"Only the dead have
seen the end of war."

(Anyázni meg itt lehet:
katpolblog@gmail.com)

Utolsó kommentek

Cikkek

  • Amikor minden hiábavaló„Gyanútlanul és akaratlanul, csalimadárként magamra húztam kettőt a konvoj négy kísérőhajója közül...Megint olyan makacsul üldöztek, hogy a legkevésbé én magam hittem volna, hogy le tudjuk őket...
  • Festung BudapestHosszú kihagyás után ismét egy irodalmi újdonságot ajánlunk az olvasóközönség figyelmébe. A mai napon kerül ki a nyomdából a bolgár hadtörténész, Kamen Nevenkin A Budapest Erőd. A magyar főváros...
  • KatPol Kávéház XLVI. - Grafit a tetőnKedves hallgatók! A korábban tett ígéretünknek és a meghirdetett szavazás eredményének megfelelően a Csernobil az a sorozat, mellyel az aktuális adásban foglalkozunk. Az adás letölthető innen, a...
  • A megaláztatás évszázada XII.Üdvözlöm minden kedves olvasónk! Enz vagyok a KatPol Blog csapatából, és az ígéretemnek megfelelően máris újabb résszel folytatódik a modern kínai történelemmel foglalkozó sorozatunk. Az eddigiekhez...
  • KatPol Kávéház XLV. - Lánctalpas találkozóKedves hallgatók! Hagyományainkhoz híven podcastunk 45. adásában ismét élménybeszámolóval jelentkezünk, ezúttal a Militracks idei rendezvényéről ill. az overlooni hadimúzeumról: Listen to "KatPol...

Facebook

Címkék

1.vh (5) 2.vh (84) afganisztán (52) ajanlo (50) albánia (6) algéria (6) államkudarc (16) al jazeera (6) al kaida (23) argentína (3) atom (38) ausztria (11) azerbajdzsán (5) bahrein (2) baltikum (2) belarusz (3) belgium (1) bizánc (3) bolívia (1) brazília (3) britek (53) bulgária (5) chile (1) ciprus (1) coin (63) csád (6) csehország (11) dél afrika (4) demográfia (6) díszszemle (9) ecuador (2) egyenruhák (23) egyiptom (9) el salvador (3) ensz (19) eritrea (2) észak korea (1) etiópia (8) eu (11) évforduló (29) fakabát (3) fegyverseft (39) felkelés (24) filmklub (6) franciák (34) fülöp szigetek (1) fürtös bomba (2) gáz (9) gáza (10) gazprom (5) gcc (2) gerillaháborúk (29) görögök (6) grúzia (15) hadiipar (30) haditengerészet (25) hadsereg a politikában (36) haiti (1) hamasz (6) hearts and minds (7) hezbollah (12) hidegháború (35) hollandia (2) honduras (4) horvátok (1) humor (24) india (16) indonézia (16) irak (67) irán (72) izland (1) izrael (107) japánok (22) jemen (11) jordánia (7) kalózok (9) kambodzsa (5) kanada (1) karthágó (1) kazahsztán (5) kémek (6) kenya (3) képrejtvény (3) keresztesek (5) kézifegyverek (9) kína (78) kirgizisztán (3) knn (275) kolumbia (10) kongó (14) korea (18) koszovó (11) kuba (6) kurdok (8) légierő (51) lengyelek (9) libanon (45) libéria (6) líbia (14) macedónia (3) magyarország (38) magyarsajtó (30) malajzia (2) mali (7) málta (1) mauritánia (4) mexikó (4) migráns (6) moldova (3) mozambik (1) nabucco (7) namíbia (1) nato (18) ndk (4) németek (49) nicaragua (5) niger (5) nigéria (2) norvégia (2) olaszok (10) omán (1) örményország (5) oroszország (94) összeesküvés (5) pakisztán (31) palesztina (21) panama (3) peru (3) podcast (55) powerpoint (2) propaganda (64) puccs (11) rádió (44) rakéta (15) rakétavédelem (15) recenzió (13) repülőnap (3) róma (1) románia (4) spanyol polgárháború (1) sri lanka (13) SS (4) svédek (2) szaúdiak (12) szerbia (4) szíria (31) szlovákia (2) szolgálati közlemény (94) szomália (23) szovjetunió (67) szudán (16) tadzsikisztán (4) tank (42) terror (66) thaiföld (9) törökország (28) trónok harca (4) tunézia (1) türkmenisztán (8) uae (5) uav (6) uganda (5) új zéland (1) ukrajna (15) ulster (2) usa (156) üzbegisztán (2) választás (14) válság (4) varsói szerződés (11) vendégposzt (23) venezuela (4) video (34) vietnam (23) vitaposzt (7) wehrmacht (23) westeros (4) zamárdi (1) zimbabwe (4) zsámbék (1) zsoldosok (14)

Olajbúvár IV. - A Kreml buzogánya

2015.10.11. 08:13 KatPol Blog

Az elbeszélt történelem megjelenítésére tett első kísérletünk a mai napon a végéhez ér azzal, hogy befejezzük a Szekeres József nyugállományú ezredessel készített interjú írásos leközlését is. Az utolsó rész, ahogy azt bizonyára többen fel tudják idézni, nem a páncélos haditechnika típusaira fókuszál, hanem a magyar és az egykor nálunk vendégeskedő szovjet harckocsizók közötti szakmai együttműködésre, itthon és külföldi gyakorlatokon egyaránt. A szót most is különösebb körítés nélkül átadjuk az ezredesnek. Jó szórakozást!

* * *

A Magyarországon állomásozó szovjet páncéloserők

A mi testvérezredünk az esztergomi volt, amely egyben protokolláris funkciót is betöltött, Rétságé pedig a lévai, de azt 1968-ban lefegyverezte, ezért nem lehettek többé testvérezredek. Ezért megkapta helyette az esztergomi ezredet, mi meg a komáromit. Attól kezdve az esztergomiakkal csak a víz alatti átkelés gyakorlása során találkoztam néhányszor, mert erre a célra ugyanazt az objektumot vettük igénybe. Máskor meg az ő gyakorlóterüket használtuk, de nélkülük.

