"Only the dead have
seen the end of war."

(Anyázni meg itt lehet:
katpolblog@gmail.com)

Utolsó kommentek

Cikkek

  • A megaláztatás évszázada XII.Üdvözlöm minden kedves olvasónk! Enz vagyok a KatPol Blog csapatából, és az ígéretemnek megfelelően máris újabb résszel folytatódik a modern kínai történelemmel foglalkozó sorozatunk. Az eddigiekhez...
  • KatPol Kávéház XLV. - Lánctalpas találkozóKedves hallgatók! Hagyományainkhoz híven podcastunk 45. adásában ismét élménybeszámolóval jelentkezünk, ezúttal a Militracks idei rendezvényéről ill. az overlooni hadimúzeumról: Listen to "KatPol...
  • A megaláztatás évszázada XI.Üdvözlöm minden kedves olvasónk! Enz vagyok a KatPol Blog csapatából, és az ígéretemnek megfelelően máris újabb résszel folytatódik a modern kínai történelemmel foglalkozó sorozatunk. Az eddigiekhez...
  • A megaláztatás évszázada X.Üdvözlöm minden olvasónk! Enz vagyok a KatPol Blog csapatából, és a Trónok harca c. sorozatról szóló adások miatti hosszabb kihagyás után folytatódik a modern kínai történelemmel foglalkozó...
  • A velünk élő Westeros IV.Kedves Hallgatók! Negyedik részével, egyben podcastunk 44. epizódjával zárul ma le a Tűz és Jég világáról szóló adássorozatunk. Mint ahogy az előző rész leírásában utaltunk is rá, szükségesnek...

Facebook

Címkék

1.vh (5) 2.vh (82) afganisztán (52) ajanlo (49) albánia (6) algéria (6) államkudarc (16) al jazeera (6) al kaida (23) argentína (3) atom (38) ausztria (11) azerbajdzsán (5) bahrein (2) baltikum (2) belarusz (3) belgium (1) bizánc (3) bolívia (1) brazília (3) britek (53) bulgária (5) chile (1) ciprus (1) coin (63) csád (6) csehország (11) dél afrika (4) demográfia (6) díszszemle (9) ecuador (2) egyenruhák (23) egyiptom (9) el salvador (3) ensz (19) eritrea (2) észak korea (1) etiópia (8) eu (11) évforduló (29) fakabát (3) fegyverseft (39) felkelés (24) filmklub (6) franciák (34) fülöp szigetek (1) fürtös bomba (2) gáz (9) gáza (10) gazprom (5) gcc (2) gerillaháborúk (29) görögök (6) grúzia (15) hadiipar (30) haditengerészet (24) hadsereg a politikában (36) haiti (1) hamasz (6) hearts and minds (7) hezbollah (12) hidegháború (35) hollandia (2) honduras (4) horvátok (1) humor (24) india (16) indonézia (16) irak (67) irán (72) izland (1) izrael (107) japánok (22) jemen (11) jordánia (7) kalózok (9) kambodzsa (5) kanada (1) karthágó (1) kazahsztán (5) kémek (6) kenya (3) képrejtvény (3) keresztesek (5) kézifegyverek (9) kína (78) kirgizisztán (3) knn (275) kolumbia (10) kongó (14) korea (18) koszovó (11) kuba (6) kurdok (8) légierő (51) lengyelek (9) libanon (45) libéria (6) líbia (14) macedónia (3) magyarország (37) magyarsajtó (30) malajzia (2) mali (7) málta (1) mauritánia (4) mexikó (4) migráns (6) moldova (3) mozambik (1) nabucco (7) namíbia (1) nato (18) ndk (4) németek (47) nicaragua (5) niger (5) nigéria (2) norvégia (2) olaszok (10) omán (1) örményország (5) oroszország (94) összeesküvés (5) pakisztán (31) palesztina (21) panama (3) peru (3) podcast (54) powerpoint (2) propaganda (64) puccs (11) rádió (44) rakéta (15) rakétavédelem (15) recenzió (12) repülőnap (3) róma (1) románia (4) spanyol polgárháború (1) sri lanka (13) SS (4) svédek (2) szaúdiak (12) szerbia (4) szíria (31) szlovákia (2) szolgálati közlemény (94) szomália (23) szovjetunió (65) szudán (16) tadzsikisztán (4) tank (42) terror (66) thaiföld (9) törökország (28) trónok harca (4) tunézia (1) türkmenisztán (8) uae (5) uav (6) uganda (5) új zéland (1) ukrajna (15) ulster (2) usa (156) üzbegisztán (2) választás (14) válság (4) varsói szerződés (11) vendégposzt (23) venezuela (4) video (34) vietnam (23) vitaposzt (7) wehrmacht (23) westeros (4) zamárdi (1) zimbabwe (4) zsámbék (1) zsoldosok (14)

160 éves a krími háború (1853-56) II.

2013.07.27. 10:14 CSM

1853. október 23-án tehát az Oszmán Birodalom, 1854. március 28-án pedig Nagy-Britannia és Franciaország üzent hadat az Orosz Birodalomnak. Mint korábban említettük, a háború a fő hadszíntér miatt "krími" néven vonult be a történelembe, a hadiesemények viszont már a cári csapatok 1853. július 2-i moldvai és havasalföldi bevonulásával, legkésőbb a török hadüzenet utáni havasalföldi orosz-török összecsapásokkal megkezdődtek. A hivatalos történetírás egyébként utóbbi eseményektől számítja a háború kezdetét. Cikkünk második részében a háború eseményeit tekintjük át a dunai, a kaukázusi és a krími hadszíntéren.

Dunai front: elpuskázott orosz lehetőségek utáni patthelyzet

A háború tulajdonképpen az oroszok által megszállt dunai fejedelemségekben, a 19. századi orosz-török háborúk egyik természetes helyszínén kezdődött.

Crimean-war-1853-56.pngMiután az oroszok 1853. július 2-án a Mihail Gorcsakov herceg, tüzérségi tábornok parancsnoksága alatt álló 3., 4. és 5. hadosztály 80 ezer katonájával megszállták Moldvát és Havasalföldet, a szultán követelte a fennhatósága alá tartozó területek kiürítését, sikertelenül. Miután a cár nem vonta ki ősszel 120 ezer főre növelt csapatait, az ultimátum lejárta után I. Abdülmedzsid szultán a brit és a francia kormány hallgatólagos támogatásával október 23-án hadat üzent a cárnak. Egy 10 ezer főnyi török haderő Omár pasa, főparancsnok vezetésével még októberben Vidinnél átkelt a Dunán, elfoglalta a calafati és a turtucaiai erődöt, és november 4-én Oltenitánál megütközött a Dannenberg gyalogsági tábornok vezette 15 ezer főnyi orosz erővel. A turtucaiai erődöt és az azt őrző 10 üteget visszafoglalni akaró oroszok azonban súlyos veszteséget szenvedtek és visszavonultak. Az oltenitai győzelmet az európai sajtó elsöprő török sikerként ünnepelte, amit azonban a győztes nem tudott kihasználni. Omár erőit elégtelennek érezte Bukarest visszafoglalásához, ezért november közepére visszavonult a Duna déli partjára. A törököket déli irányba üldözőbe venni kívánó, december végén a Duna felé előretörő orosz haderőt meglepte a Cetatea melletti orosz helyőrség elleni török támadás, az Ahmed pasa vezette 18 ezer főnyi oszmán-török haderő végül az oroszoknak komoly veszteségeket okozva visszavonult. Az oroszok 1854 januárjában ostrom alá vették a Vidinnel majdnem átellenben levő, a Duna északi partján lévő és még mindig török ellenőrzés alatt álló Calafat erődjét, azt a hosszú ostrom ellenére sem tudták bevenni. Az oroszok dunai flottillája viszont eredményesen tisztította meg a folyamot a török hajóktól és az oszmánok ruszcsuki, nikápolyi és sisztovi átkelési kísérletei is kudarccal végződtek.

