (OKM) letaglózta a francia és – főleg – brit hadüzenetek híre, mivel jobb híján bíztak a Führer arra vonatkozó ígéretében, hogy újabb háborúra semmiképp nem kerül majd sor egy tervbe vett nagyratörő flottafejlesztési program lezárása, vagyis kb. 1944 előtt. Persze az alacsonyabb beosztású tisztek, így pl. Cremer is tisztában voltak a brit tengeri dominancia puszta mértékével, és a semmi jót nem ígérő, elhúzódó harcon kívül nem is számítottak másra, különösen nem az amerikaiak hadbalépése után.

Ebben a vészterhes légkörben a szabadságolások és harcászati sikerek mellett az ideiglenes felüdülést az ellenség olyasféle melléfogásai váltották ki, mint pl. amikor a hadiállapot második napján Wilhelmshavenben brit bombázók vakmerően és jelentős veszteségek árán, de összességében sikertelenül támadták mélyrepülésben a zsilipeket és a kikötőben állomásozó hajókat. Amikor Dönitz parancsnok-sorhajókapitány (Kommodore), akit már amúgy is felzaklatott a háború ilyen korai megindítása, meglátta a britek balszerencséjén humorizáló beosztottjait, dühében ezekkel a szavakkal hűtötte le kedélyeiket – legalábbis saját memoárja szerint: 

Vegyék nagyon komolyan! Ne legyenek kétségeik afelől, hogy nagyon sokáig, talán hét évig is eltart majd, és annak idején örülhetünk majd, ha döntetlenre végződik! 

Figyelemre méltó ez az éleslátás, már ha nem kérdőjelezzük meg Dönitz szavahihetőségét. Cremert mindenesetre nem kellett ilyen drasztikus módon visszarángatni a realitások talajára. Édesanyjával egy (szintén wilhelmshaveni) cukrászdában időzve, rádión értesültek a brit hadüzenetről, és ahogy belegondoltak a haditengerészetre és az egész országra nyilvánvalóan váró borzalmakba, nem voltak képesek más reakcióra, mint szótlanul bámulni a Jade-öböl vizét. Cremer, ahogy utaltunk rá, ekkor a felszíni flottánál szolgált, mint egy romboló fedélzeti tüzér főhadnagya, és bizony eszébe jutott, hogy rombolók terén pl. a britek nyolcszoros fölényben vannak, a Kriegsmarine 46 bevethető tengeralattjárója közül pedig csak 22 alkalmas az atlanti-óceáni „portyákra”. Más kérdés, hogy ez a fegyvernem a briteknél sem volt a háborús készültség sokkal magasabb szintjén, de ez nagyon sovány vigasz volt a németek számára.

A Kriegsmarine véres történelmét feldolgozó munkák nem mulasztják el megemlíteni Dönitz 1939-es becslését a brit fősziget elleni esetleges tengeri blokádról. Ennek sikeréhez az ő megítélése szerint, a törzstisztjeivel együtt elvégzett számítások alapján, a karbantartási és logisztikai szükségleteket is figyelembe véve legalább 300 tengeralattjáró lett volna szükséges. Ezt tartalmazta a tőle származó, 172. számú titkos felterjesztés, amit a kételkedő OKM válaszra sem méltatott; a realitása valóban megkérdőjelezhető. A téma egyik szakértője, Jürgen Rohwer professzor, maga is a Kriegsmarine veteránja, 1977-ben elemzést juttatott el az idős Dönitzhez, melyben a 300-as tervszámról kimutatta: az erőforrások jelentős átcsoportosítása és a hajóépítés erőltetett üteme mellett sem lehetett volna megvalósítani még 1942-re sem. Másrészt egy ilyen törekvés a britekkel 1935-ben kötött flottaegyezmény felrúgását is jelentette volna, az pedig garantáltan ellenintézkedéseket provokál ki, keresztülhúzva Dönitz elképzeléseit.

Így aztán, amikor az U-Boot-Waffe tisztjei a háború előrehaladtával és kiterjedésével felismerték, hogy szárazföldi bajtársaik nem fogják kivívni a Birodalom teljes győzelmét, utolsó reményüket a tengeralattjárók új nemzedékébe, azaz a technológiai fölény megszerzésébe fektették. Azonban a sikerek kezdeti időszakában a katonai vezetés ráérősen kezelte a fejlesztési programokat, ami ugyanúgy behozhatatlan hátrányt eredményezett, mint a légierőnél. Az ún. Walter-tengeralattjáró, melynek turbinája hidrogén-peroxid használatával működött, s így tartós víz alatti bevetést tett lehetővé, a jövő hírnöke volt, kiváló sebességgel és védelmi adottságokkal.