Volt egy szovjet nyílt hadosztály, a székesfehérvári. Ez azt jelentette, hogy ők szerepeltek gyakorlatokon, és róluk írhatott a sajtó. Rendelkezett egy hadosztályközvetlen gárdazászlóaljjal, a legkorszerűbb eszközökkel felszerelt, különleges rendeltetésű kötelékkel, amely 54 kocsis volt, míg egy normál zászlóalj 31 kocsis. Dolgoztam együtt a harckocsiezredével, meg a lövészezredek harckocsizászlóaljaival is. T-64-ekkel voltak felszerelve, és hosszú volt a szolgálati idejük. Rendszerint a nagy várpalotai gyakorlóteret használták, én is onnan ismertem őket. Gyakorlatokon csak ritkán mentek Tapolca felé, inkább Herend környékétől Várpalotáig és Iszkaszentgyörgyig, vagy le a Dunáig, Bölcskére, de oda én nem jártam le velük.

A harckocsizók a rakétások fedőalakulataiként is szolgáltak. Ha a rakétások mozdultak, előtte órákkal csalinak kimozdult a harckocsiezred, arra ráharaptak a megfigyelők, és akkor valamelyik hátsó kapun kilógtak a rakétások a gyakorlótérre. Ritkán tudtam úgy kimozdulni a laktanyából, hogy ne lett volna ott az aktuális ránk dolgozó külföldi a harckocsik útvonalmozgásának idejére leállított polgári kocsik között a másodikban vagy a harmadikban. Vagy francia volt, vagy kanadai, vagy osztrák. Egyszer tudtunk valahonnan olcsó zöld festéket szerezni, és mivel nagyon kopottak voltak már a T-72-esek, úgy döntöttünk, nekiállunk saját szakállunkra a legcsúnyábbakat átfesteni. Utána úgy néztek ki, mint az újak. Kimentünk a laktanyából, és mire a második század jött, már mint a megvadult egerek, olyan gyorsan megérkezett két diplomata kocsi. Azt hitték, hogy új tankokat kaptunk, csak ők nem vették észre, hogy ezeket behoztuk ide.

Egy másik alkalommal kimentem a baji légvédelmi ezredhez, és mondja a parancsnok, a Juhász: figyelj barátom, jönnek ellenőrizni, és az az elvárás, hogy ne a saját gyakorlóteremen ellenőrizzenek. Adnál-e nekem két napra a tankodromodon egy jó nagy tüzelőállást, ahová átmennék egy légvédelmi rakétával, hogy ott normáztassanak meg ellenőrizzenek? Hát, mondom, ez a legtermészetesebb, csak az lenne a kérésem, hogy gyere át, és nézzük meg azt a helyet, ami szerinted neked jó. Ha kell, akkor rakodógépekkel, egyebekkel kiszélesítem, hogy normálisan beleférjél. Átjött, meg is néztük, és az adott alkalomra megérkezett a szovjet Kub-rakétákkal. De kiszúrták, amikor ráállt a régi 1-es útra, Dunaalmás felé. A megfigyelők úgy rohangáltak 3-4 napon keresztül, mint a mérgezett egerek. Nem tudták eldönteni, hogy a dandár kapott Kubokat, vagy ide települt valahonnan egy Kub-ezred? Pánikban voltak, hogy történhetett ez a gyalázat.

Hasonlóképpen volt, hogy a nagy gyakorlótéren tartottam harcászati gyakorlatot, és a harmadik zászlóaljam lent volt Csornán víz alatti átkelést gyakorolni. Közben folyt egy koalíciós hadgyakorlat, amin én kivételesen nem vettem részt. Volt Bölcskénél dunai átkelés, meg egy-két mozzanat a Duna-Tisza közén is, Bócsa környékén, Kecskeméttől délre. Jöttünk haza a harmadik zászlóaljjal Csornáról a T-72-esekkel, és észrevettek. És az összes szerelvény, ami abból az irányból ment haza, T-55-öket szállított. Akkor leesett nekik, hogy volt olyan gyakorlati mozzanat, ahol a T-72-esek is szerepeltek, és valahogy a gyakorlatvezetés el tudta azokat dugni előlük. A kirakásnál a rámpára is feljöttek, és meg kellett kérni az urakat, hogy legyenek szívesek félreállni, mert ki szeretnénk pakolni.

Együttműködés a szovjet csapatokkal

A szovjetek nélkül, a bajiak nélkül a GAZ-66-ok nálunk meghaltak volna. Egyszerűen nem győztem volna fékkarmantyúkkal és egyéb berendezésekkel. Ha mentem hozzájuk, csak meg kellett mondani, hogy a GAZ-66 melyik típusa szorul javításra, és ha kellett, azt a típust szét is szedték, és kivették belőle az alkatrészt, mert ők hadiellátmányban voltak. Ha szóltak, másnap kint volt náluk az anyag. De ha én szóltam, kellett 2-3 hónap, mire megjött a pótalkatrész, és addig nem működött a járgány. De ezek nálunk mind vezető rádióállomás, meg ilyesmik voltak. Olyan kocsik, amiket nem tudtam nélkülözni és nem volt mit szétszedni, ha másik alkatrész kellett. És ugyanígy voltam a saját vezetési pontommal, a BTR-50-nel. Híradójárműként szolgált nagy számban, meg munkahelyként, de kétéltű harckocsi alvázán volt.

