"Only the dead have
seen the end of war."

(Anyázni meg itt lehet:
katpolblog@gmail.com)

Utolsó kommentek

Cikkek

  • Amikor minden hiábavaló„Gyanútlanul és akaratlanul, csalimadárként magamra húztam kettőt a konvoj négy kísérőhajója közül...Megint olyan makacsul üldöztek, hogy a legkevésbé én magam hittem volna, hogy le tudjuk őket...
  • Festung BudapestHosszú kihagyás után ismét egy irodalmi újdonságot ajánlunk az olvasóközönség figyelmébe. A mai napon kerül ki a nyomdából a bolgár hadtörténész, Kamen Nevenkin A Budapest Erőd. A magyar főváros...
  • KatPol Kávéház XLVI. - Grafit a tetőnKedves hallgatók! A korábban tett ígéretünknek és a meghirdetett szavazás eredményének megfelelően a Csernobil az a sorozat, mellyel az aktuális adásban foglalkozunk. Az adás letölthető innen, a...
  • A megaláztatás évszázada XII.Üdvözlöm minden kedves olvasónk! Enz vagyok a KatPol Blog csapatából, és az ígéretemnek megfelelően máris újabb résszel folytatódik a modern kínai történelemmel foglalkozó sorozatunk. Az eddigiekhez...
  • KatPol Kávéház XLV. - Lánctalpas találkozóKedves hallgatók! Hagyományainkhoz híven podcastunk 45. adásában ismét élménybeszámolóval jelentkezünk, ezúttal a Militracks idei rendezvényéről ill. az overlooni hadimúzeumról: Listen to "KatPol...

Facebook

Címkék

1.vh (5) 2.vh (84) afganisztán (52) ajanlo (50) albánia (6) algéria (6) államkudarc (16) al jazeera (6) al kaida (23) argentína (3) atom (38) ausztria (11) azerbajdzsán (5) bahrein (2) baltikum (2) belarusz (3) belgium (1) bizánc (3) bolívia (1) brazília (3) britek (53) bulgária (5) chile (1) ciprus (1) coin (63) csád (6) csehország (11) dél afrika (4) demográfia (6) díszszemle (9) ecuador (2) egyenruhák (23) egyiptom (9) el salvador (3) ensz (19) eritrea (2) észak korea (1) etiópia (8) eu (11) évforduló (29) fakabát (3) fegyverseft (39) felkelés (24) filmklub (6) franciák (34) fülöp szigetek (1) fürtös bomba (2) gáz (9) gáza (10) gazprom (5) gcc (2) gerillaháborúk (29) görögök (6) grúzia (15) hadiipar (30) haditengerészet (25) hadsereg a politikában (36) haiti (1) hamasz (6) hearts and minds (7) hezbollah (12) hidegháború (35) hollandia (2) honduras (4) horvátok (1) humor (24) india (16) indonézia (16) irak (67) irán (72) izland (1) izrael (107) japánok (22) jemen (11) jordánia (7) kalózok (9) kambodzsa (5) kanada (1) karthágó (1) kazahsztán (5) kémek (6) kenya (3) képrejtvény (3) keresztesek (5) kézifegyverek (9) kína (78) kirgizisztán (3) knn (275) kolumbia (10) kongó (14) korea (18) koszovó (11) kuba (6) kurdok (8) légierő (51) lengyelek (9) libanon (45) libéria (6) líbia (14) macedónia (3) magyarország (38) magyarsajtó (30) malajzia (2) mali (7) málta (1) mauritánia (4) mexikó (4) migráns (6) moldova (3) mozambik (1) nabucco (7) namíbia (1) nato (18) ndk (4) németek (49) nicaragua (5) niger (5) nigéria (2) norvégia (2) olaszok (10) omán (1) örményország (5) oroszország (94) összeesküvés (5) pakisztán (31) palesztina (21) panama (3) peru (3) podcast (55) powerpoint (2) propaganda (64) puccs (11) rádió (44) rakéta (15) rakétavédelem (15) recenzió (13) repülőnap (3) róma (1) románia (4) spanyol polgárháború (1) sri lanka (13) SS (4) svédek (2) szaúdiak (12) szerbia (4) szíria (31) szlovákia (2) szolgálati közlemény (94) szomália (23) szovjetunió (67) szudán (16) tadzsikisztán (4) tank (42) terror (66) thaiföld (9) törökország (28) trónok harca (4) tunézia (1) türkmenisztán (8) uae (5) uav (6) uganda (5) új zéland (1) ukrajna (15) ulster (2) usa (156) üzbegisztán (2) választás (14) válság (4) varsói szerződés (11) vendégposzt (23) venezuela (4) video (34) vietnam (23) vitaposzt (7) wehrmacht (23) westeros (4) zamárdi (1) zimbabwe (4) zsámbék (1) zsoldosok (14)

Libanon 1982 - II. rész

2012.10.03. 07:00 SchA

"Hangmen also dies, morning red,
Morning red, shines us to soon be dead
Retaliating from beyond"


A cikk második része az 1982-es izraeli invázió utóhatásaival foglalkozik, azokkal az eseményekkel és folyamatokkal, melyek miatt Izrael eredeti terveit feladva végül egy déli megszállási zóna kialakítására redukálja céljait Libanonban. A polgárháború 1983-1985 közötti párhuzamos eseményeiről nem, vagy csupán érintőlegesen lesz szó - mint azt korábban írtam, a téma önmagában is megérne pár posztot. Az előző rész 1982. szeptember 14-én maradt abba, amikor egy hatalmas robbanás rázta meg Bejrútot...