De az újfajta meghajtási módból fakadó műszaki problémákat annyi időbe telt volna kiküszöbölni, hogy esély sem volt a hadrendbe állításra a vereség bekövetkezése, pláne az atlanti-csatában beállt fordulat, a "fekete május" előtt (amely mellesleg pont Cremer berlini szolgálatának időszakára esett, számára szerencsés módon). Áthidaló megoldást az Elektro-Boot jelentett – a XXI és a kisebb XXIII hajóosztályok. A nevük is mutatja, hogy jelentősen kibővített akkumulátor-kapacitással rendelkeztek, de nem a meghajtás tekintetében számítottak újításnak, hanem – legalábbis német viszonylatban – az azóta széles körben alkalmazott moduláris gyártási folyamat miatt, ami az adott háborús helyzetben szintén nem kevés akadályba ütközött. 

A földrajzi realitásokból következően ez a módszer azt jelentette, hogy a Birodalom belső területein, több mint 30 üzemben készültek az óriási előregyártott modulok, és azokat folyami úton szállították tengerparti összeszerelő üzemekbe, majd a munkálatok után onnan tovább a danzigi, brémai és hamburgi hajógyárakba végszerelésre. Nem lehetett ezt optimális megoldásnak nevezni egy szétzilálódó nemzetgazdaságban, melynek közlekedési hálózata aknásításnak és nagy erejű légitámadásoknak volt kitéve, már csak a feszített tempó miatt sem, amit az efféle gyártási eljárásokban tapasztalatlan szakemberektől felső szinten elvártak. A XXI osztályú hajók közül 118 építéséhez fogtak hozzá, de a nehézségek miatt ebből csak 4-et lehetett szolgálatba állítani, az utolsót (U-2552) április 25-én, vagyis két héttel a megadás előtt, tovább gazdagítva a „túl kevés, túl későn” kategóriás fegyverek egyébként is hosszú történelmi listáját – Cremer számára viszont a kétségbeesett illúziókat tápláló típus a túlélés zálogát jelentette.            

1024px-2004-bremerhaven_u-boot-museum-sicherlich_retouched.jpg

A típus egyetlen megmaradt példánya, az U-2540.

Még részt vett az arra irányuló hasztalan és igen veszteséges próbálkozásban, hogy feltartóztassák a normandiai hídfő létrehozására és védelmére összevont hatalmas szövetséges flottát. 1944 júliusában azután, mint a hamarosan elveszített franciaországi támaszpontokon kb. egyedül életben maradt „öreg” U-Boot-parancsnokot, korvettkapitánnyá (Korvettkapitän) léptették elő, és a hátországba küldték. Új feladata a régóta várt átfegyverzési programban való részvétel volt. Azt az erősen túlzó tájékoztatást kapta, hogy otthon „már vár rá” az új hajója, a XXI osztályú U-2519 – valójában azt majd csak októberben bocsátották vízre, az ilyenkor kötelező mindenféle próbaüzemet és -utakat, temérdek ellenőrzést és tesztet pedig, ahogy utaltunk rá, már idő sem volt befejezni.

Ezekre Danzig és Pillau partvidékén került sor, és az addig átélt konvojcsaták és hasonlóan idegtépő harci élmények után Cremernek az ilyesmi alighanem már többnyire csak érdektelen rutinnak tűnhetett, mert nem szánt rájuk néhány mondatnál többet. Egyáltalán nem volt rutinszerű viszont az a menekülthullám, ami a háború utolsó hónapjaiban a ki- és átképzésen résztvevő tengeralattjárósok körül, pontosabban felett vonult el a Balti-tengeren.

hannibal.jpg

A német hadi- és kereskedelmi flotta legalább kétmillió civilt és (főleg sebesült) katonát menekített ki Kelet-Poroszországból és a szovjet csapatok által szintén körülzárt Kurföldről. A Hannibál nevet viselő műveletnek Cremer csak szemlélője volt, így ezzel sem foglalkozik részletesen, viszont központi motívumként állítja be, akárhányszor a saját szemszögéből ismerteti az OKM indítékait. Nem egyedül Cremer visszaemlékezései alapján lehet arra következtetni, hogy ez a nagyszabású evakuáció, ill. a Vörös Hadsereg elől a majdani brit megszállási zóna felé természetesen a szárazföldön is tömegesen áramló polgári lakosság jelentette a Wehrmacht sok tagja szemében az egyetlen megmaradt okot a védelmi harcok folytatására – legalábbis a keleti fronton –, noha mindenki tisztában lehetett a várható végkimenetellel.   