Amíg a felderítő századomnak megvolt az úszó szakasza, ha az én járművemnek valami baja volt, akkor szétkaptunk egy úszó harckocsit, és áttettem a sebességváltót az én gépembe, mert annak mennie kellett. Hát egy úszóval kevesebb, áldás, békesség, majd megjavítjuk. De amikor elvitték az úszókat, akkor már az én gépemmel is nagyon csínján kellett bánni, mert egyedül maradt. Az kíméletlen dolog, ezért van értelme a tipizálásnak, amikor sok egyforma jármű van. Ezért örültem, amikor megkaptam az új harckocsivontatókat T-72-es alvázon. A felépítmény kivételével a T-72-es alkatrészt nyugodtan átrakhattam belőle, ha a „bikának” bármilyen baja volt. A hídverők akkor még T-55-ös alvázon voltak, de azokhoz tudtam alkatrészeket meg egyebeket szerezni. Ha más nem volt, akkor ott a szovjet. Azzal is javult a helyzet, amikor idejöttek az Akáciák, ezek az önjáró ágyútarackok, mert annak meg egy fél T-72-es motorja volt, 6-os soros motor. A dolgok ugyanazok voltak, a hengerfejtömítés, porlasztó, egyebek, megint lehetett csencselni velük.

Verseny a szovjetekkel

Akikkel valamilyen formában versenyeztünk, azok eltérő típusú technikát használtak, és ők mindig a mi sorkatonáinkkal tiszthelyetteseket állítottak szembe. És egy csomó olyan versenyszámot találtak ki, ami nálunk ismeretlen volt. Például harckocsivezetők versenye akadálypályán. A hagyományos pályák, fel a lépcsőn, le a lépcsőn, a bombatölcsér, harckocsiárok mellé betettek egy olyan gyakorlatot, hogy amikor a harckocsi elért egy pontot, akkor egy kézihúzós rakétával rálőttek a harckocsira, imitálva a rakétaindítást. És akkor a harckocsival oldalugrást kellett csinálni. Mentem egyenesen, felkapcsoltam, és 20 méterrel kimentem oldalra, mintha ki akarnék térni a rakéta elől egy nagyon éles irányváltással. Mert ezek a páncéltörő, huzalvezérlésű rakéták kis sebességgel jöttek, és viszonylag nehezen tudtak jelentős mértékben irányt váltani. Tehát az oldalugrással azt gyakoroltatták, hogy ha elég messze van a rakéta és oldalra tudok menni, akkor már nem tudják rám irányítani. Önrávezérlőnél ez már nem annyira működik, csak akkor, ha nagyon nagyot ugrok oldalra.

Mi ilyet nem gyakoroltunk, de minden versenyszámban benne volt. A mi katonánk jobb volt, amíg az oldalugrás be nem következett. A szovjetek ilyet sokat gyakoroltak, a versenyzőjük nyilván jobb volt, szerzett 10-15 másodperces előnyt, és akkor a mi katonánk, ha jó volt, a célig ezt le tudta dolgozni, és esetleg jobb időt tudott menni. Hasonló volt kicsit, amikor ágyús lőgyakorlaton megmondták a célok távolságát. Előző nap a tisztjeik kimentek a lőtérre, és azokra a célokra, lőtávolságokra belőtték a fegyvereiket. És a katonáik másnap ezekre a belőtt célokra hajtották végre a lőgyakorlatot. Amikor ránk került a sor, akkor nem azokat a célokat adták, hanem másik, más távolságokra lévő célokat, amelyekre mi semmit nem gyakoroltunk. Nem is tudtuk, hol fognak megjelenni, mert azt vártuk, hogy azonos helyen lesznek mindannyiunknak a célok, de nem. Tehát behoztak egy ilyen nehezítő, váratlan faktort.  Itt a katonának nulláról kellett kezdenie, lézerrel rámérni, és úgy lőni. Az jellemző volt, hogy mi mindig a nehezebb helyen voltunk és a szemlepont előtt.

Ez érvényes az itthoni és a kinti gyakorlatra is. Én elindultam Tapolcától, feljöttem Hajmáskérre, végig harcászkodva azt a 40 kilométert. Minden dombvonulatért szétbontakozva, összezárkózva, egy nyomvonalú utakon hatalmas gödrökkel, másfél-két óra alatt. Ő meg elindult 10 kilométerről, harc előtti alakzatban, század- vagy szakaszoszlopokban jött a bevetési helyre, ahol végig erdő takarta a mozgását. Amikor kibukkant az erdőből, ment még 50 métert és rohamozott. Én meg onnan jöttem messziről, és a tribünről azt is látták, amikor én oszlopban átléptem a Székesfehérvár-Veszprém vasútvonalat Jutasnál. Felértem ide, itt valamennyire szét tudtam bontakozni, ahol a gyakorlótér meg a közutak engedték, és már majdnem elértem a bevetési terepszakaszt, amikor fel tudtam venni a harcrendet.

A tribünről pontosan láttak minket vonalból, síkból. A szovjeteket meg takarta az utolsó pillanatig az erdő. Na, ezt a játékot játszották el rendszerint, hogy én mindig a vendégek szeme előtt voltam, lehetőleg úgy, hogy fél állományom a tribün egyik oldalán volt, a másik fele meg a másikon. És a szovjetnek mindene a sajátja volt: saját kötelék, saját gyalogsággal, tüzérséggel, ilyen-olyan eszközökkel. Engem meg a gyakorlat idejére csomó vendégeszközzel feljavítottak. Kaptam olyan eszközöket, amelyek akkor nekem békében még nem voltak. Perspektív eszközök lehettek volna, volt, amit később megkaptam, de volt, amit nem. Ilyenkor ezekkel az eszközökkel dolgoztam, amik nekem és az állománynak is tök idegenek voltak.