Blutrache

Ahogy eloszlik a füst és a por a pártközpont romjai fölött, megkezdődik a keresés a törmelék alatt rekedt esetleges túlélők után. Mivel Bashir Gemayelt nem találják, ezért eleinte elterjed, hogy túlélte a robbantást, de órákkal később a jellegzetes hatszögű gyűrűjéről azonosítják a felismerhetetlenségig összeroncsolt holttestét.

Két nappal később elfogták a merénylőt, Habib al-Shartounit, a Szíriai Szocialista Nemzeti Párt (SSNP) tagját, aki a párt gyűlésterme fölötti szinten helyezte el a végzetes bombát, majd egy közeli sarokról, távirányítással hozta azt működésbe. A merénylet kitervelőinek nagy szerencséje volt, hogy be tudták szervezni, mivel ő, nővére és nagyszülei ugyanannak az épületnek a felső szintjein laktak, mint ahol Bashir életének utolsó beszédét tartotta. A detonátor a korhoz képest elég modern, japán gyártmány volt, és Shartouni - aki furcsa mód maga is maronita volt - lényegében nem is csinált titkot abból, hogy kik voltak a felbujtók, mondván a bombával együtt a szír titkosszolgálatokkal jó viszonyt ápoló elvtársától, Nabil al-Alamtól kapta. (Shartouni később 1990-ben a szírek kihozták a börtönből, és azóta is valószínűleg Szíriában bujkál. Az al-Akhbar állítása szerint idén még interjút is adott nekik.) Korábban egyértelműen megmondták Bashirnak: "Lehet izraeli segítséggel sikeres hadúr Libanonban, de sikeres politikust csak Szíria csinálhat belőle"

1982. szeptember 16-án az IDF Nyugat-Bejrút ellen vonul, és miután csak gyenge - ámde elhúzódó - ellenállásba ütközik a palesztinokkal szövetséges kisebb frakcióktól (Libanoni Nemzeti Ellenállási Front - kommunisták, baloldali arab mozgalmak, SSNP, etc. szövetsége), beveszi a városrészt, ezzel a fennállása óta először Izrael teljes egészében elfoglal egy arab fővárost. 16-án azonban más is történt. A Bejrút déli részén, egymás szoros közelségében fekvő két palesztin menekülttáborból, Sabrából és Shatilából a PFSZ milicistái már távoztak, de az IDF azt gyanította, hogy rejtőzhetnek még ott fegyveresek illetve keresett "politikai elemek". A személyesen a helyszínen tartózkodó izraeli védelmi miniszter, Ariel Sharon a piszkos munkát a Lebanese Forces (LF - lásd előző rész) bosszúszomjas embereire bízta: kutassák át a táborokat, küzdjék le az esetleges ellenállást, és emeljék ki a PFSZ-szel kapcsolatba hozható személyeket. Ehhez logisztikai segítséget, teherautókat, buldózereket kaptak, és világítólövedékekkel biztosították, hogy éjjel is folyhasson a művelet.

16-án este 6-kor a táborokra 4 LF egység tör rá különböző irányból, esélyt sem hagyva a lakóknak a menekülésre. A támadást Elie Hobeika, az LF hírszerzési és biztonsági főnöke vezette, a betörő maronita fegyveresek 36 órán keresztül válogatás nélkül erőszakolnak, pusztítanak és gyilkolnak. Az LF milicistái senkit, még a csecsemőket sem kíméltek, és az sem érdekelte őket, hogy az 1949-ben alapított menekülttáborok elszegényedett libanoni állampolgároknak és néhány szírnek is otthont adtak. Nem ez volt ez első hasonló mészárlás a polgárháború alatt (lásd például Damour, Karantina, Tel al-Zaatar), de ez volt az egyik legvéresebb és ezt követte nyomon legrészletesebben a sajtó. Hobeika annak idején Damourban vesztette el menyasszonyát és több családtagját, ezért kemény személyes motivációi voltak a mészárlásra. A halálos áldozatok száma 700 és 3500 közé esik a becslések szerint, de néhány alapos érv amellett szól, hogy a magasabb szám közelít a valósághoz:

  • 1982 szeptemberében az aktuális politikai vezetést a falangisták adták, hiszen Bashir Gemayelt augusztusban elnökké választották. Nem kell sok fantázia, hogy az ember átgondolja, kiktől erednek a "hivatalos" számok, (melyekre később az incidenst kivizsgáló izraeli Kahan-bizottság is hivatkozott), és vajon melyik irányba kozmetikázták őket.
  • a halálos áldozatok hivatalos száma lényegében a szeptember 18-át követően összeszámolt, temetetlen holttestekből fakad. Viszont figyelembe kell venni, hogy a falangisták előszeretettel dózerolták le a házakat, miután mindenkit kiirtottak bennük, illetve menet közben ők is ástak tömegsírokat és temettek el benne embereket - ezek a holttestek pedig nem jelennek meg a hivatalos adatokban.
  • az elfogott palesztinokat teherautókkal egy közeli stadionba vitték az izraeliekhez, hogy vegyék őrizetbe, akiket akarnak, a többieket pedig később elengedték. Azonban vannak beszámolók foglyokkal megrakott teherautókról, melyekkel egészen más irányba indultak el, és persze ezeket a foglyokat többé senki sem látta.