Ivan_Fedorovich_Paskevich.jpgA tavasz kezdetével ismét kiújultak a hadműveletek. 1854. március közepén az oroszok Gorcsakov és Lüders gyalogsági tábornok vezetésével Brailánál, Galacnál és Izmailnál átkeltek a Dunán, és bevették Macin, Tulcea és Isakccea erődjeit. Gorcsakov főparancsnok a cár balkáni előrenyomulást célzó stratégiája mentén a Duna-menti fő török erősség, Szilisztra bevételét célozta meg, mivel egyrészt a kb. 100 ezer főnyi (felerészben irreguláris) Duna-menti török hadsereg Vidin és a Duna-delta között dekoncentrálva, 4-5 egységre megosztva állomásozott, másrészt az erőd védművei és helyőrsége nem voltak felkészülve az orosz támadásra. Április elején azonban a hadműveletek irányítását a Gorcsakov fölé helyezett, 1826 óta a cári hadsereg kvázi aduászaként funkcionáló Paszkevics herceg, tábornagy, varsói helytartó (balra) vette át, aki egészen más felfogást képviselt és leállította az orosz előrenyomulást. Paszkevics, aki a cár közeli barátja és bizalmasa volt, ugyan tehetséges hadvezérnek számított és számos győztes hadjárat fűződött a nevéhez (az 1826-27-es orosz-perzsa háború, az 1828-29-es orosz-török háború, valamint az 1830-31-es lengyel és az 1848-49-es magyar szabadságharc leverése), 1854-ben viszont már 72. évét taposta és felfogásában az 1849-es magyarországi hadjárat óta a túlzott óvatosság nyert teret. A tábornagy úgy vélte, hogy a pár nappal korábbi brit-francia hadüzenet miatt nem szabad elsietni az előrenyomulást a Balkánon, mivel az megoszthatja az orosz erőket, ráadásul Bulgáriában nagy létszámú török erők lehetnek (az oroszhoz képest, mint már tudjuk, nem voltak), melyek a britekkel és a franciákkal várhatóan hamarosan kiegészülve (ezt az információt az oroszok a brit sajtóból már jó előre megtudták) próbálják majd visszaverni az orosz erőket. Paszkevics tehát végső soron a Balkánon szeretett volna minél előbb leszámolni a brit-francia-török erőkkel. A tábornagyot mindemellett nyugtalanította a Duna-menti orosz jelenlét és a szerbek mozgolódása miatti egyre barátságtalanabb osztrák álláspont is.

Victorious_sally_by_the_Turkish_garrison_of_Silistria.jpgPaszkevics végül I. Miklós cár nógatására május közepén kénytelen volt ostrom alá venni Szilisztrát, de akkor már túl késő volt, az időközben 20 ezer fősre duzzasztott török helyőrség beásta magát és a város védműveit is megerősítette. A helyzet jól tükrözte az orosz hadsereg állapotát. A varsói helytartó hadi sikerei és a cár barátsága miatt két és fél évtizede megkérdőjelezhetetlen tekintélynek számított az orosz haderőn belül, és általában nagy befolyással bírt Miklós katonai ügyekkel kapcsolatos döntéseire is. Az egyébként is despotikus vezetési stílusáról ismert tábornagy árnyékában kinevelődött orosz tisztikar minden lehetséges szakmai önállóságát és kezdeményezőkészségét elvesztette (a később a Krím-félszigeten is állandóan bizonytalankodó Gorcsakov maga is korábban két évtizedig szolgált Paszkevics vezérkari főnökeként). Szilisztra késve kezdett ostroma a cár és Gorcsakov, valamint a befolyásos Paszkevics eltérő stratégiai elképzelései és a köztük lévő rossz kommunikáció miatt így szükségképpen kudarcba fulladt. A tábornagy túlzott óvatossága miatt az orosz erők nem tudták teljesen körülzárni az erődöt, és bár a török felmentési kísérletet visszaverték, az erőd ostroma elhúzódott. A  háborúban az osztrákok reakcióitól tartva egyre inkább kétkedő Paszkevics ráadásul egy sérülése hivatkozva a nyugdíjazását kérte.

1854. június 20-án többszöri sikertelen kísérlet után az oroszok bevették a Szilisztra védelme szempontjából kulcsfontosságú Arab Tabia erődöt, a várost viszont már nem volt idejük elfoglalni. 1854. júniusában a háborút a balkáni orosz jelenlét miatt egyre nyugtalanabbul szemlélő osztrák kormányzat kvázi hadüzenettel fenyegette meg a román fejedelemségeket már lassan egy éve megszálló és a Calafatnál és Szilisztránál is láthatóan elakadt oroszokat, így a cár június 21-én végül hadserege visszavonása mellett döntött. A nemzetközi elszigeteltséget egyre inkább érző Miklóst hideg zuhanyként érte az osztrák gesztus, ugyanakkor az orosz csapatok kivonásával abban is reménykedett, hogy ezáltal megszűnik a casus belli is, mely a franciákat és a briteket a törökök oldalára sodorta. A kivonuló, a harcokban 10 ezer, a kolera és más betegségek miatt közel 30 ezer főt veszítő orosz sereg helyét a törökök, a britek és a franciák hallgatólagos beleegyezésével átmenetileg az osztrák hadsereg vette át, amelynek moldvai és havasalföldi bevonulása elválasztotta egymástól a harcoló feleket és megszüntette a dunai fronton zajló harci cselekményeket. Bár Miklós késve ugyan, de eleget tett a brit-francia ultimátum követeléseinek, helyzet ugyanakkor már rég nem volt ilyen egyszerű.

Kaukázus: a kezdeti felkészületlenség ellenére orosz győzelem

Az orosz-török háborúk másik hagyományos hadszínterén, a Kaukázusban az orosz hadsereg eleinte a többi hadszíntérhez hasonlóan tükrözte korabeli állapotát, végül azonban a cári erők mégis sikerrel kerekedtek az oszmán-törökök fölé. A kezdet mindenesetre nem volt ígéretes. A kaukázusi orosz erők főparancsnoka, Voroncov herceg, gyalogsági tábornok annyira nem volt beavatva a cári diplomácia ügyes-bajos dolgaiba, hogy nem hitt az 1853 nyarától az oroszok és törökök között fokozódó feszültségről szóló híreknek. Bár Voroncov alá közel 150 ezer főnyi haderő tartozott, azokból csak mintegy 20 zászlóalj tartózkodott a Kaukázus déli, az Oszmán Birodalommal határos oldalán. A fennmaradó orosz haderő nagy része az Észak-Kaukázus pacifikálásával volt elfoglalva már közel 20 éve, különösen Samil imám fel-fellázadó dagesztáni államalakulata okozott fejtörést a cári erőknek.

Akhaltsikhe_(B).jpgÉppen ezért, mire Voroncov 1853. november 18-án (!) megkapta a hivatalos értesítést a hadiállapot beálltáról, már javában zajlottak a hadműveletek. Már a török ultimátum lejárta előtt az orosz hadvezetés 16 ezer fős erősítést küldött Grúziába, valamint örmény és grúz szabadcsapatokkal egészítették ki az orosz helyőrségeket. Mindeközben a törökök Abdi pasa vezetése alatt 100 ezer fős hadsereget vontak össze a határ mentén, ideértve a Karsz alatt gyülekező 40 ezer fős anatóliai hadsereget is. Amikor a törökök 30 ezer fős hadereje Bajandur-Alekszandropol térségében október végén átlépte a határt, az ott tartózkodó 6000 főnyi orosz haderő csak Bebutov herceg, altábornagy beérkező erősítésének köszönhette a teljes megsemmisülés elkerülését. A törökök 18 ezer főnyi haderővel Ali pasa vezetésével támadást indítottak Tbiliszi irányába is, november 12-én azonban a törökök Ahalcih erődje elleni támadását megzavarta az erőd Andronyikov herceg, altábornagy, grúziai kormányzó vezette, 7000 fős, jobbára grúz irreguláris lovasságából álló helyőrsége, és az oroszok szétszórták a török haderőt. Az Alekszandropol elleni újabb török támadást december 1-jén Bebutov jóval felkészültebben verte vissza, így a 6000 fős veszteség miatt a törökök felhagytak a hadműveletekkel egészen következő év tavaszig. Időközben a török és a brit diplomácia elérte a korábban többé-kevésbé pacifikált dagesztáni Samil imám oroszok elleni hadbalépését is.

Kurukdara.jpgAz 1853 késő őszi sikerek után Miklós cár egy igen ambiciózus stratégiával Batumi, Ardagan, Karsz és Bajezit bevételét célozta meg, Paszkevics és Voroncov viszont rámutattak a kemény télre, az orosz erők a stratégia végrehajtásához való elégtelen voltára és a kaukázusi hadsereg tisztekben való hiányára, ezért a hadműveleteket végül 1854 késő tavaszára halasztották. Mindeközben a török erőket is feltöltötték, és júniusban az oszmánok Ahmed pasa vezetésével előretörtek a Csoruk-folyó völgyében, de az Andronyikov vezetése alatt álló orosz erők súlyos vereséget mértek rájuk és visszavetették őket. A nyár további orosz sikereket hozott. Július végén a jereváni hadtest élén álló Vrangel báró altábornagy Bajezit alatt mért vereséget Szelim pasa török hadtestére és vette be a várost, mindeközben július 24-én az alekszandropoli orosz erőket irányító Bebutov herceg 18 ezer főnyi hadserege Kurükdaránál győzte le a Musztafa Zarif pasa és Guyon Richárd vezette, őt bekeríteni akaró, kétszer akkora létszámú török haderőt. Kurükdara után a Kaukázus déli oldalán a törökök támadási potenciálja jelentősen lecsökkent, Bebutov azonban nem merte megkockáztatni a Karsz felé történő előrenyomulást, mivel az erőd alatt a még mindig jobbára sértetlen az anatóliai hadsereg állomásozott.