A Barátság-82

Ugyanezt játszották el 1982 januárjában a nemzetközi gyakorlaton is Karlovy Vary térségében, ami az egykori német Szudéta-vidék. Van ott egy hatalmas katonai gyakorlótér és lőtér, teljesen lakatlan. Az első etapban egy csehszlovák hadosztálynak voltam alárendelve, annak volt egy T-55-ös ezrede, és megkapott engem T-72-es harckocsiezredként, mint tartalékot. A gyakorlat háromoldalú volt, csehszlovák, magyar és szovjet, az ellenséget is ezekből állították ki. A védelmi feladatokban a második lépcső voltam, adtak két védőkörletet. Abból az egyiket kellett berendezni dandár szinten, adtak három tűzszakaszt, egy nappal korábban már nyilvánvalóvá vált, hogy abból melyik lesz az igazi. De mindegyikre ki kellett dolgozni minden számvetést, percnyi pontossággal, szemrevételezni is kellett őket, hogy lehet ott elhelyezkedni. Kaptam 3-4 ellenlökési terepszakaszt, azt csak ki kellett dolgozni, nem fért bele az időbe a végrehajtás. A védő terepszakasz közel volt a táborhoz, kaptam hozzá egy csehszlovák műszaki zászlóaljat, ami segített a mínusz 30-40 fokban hóból meg földből valamennyire kiépíteni a tüzelőállásokat, rendezni az útvonalakat.

Megszerveztük a tűzrendszert, miegymást, még a védelem berendezésén dolgoztunk, amikor jött az egyesített fegyveres erős főparancsnoka, Kulikov marsall a stábjával, magyar kísérettel. Futtában megnézte a védőkörletet, majd bejött a parancsnoki munkasátorba, kérte, hogy jelentsem az elhatározásom. Elkezdtem, egy pár perc múlva megköszönte, mondta, hogy fejezzem be, aztán elkezdte a törzsfőnököt vizsgáztatni minden számvetésről, egy csomó kérdése volt egyéb dolgokról. Láthatóan elégedett volt, különösebb gondunk nem volt vele. Jött a hadműveleti ügyeletes, közölte, hogy megkaptuk a parancsot, foglaljuk el a tűzszakaszt. Akkor megköszönte a törzsfőnöknek a munkáját, a helyes válaszokat és utasított, hogy az ezred hajtsa végre a feladatát. Próbálták hívni egy röviditalra és uzsonnára, mert közel volt már az ebédidő, de elhárított mindent, azt mondta, parancs van, hajtsák végre a feladatot.

És akkor riadó, tüzelőállásokból ki, besorolási pontok, gyakorlatilag ki volt minden dolgozva, be volt szemrevételezésen gyakorolva. Szerencsére előző nap T-72-vel meg T-55-tel végigjártuk a menetvonalat, ami oda vezetett és ott kiderült, hogy a T-72 lendületből végig tud menni, de nem szabad megállni, mert akkor vége, nem tud ismét elindulni. A T-55 meg nem tud végigmenni a nagyon erős emelkedőkön, a nagy oldaldőlés meg a mindent beborító jég miatt. Szerencsére voltak nálunk jégsarkantyúk. Szerelés közben kiderült, hogy ha oldalanként egyszerre nem több, mint 4 jégsarkantyú van, akkor fel tudunk kapaszkodni, és még nem csúszunk ki oldalra. Ezeket a lánctalp felületére kellett rögzíteni, ahol bele tud kapaszkodni a földbe. A lyukat ki kellett tisztítani, és oda egy idomtesttel felfogatni a jégsarkantyút, így belógott 3-4 centire a lánc alá, és belenyomódott a jégbe meg a fagyott földbe. Minél nagyobb erővel kellett benyomni a földbe, hogy áttörje a jeget és megkapaszkodjon a talajban. Körülbelül hat karom, köztük kis rés, és az 55 centi széles lánctalpon arányosan el volt osztva, 5 perc benyomódó, 5 perc szünet. 20 lánctag van kb. egyszerre a földön, minden ötödikre volt felszerelve körbe.

Megpróbáltam, hogy mi lenne, ha 6 vagy 7 jégsarkantyú lenne egyszerre a talajon. Utóbbinál a tank elkezdett becsúszni a völgybe, amikor a sarkantyú bekerült alulra, mintha korcsolya lett volna alatta. Ennyire nagy volt az oldaldőlése. A 4 nem engedte oldalra csúszni, de ennél több már nem nyomódott be eléggé a talajba. És amikor már a 25. tank jött, akkor az előző tankok sarkantyúi annyira megkaparták az emelkedőket, hogy összekeveredett a hó a földdel. Előre-hátra már nem nagyon csúszhattak a tankok, de oldalra igen, ezért még kellettek a sarkantyúk. A T-72-eseknek meg az volt parancs, hogy senkinek az utasítására meg nem áll senki, hanem mindenki megy. Amikor ráértek egy nagy emelkedőre, akkor valamelyik vezető kitalálta, hogy a nagy lejtőnek körülbelül a közepén hirtelen behúzta az egyik botot, és keresztbe fordította a harckocsit, merőlegesen a menetirányra. A harckocsi el is kezdett az oldalával csúszni le a völgybe, és tolta össze a havat, mint egy hókotró. A végén már magasabb volt a hó, mint a tank. Úgy nézett ki, mintha jönne egy lavina.

Amikor elég sok hó összegyűlt, vagy megszűnt a lejtő, a harckocsi, mivel bent volt sebességben és forgott a lánctalpa, kiugrott a hó mögül, visszakormányzott irányba és ment tovább. A mögötte érkező ezt megvárta, mert az volt a parancs, hogy amíg az előtte lévő le nem ér, irányt nem változtat, addig ő nem indulhat el. A többiek követték a példát, egyre feljebb, hogy jusson nekik is friss hó. Aki a vége felé jött, az már gyaníthatóan a lejtő előtt keresztbe dobta a kocsit. Így játszottak. Kiértünk a helyünkre, ott mindenki pontosította a tűzrendszerrel kapcsolatos dolgokat, egyebeket, aztán jelentettünk. Velünk volt egy magyar származású csehszlovák tiszt összekötőnek, az jelentette csehül a parancsnoknak, hogy az ezred tűzszakaszon tűzkész. Az nem akarta elhinni, és visszakérdezett, hogy besoroltunk? Az mondta ismét, hogy nem besorolt, hanem tűzszakaszon tűzkész. Megint nem értette, visszakérdezett, hogy akkor a megindulási ponton vannak? Mondta, hogy nem.