Menachem Begin izraeli miniszterelnök rettentő érzékenységről és tapintatosságról tanúbizonyságot téve az eset után megjegyezte: "Gójok ölnek gójokat, és mégis a zsidókat vádolják". Pechjére ezt nem mindenki gondolta így. Izraelben százezres háborúellenes tiltakozások kezdődnek, Izrael megítélése a világban mélyrepülést vesz, Ariel Sharon pedig később lemondani kényszerül miniszteri posztjáról. Sabra és Shatila nevének hírhedtté válásában óriási szerepe volt, hogy sem az IDF, sem az LF nem médiatudatosan vívta a háborút. Hiába voltak az előretörő IDF sarkában a fél világ sajtómunkásai, ők hagyták, hogy a falangisták a libanoni polgárháború business as usual módján intézzék el táborokat (és lakóikat), majd a kivonuló fegyveresek szó szerint helyet cseréljenek a  tévéstábokkal, újságírókkal, akik kedvükre filmezhették, fotózhatták a "jól végzett munkát".

Amúgy nemzetközi jogi szempontból: ha elfoglalt területen, szövetséges helyi milíciák, koordinált támadásban kiirtanak egy tekintélyes adag civilt úgy, hogy a megszálló hadsereg ezt nyugodtan nézi, sőt még segíti is őket (egyes túlélők arról számoltak be, hogy miután el tudtak menekülni a táborokból, az izraeli checkpointoknál visszafordították őket), nos igen, ezt úgy szokás felhánytorgatni civilizált népek között.

A mészárlást követő botrány miatt a Multinational Force (MNF) visszatér Libanonba, és ezúttal huzamosabb ideig marad, azonban idővel átesik a ló túloldalára és beavatkozik a polgárháború eseményeibe. Az MNF gerincét adó amerikai jelenlétnek nem volt megfogható politikai/katonai célja, egyszerűen csak az eseményekre reagáltak. Reagan döntésében az MNF visszaküldésére szerepet játszott a hidegháborús narratíva is, vagyis a Libanonban állomásozó szírek, mint szovjet hatás kiegyenlítése, és persze a segítség Izraelnek. 1958-ban egyébként már volt példa amerikai tengerészgyalogosok átdobására Libanonba, a helyi politikai instabilitás megfékezéséhez, ami kifejezett sikertörténetet lett  - összesen egy amerikai vesztette életét, és sikerült megerősíteni a hatalomban a nyugatbarát politikai erőket.

1982. szeptember 23-án az Egyesült Államok nyomására a meggyilkolt elnök bátyját, Amine Gemayelt választják új elnökké, akiből hiányzik Bashir karizmatikussága. Izrael ugyan keresztül tudta rajta verni az akaratát, de ez Szíriának vagy az USA-nak sem esett nehezére, és nem volt képes összefogni az országot. A polgárháború hamarosan teljes erővel folytatódik.

Fellobban a síita láng

Izrael az új helyzetben nem tudta eldönteni, mihez kezdjen. Bashir Gemayel nincs többé, a bátyja már kevésbé szimpatizál Izraellel és barátibb hangot üt meg Izrael ellenségeivel, valamint a megszállt területeken máris olyan incidensek történnek, melyek igen kellemetlenek Tel-Avivnak. Az izraeliek végzetes hibát követtek el, amikor úgy vélték, bőven lesz idejük valami okosat kigondolni, hiszen épphogy csak megnyerték a háborút. 1982 novemberében fordult a kocka.

jumblatt.jpg1982 októberében a megrendült falangisták harcokba keverednek a drúz Progresszív Szocialista Párttal (PSP) és baloldali szövetségeseikkel a Bejrúttól délkeletre eső Chouf régióban, és a harcokban sokak meglepetésére a drúzok kerekednek felül. A "Hegyi háború" Bejrútban is érezteti hatását. Az izraeli vezetés nem akar belekeveredni ebbe a konfliktusba (is) a falangisták oldalán, továbbra is hatalmas médianyomás alatt van a Sabrában és Shatilában történtekért, na és persze napi szinten szed be veszteségeket orvlövészektől és merénylőktől. AZ IDF vezetése úgy dönt, nincs értelme tovább Bejrútban maradni, és az izraeli katonák novemberre elhagyják a libanoni fővárost.

/Walid Jumblatt, a drúzok akkori és jelenlegi vezetője. A szociológia-professzor külső egy véreskezű hadurat takar./

1982. november 10-én meghal Leonyid Brezsnyev és két nappal később Andropov lesz az új szovjet pártfőtitkár. Brezsnyevet utolsó éveiben nem érdekelte különösebben a libanoni polgárháború és közönyösen vette tudomásul,  hogy az USA közel-keleti szövetségese elgyepál mindenkit, a progresszív erőket is beleértve. Andropov ezzel szemben nem csak semleges szemlélője a konfliktusnak, hanem elkötelezett támogatója Szíriának  - nem titkoltan azt remélte, hogy sikerül az USA-t lekötni egy konfliktusban úgy, ahogy ekkor a SzU már beleragadt Afganisztánban. Az anekdota szerint, miután a Varsói Szerződés rendkívüli ülésén a béketábor egyhangú támogatásáról biztosította Szíriát, Erich Honecker NDK pártfőtitkár személyesen repült Damaszkuszba, hogy megtárgyalja, mire van szüksége Aszadnak. Mikor Hafez el-Aszad azt mondta, hogy 200 modern vadászrepülőt szeretne, Honecker szemrebbenés nélkül visszakérdezett: "Pilótákkal együtt vagy pilóták nélkül? A bekaa-völgyi pulykalövészet során megalázott, tönkrevert szír légierő és légelhárítás 1982 végétől lassan, de biztosan újjáéled hamvaiból, köszönhetően Moszkva baráti segítségnyújtásának, hiszen nem lehetett hagyni, hogy az imperialisták túlnyerjék magukat. Eközben Izrael aktívan tárgyal Amine Gemayel elnökkel egy megállapodásról, ami rendezné a jövőt.