1854-ben az oroszok a Karsz alatt állomásozó reguláris anatóliai hadsereg kivételével lényegében minden kaukázusi török erőre vereséget mértek. A cári hadvezetés a Fekete-tenger feletti ellenőrzést átvevő brit-francia flottától való félelmében megerősítette a Szuhumi-Novorosszijszk partszakasz helyőrségeit és védműveit is, valamint a Voroncovot 1854 decemberében kaukázusi főparancsnokként váltó Muravjov gyalogsági tábornok kidolgozta a Karsz bevételére vonatkozó stratégiát. A szövetségesek mindeközben igyekeztek a kaukázusi fronton jobbára kudarcokat felmutatni tudó török haderőt megerősíteni. Az oroszok által leginkább fenyegetett, Kelet-Anatólia kapujának számító Karsz erődjébe brit és francia tisztekből álló különítmény (köztük Guyon Richárd) érkezett, hogy a siralmas állapotban lévő helyőrséget felkészítsék az ostromra. Az erőd parancsnokságát William Williams brit vezérőrnagy vette át, a hiányos, idejét javarészt Isztambulban töltő török tisztikart is jobbára a külföldi tisztekből töltötték fel. 

kars 1855.jpeg1855 júniusában II. Sándor cár Szevasztopol tehermentesítése érdekében Karsz ostromára és bevételére utasította Muravjov tábornokot. Mire azonban a kaukázusi orosz főparancsnok 50 ezer fős seregével június végén az erőd alá ért, a külföldi tisztek által megerősített erőd és 17 ezer főre felduzzasztott helyőrsége (köztük Kmety György/Iszmail pasa, vezérőrnagy és Guyon Richárd/Khursid pasa és más magyar tisztek) már ostromra készen várta az orosz haderőt. Bár a cár gyors sikert követelt, a védők azonban sorra verték vissza az oroszok támadásait. Muravjov a sikertelen támadásokat látva inkább a védők kifárasztására játszott és a végsőnek szánt rohamot nem indította meg egészen addig, amíg hír nem jött arról, hogy a szövetségesek által szeptemberben Batuminál partra tett, Omár pasa vezette 40 ezer főnyi felmentő sereg meg nem indult a szárazföld belseje felé. Az oroszok szeptember 29-én indított általános rohamát azonban a védők visszaverték, legalább 6000 fős veszteséget okozva az ostromlóknak. Omár azonban az oroszok meglepetésére nem Karsz közvetlen felmentésére indult, hanem észak felé fordult és Szuhumi bevétele után az orosz vazallus abháziai herceget a maga oldalára állítva kívánt Muravjov hátában zavart kelteni. Omár erőit végül Mingréliában állították meg az oroszok, akik semlegesítették a Samil imám jelentette fenyegetést is. A hosszú ostromra berendezkedett oroszok sikerrel akadályozták meg a török utánpótlás várba való bejutását is, és november elején legyőzték az Erzerum irányából érkező, az oroszok anatóliai előrenyomulását megakadályozni igyekvő Szelim pasa (Omár pasa fia) csapatait is. Az ellátástól teljesen elvágott, készletei végére ért és kolera sújtotta Karsz végül félévnyi szívós ellenállás után 1855. november 28-án megadta magát (miután Williams a megadásról kezdett tárgyalni, Kmety és néhány társa sikerrel kitört az ostromgyűrűből). Az erőd bevételével 1828 után másodszor nyílt meg az oroszok előtt a lehetőség az Anatóliába való előrenyomulásra. Mivel azonban 1855-56 fordulóján a francia, az osztrák és az orosz diplomaták már nagyban vázolták a kompromisszumos béke tervét, az oroszok Erzerum elleni támadási tervei ellenére további hadműveletre a Kaukázusban nem került sor.

Krím-félsziget: szövetséges győzelem

Sokak számára kizárólag a Krím-félszigeten zajlott események jelentik a "krími háborút", főleg az itteni hadműveletek brit sajtó általi részletes bemutatásának és kultuszépítésének hála. Kétségkívül a Krím-félsziget volt a háború legfontosabb frontja, hisz az oroszok és a brit-francia-török(-piemonti) szövetség konfrontációja itt csapódott le. Volt itt minden, mi (a háború-fanok számára) szem-szájnak ingere: látványos, nagy létszámú szárazföldi ütközetek, heroikus, habár sokszor elbaltázott lovasrohamok, véres erődostrom és sok minden más. A Krím tárta a világ elé az Orosz Birodalom elmaradottságát, ugyanakkor paradox módon a nyugati hadseregek modern háborúkra való felkészületlenségét is, például az ellátás és az egészségügy terén. Bár Krím-félszigeten zajló harcok eredménye nagyban benne volt a háború végkimenetelében, hiba lenne azonban azt gondolni, hogy kizárólag az orosz Fekete-tengeri flotta legnagyobb bázisa, Szevasztopol brit-francia bevétele és a krími orosz erők veresége döntötte el a "krími" háborút.

st arnaud_1.jpgA Krím-félsziget mint hadszíntér lehetősége már előbb felmerült, mintsem a háborús szituáció egyáltalán bekövetkezett volna. A brit kormányzat és Lord Newcastle hadügyminiszter már 1853 végén számolt Szevasztopol elpusztításával, és az oroszok fekete-tengeri aktivitásának korlátozásával. Londont régóta komolyan nyugtalanította az Oszmán Birodalom feletti orosz befolyás és a cári erők túlereje a Balkán és a Kaukázus térségében. A diplomáciai helyzet eszkalálódásával, valamint a balkáni és kaukázusi orosz-török összecsapások 1853 késő őszi kezdetével az oroszokat feltartóztatni kívánó briteket, valamint a külpolitikai babérokra éhes franciákat azonban jobban aggasztotta egy 1828-29-hez hasonló török összeomlás és egy egészen Isztambulig tartó balkáni orosz előretörés. London és Párizs egyre valószínűbb hadbalépésével a brit és francia stratégák elsősorban a török összeomlás elkerülésének érdekében a Balkánon tervezték a szultán segítségére igyekvő csapataikat bevetni. Az 1854. március 28-i formális hadüzenet után a brit és francia flotta benyomult a Fekete-tengerre, és az első lövések is eldördültek: az odesszai brit konzul evakuációjára érkező brit hajókra leadott orosz lövésekre válaszul a britek tűz alá vették a kikötővárost, komoly emberi (1100 halott) és anyagi veszteséget okozva. Nagy Britannia 1854 áprilisában Lord Raglan tábornok vezetésével 26 ezer, Franciaország pedig St. Arnaud marsall (balra) irányítása alatt 30 ezer katonát indított útnak Isztambul, majd Várna úticéllal.

A szövetségeseknek azonban nem sok dolguk akadt a Balkánon, ugyanis az oroszok Szilisztránál elakadtak, és noha Omár pasa bravúros hadműveletei ellenére továbbra is komoly kétségek merültek fel a török hadsereget illetően, egyelőre képes volt a nagyobb létszámú cári erőket feltartóztatni. Sokkal komolyabb probléma volt viszont a brit-francia erők ellátásával és az egészségügyi helyzettel. Az Isztambulba érkező francia erők még úgy-ahogy megfelelő kvártélyt és élelmezést tudtak szerezni, a pár nappal később érkező britek számára már mindkettő akadályba ütközött. Mindemellett mindkét haderőben felütötte fejét a kolera, amely 1830 óta pár évtizedig végigkísérte Európát. Június végén a szövetséges erőket Várnába irányították tovább, ahol az ismét előbb érkező franciák hamarabb lestoppolták az ellátás egy részét, nem kis frusztrációt okozva a briteknek. Várnában sem jutott több feladat a szövetségeseknek, ugyanis osztrák nyomásra, valamint az egyre komolyabb háborús veszély fényében a cár a casus belli megszüntetése érdekében 1854 július elején kivonta erőit a román fejedelemségekből. Lord Raglan mindeközben látogatást tett Omárnál sumlai főhadiszállásán és a jövőre nézve fontos kollegiális kapcsolatot épített ki vele. A britek és a franciák Várnában tovább szenvedtek a kolerától is, a környékbeli higiéniai helyzet kétségbeejtette a tiszteket.