Miközben ez a játék folyt közöttük, megjelentek szemben, jó messzire az ellenfelet játszó tankok, rajtuk hosszában 20 centi széles fehér csíkkal, hogy azonosítani tudjuk őket. Elkezdtük a tűzvezetést, egyebet, közben megjelent egy helikopter, jött a hadosztályparancsnok-helyettes. Végigrepült az arcvonalon, megnézte a tankokat, hogy helyükön vannak-e, és leszállt. És kérdezte, hogy tényleg, amikortól jelentetek, azóta itt vagytok? Igen, azóta vagyunk itt. Hát ez hogy lehetséges? Mondta, hogy ennek mennyi a normája, és mi majdnem harmadannyi idő alatt csináltuk meg, mint ami szerintük ennek a nyári normája. Erre aztán ráharapott a tábori újságtól kezdve mindenki, hogy páncélos bravúr, miegymás. Ez volt a csehekkel, nem akarták elhinni, mit csinálunk, de el kellett hinniük.

Ezután még volt néhány mozzanat, és átadtak minket a szovjet prágai gárda-harckocsihadosztálynak, mint 4. ezredet. Ők nem T-72-vel, hanem T-64-gyel voltak felszerelve, mint a székesfehérváriak. A gyakorlaton nekünk kellett visszaverni a betörő ellenséget. Egy szovjet ezred bent volt az erdőben, aztán minden egységgel kimozdult onnan, és megkezdte a rohamot. A terepviszonyok miatt csak 600-800 m után kerültek látómezőbe, addig volt idejük felfejlődni. A magyar ezred onnan 6 km-re volt, úgy vonult fel hegyen, dombon, befagyott patakokon át, hogy közben nagyszerűen rá lehetett látni, és aztán csatlakozott a támadás első lépcsőjéhez. A terep miatt mi nem tudtunk századokra szétbontakozni, hanem oszlopban mentünk, utána balra át, és azonnal támadás, az elgondolás szerint pontosan egy időben a szovjetekkel, akik meg jobbra fordulnak. És egyszerre megindulunk egy nagy lőtér kifutópályáin, a szemlepontról meg persze jól látni az egészet. Kiértünk, azt mondták, foglaljunk el egy terepszakaszt, és biztosítsuk a soron következő ezred bevetését. A dombperemnél minden tank beállt tüzelőállásba, mellettünk ugyanígy tettek a szovjetek is, és vártunk.

Egyszer hátranézek, és látom, hogy rajtunk keresztül nyomul előre a következő szovjet ezred, 94 db T-64, és keresik az utat. A magyar meg a szovjet ezred között kellett volna harcba lépnie, az én jobb szárnyamon, meg a szovjet bal szárnyán, felújítva a támadást. Mi addig lőjük az ellenséget, és csatlakozunk hozzá, miután meglódult. Ehelyett a tankjaink között mentek előre. Megláttam az ezredparancsnokot, intettem neki, ő meg odajött mellém. Mondtam neki, testvér, rossz helyen vagy, rajtam mész keresztül a teljes állományoddal. Legalább annak a kétharmadával jobbra kellene menned, a két ezred közötti résen, meg a másik ezreden át. Elhárította azzal, hogy én ne az irányt magyarázzam neki, hanem mondjam meg, melyik úton kellene mennie. Hát, mondom, ne haragudj, de nem tudom megmondani, erről nekem nincs térképem. Elmentek, utána vissza kellett térnünk, ott megint szépen felsorakoztunk. Megjelent Gustáv Husák, Kulikov meg a hadosztályparancsnok, mind gratuláltak nekünk.

A gyakorlat menetrendje szerint ezután elkönyveltek ellenünk egy neutroncsapást, ezzel kivontak minket a harctevékenységből egy hátsó körzetbe. Megadták a gyülekezési pontot, három nagy teraszt, mindegyik 6-8 km hosszú és 100-150 m széles. Nagyon hideg volt, ráadásul fújt a szél, esett a hó. Oszlopba rendeződtünk, valamennyire szélvédett helyen. Egyszer csak megjelent a szovjet hadosztály fúvószenekara, hogy koncerttel vidítsa fel a neutroncsapott ezredet. Mínusz 35-40 fokban eljátszottak egy csomó népszerű melódiát, Moszkva-parti esték, Katyusa és egyebek, egyórás koncertet adtak. Csodálatos volt, a srácok kiültek a tankokra, még melegek voltak a motorháztetők.

Előző nap volt egy begyakorlás. Jöttem messziről, megálltam, balra fordultam, mintha rohamhoz készülnék. A szovjet sem az erdőben várt, hanem kijött, és megállt. Készenlétben voltunk a begyakorlás megkezdéséhez, és parancsra egyszerre kellett megindulni. Szépen elindultunk, a szovjet is jött mellettünk, de csak szakaszosan, ahogy elérte őket a parancs. Elindult az egyik század, aztán tíz másodperc múlva a másik század, utána a harmadik. Az útról nem tudtak lemenni. És akkor, ha jól emlékszem, a csehszlovák ezreddel volt valami gond, megkaptuk a hírt, hogy nem indultak meg velünk együtt. Leállítottak mindenkit, én is leszóltam, hogy állj. A szovjet még ment tovább, egyenként álltak le, aztán utasítottak minket, hogy térjünk vissza a megindulási helyre. Mi visszamentünk, megfordultunk, beálltunk. Amikor én 600-800 méterről visszatértem, még mindig volt szovjet, amelyik ment a világba, nem tudták megállítani. A szovjet tábornokok lekapkodták a sapkáikat, és dühükben a földhöz vágták. Ránk meg csodálkozva néztek, hogy olyan egyszerre mozgunk és csinálunk mindent, mint a bábfigurák. A T-55-ösök is nagyon szépen mentek.