A harmadik komoly esemény 1982. november 11-én következik be. Egy 15(17?) éves síita fiú, Ahmad Qasir belehajt egy robbanóanyaggal megrakott teherautóval az IDF türoszi főparancsnokságának épületébe és felrobbantja magát. A 8 szintes épület megsemmisül, a források 74-103 izraeli és 40-50 libanoni+palesztin halálos áldozatot említenek, az utóbbiak közül sokan ironikus módon a főparancsnokság celláiban raboskodtak. Az izraeli parancsnokok elképedtek, 35 éve harcoltak palesztinokkal és a környező arab országokkal, de soha egyikük sem tapasztalt ehhez hasonlót. Az IDF több embert veszített aznap, mint a hadművelet június 6-i megindulása óta bármelyik napon, a veszteség olyan katasztrofálisnak tűnt az izraeli vezetés szemében, hogy eleinte még a támadás tényét is tagadták, mondván az épületben hanyagul tárolt gázpalackok robbantak fel (másik verzió szerint a hanyagul szerelt vezetékek okozta gázszivárgás volt végzetes). A merénylet sötét jövőt vetített előre, azonban nem szabad elfelejteni, hogy nem ez volt az első ilyen támadás. 1981 december 15-én szintén egy bombával felszerelt teherautó tört át az őrségen és belerohant Irak bejrúti nagykövetségébe, gyakorlatilag teljesen lerombolva az épületet, 20 halálos áldozatot követelve. Az indíték kézenfekvő: ekkor már javában dúl az iraki-iráni háború, és Szíria már elkötelezte magát Irán mellett, így iráni ügynökök szabadon beléphettek Libanon területére a szír határ irányából. Mégis a '81-es akció a felejtés homályába merült, talán mert a civilizált népek úgy gondolták, hogy ez is csak egy epizód a sok ezerből, ahol a vadak gyilkolják egymást. Ha átgondolták volna, mi a jelentősége annak, ami december 15-én történt, több nemzet is komoly veszteségeket spórolhatott volna meg.

No de vissza Türoszhoz. A felelősséget egy addig ismeretlen, de hamarosan hírhedtté váló szervezet, az Iszlám Dzsihád vállalta magára. A merénylő nevét és korát viszont csak onnan lehet tudni - és semmi bizonyíték nincs rá, hogy valódi adatokról beszélünk - hogy a Hezbollah három évvel később bejelentette, hogy köze van a robbantáshoz és mártírjai között emlegette (és mai napig emlegeti) Ahmad Qasirt. Abban viszont mindenki biztos, hogy a szálak Iránig és Khomeini ajatollahig vezetnek vissza. Forradalmi hévtől fűtött irániak már a júniusi invázió előtt is érkeztek Libanonba, de ekkor még nem sok vizet zavartak, sőt a harcok alatt néhányukat maguk a PFSZ-esek ölték meg, mert őrültnek tartották őket, akik csak a biztos halálba vezetnék a palesztin fegyvereseket. 1982 végére Szíria minden követ megmozgatott, hogy vert helyzetéből kilábaljon, és iráni forradalom lángja legalább olyan jó eszköznek tűnt, mint a modern szovjet légvédelmi rakéták. Aszad jóváhagyásával több ezer forradalmi gárdista (IRGC) érkezik Libanonba 1983-ra. Eközben Izrael még mindig aktívan tárgyal Amine Gemayel elnökkel egy megállapodásról, ami rendezné a jövőt.

IRGC.jpg

/Az Iráni Forradalmi Gárda logója. A Hezbollah nem véletlenül merített belőle ihletet a saját zászlajához/

1983 már a lejtmenet éve volt Hafez el-Aszad ellenségeinek, bizonyítván hogy amennyire gyengék a szírek a konvencionális háborúkban, annyira mesterei a politikai és titkosszolgálati machinációknak. Április 18-án az amerikai nagykövetség is beáll a "divatossá váló" teherautós-öngyilkos merényletek célpontjainak sorába. A robbantás 17 amerikai és közel 40 libanoni halálos áldozatot követel. A támadást rendkívül alaposan időzítették, ugyanis aznap a CIA megbeszélést tartott az épületben, így 6 ügynöküket, köztük a szervezet libanoni műveleti főnökét, Robert C. Amest és helyettesét is elvesztették. A támadást egy telefonhívásban az Iszlám Dzsihád vállalta magára, a következő szavakkal: "Ez az iráni forradalom imperialista célpontok ellen szerte a világon vívott hadjáratának része. Le fogunk csapni bármiféle imperialista jelenlétre Libanonban, beleértve a nemzetközi erőket is."