Mivel a brit és a francia kormány a casus belli közvetlen megszűnése ellenére is eldöntötte, hogy megfékezi a cár túlontúl agresszív beavatkozását a török ügyekbe, illetőleg könnyen eladható külpolitikai sikert arat, a háború folytatása mellett döntött. Hosszas vita után brit sugallatra London és Párizs a Krím-félszigeten lévő Szevasztopol bevételét tűzte ki alkalmas célpontul a fenti kritériumok teljesítéséhez. A britek csapást tudnak mérni az orosz Fekete-tengeri flottára, III. Napóleon pedig egy látványos szárazföldi győzelemmel vehet szimbolikus revánsot 1812-ért. A tábornoki kar nem lelkesedett ugyanakkor az ötletért, mivel semmilyen előzetes információ nem állt rendelkezésre a krími orosz erőkről, ráadásul a hadműveletek kezdetére legkorábban csak szeptemberben volt mód, amikorra az időjárás viharossá válik a térségben. A brit sajtó extenzív tálalása miatt ráadásul az oroszok is tudtak az akcióról, így a meglepetésszerű támadás esélye is látszólag elveszett. Lord Raglan és St. Arnaud egyezsége alapján a szövetségesek 1854. szeptember 14-18 között a Szevasztopoltól 50 km-re északra lévő, Calamita-öbölben lévő Eupatoriánál tették partra csapataikat: 26 ezer brit, 30 ezer francia, 7 ezer török katonát és összesen 160 ágyút - a szövetséges haderő lovassági erejét pedig ekkor kizárólag a britek által partra tett, 1500 főnyi lovashadosztály jelentette. A választás azért esett a kis kikötővárosra, hogy a szövetséges erőknek legyen idejük és terük felfejlődni a város bevételéhez.

Az orosz fél ugyan 1854 nyara óta tudott Szevasztopol célponttá válásáról, ugyanakkor a nyugat-krími erők főparancsnokává tett Alekszandr Mensikov herceg, táborszernagy, Finnország kormányzója és az Orosz Haditengerészet (!) vezérkari főnöke szeptemberre úgy vélte, a beköszöntő rossz időjárás miatt a szövetségesek már túl későnek ítélik a támadást és letesznek róla. A hiú ember hírében álló Mensikov híres volt önfejűségéről és arról is, hogy képtelen az önkritikára. Utóbbi javítására Krím számos lehetőséget adott, de a herceg az orosz katonák  bánatára nem élt vele. Így a szövetségeseknek mégiscsak sikerült meglepniük az orosz hadvezetést. Bár a herceg kb. 38 ezer főnyi haderővel, 18 ezer haditengerésszel és 116 ágyúval rendelkezett, ráadásul gyakorlatilag az irányítása alá tartoztak a szervezetileg független 12 ezer főnyi kelet-krími orosz csapatok is, a felkészületlenség komoly hátrányhoz vezetett.

Mensikov az Alma folyónál próbálta útját állni a szövetségesek déli irányú előrenyomulásának. A terep valóban ideális védekezési pont volt, hisz a folyó déli oldalán lévő meredek magaslatokat elfoglaló orosz erők beásták magukat. Mensikov úgy gondolta, hogy a folyó torkolatánál lévő dombok túl meredekek ahhoz, hogy a szövetségesek ott támadjanak, ezért ott mindössze egy ezrednyi katonát hagyott. A herceg a támadást a 1,5 méter magas "bástyákkal" megerősített Távíró- és Kurgán magaslatokon várta. Mensikov úgy számolt, hogy a megerősített állásokban akár 3 hétig is feltartóztathatja a brit-francia-török erőket, addig pedig megszervezheti Szevasztopol védelmét és erősítést is kaphat.

HG Music Alma.jpgA dél felé menetelő szövetségesek Bulganaknél már szeptember 19-én belebotlottak az orosz gyalogságba, de komolyabb összecsapás nem alakult ki. Az Alma folyónál viszont szeptember 20-án a brit-francia erők megütköztek a folyó déli partját szegélyező magaslatokon állomásozó kb. 40 ezer főnyi orosz haderővel. Mensikov döbbenetére a Bosquet hadosztálytábornok vezette francia 2. hadosztály algériai hegyi harcokban edződött zuávjai megmászták a folyó torkolat körüli meredek, sziklás domboldalt és elkergették az ottani Minszk ezredet. A herceg az orosz balszárnyra kezdte átcsoportosítani erőit, ugyanakkor középen és jobbszárnyán a dombon felfelé igyekvő brit erők támadásával kellett szembenéznie. A britek huzagolt csövű fegyvereikből minié-lövedékkel sortüzet adtak le a rájuk támadó orosz gyalogságra, és komoly veszteséget okoztak nekik. Miközben az oroszok a jobbszárnyon, a Kurgán-magaslatnál visszaverték a briteket, középen a britek elfoglalták a Távíró-magaslathoz közeli egyik kiemelkedést és ágyúikat is felvontatták oda. Az oroszok újabb támadással próbálták a briteket a Kurgán-magaslatról visszaverni, de a brit sortüzek megállították és visszavonulásra kényszerítették őket. Mindeközben a Canrobert hadosztálytábornok vezette francia 1. hadosztály is átkelt az Alma-folyón, átvontatta az ágyúit, és a zuávok pedig elfoglalták a Távíró-magaslatot és visszavonulásra kényszerítették a cári erőket. Noha a döbbent Mensikov döntésképtelensége miatt a 10 ezer főnyi orosz tartalék be sem lett vetve, az orosz visszavonulás menekülésbe csapott át, és gyakorlatilag megnyílt az út a szövetségesek előtt Szevasztopol irányába. A britek és franciák kb. 3500 fős veszteséget szenvedtek, az oroszok vesztesége 6000 fő volt.

Az Almánál aratott győzelem mind a briteknek és franciáknak, mind az oroszoknak meglepetés volt. Mensikovnak nehéz volt elvesztenie az ütközetet, de neki mégis sikerült. Ha Lord Raglan és St. Arnaud üldözőbe veszik a menekülő orosz haderőt és erőltetett menetben Szevasztopol felé indulnak, nem sok minden állította volna meg őket. Lord Raglan azonban nem merte a szövetségesek egyetlen lovashadosztályát előreküldeni, mivel a Mensikov által tartalékban hagyott és be nem vetett orosz lovasság sértetlenül hagyta el a csatateret, St. Arnaud pedig ellenezte az azonnali előrenyomulást, mivel a torkolat menti magaslatokat elfoglaló 2. hadosztály (az aznapi sikerben talán kevéssé bízva) az Alma északi partján hagyta málhazsákjait, és azokért vissza kellet menni. Mensikov a váratlan vereség után a Krím-félsziget belseje felé vonult vissza, hogy rendezze csapatait, Szevasztopol szárazföld felőli ostromra még felkészületlen erődjét pedig alig 18 ezer főnyi tengerész, 5000 milicista, 4500 önkéntes és 2500 tüzér tudta volna védelmezni, ahogy Kornyilov altengernagy, a haditengerészeti bázis parancsnoka is megjegyezte, kevés eséllyel a sikerre. A szövetségesek azonban csak a csata után 4 nappal, szeptember 24-én indultak dél felé, addigra pedig Mensikov és Kornyilov tudtak tenni pár óvintézkedést: a Fekete-tengeri flotta pár hajóját a szevasztopoli öböl bejárata előtt elsüllyesztették, ágyúikat pedig partra vontatták. Mindezzel nemcsak az erőd amúgy sem egyszerű tenger felőli ostromát nehezítették meg jelentősen, de extra tűzerőhöz juttatták a szárazföldi támadásra felkészülő védőket. A szövetségesek által elvesztegetett négy nap éppen lélegzethez juttatta a döbbent orosz hadvezetést és erősen lecsökkentette az almai győzelem stratégiai nyereségének értékét.

map.jpg

Canrobert.jpgLord Raglan és a haldokló St. Arnaud-tól a francia főparancsnokságot átvevő Canrobert (balra) hosszú vita után Burgoyne brit műszaki vezérőrnagy javaslatára úgy döntöttek, hogy a Szevasztopolt északról védő Csillag-erőd megtámadása túlságosan kockázatos, ezért a várost keletről megkerülve délről veszik ostrom alá, kihasználva az ottani Balaklava falu kikötője biztosította ellátási lehetőséget is. Az ostromló erők jobbszárnyát Lyon brit altengernagy, a fekete-tengeri flotta parancsnokhelyettese javaslatára a britek, balszárnyát a franciák adták, ami kissé ésszerűtlen megoldás volt, hisz a francia haderő nagyobb tüzérséggel és szárazföldi haderővel volt jelen, és a fő fenyegetést nem az ostromlók kitörése, hanem a Krím belsejében tartózkodó orosz haderő jelentette. Ráadásul a balszárnyhoz közelebbi Balaklava kikötőjének kapacitása maximum az egyik hadsereg (a közelebb állomásozó francia) igényeit tudta teljesen kielégíteni. A britek télen komoly problémával találták szembe magukat: ellátásuk egy része az 50 km-re északra lévő Eupatoriából kellett, hogy érkezzen. A szövetségesek az ostromlók védelme érdekében hat sáncot emeltek a Voroncov-út mellett, melyeket török-tunéziai katonákkal és a brit hadihajókról partra vontatott ágyúkkal töltötték meg, mögöttük pedig jó 2 km-re a 93. felföldi ezredet sorakoztatták fel. A szövetségesek az ostromló erők számára a közvetlen utánpótlást pedig a Szevasztopoltól délre levő Balaklava kikötőjén keresztül biztosították. Mensikov időközben Besszarábiából egy hadosztálynyi erősítést kapott és további két hadosztály megérkezésére is számíthatott, ugyanakkor az erősítések teljes megérkezése előtt már állandó nyomás alatt volt a cári udvar részéről, hogy vágja el a szövetségesek utánpótlását és mérjen rájuk vereséget. 