A tengeralattjárósokat más tényezők is a kitartásra sarkallták. Cremer egy brit hivatalos megállapítást idéz: 

 Dönitz nagyadmirális csaknem apai érzelmeket táplált emberei iránt, akik ezt olyan rendíthetetlen hűséggel viszonozták neki, amilyen csak kevés katonai vezető iránt nyilvánul meg. Mintegy 39 ezer német tengerészből nem kevesebb, mint 32 ezer esett el, mindössze 5 ezer került hadifogságba. A hadtörténetben a nagy és kiválóan kiképzett, hosszú időn át harcoló alakulatoknál alig fordul elő ehhez hasonló veszteségarány. Az U-Bootok legénységei mégis egészen a végső bukásig elszántan folytatták a harcukat a hatalmas túlerővel szemben – ami nagyon sokat elmond Dönitz vezetői képességeiről és fegyverneme testületi szelleméről.

A háború után Churchill is hasonlóképpen értékelte ezt a testületi szellemet, melyet – legalábbis a kötetben idézett egyik brit titkosszolgálati tiszt szerint – az ellenség propagandája sem kezdett ki, és amelyet nyilván az a tudat is táplált, hogy ez a fegyvernem egy aránylag kis létszámú elit, hiszen a tengeralattjárók már akkor is igen összetett fegyverrendszernek számítottak, melyeknek puszta működtetése is magas szaktudást és tökéletes csapatmunkát igényelt. (Erről már egy első világháborús memoár kapcsán is írtunk.)

Ha mindemellett figyelembe vesszük, hogy 1943-ra a nyugati szövetségesek a hírszerzés, ill. a tengeralattjáró-felderítő és -elhárító technológia terén is kivívták a fölényt – sokat elmond a titoktartás sikerességéről, hogy Cremer az ellenség szonár- és radarberendezéseiről csak a háború után szerzett tudomást, bár sejtései természetesen voltak –, a veszteségi ráta érthetővé válik, és a többi hadviselő felet illetően valóban csak néhány szovjet és japán fegyvernemre vonatkozó statisztikákkal említhető egy lapon. Irodalmi szempontból ez is lényegében egyedülállóvá teszi Cremer memoárját, legalábbis magyar viszonylatban, hiszen szovjet visszaemlékezések fordításban csak a cenzúra által megrostálva kerültek hazai olvasóközönség elé, japán visszaemlékezések pedig szinte egyáltalán nem. Nem nagyon van tehát mihez hasonlítani azt a betekintést, amit ezeknek a rendkívül kétségbeejtő helyzetbe került katonáknak az életébe kínál.

A végső vereség tehát nem lehetett kérdéses, de Cremer számára – amellett persze, hogy egyáltalán megélte azt – abban a tekintetben szerencsésen alakult, hogy a támaszpontra érkező brit csapatok nem vetették hadifogolytáborba, hanem szabadon engedték. „Tudja, mi a becsület” – írta róla naplójába a kihallgatótiszt. A polgári életbe a romok között visszakerült Cremer a memoár utolsó mondatában levonta azt a következtetést, amit már sok millió katona levont szerte a világon a történelem során: „az egész hiábavaló volt”.

Végül az anyjának lett igaza. 

2 komment


| More

Címkék: németek recenzió haditengerészet 2.vh

A bejegyzés trackback címe:

https://katpol.blog.hu/api/trackback/id/tr6215174518

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

David Bowman 2019.10.29. 15:53:42

Ha németek hagyták volna a f...... a flottafejlesztést, és teljes erővel a tengeralattjárókra koncentrálnak, meg is nyerték volna az atlanti csatát. Csak a két felesleges csatahajóból kijött volna legalább 120 tengeralattjáró legénységestül.

David Bowman 2019.10.29. 16:04:32

" hogy 1943-ra a nyugati szövetségesek a hírszerzés, ill. a tengeralattjáró-felderítő és -elhárító technológia terén is kivívták a fölényt"
Gyanítom, hogy ez kamu. A Bletchley park ezerszer lerágott csontjáról minden évben megjelenik legalább egy új film. Az utolsó huszat már meg se néztem. Hanem, hogy a németek mit csináltak ez ügyben, arról soha egy szó sem esett. Talán a számítógépipari szabadalmak miatt, vagy csak mexokásból ferdítenek.
Radarokról, Asdicokról sem olvastam egy összehasonlító elemzést sem.