suicide attack beirut US embassy.jpg1983. május 17-én, hosszú tárgyalásokat követően amerikai közvetítéssel létrejön az annyit várt egyezség Izrael és Libanon között. A szövegen érződik, hogy Izrael keresztül tudta vinni az akaratát Amine Gemayelen, de pontosan azért, mert a számára annyira kedvező feltételek és kikötések egyúttal teljesen irreálisak voltak, az egyezség halva született. A szerződés megszüntette volna a hadiállapotot Izrael és Libanon között, a két ország kölcsönösen elismerte egymás területét és közös határait. A felek - és itt elsősorban Libanonra kell gondolni - garantálták, hogy például a területükről nem indul ki terrorista akció a másik ellen, nem folytatnak ellenséges propagandát a másik ellen stb. Izrael ezen felül egy jegyzőkönyvet is fűzött az egyezség szövegéhez, melyben kijelentette, hogy csak abban az esetben fog kivonulni Libanonból, ha előbb a szír csapatok és a PFSZ is  távozik. Amine Gemayel viszont szintén hozzáfűzött egy kiegészítő jegyzőkönyvet, miszerint ha az izraeli csapatok nem távoznak az országból, a libanoni kormány a maga részéről semmisnek tekinti az egyezséget. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy IDF pozícióit a kivonulás után annak a libanoni hadseregnek kellett volna átvenni, mely bő egy éven belül teljesen széthullott, és hogy Szíria vehemensen ellenezte az egyezséget, láthatjuk, hogy valódi diplomáciai mesterművel van dolgunk. Izrael túl későn akart és túl sokat - papíron mindent megkapott, a gyakorlatban viszont semmit.

Júniusban egy újabb szereplő esik ki végleg a polgárháborúból. Habár Bejrút ostroma a PFSZ kivonulásával ért véget, és a szervezet Tuniszba tette át székhelyét, Arafat és társai hónapokon belül visszatértek Tripoliba, hogy Észak-Libanonból folytathassák ügyködésüket. Aszadnak viszont elege lett az elszabadult hajóágyúvá vált Arafatból, akinek már semmi hasznát nem látta és csak bajt hozott Szíriára, főleg mert egyre kisebb volt a befolyása a PFSZ fölött. Tripoliban belharcok kezdődnek az Arafathoz hű és a Szíriát támogató palesztin csoportok között, és a szír hadsereg a renegátok oldalára áll, eldöntve ezzel a küzdelmet. Arafat végleg távozni kényszerül az országból és soha többet nem teszi a lábát libanoni földre.

1983 július-augusztusában eszkalálódnak az összecsapások a drúzok és Lebanese Forces, valamint a libanoni hadsereg között. Izrael Bejrút után Chouf térségéből is kivonul, hogy ne keveredjen bele a harcokba, az amerikai erők viszont Gemayel elnök támogatásán a hadsereg támogatását is értik, ezért időnként fegyveresen is bekapcsolódnak a küzdelembe. Ebben szerepet játszott, hogy több libanoni frakciónak sem tetszett az MNF, mint talonban heverő ütőkártya szerepe: a falangisták és a hadsereg azt akarták, hogy az amerikaiak mellettük harcoljanak, Szíria - ekkor a drúzok fő támogatója - pedig szívesen látta volna távozni a jenkiket az országból. Az amerikai csapatok elleni elszórt támadások (orvlövészek, aknavető) megszaporodtak, ahogy az USA egyre egyértelműbben állást foglalt a konfliktusban. 1983 decemberétől a Bejrút előtt állomásozó New Jersey csatahajó is beszáll a küzdelembe drúz és szír pozíciók ágyúzásával, felemás eredménnyel. Egy alkalommal telibe találták a szírek bekaa-völgyi főparancsnokságát, megölve a Libanonban tartózkodó szír csapatokat irányító tábornokot és több magas rangú tisztet, azonban nem tett jót az amerikaiak megítélésének, hogy a 16 hüvelykes ágyúk elsütése rommá törte Bejrút tengerparti házainak ablakait - hearts and minds fail. Hogy a nem éppen sebészi pontosságú eszköznek számító csatahajó-ágyúzás pontosan hány civil áldozatot követelt, azt csak az égiek tudják.

Time_31_OCT_1983.jpg1983. október 23-án az amerikaiak elszenvedik a 2. vh. óta legnagyobb, egy nap leforgása alatt beszedett veszteségüket. 241 fő veszti életét, amikor  - már kb. megszokott módon - a hajnali órákban egy robbanóanyaggal megpakolt teherautó rohan bele a tengerészgyalogosok bejrúti reptér közelében fekvő laktanyájába. A detonáció teljesen megsemmisíti az épületet, a nagy számú halott annak eredménye, hogy a tengerészgyalogosok többsége még aludt, így maga alá temette őket az összeomló épület. Percekkel később hasonló jelenet játszódik le az MNF kötelékébe tartozó francia erők barakkjánál - itt 56 halálos áldozatot követel a merénylet, a támadásokat ismét az Iszlám Dzsihád vállalta magára. A sokkhatás akkora, hogy George Bush alelnök személyesen utazik a helyszínre, hogy továbbra is támogatásáról biztosítsa a libanoni kormányt, mondván Amerika nem hátrál meg a terroristákkal szemben. De a kongresszusban egyre többen követelik az amerikai csapatok kivonulását, értelmetlennek tartva a beavatkozást, ahol az USA már nem békefenntartó, hanem aktívan elköteleződött a harcoló felek egyike mellett.