Amikor a következő nap már élesben ment a játék, és menetből jöttem, meg fordultam balra át harchoz, szépen csinálta a szovjet ezred, a T-72-es zászlóalj, a T-55-ös zászlóalj is, a csehszlovákoknak meg a domb túloldalán kellett rohamozni, oda mi nem láttunk el. T-55-ökkel voltak ellátva, és a parancsnok félt, hogy elkésik, ezért felküldte az embereit egy közbenső terepre. Elindultak a völgyből, fel a dombon, ott jön egy 50 méteres egyenes szakasz, utána megint egy emelkedő. De erről a szakaszról nem tudott úgy megindulni a T-55-ökkel, hogy felmásszon a dombra. Kapartak, aztán visszacsúsztak. Kénytelen volt megint leengedni az alakulatot a völgybe, hátramenni még 100 métert, és lendületből vágtázni felfelé. De amikor felért oda, ahol a szemlepontról már látni lehetett, mi már kint voltunk a feladatnál, ő meg másfél kilométerrel mögöttünk. Csalási kísérletnek indult, aztán nagy letolás lett belőle. Nem jutott eszébe a jégsarkantyú, meg más sem, pedig otthon volt, ismernie kellett volna jobban a terepet. Az volt az igazi pechje, hogy a dombnak volt egy fennsíkszerű része, ahol láthatóvá vált, de addigra mi rég kint voltunk. És amikor később mentem ki a három teraszra, nem tudtam normálisan menni, mert ezek a hatalmas Skoda páncélozott csapatszállítók mindenhol ott álltak lerobbanva. Kénytelen voltam mind a nyolcat-tízet elvontatni mellékutakra, hogy szabad legyen az út.

Amikor lezárult a gyakorlat, ott kint a hósivatagban azzal számoltam, hogy délután 4 óra körül az egész vezetőség, nézőközönség elhagyja a gyakorlóteret, visszamegy a szállodákba meg táborhelyekre. Intézkedtem, hogy a tábor hozza ki a meleg vacsorát és a sátrakat. Felvertük az étkezősátrakat, voltak ezek a könyöklőink, amire a katona rá tudta tenni az edényzetét, sapkáját, gázálarcát. Kihozták a műanyag edényeket, hogy ne kelljen mosogatni meg csajkából enni. Rengeteg teát főztünk, feltöltöttük az összes termoszt. Felvertük a pihenősátrakat, az ügyeletes tisztek váltásban kint maradtak, a többinek meg pihenő. Reggel megint jöttek a járművek, hozták a meleg reggelit. Főtt kolbász volt mustárral meg tojás, szóval nem nagy szám, de mégiscsak ért valamit. Számítottam rá, hogy 8 óra körül jönnek majd a döntnökök, meg a gyakorlatvezetőségből valaki. Addigra mindenki befejezte, a sátrakban volt meleg víz, tudtak borotválkozni meg tisztálkodni is.

Fél 8-ra vissza kellett mindenkinek mennie a tankokhoz, beindítani az előmelegítőt, hogy ne fázzanak. Már fordult ki az erdőből az utolsó lánctalpas, ami hozta a kaját meg vitte a sátrakat, amikor megjelent egy gépkocsioszlop. Megálltak az erdő sarkán, és elindultak a harckocsikhoz. Odaszaladtam, hát Pacsek altábornagy volt az, a vezérkar főnöke, a hadosztályparancsnokkal, csomó vezérkari tiszttel, minisztériumi emberrel, és úgy emlékszem, volt vele egy-két katonai attasé is. Először meglepődtem, aztán odafordultam, jelentkeztem nála. Odamentünk az első harckocsihoz, kiugrott a parancsnok, jelentkezett, és kérte a helyes megszólítást. Paccek kérdezte tőle, tizedes elvtárs, mi itt a feladata? Ő jelentette, hogy ezen a terepszakaszon ilyen és ilyen feladattal vagyunk, az én feladatom az ilyen és ilyen tájékozódási pontok közötti területet tűzzel lezárni, tüzet megnyitni a terepszakaszon ettől eddig, mondta a lézerrel bemért távolságot, satöbbi. Pacsek csak nézett, mert arra készült fel, hogy egy agyonfagyott, elgémberedett, koszos, csipás, rendetlen ember jön ki, aki majd makog valamit. Erre kiugrott egy pirospozsgás alak, a meleg tea és reggeli még a gyomrában, az előmelegítőt nemrég állította le, a tűzvázlata a füzetébe berajzolva.

Odament a következő kocsihoz, ott is ugyanúgy ugrik ki a tiszt, jelenti a feladatát. Pacsek csodálkozott, aztán elkezdett reszketni és vacogni, mert egyébként sem volt már fiatal, és teljesen átfújta hirtelen a hideg. A Lőrinc belekarolt, odébb kísérte, és megkínálta pálinkával. Ő hálálkodott, aztán közölte, hogy ezekkel itt minden rendben van, úgyhogy mehetünk is innen. Elköszöntek, és elment a konvoj. Jólesett, hogy ilyen viszonyok között is kijött, és érdeklődött utánunk. Ezt azért mondom, mert nekünk nemzeti sajátosságunk, hogy a magyar katona mindig szerette a gyomrát, nem lehetett jóllakatni egy darab marmaládéval sem a Don-kanyarban, sem máshol. Hozzászokott a tápláló ételhez, a gondoskodáshoz. Amikor ezt megkapták, tisztességesen dolgoztak, rendezettek, fegyelmezettek voltak. A gyakorlat 8-10 napja alatt senkit nem kellett zsebre dugott kéz, kigombolt egyenruha meg elmulasztott feladat miatt figyelmeztetni. Szükség volt az automatizmusra, mert elég kemény viszonyok voltak. Megfordult a helyzet, amit hűteni akartunk, azt ki kellett pakolni a hűtőkocsiból, amit meg ehető formában akartunk tartani, azt melegíteni kellett a kályhánál, mert a kenyeret is csak baltával vagy fűrésszel lehetett kettévágni. Csináltunk ott is büfét, és ahogy a káder kinyitotta az üveget, az ital kb. a harmadáig azonnal visszafagyott. Eleve hideg volt, és egyből kiszökött a szén-dioxid, az még tovább hűtött rajta.