Az orosz főparancsnok végül október 17-én úgy döntött, hogy Balaklava visszafoglalásával megkísérli elvágni az ostromlók utánpótlását. A Liprandi altábornagy irányítása alatt Besszarábiából épp csak megérkezett 25 ezer főnyi 4. hadosztály sikeres bevetése esetén a brit-francia-török haderő komoly problémával találta volna magát szembe, hisz Balaklava elvesztésével nemcsak a közvetlen utánpótlásuk kerül veszélybe, de az ostromló erők hátában is megjelenik egy viszonylag számos orosz haderő. Bár Liprandi a rendelkezésére álló erőkkel az ostrom teljes feloldására nem gondolhatott, viszont mivel a kikötőt és az ostromlókat gyakorlatilag 6000 főnyi brit és török katona védte, az eltervezett akció nem tűnt kivitelezhetetlennek.

Balaclava1.jpg1854 október 25-én a kijevi és inkermani huszárokbórl, valamint doni és uráli kozákokból álló 2500 főnyi orosz lovasság napkeltekor támadt az 1500 török és tunéziai katona által védett sáncokra és azokat viszonylag hosszú, másfél órás harcok árán bevette. Az előrenyomuló oroszok ezután a sáncok mögött 2 km-re lévő 93. skót felföldi ezredre támadtak. Az orosz lovasságról nem túl jó véleménnyel lévő brit parancsnok, Campbell vezérőrnagy némi kockázatot vállalva nem négyszögbe, hanem két sorba rendezte erőit. A frontálisan támadó orosz lovasság kb 500 főnyi egységére három sortüzet leadó felföldiek végül megfutamították a támadókat. Az alig 10 percig tartó esemény kissé túlmisztifikáltan a "vékony vörös vonal" néven vonult be a történelembe. Az időközben beérkező 800 fős brit nehézlovas dandár pedig a Voroncov-út szegélyezte dombon felfelé nyomulva megtámadta az orosz lovasság főerőit és megfutamította azt. 

Charge_of_the_Light_Brigade.jpgAz oroszok mindeközben a törököktől elfoglalt sáncon igyekeztek az egyébként már beszegezett brit fedélzeti ágyúkat elvontatni. Lord Raglan a Lord Cardigan vezérőrnagy vezetése alatt álló könnyűlovas dandárnak utasítást adott az ágyúk visszafoglalására. A parancs azonban nem volt egyértelmű és a futár Edward Nolan kapitány hebehurgya karlendítése alapján a huszárokból, könnyűdragonyosokból és lándzsásokból álló 680 főnyi egység támadásra indult - az oroszok által bevett sáncokon elvontatott ágyúk helyett a Voroncov út mögötti Fegyukin-fennsíkon lévő orosz tüzérség ellen. A brit hadtörténelem egyik legszükségtelenebb és leglátványosabb akciójának mérlege 270 fős emberveszteség és 400 ló elvesztése volt. Bár az orosz ágyúkat elérő könnyűlovasok maradéka szétkergette a tüzéreket, de a veszteségek miatt vissza kellett vonulniuk. A britek segítségére siető francia afrikai könnyűlovaszászlóalj oldalba kapta az orosz tüzérséget, ennek köszönhették a brit könnyűlovasok a további veszteségek nélküli visszavonulást. A fölösleges könnyűlovasrohamból visszatérő Lord Cardigan és vele haragban levő sógora, a lovashadosztályt vezénylő Lord Lucan altábornagy kivételes egyetértésben a rohamban elesett Nolant okolták a kudarcért, míg Lord Raglan Lucant tette felelőssé, így ők ketten a brit sajtóban is egymásnak estek.  Balaklava végösszege érdemben döntetlen lett (bár Miklós cár inkább orosz sikernek értékelte), a szövetségesek elvesztették a tőlük egyébként is túl távol pozicionált védelmi pozícióikat, ugyanakkor az oroszok nem tudták a brit-francia-török erők utánpótlását aláaknázni. Az ütközet mérsékelt katonai jelentősége ellenére a "vékony vörös vonal" és a könnyűlovas dandár szükségtelen rohama miatt a krími háború egyik legismertebb epizódjává vált.

a könnyűlovasság balaklavai rohama Hollywood tálalásában

Nakhimov.jpg1854. október 29-én a szövetséges tüzérség 120 ágyúja tűz alá vette Szevasztopolt. A brit-francia tüzérségi támadás egyik első áldozata Szevasztopol parancsnoka, Kornyilov altengernagy volt, akit a kulcsfontosságú Malakov kurgánon lévő sáncokon ért halálos találat. Kornyilov halála után a Fekete-tengeri flotta parancsnoka, Nahimov altengernagy (balra) vette át a főparancsnokságot, segítője Totleben műszaki alezredes volt. A tüzérségi párbajban az oroszok felrobbantották a franciák egyik lőszerraktárát, így a francia ágyúk egy időre elhallgattak, és őket követték a britek is. Ez és a pár nappal korábbi balaklavai ütközet óvatosabbá tette a szövetséges hadvezetést, mivel az eredetileg tervezett gyalogsági rohamot elhalasztották, noha ekkor könnyebben be lehetett volna venni a még felkészületlen magaslatot, mint hónapokkal később. A tüzérségi tűzpárbaj pár napig folytatódott, ugyanakkor kézzelfogható eredmény nélkül zárult. Totleben vezetésével ugyanis az éj leple alatt az orosz hadmérnökök kijavították az erődön keletkezett sérüléseket. A szevasztopoli ostrom egyre inkább a hatvan évvel későbbi első világháború állóháborús frontjainak prototípusa lett: megmerevedett frontok, tüzérségi támadások, lövészárkok, illetve a Totleben által állított mesterlövészfészkek jellemezték a hadszínteret. A szövetségesek figyelmét ráadásul november 5-én újabb orosz támadás vonta el.

Noha Balaklavát nem sikerült elfoglalnia, Mensikov úgy ítélte meg, hogy a szövetségesek meglehetősen gyengén védik az ostromló erőket, így az orosz főparancsnok kísérletet tett arra, hogy egy szárazföldi támadással vágja ketté a Balaklava és az ostromló erők közti utánpótlást. Mensikov terve az volt, hogy a Szojmonov altábornagy vezette, 19 ezer katonát számláló 10. hadosztállyal Inkermannál támadást indít az ostromlók jobbszárnyán lévő brit tábor ellen, a keletről a Csornaja folyón átkelve beérkező Pavlov altábornagy vezette 16 ezer főnyi erővel az Inkerman-szikladombon egyesülve roppantja össze a brit tábort és vágja el az utánpótlást Balaklava felé. Az egyesülő orosz sereg ezután Dannenberg tábornok, a 4. hadtest parancsnoka irányításával próbálja az ostromlókat elszigetelni, míg a Csornaja túloldalán távolabb lévő, Pjotr Gorcsakov gyalogsági tábornok vezette 22 ezer orosz katona, illetve von Möller altábornagy 13 ezer fős szevasztopoli helyőrsége tartalékban maradva beavatkozik, ha a helyzet megkívánja. A tartalék nélkül is közel 60 ezer fős orosz haderő 200 ágyúval is rendelkezett, míg a támadás célpontjául szolgáló brit haderő alig 20 ezer főt tett ki. 

inkerman.jpgAz 1854. november 5-én reggel induló orosz támadást a köd is segítette. Az orosz erők jöveteléről a Szevasztopolból érkező harangszó, az orosz tüzérségi támadás és a ködből kibontakozó ellenséges sereg adott hírt. A De Lacy Evans vezérőrnagy sérülése idejére a 2. hadosztályt vezető Pennefather vezérőrnagy felettese defenzív stratégiája helyett támadásra vezényelte a brit erőket, hogy időt nyerjen az éppen csak ébredező többi brit csapattestnek a felkészüléshez. A brit támadás több szempontból is szerencsés volt. Egyrészt az oroszokat egy sziklás völgyön való áthaladásnál kapták rajta a brit erők, így a szűk keresztmetszeten átkelő cári erők nem tudták kihasználni létszámbeli fölényüket, ráadásul a britek huzagolt csövű fegyverekből leadott pontos lövései is megtizedelték őket. Időközben a brit Gárda dandár és Bosquet francia 2. hadosztálya is megérkezett, mindez pedig megpecsételte az első orosz támadás sorsát. A harcokban Szojmonov altábornagy is halálos sebet kapott, ahogy serege számos rangidős tisztje is. Az orosz tábornokok koordinációja is hagyott némi kívánnivalót maga után, ugyanis Szojmonov a tervekkel ellentétben a támadás előtt nem biztosította a Home Ridge mögött található két hasadékot, Pavlov erői pedig már két órás késésben voltak a haditervhez képest, még át sem keltek a Csornaja folyón, mire Szojmonov seregét a britek visszaverték. A britekre rámosolygott a szerencse abból a szempontból is, hogy noha az orosz ágyúk tűz alá vették a 2. hadosztály táborának otthont adó Home Ridge-t, ott Pennefather támadása miatt éppen nem tartózkodtak vöröskabátosok. Pavlov beérkező erői végül a britek sáncokkal védett ütegére, a Sandbag Battery-re zúdultak. A létesítmény a heves harcokban többször is gazdát cserélt, végül az ostromban részt vevő ágyúk közül Lord Raglan által Inkermanhoz küldött két 18 fontos ágyú érkezése és harcba állása Pavlov erőire is komoly csapást mért. Mire Gorcsakov vagy von Möller beavatkozhatott volna, a demoralizált orosz erők rendezetlenül özönlöttek vissza a Csornaja túlpartjára. A csata mérlege szövetségesek számára 4500 fős veszteség (köztük 2 elesett és 3 sebesült tábornok) volt, az oroszok mérlege pedig 12 ezer halott és sebesült volt.