1983. november  4-én ismét felrobbantják az izraeli parancsnokságot Türoszban, később 1984. szeptember 20-án újabb merényletet kísérelnek meg az amerikai nagykövetség ellen Bejrútban, utóbbiban ezúttal 10 járókelő és két, őrséget ellátó amerikai katona hal meg. Néha a nagy nemzetek is lassan tanulnak.

Sokan tulajdonítják az 1982-ben és '83-ban az Iszlám Dzsihád által Libanonban elkövetett merényleteket a Hezbollahnak, gyakorlatilag egyenlőségjelet téve a két szervezet közé. Véleményem szerint ez azonban logikailag több ponton is sántít. Habár Hezbollah saját megalakulását 1982-re datálja (izraeli invázió), a tényleges létrejötte sokkal inkább 1984-85-re tehető (az első HA kiáltvány 1985-ben jelent meg, a párt szimbólumai ekkortájt terjednek el plakátokon, médiában stb.), mivel - amellett, hogy a "Hezbollah" név már korábban feltűnt - a különböző radikális síita csoportok ekkor álltak össze egy nagyjából egységes szervezetté, amely önálló pártként-milíciaként tudott fellépni a polgárháborúban.

Az Iszlám Dzsihád természetesen nem egy teljesen különböző "grassroots" szervezet volt, hanem az iráni forradalmi gárda fedőszervezete. Magukat a merénylőket a helyi síitákból toborozták, de a felhasznált eszközök, a tervezés és a kivitelezés mind sokkal professzionálisabb volt, minthogy szélsőséges, ámde amatőr helyieket sejtsen mögötte az ember. Példának okáért az amerikai nagykövetség ellen 1983 áprilisában elkövetett támadáshoz egy olyan teherautót használtak, amit  Texasban szereztek be, és hoztak be Libanonba, hogy kisebb feltűnést keltsenek. Pontosan tudták, mikor fognak fontos célpontok a követségen tartózkodni, ami komoly hírszerzési munkát feltételez. Erre egy épphogy csak formálódó csoportnak sem lehetősége, sem szervezési szakértelme nem lett volna.

Másrészről az IDzs ekkortájt nem csak Libanonban, de például Kuvaitban is követett el robbantásokat (dúl az iraki-iráni háború, és Kuvait egyike Szaddam Husszein fő finanszírozóinak), ami mögött megint csak reálisabb a Forradalmi Gárdát és az iráni szolgálatokat feltételezni, mint hogy a sarjadzó Hezbollah rögtön nemzetközi babérokra tört volna. Hogy mégis magukra vállaltak évekkel később(!) egyes IDzs-támadásokat, az inkább annak tulajdonítható, hogy a fiatal szervezet, ami még csak egy milícia volt a sok közül, ezzel akart magának tiszteletet kivívni és a mártírhalál hősi ethoszát megalapozni, kb. "az izraeli őrjáratok elleni öngyilkos támadások egyenes folytatásai  a korábban elkövetett híres/hírhedt merényleteknek".

Habár az öngyilkos merényletekben fontos szerepet töltött be az iráni iszlám forradalom ideológiája és a síita determinizmus, azt sem szabad elfelejteni, hogy a polgárháború alatt elkövetett öngyilkos merényletek szignifikáns része, kb. 50 támadás a kommunisták vagy egyéb szekuláris mozgalmak számlájára írható.

1983. december 4-e a végső megalázás napja volt az amerikai csapatok számára. Mikor egy incidenst követően (korábban rálőttek egy felderítést végző gépükre) megtorló csapást akar mérni a szírekre, az izraeliek által alig több, mint egy éve szénné alázott szír légvédelem egy A-6 Intruder és egy A-7 Corsair II repülőgépüket is leszedi. Az Intruder pilótája belehal sérüléseibe, a navigátorát elfogják, és csak két hónappal később adják ki. Szíriának volt ideje, hogy a szovjet szakértőkkel és a nagy mennyiségű import fegyverzettel újra ütőképessé tegye a légvédelmi rendszerét (melyet a rossz nyelvek szerint aznap is a derék szovjet "tanácsadók" kezeltek a szír kiskatonák helyett). Ugyanazon a napon, amikor a két gépet lelövik, az MNF amerikai erői 8 tengerészgyalogost is elveszítenek tüzérségi csapásban Chouf területén.

1984-re a drúzok és síiták fölénybe kerülnek az LF-fel szemben, a hadsereg pedig szétesik. Bejrút és Tel-Aviv kölcsönös vádaskodása közepette 1984. március 5-én Libanon hivatalosan is felmondja a május 17-i egyezményt anélkül, hogy azt a parlament valaha is ratifikálta volna. Ezalatt '84 februárjában az amerikai erőket teljesen kivonják Libanonból, március 31-el pedig távozik a francia kontingens utolsó része, ezzel az MNF másodszorra, ezúttal végleg elhagyja a polgárháborús országot.

Exodus

Az izraeliek távozásában a Dél-Libanonban élő síiták kulcsszerepet töltöttek be, de nem szabad a végletekig leegyszerűsített közhelyekben beszélni az ellenállásról. Nem csak a síiták üdvözölték 1982 júniusában virágokkal az izraelieket, hanem a keresztények és drúzok is, és '83-ra - egyes elszórt dél-libanoni keresztény falvakat leszámítva - már ők sem nézték jó szemmel Cion fiait országukban. Nem csak a két síita szervezet, az Amal és később a Hezbollah vette ki a részét az izraeliek és szövetségeseik (ebben az időben ez már csak az SLA-t jelenti) elleni harcból, hanem például a PFSZ távozása után visszamaradt palesztin frakciók, a kommunisták és az SSNP is. És ami a legfontosabb: az interneten keringő legendákkal szemben nem az irániak szélsőséges, gyűlölködő propagandája fordította szembe Izraellel a síita földműveseket, hanem az IDF maga.