A T-64

A prágai gárda-harckocsihadosztály, amivel a Barátság-82 gyakorlaton együtt dolgoztam, T-64-ekkel volt felszerelve, és a gárda státusznak megfelelő eszközökkel. A hozzájuk tartozó fegyvernemi szakcsapatok a legkorszerűbb, vagy a második vonalba tartozó ellátmánnyal rendelkeztek. Értendő ez alatt a lövészpáncélos, a légvédelem és a tüzérség fegyverei, a gépjárműállomány, műszaki eszközök. Az első vonal az NDK-ban állomásozó szovjet kontingens volt, nekik T-72-eseik voltak, a prágai is majdnem ilyen volt, de egyes részletekben különbözött. Hatalmas Kamazokon szállított, szétnyitható, egymással összekapcsolható munkahelyeik voltak. Az állománya is talán egy kicsit válogatott volt, főleg a harckocsizók.

A T-64 a T-72 rokon gépe, de gázturbinás, és hat kis görgője van. A légvédelmi géppuskája a parancsnok helyéről bowdenekkel volt irányozható, ami számomra vadidegen megoldás, mert a toronyban olyan kicsi a hely, ráadásul tele van műszerekkel, prizmákkal, ha ide még bezsúfolnak egy mozgató szerkezetet, az akadályozza a figyelőműszer használatát. Ráadásul a műszerek egy része egy kapcsolóval átállítható infrára. Mindenesetre földi célok ellen még így is jó fegyver.

A T-64 és a T-72 gyártása párhuzamosan ment, beleértve a modifikációkat is. A komáromi ezred, a mi testvéri protokollezredünk pl. az utolsó években a T-64BV-t használta, ami képes volt álló helyből, lövegcsőből rakétát indítani. Két irányzó távcsöve volt, az egyikkel a gránátot irányozta, a másikkal a rakétát, ami kb. 4000 méterig használható. A továbbfejlesztett változatból már mozgásban is lehetett rakétát indítani, és amikor még több dolgot változtattak rajta, akkor azt mondták, ez már nem T-64, hanem T-80. De közben volt 4-5 modifikáció. Más változtatások után meg azt mondták, ez már T-90.

A T-64-et a szovjetek nagyon nem szerették. A legnagyobb bajuk az volt vele, hogy a gázturbina rendkívül gyengén terhelhető. A T-72 amerikai eredetű, többször módosított motorja 1800-as fordulatszámon elnyűhetetlen. Lehet vele menni hetedik, hatodik, ötödik sebességben, és csak akkor kell gyorsan többet váltani, ha 1800 alá esik a fordulat. A T-64-ben állandóan sebességet kellett váltani. Magas, sivító hangon üzemelt, és ha rászaladt a legkisebb emelkedőre, és nem kapcsoltak azonnal, akkor lefulladt. Bele lehetett bolondulni. Állandó problémák voltak a hajtóművel. A bowdenes vezérlésű géppuskát is utálták. Szóval nem volt egy kiforrott típus. Az ágyú ugyanaz, mint a T-72-ben, az automata töltő hasonló, az volt a nagy különbség, hogy egy síkba hozta fel a gránátot meg a töltetet, és egyszerre tolta be mindkettőt a csőbe. Az erőátvitel is nagyon hasonló volt, csak a más méretezés miatt nem voltak csereszabatosak az alkatrészek, úgyhogy nem tudtam ilyesmit csencselni velük.

Ami a gázturbina mögötti indokokat illeti, akkoriban volt, és ma is van egy olyan elgondolás a harckocsitervezésben, hogy a motor és az erőátvitel terében néhány blokkba kell összerendezni az ott lévő szerkezeteket, úgy, hogy ezeket füles csavarral gyorsan le lehessen csatlakoztatni, ki lehessen emelni. Így szerelésnél nem kell szétkötni olajcsövet, elektromos kábelt. Ki tudják venni az egészet darus emelővel, mint egy konténert, és be lehet vinni a sátorba, ott nyugodtan elvégezni a javítást, mindenhez könnyen hozzá lehet férni. A T-64 gázturbináját is ilyen elv szerint gyártották. Nemcsak szerelni lehet így gyorsabban, hanem cserélni is. Csak néhány kötést be kell csavarni, és annyi. Másrészt a kezdeti kísérleteknél rájöttek, hogy egy adott kilométerre jutó javítási idő vagy alkalomszám sokkal több, mint a hagyományos motornál, ezért is előnyös volt a blokkos megoldás irányába elmozdulni.

* * *

Utószó helyett következzen ismét néhány fénykép interjúalanyunk gyűjteményéből. Látogatás Franciaországban:

001.jpg

...és az NSZK-ban:

002.jpg

003.jpg

A harckocsizás elsajátítására kísérletet tett afrikai növendékek Magyarországon:

004.jpg

A képek nagyobb méretben megtekinthetők itt, a többivel együtt.