inkerman1.jpg

Mensikovot letaglózta a vereség, melynek híre Szentpéterváron is kétségbeesést keltett. A cár korábban úgy gondolta, hogy komoly esély van a szövetségesek Krím-félszigetről való kiseprűzésére, és ennek érdekében komoly nyomás alá helyezte a krími hadvezetést. Mensikovék próbáltak is megfelelni Miklós óhajának, ugyanakkor az orosz tisztek képzettsége és koordinációja komoly kihívás volt a végrehajtás számára. A flintával felszerelt oroszok ráadásul ismét saját magukon érezték a brit és francia huzagolt csövű fegyverek pusztító erejét. Inkermannal elszállt a remény arra, hogy a cári erők közvetlenül megtörjék a Szevasztopolt ostromló erőket. Mensikov ezután szárazföldi hadereje egy részét visszaszivárogtatta az erődbe, hogy erősítse a védőket és pótolja veszteségeiket. 

siege of sevastopol.jpgAz orosz támadások ugyanakkor elterelték a szövetségesek figyelmét és erői egy részét is a kikötőváros ostromától, mely az idő előrehaladtával Totleben irányítása alatt egyre jobban felkészült az ostromra. Noha a franciák novemberre 90 ezer főre növelték két hadtestre osztott krími erőik létszámát, a tüzérségi eszközök szállítása viszont lassú volt. A brit és francia hadvezetés számára időközben világossá vált, hogy tél beköszönte előtt valószínűleg már nem tudják bevenni az erődöt, az átteleléshez viszont hiányzott a megfelelő felszerelés. Az Inkerman után tábornaggyá előléptetett Lord Raglan ugyan Dundas altengernagyhoz intézett kérvénye hatására Máltáról további ostromágyúk érkeztek a Krímbe, a téli felszerelés hiánya egyre égetőbb probléma volt, amin különösen a brit krími hadvezetés nem tudott úrrá lenni. Az 1854. november 14-i vihar ráadásul elsüllyesztett 21, ellátással a fedélzetén érkező brit hajót és szétzilálta a szövetségesek táborait is. Az egyre hidegebb idő elkezdte szedni áldozatait és ismét felütötte fejét a kolera. 

Crimean-war-1.jpgA háborúról már addig is részletesen tájékoztató brit sajtó figyelme hamarosan az elégtelen felszerelés miatt szenvedő katonákra és parancsnokaira fordult. Komoly támadások érték Lord Raglant, valamint a tapasztalatlan, jobbára arisztokrata eredetű tábornoki kart, ismét különös figyelmet kapott például számos tiszt inkompetenciája, illetve magatartása (Lord Cardigan például az inkermani csata idején végig a Balaklava mellett horgonyzó hajóján pihent, noha könnyűlovas dandárját is készenlétbe helyezték), valamint az elégtelen élelem, ruházat és orvosi ellátás miatt szenvedő katonák megpróbáltatásai. Bár a tábornagy a maga módján próbált segíteni az ellátási helyzeten, kérvényei sorra elvesztek a brit haditengerészet, valamint a hadsereg ellátását felügyelő legalább hét (!) hivatal bürokratikus útvesztőiben. Florence Nightingale ápolónő és filantróp 1854. novemberében látogatást tett a scutari hadikórházban és az ottani viszonyok okozta felháborodása a hadigondozás fontosságára és reformjára irányította a figyelmet. 1855 februárra a 30 ezer fős brit seregben alig 12 ezer harcképes brit katona maradt. A francia erőknél némileg jobb volt a helyzet, náluk ráadásul a haditengerészeti ellátást a szárazföldi parancsnokság alá rendelték, így kevesebb volt a bürokratikus teher. Az orosz katonai egészségügyi rendszer legendásan rossz volt, ezen csak súlyosbított az ellátás minőségének és hatékonyságának alacsony szintje (míg a szövetséges utánpótlás 3 hét alatt ért Nyugat-Európából a Krímbe, az orosz Moszkvából 3 hónap alatt érkezett meg). Noha a Krími-félsziget kizárólag nyugati oldalán jelenlévő szövetségesek nem zavarták Mensikov erőinek az orosz hátországgal való kapcsolatát, a rossz infrastruktúra és a nagy távolságok lecsökkentették az ellátás sebességét és az egyébként is kis fejadagokat. Nyikolaj Pirogov orosz orvos tábori egészségügyi ellátást fejlesztő erőfeszítései viszont legalább a harctéri sérülések veszteségeinek csökkentését el tudtak érni. A becslések szerint több tízezer brit, francia és orosz katona halt meg a hideg, alultápláltság és a betegségek következtében 1854-55 telén, négyszer-ötször annyian, mint ahányan harcban estek el.

A krími állapotok miatt 1855 februárjában megbukott Lord Aberdeen kormánya, a miniszterelnöki székbe kerülő, az orosz fenyegetést egyszer s mindenkorra letörni akaró Lord Palmerston és a védelmi miniszterré kinevezett Lord Panmure a közvélemény nyomására komoly személyi átalakításokat tett a krími brit hadvezetésben, Lord Raglan megkérdezése nélkül. 

Időközben tovább bővült a szövetségesek tábora. 1855 januárjában a Szárd-Piemonti Királyság is hadat üzent Oroszországnak, Camillo Cavour miniszterelnök pedig La Mármora tábornok vezetésével 18 ezer katonát indított útnak a Krím felé. 1855. február 11-én Omár pasa balkáni főparancsnok 26 ezer főnyi török és egyiptomi haderővel partra szállt Eupatoriában, hogy a török sereg krími jelenlétét erősítse. A Balkánon már bizonyított, büszke török főparancsnok érkezésével immáron három nemzeti főparancsnokság működött a szövetséges haderőn belül és Lord Raglan minden diplomáciai érzékére szükség volt, hogy a francia, a brit és a török főparancsnokság között továbbra is meglegyen az összhang. Omár erőit a török hadvezér bosszúságára egyelőre Eupatoria kikötőjének védelmével bízták meg, amire ugyanakkor hamarosan nagyon is nagy szükség volt.

A szárd-piemonti hadüzenet és különösen Omár eupatoriai partraszállása aggodalmat keltett az orosz felső hadvezetésben, mivel I. Miklós cár attól tartott, hogy az a szövetségesek az orosz erők ellátásának fő csatornájául szolgáló, a Krímet északon a szárazföldhöz kötő keskeny Perekop-félsziget elfoglalására szolgáló hadjáratának része lehet. Miklós ezért Hruljov altábornagy irányításával egy 30 ezer fős sereget küldött az egyébként szövetséges ellátóbázisként is szolgáló Eupatoria elfoglalására, hogy két fontos célt is elérjen: megakadályozza a Perekop elleni esetleges török támadást, illetve csapást mérjen a szövetségesek ellátására. Az orosz támadást meglepetésszerűnek szánták, noha a szövetséges felderítők révén a várost védő török-francia erők már előre értesültek róla.

evpamaps.jpg

A február 17-én bekövetkező Eupatoria elleni orosz támadás az addigra beásott francia-török-egyiptomi gyalogság és tüzérség, valamint a közelben horgonyzó brit, francia és török hadihajók összesen 300 ágyújának tüzével szembesült. Hruljov lovassági és gyalogos rohamait a szívósan védekező szövetségesek többször is visszaverték, a 2500 fős veszteséget szenvedő orosz erő végül visszavonulásra kényszerült. Az eupatoriai ütközet az utolsó komoly csapás volt az oroszok terveire, hogy Szevasztopol ostromára valamilyen módon kívülről hatást gyakoroljanak, mindazonáltal aláhúzta annak lehetőségét, hogy a szövetséges erők szándék esetén igenis gátolhatják az egyébként meglehetősen óvatosan csordogáló orosz utánpótlást. Eupatoria komoly presztízsgyőzelmet jelentett a török-egyiptomi erőknek, melyek harcértékét a brit-francia parancsnokság korábban lenézte. 