Az 1982-es invázió volt az első eset, hogy Izrael a hosszú távú megtartás és annektálás szándéka nélkül foglalt el arab területeket. Ehhez az új helyzethez azonban a régi mentalitás párosult, az izraeli katonák semmibe vették a helyieket és arrogánsan viselkedtek velük, mint ha csak egy újabb meghódított területről lenne szó. A civil-katonai kapcsolatok nem voltak ideálisak, nem volt kommunikáció az IDF és a síiták között, az izraeliek nem mondták meddig maradnak, ezért a lakosság joggal hihette (a történelmi tapasztalatok alapján joggal), hogy hosszú távra rendezkednek, és felszabadító helyett csak egy másik megszállót kaptak. Az elfoglalt terülteken nem jött létre működő közigazgatás, Izrael nem tudta és talán nem is akarta kezelni a hatalmi vákuumot, amit a PFSZ elűzésével hozott létre. Ha ez az attitűd nem lett volna elég, rádobott egy lapáttal, hogy az IDF nem COIN-t folytatott az erősödő ellenállás megtörésére, hanem csak a megszállt palesztin területeken alkalmazott razziázás-megtorlás kombinációban gondolkodott. Ez miért lényeges?

Vegyük az egyik legalapvetőbb izraeli gyakorlatot, a házrombolást. Ha be tudják azonosítani egy IDF elleni támadás résztvevőjét, akkor - miután a lakók kaptak 5-10 percet, hogy magukhoz vegyenek, amit akarnak - ledózerolják a házát. Egyfajta pótcselekvés, mert főleg akkor alkalmazzák, ha a támadót nem sikerült elfogni, vagy öngyilkos merényletet hajtottak végre. A síita szegény rétegnél jellemző a nagy család (akár 8+ gyerek), és hogy több generáció egyazon házban lakik, mert nincs pénz egy teljesen új épületet felhúzni minden kiházasított sarjnak. Minden esetben, amikor ilyen családi fészket tettek a földdel egyenlővé, mert egy bepöccent síita kamasz beállt valamelyik milíciába harcolni a megszállók ellen, exponenciálisan sikerült megnövelni az izraeliek ellen fegyvert fogni hajlandó személyek számát.

Kezdetben az Amal vezetése a passzív ellenállást favorizálta: semmi rakétázás, bombák, egyebek, csak "elutasítani a megszállást és megtagadni az együttműködést Izraellel". Az épphogy csak formálódó Hezbollah népszerűségéhez nagyban hozzájárult, hogy sokan túl puhánynak találták az Amal hozzáállását, és olyan csoport után néztek, ami nem fél a fegyverekhez nyúlni. Idővel az Amal vezetése is rájött erre, és hagyta az egész passzív-ellenállás mizériát a francba, helyette harcba szállt az izraeliekkel, felmorzsolt baloldali milíciát és palesztin menekülttábort egyaránt és még egy síita mini-polgárháború is vívott a Hezbollahval. A váltásban nagy szerepe volt a következő incidensnek:

1983. október 16-án egy IDF járőrkonvoj belehajt egy Ashúrát ünneplő síita közösségbe Nabatiyeh-ben és szétzavarja őket, majd amikor a tömeg ellenségessé válik (vajh miért), tüzet nyit rájuk. A kulturális érzékenység soha nem volt az IDF erőssége, és a katonák valószínűleg nem is értették, mi a probléma abban, hogy dudálva-kiabálva akarnak átvergődni a legszentebb ünnepükön felvonuló embereken ahelyett, hogy kerülőt tennének. A kulturális tapintathoz tartozó másik történet, hogy a síita falvak mindig jelezték egymásnak, amikor egy izraeli őrjárat náluk tartózkodott, mégpedig egyszerűen úgy, hogy müezzin felment a falusi mecset minaretjébe és elmondta az azaant (imára hívás) vagy egyszerűen annyit, hogy "Allah akbar!". A környező falvakban ezt hallották, és konstatálták, hogy mivel még nincsen imaidő, IDF egységeket jelez a müezzin, az izraelieket meg bosszantotta, hogy a helyiek mindig felkészülten várták őket. Ez nem azt jelentette, hogy AK-val/RPG-vel felszerelt dühös tömeg fogadta őket, csak például szóltak az esetlegesen ott tartózkodó Amal/HA milicistáknak, hogy jobb lenne odébb állni, mielőtt őrizetbe veszik őket, így az izraeliek bottal üthették a nyomukat. Amikor végül rájöttek erre a roppant bonyolult hírközlési formára, zseniális ötletként módszeresen elkezdték tönkrelőni a minareteket a falvakban - no comment.

/Hangulatos felvételek az Amal mozgalom tagjairól munka, azaz elmártírhalálozódás közben. Az időnként feltűnő szakállas alak Musa al-Sadr síita imám, az Amal alapítója, aki 1978-ban rejtélyes körülmények között tűnt el Líbiában/

A szárnyait bontogató Hezbollahnak sosem akadtak aggályai az erőszak alkalmazásával. Ahogy akkori szellemi vezetőjük - a párttal később egyébként szembekerülő  - Fadlallah sejk megfogalmazta:

Civilization does not mean that you face a rocket with a stick or a jet-fighter with a kite, or a warship with a sailboat. . . .One must face force with equal or superior force. If it is legitimate to defend self and land and destiny, then all means of self-defense are legitimate.