19 komment


| More

Címkék: magyarország tank szovjetunió hidegháború

A bejegyzés trackback címe:

https://katpol.blog.hu/api/trackback/id/tr17954786

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

postabelyeg 2015.10.11. 12:55:33

"Kimentünk a laktanyából, és mire a második század jött, már mint a megvadult egerek, olyan gyorsan megérkezett két diplomata kocsi. Azt hitték, hogy új tankokat kaptunk, csak ők nem vették észre, hogy ezeket behoztuk ide."

" A megfigyelők úgy rohangáltak 3-4 napon keresztül, mint a mérgezett egerek. Nem tudták eldönteni, hogy a dandár kapott Kubokat, vagy ide települt valahonnan egy Kub-ezred? Pánikban voltak, hogy történhetett ez a gyalázat."

Érdekes ahogy megfogalmazza a történéseket.

ZON 2015.10.11. 15:27:41

Eszembe nem jutna ellentmondanom egy magas rangú harckocsizónak, csak jelzem, hogy a magyar Wiki a T-64-ről két, a cikknek ellentmondó állítást is közöl:

" Rendszeresítésére 1967-ben került sor a Szovjet Hadseregben, külföldre nem exportálták." - pedig a cikk prágai alakulat eszközeként említi.

"Motor 5TDF kétütemű dízelmotor"

Flankerr 2015.10.11. 16:01:51

@ZON: "Ezután még volt néhány mozzanat, és átadtak minket a szovjet prágai gárda-harckocsihadosztálynak, mint 4. ezredet."
Prágában települt szovjet alakulat, tehát itt nincs ellentmondás. A motorkérdést passzolom.

Hattáb 2015.10.11. 16:20:22

@ZON: A Wiki ne legyen kiindulási alap, az oldalt bárki szerkesztheti,ergo legfeljebb tájékozódási felület lehet.

BéLóg 2015.10.11. 17:01:14

Hogy mennyire élveztem ezt a leírást, nem is tudom elmondani.
Nagyon köszönöm!
Én szegedi utász voltam, szóval még voltam katona.

kalbász 2015.10.11. 17:02:03

Az utolsó képen balra ott vigyorog Áder János.

ZON 2015.10.11. 17:43:20

@Hattáb: Köszönöm. Eszerint a T-64 gázturbinás volt, vagy kétütemű dízel?

Mert az 5 TDF motor, amit a Wikin kívül más forrás is hoz, mint a T-64 motorját, az így néz ki :

armor.kiev.ua/Tanks/Modern/T64/T64_6.gif

Légy a levesedben · http://www.elitharcos.hu/ 2015.10.11. 19:14:34

@ZON:
a T80 volt gázturbinás, amivel csúnyán befürödtek Groznijban

Cifu78 2015.10.11. 21:33:36

Egen, a típusjelzéseknél bizony vannak gondok a fenti visszaemlékezésben.

A T-64-esből nem volt gázturbinás egységeknél, abból csak kísérleti modifikáció épült (T-64T). A T-80 volt gázturbinás.

A T-64-est valóban nem szerették a szovjetek, mert a 4TDP / 5TD motorok megbízhatósága nagyon gyenge volt az elején, csak később sikerült a gyerekbetegségeket orvosolni.

A T-80 gázturbinájával is voltak gondok, de az egy másik történet.

A T-90-nek viszont nincs köze a T-64/T-80 vonalhoz, az a T-72 család folyománya...

NAR 2015.10.12. 12:03:53

@postabelyeg: Hivatalos (katonai attasé vagy ilyesmi) vagy nem hivatalos ("kém") megfigyelők voltak?

dízeles 2015.10.13. 13:24:48

Amit picit hiányolok a T 64-es leírásból, az azon a tipuson először megjelenő reaktiv páncélzat, illetve ha jól tudom, akkor ez volt a világon az egyik legelső harckocsi tipus, amely réteges páncélzattal bírt gyárilag.... No és a tűzvezető rendszere is ha jól tudom fejlettebb volt, mivel ez volt a legelső szovjet harckocsi, amely lézer távmérővel "bírt".... Nem véletlenül nem kaphattak belőle még a varsói szerződés tagállamai sem.

dízeles 2015.10.13. 13:27:03

Ja és amit elfelejtettem, az pedig az apró 6db futógörgőhöz tartozó hidropneumatikus rugózás (ez a világon a 2 sorozatban gyártott harckocsihoz tartozó ilyen ugózás, az első a Svéd torony nélküli STRV 103 volt).

David Bowman 2015.10.14. 15:20:25

Ezekkel a TOWokkal tizesével lövik ki a szír tankokat. Ködvetővel nem lehetne ezek ellen védekezni?
(Ha már józan ésszel nem teszik.)
A ruszkik Novorosszíjszkban most pakolnak be egy csomó T-72Bt ilyen téglás reaktív páncéllal. Az jó ilyesmi ellen?

Rammjaeger83 · http://katpol.blog.hu 2015.10.14. 18:53:02

@David Bowman: A TOW tudtommal nem kumulatív töltetű, szóval a tégláknak nincs ellenük jelentősége. A ködvetést meg nem ilyesmi ellen találták ki.

David Bowman 2015.10.15. 09:36:33

Optikai rávezetés ellen pedig jó ötletnek tünik.

Gungnir 2015.10.15. 17:50:33

@Rammjaeger83: A TOW kumulatív töltetű.

@David Bowman: Attól függ, hogy milyen típus a TOW, ugyanis van jó pár változata.
en.wikipedia.org/wiki/BGM-71_TOW#Variants

dízeles 2015.10.16. 12:38:47

A TOW-nak van tandem robbanófejes változata is, s nem csidálkoznék azon ha azt is kapnának az amcsiktól. A ködvető rendszereket pont a lézer és huzalvezérlésű rakéták ellen alkalmazzák, mivel ha nem látd a célt, akkor nincs hova irányoznod a szemedet vagy a lézer vezető nyalábot.....