II Sándor.jpg1855. március 2-án I. Miklós, Isten kegyelméből minden oroszok cárja visszaadta lelkét a teremtőjének. Bár halálának közvetlen oka megfázás és tüdőgyulladás volt, a krími háború miatti csalódottság és az eupatoriai vereség által kiváltott depresszió valószínűleg komoly szerepet játszott benne. A cár egy februári csapatszemlén fázott meg és állapotának romlása ellenére elutasított mindennemű orvosi ellátást. Miklóst régóta gyötörték a diplomáciai porondról, majd a harctérről érkező rossz hírek, különösen az általa 1849-ben a magyar szabadságharc leverésében kisegített Ferenc József osztrák császár "árulása" miatt volt csalódott. A cárt megdöbbentette az almai vereség és Szevasztopol ostroma, ezért arra ösztönözte Mensikovot, hogy minél előbb mérjen vereséget a szövetségesekre. Inkerman és Eupatoria végül megmutatta, hogy a cár saját földjén sem tudja megvédeni egyik legfontosabb haditengerészeti bázisát. Európa csendőre, a forradalmak és felkelések kérlelhetetlen ellensége, a kontinens legnagyobb szárazföldi hadseregének főparancsnoka diplomáciailag elszigetelve, presztízsértékű vereségektől megtörve távozott a másvilágra. Legidősebb fia és utóda (balra), II. Sándor cár (1855-81) ugyanakkor folytatni kívánta a háborút. Az Eupatoria után még Miklós által menesztett Mensikov helyére kinevezett Mihail Gorcsakov herceg, besszarábiai főparancsnok továbbra is Szevasztopol bevételének megakadályozását és a szövetséges erők legyőzését kapta feladatul.

Gorchakov.jpgA tavasz közeledtével, a Balaklava és az ostromlók tábora közötti vasútvonal megépítésével a szövetségesek ellátási gondjai halványulóban voltak. A kommunikáció is feljavult, a franciák által Bukarestből Várnáig kiépített távíróhálózatot a britek Balaklaváig építették ki, így a Krím és London, illetve Párizs közötti kommunikáció sebessége 1 napon belülire rövidült. A beérkező erősítésekkel 1855 március végére 90 ezer francia, 40 ezer brit, 35 ezer török és 18 ezer szárd-piemonti katona, valamint 500 ágyú állt a szövetségesek rendelkezésére Krímben. A Szevasztopolért vívott harcok egész télen tartottak, a Mamelon-sánc többször is gazdát cserélt, míg végül az oroszok 1855 márciusában stabilizálták ellenőrzésüket felette. Éppen ezért 1855. április 9-én Szevasztopol újabb tüzérségi támadást kapott, a pusztítást azonban nem követte roham (érdekesség ugyanakkor, hogy a szövetséges főparancsnokok fényképet - balra - kértek Gorcsakovtól, hogy a harcoló felek mindegyik főparancsnokáról legyen fotográfia egymás számára, amibe az orosz főparancsnok bele is egyezett). A háborúellenes hazai közhangulat megfordítására a francia császár, III. Napóleon egy igen ambiciózus tervvel jelentkezett, melynek lényege az lett volna, hogy 40 év után először ismét egy Napóleon vezethet francia sereget orosz földön, az ötlet végül némi brit diplomáciai rábeszélésre elhalt. A britek mindeközben szerettek volna csapást mérni az orosz flotta más fekete-tengeri bázisaira is, ezért 8000 katonát kértek Canrobert francia főparancsnoktól Kercs és Taganrog megtámadására. A francia főparancsnok előszöt beleegyezett, majd döntését a Párizsból érkezett utasítás hatására visszavonta. Mivel a határozatlan Canrobert már régóta a szövetségesei kérései és kormánya utasításai között őrlődött, 1855 májusában benyújtotta lemondását. Utódja Pélissier hadosztálytábornok lett, míg Canrobert Pélissier hadtestét vette át. Pélissier a hadműveletek sikere érdekében hajlamos volt a párizsi politikai utasításokat figyelmen kívül hagyni, így a Sir George Brown altábornagy vezetése alatt induló kercsi expedícóra is áldását adta.

A Kercsbe, majd Taganrog ellen induló brit-francia-török támadás felemás eredményt hozott. A 16 ezer katonával, 17 gőzössel és 20 ágyúnaszáddal támadó szövetségesek könnyedén bevették az Azovi-tenger bejáratát védő, a Krím félsziget keleti csücskén lévő Kercset, majd az orosz flotta első fekete-tengeri bázisa, Taganrog bevételére indultak. A város parancsnoka, Jegor Tolsztoj altábornagy, valamint Ivan Krasznov atamán, a doni kozákok parancsnoka elutasították a szövetségesek megadási felszólítását. A brit-francia hadihajók ezután 1855. június 3-án szétbombázták a várost, különösen a raktárépületeket és a hajógyárat, megsemmisítve a krími orosz haderőnek szánt teljes élelmiszerkészletet. A partraszállás azonban kudarccal végződött, a brit-francia-török erőket visszaverte a várost védő 700 fős helyőrségből, 200 főnyi önkéntesből és két doni kozákezredből álló cári haderő. A szövetségesek egy hónappal később ismét megpróbálkoztak az addigra 14 kozákezreddel megerősített Taganrog bevételével, de kísérletük eredménytelen volt. Az utolsó, augusztusi támadás során pedig a kozákok halászhajókon elfoglalták az egyik brit ágyúnaszádot és elsüllyesztették azt. A brit-francia-török erők ugyanakkor egészen októberig az Azovi-tengeren maradtak.

Mindeközben 1855. június 6-án Szevasztopolt 671 ágyúból leadott tüzérségi támadás érte, a britek és a franciák bevették a város déli határában lévő bányákat, illetve a Mamelon-sáncokat, majd az orosz ellentámadásokkal szemben meg is védték azokat. Az akcióban közel 7000 szövetséges katona halt vagy sebesült meg. A britek és a franciák június 17-én ismét támadásra indultak, a cél a város déli védműveinek kulcsa, a Malakov-kurgán elfoglalása volt. Pélissier azonban az utolsó pillanatban elutasította a tüzérségi támogatást, a rohamozó francia és a Nagy-bástya elleni rohammal őket fedező brit erőket az oroszok visszaverték, mindkét oldalon 5-5000 fős veszteség volt a mérleg. A már betegeskedő Lord Raglan nem sokkal élte túl az akciót, 1855. június 28-án meghalt. A hat hadosztályra bővült brit haderő élére vezérkari főnöke, Sir James Simpson tábornok került. Ugyanazon a napon kapott fejlövést Nahimov altengernagy, az orosz Fekete-tengeri flotta és Szevasztopol védelmének parancsnoka is, aki két nappal később halt bele sérülésébe. 

II. Sándor cár mindeközben apjához hasonlóan egyre jobban presszionálta krími parancsnokát Szevasztopol ostromának feloldására és a napi átlag 250 sebesültet vagy halottat követelő vérontás befejezésére. Sándor szeretett volna vereséget mérni az ostromlókra, mielőtt a franciák újabb csapaterősítései megérkeznek az erőd alá. Bár mind Paszkevics, mind Totleben elhibázottnak tartotta az ötletet, Gorcsakov kelletlenül fejet hajtott a cári akarat előtt. Vezérkarával támadási tervet dolgozott ki a Csornaja-folyó nyugati oldalán lévő, Fegyukin-dombon lévő, 28 ezer főnyi francia, piemonti és török erők ellen. A jobbára újoncokból és milicistákból álló 58 ezer főnyi orosz hadsereg Liprandi és Read altábornagyok irányításával kellett, hogy pontonhidakon átkeljen a folyón és a reggeli köd leple alatt augusztus 16-án meglepje az előző nap, a császár ünnepére rendezett dínomdánom utóhatásaitól szenvedő francia erőket.

Chernaya.JPGA szövetségesek azonban már korábban tudomást szereztek arról, hogy az oroszok pontonhidakat ácsolnak, mi több, Gorcsakov is értesült a szövetségesek tájékozottságáról, ennek ellenére nem vetette el a támadás tervét. Az oroszok 1855. augusztus 16-án reggel átkeltek a folyón, azonban a felvonulás tempójával elégedetlen és azt gyorsítani akaró Gorcsakov félreérthető (és félreértett) parancsa ("Kezdjük el") miatt tüzérségi és lovassági támogatás nélkül támadásra vezényelt orosz jobbszárnyat a franciák tüzérségi tűzzel árasztották el és visszaverték, Read altábornagy pedig elesett a harcban. A Liprandi vezette orosz balszárny sem volt sikeresebb, ők is támadásra indultak a piemontiak által védett magaslatok ellen és Read jobbszárnyának sorsára jutottak. Az almai ütközethez hasonlóan az orosz sereg már azelőtt vereséget szenvedett, hogy egyáltalán a 10 ezer fős tartalék bevetésre került volna. A szövetségesek mérlege kevesebb mint 2000, az oroszok vesztesége több mint 8000 halott és sebesült. Mind Paszkevics, mind Totleben, sőt a jelen lévő Lev Tolsztoj is lesújtó véleménnyel volt az akcióról, mely azzal sem számolt, hogy a magaslatok bevétele után mit kezdenek az ostromló erők részéről várhatóan létszámfölényben lévő ellentámadással.

malakov.jpgCsornaja felesleges hadműveletei és veszteségei után a cári erők gyakorlatilag végleg feladták a reményt, hogy kívülről mérjenek vereséget az ostromlókra. 1855. szeptember 5-én 700 szövetséges ágyú kezdte el az erőd három napig tartó bombázását, a Szevasztopolra hulló 150 ezer lövedék naponta közel 3000 orosz védőt tett harcképtelenné. A franciák időközben kifigyelték, hogy a Malakovot védő előretolt orosz lövészárkok minden nap a pontban délben tartott őrségváltáskor kiürülnek. Mivel a váltás túl nagy tumultust okozna a szűk árkokban, előbb a leváltandó erők hagyják el az árkot, utána az őket váltók érkeznek meg. Szeptember 8-án délben 60 ezer francia és brit katona indult rohamra a Szevasztopolt védő déli sáncok ellen. A britek Nagy-bástya elleni támadását visszaverték a védők, a MacMahon hadosztálytábornok vezette francia erők viszont bevették Malakov a város védelme szempontjából kulcsfontosságú, az őrségváltás közben épp kiürülőben lévő lövészárkait, majd az oroszok meglepetésére a zuávok rögtön megrohamozták a kurgán tetején lévő erődítést is. A négy órán át tartó véres kézitusában a franciák nemcsak bevették a Malakov-magaslatot, de az orosz ellentámadást is visszaverték. Amikor Eugéne Libaut zuáv kitűzte a francia trikolórt a magaslatra, a háború szimbolikusan gyakorlatilag véget ért. A cár erői közel egy évnyi ostrom után szívós védekezésük ellenére (az északi erődítések kivételével) elvesztették a Fekete-tengeri flotta legfontosabb bázisának otthont adó város kulcsfontosságú részét. Az egy évig tartó kimerítő harcok mérlege összesen 122 ezer (20 ezer brit, 100 ezer francia, 2000 piemonti) szövetséges és 110 ezer orosz halott, igaz, mindkét oldalon a veszteségek 75-80%-át betegség okozta. 

1855. szeptember 9-én a Malakov-kurgán elvesztésével Gorcsakov belátta, hogy a város - lakott területekkel és kikötővel övezett - Szevasztopoli-öböltől délre levő oldala tarthatatlan. Az orosz erőket ezért pontonhídon a város kizárólag kaszárnyákból álló, erődített (és a szövetségesek által emiatt elkerült) északi oldalára vonta vissza. A brit-francia hadvezetés túl kockázatosnak tartotta az öböl északi oldalának ostromát, így tüzérségi párbajon kívül nem történt komolyabb összetűzés, noha mind Párizsból, mind Londonból komoly politikai nyomás nehezedett a Malakov kurgán bevétele után marsallá és herceggé emelt Pélissier-re és Simpson tábornok, brit főparancsnokra. Utóbbi az otthoni támadásokat és kritikákat megelégelve be is nyújtotta a lemondását, helyére Codrington tábornok került.

A szövetséges hadvezetés végül a nyomás hatására pótcselekvésként 1855. október 17-én brit és francia ágyúnaszádokat küldött a Dnyeszter torkolatánál lévő Kinburn erődje ellen. Noha az acéltestű ágyúnaszádok több találatot is kaptak, szétbombázták az orosz erődítményt. Kinburn jelentősége csekély, ugyanakkor ismét megmutatta az acéltestű hajók hadászati jelentőségét. A Krími fronton Kinburn után több hadműveletre nem került sor. Miután a franciák megkapták revánsértékű szevasztopoli szárazföldi győzelmüket, a sok megpróbáltatást és több mint 100 ezer katona elvesztését jelentő háború végén III. Napóleon az osztrák békekezdeményezés mellé állt, hogy nyereségét stabilizálja. Miután a francia haderő nélkül a britek nem tudták volna sikerrel folytatni az Oroszország gyengítéséért vívott háborút, London is kényszerűen tárgyalóasztalhoz ült.

A harmadik, befejező részben az érdemtelenül jobbára ignorált balti-tengeri és távol-keleti hadszínteret, valamint a béketárgyalásokat és a háború utóhatásait tekintjük át.

11 komment


| More

Címkék: ausztria oroszország törökország évforduló franciák olaszok britek

A bejegyzés trackback címe:

https://katpol.blog.hu/api/trackback/id/tr1005361592

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

NagyTeve · http://www.uniforminsignia.org 2013.07.27. 14:21:35

"Miután az oroszok 1853. július 2-án a Mihail Gorcsakov herceg, tüzérségi tábornok parancsnoksága alatt álló 3., 4. és 5. hadosztály 80 ezer katonájával megszállták Moldvát és Havasalföldet, a szultán követelte a fennhatósága alá tartozó területek kiürítését, sikertelenül. Miután a cár nem vonta ki 120 ezer főt számláló csapatait, " ... most 80 vagy 120?

Turtuka = Turtucaia
Szisztov = Sisztov
Vidin = Viddin
Ruscsuki = Ruszcsuk
Nikopol = Nikápoly
Macina = Macin (Măcin v. Macsin)
Tulci = Tulcea
Isakc - Isaccea

"mivel az erőd alatt a még mindig jobbára sértetlen az Anatóliai hadsereg állomásozott."

"az oroszok Szilisztánál elakadtak,"

Mire Gomrcsakov vagy von Möller beavatkozhatott volna,"

Lehetne egy picit korrekturázni?

Rammjaeger83 · http://katpol.blog.hu 2013.07.27. 14:24:43

@NagyTeve: KorrektÚrázni, kedves uram, korrektÚrázni!

CSM 2013.07.27. 15:04:59

@NagyTeve: A források ellentmondásosak, általában 80 000 bevonuló orosz katonáról írnak júliusban, ősz végére, az ultimátum idejére, illetve a hadműveletek kezdetére ez valószínűsíthetően 120 000 főre nőtt.

Az átírásoknál az orosz források elnevezéseit használtam (bár Vidin mindenhol 1 d).

Az elgépelésért elnézést kérek...

NagyTeve · http://www.uniforminsignia.org 2013.07.27. 15:52:57

Read altábornagyok irányításával kellett, hogy pirontonhidakon átkeljen a folyón ... piromán hídak? :P

NagyTeve · http://www.uniforminsignia.org 2013.07.27. 15:53:48

@Rammjaeger83: búszon zötyögve szép tőlem, hogy legalább az ékezetek egy részét eltaláltam :P

Hiryu 2,0 · http://theidf.blog.hu/ 2013.07.27. 21:52:11

Köszönöm a cikket, nagyon jó volt.
(ma megnéztem újságosnál a "katonai lapokat", messze alulmúlják pld ennek az írásotoknak a színvonalát.

maxval, a gondolkodni igyekvő birca · http://maxval.co.nr 2013.07.28. 10:49:56

@NagyTeve:

Svistov.

S ha már Rusze, akkor a középkori magyar neve: Oroszcsík. Vidin magyar neve meg Bodony.

Mackósajt 2013.07.28. 20:09:43

Nyilván nem lennék én se egy nagy hadvezér, de nem értem miért egyesével küldözgette Mensikov a hadosztályokat bele a pofonokba, ahelyett hogy mindent rájuk küldött volna amije volt még mielőtt azok jelentős létszámerősítést kaphattak volna. Ha nem a főseregre, akkor Eupatoriára.
Persze én könnyen beszélek.

CSM 2013.07.29. 12:01:01

@Mackósajt: Igazából Mensikov 1854 őszén jobbára mindent felhasznált, amije volt. Az első hiba amit elkövetett, az volt, hogy a bizonyítékok ellenére kétkedett és nem készült fel a szeptemberi szövetséges partraszállásra.
De még így is Almánál nem kellett volna mást tennie, mint a magaslatokat elfoglalva, védekezésre felkészülve várni a szövetségeseket. Második hibája volt, hogy viszont tüntetően nem készült fel arra, hogy a franciák megmásszák a part menti meredek sziklafalat, utána meg a baj kifejlődése után nem vetette be a tartalékot, hanem a seregét össze-vissza átcsoportosítgatva zavart keltett az orosz erőkben és hagyta a csatát lefolyni és az orosz sereget visszavonulni anélkül, hogy bevetette volna őket.
A szövetségesek tétovázását, bénázásait pedig egyszer sem használta ki, igaz ebben benne volt a tisztek közötti rossz kommunikáció is. Az utolsó vonat tulajdonképpen Inkermannál ment el.