Az izraeliek keménykezű módszereinek köszönhetően a Hezbollah követőinek tábora 1984-re napról napra növekedett. Fontos megjegyezni, hogy ekkor a szervezet még közel sem az volt, mint manapság - a pokolgépes merényleteken túl (IED, öngyilkos, stb.) még csak egy átlagos libanoni milícia harci értékével bírtak, és tűzharcban nem sok esélyük volt az izraeli egységekkel szemben. Az iráni segítség, főleg az IRGC-kiképzők azonban idővel éreztették a hatásukat.

1982 októbere és 1985 júniusa között Izrael közel 300 katonáját vesztette el a különféle ellenállási mozgalmak merényletei és rajtaütései nyomán. A politikai és katonai kudarc láttán az izraeli vezetés úgy döntött, hogy a helyzetből a legtöbbet kihozandó, visszavonul a Dél-Libanonban az SLA által kikiáltott "Szabad Libanon" övezetbe, mondván a határmenti zóna megtartásával szavatolni tudja Észak-Izrael biztonságát, és végül is ezért indult el majdnem 3 éve az egész hadművelet. 1985 februárjában elkezdődik a részleges kivonulás először Szidónból, majd júniusra az izraeli csapatok véglegesen elhagyják a megszállt területek nagy részét és visszahúzódnak az SLA mellé. Itt sem lesz nyugtuk, mert a "biztonsági zóna" az ő mesterséges kreálmányuk, a libanoniak szemében viszont az országuk elválaszthatatlan része, ami még felszabadításra vár (egészen 2000-ig).

A háború mérlege Izrael szemszögéből nem túl kedvező: elérte ugyan, hogy a PFSZ vezetése és Arafat távozzon Libanonból, de helyette megalapozta egy másik szervezet, a Hezbollah felvirágzását, mely minden tekintetben túl fog tenni a palesztinokon. Ki akarta szorítani a szíreket Libanonból, ehelyett az egész ország szír befolyás/megszállás alá kerül, különösen a taifi egyezmény után, és 2005-ig nem is szabadul Damaszkusz szorításából. Békét akart északi határain, de csak további 15 évig lekötötte csapatait egy megnyerhetetlen gerillaháborúban, és a PFSZ helyett ezentúl mások rakétázták időnként északi településeit - ráadásul sokkal inkább a "szemet szemért" elv alapján, mint ahogy a palesztinok tették előtte. A villámháború, ami a hadműveleti mestermű volt, de amelyhez nem kapcsolódott egy reális és elfogadható politikai rendezés terve, hosszú távon csúfos kudarcot vallott. Csupán pár hónapon múlt, hogy Sharon kalandor akciója még akkor is izraeli életeket követeljen, amikor a levitézlett parancsnok már a miniszterelnöki székért kampányolt.

1985-ben az akkori izraeli miniszterelnök, Simon Peresz még mindig nem jelentette be hivatalosan, hogy a "Békét Galileának Hadművelet" lezárult volna.

Források:

Lásd előző rész, továbbá az Al Jazeera 15 részes dokumentumfilm-sorozata a libanoni polgárháborúról (arab nyelven, angol felirattal). Ez utóbbit különösen ajánlom, a polgárháború tucatnyi "nehézfiúja" megszólal benne, máig aktív politikai szereplők és időközben (nem mindig természetes módon) elhalálozott személyek egyaránt.

Ezen kívül ajánlom nézegetésre ezt a kiváló gyűjteményt a libanoni polgárháború politikai plakátjaiból.

24 komment


| More

Címkék: usa izrael libanon irán terror szíria

A bejegyzés trackback címe:

https://katpol.blog.hu/api/trackback/id/tr294788814

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Laeviathan 2012.10.03. 08:14:19

Igazán remek írás!

Kullancs1983 2012.10.03. 12:50:46

Őszintén meglepődtem, hogy Gemayel merénylője túlélte a fogságot. Ez hogy lehetett?
Sabra és Shatila kapcsán, lényegében erről szól a Waltz with Bashir című (kicsit vitatható) izraeli háborús rajzfilm, szerintem érdemes menézni, vannak benne elég önkritikus részek. (Ajánló: www.youtube.com/watch?v=EmBvRfZKDwM )

A libanoni polgárháború meg szerintem is megérne pár posztot, úgyhogy csak hajrá..:D

Flankerr 2012.10.03. 13:34:34

Kiváló cikk, újabb luk befoltozva műveltségemen..:)

finom_rakottkrumpli 2012.10.03. 17:14:49

Nem rossz a cikk, de pl a "Sharon kalandor akciója" szavak túlzottan is emlékeztetnek a béketáboros közleményekre xD

Kullancs1983 2012.10.03. 18:10:37

@finom_rakottkrumpli: A politikusi felelősségvállalás attól még szép dolog...

tudi 2012.10.03. 19:24:55

Gratulálok, szintén jó lett, azért látszik, hogy néha a nagyok is tudnak hatalmasat égni. Amit meg az IDF művelt Libanonban, nem csodálkozom, hogy nem igazán népszerűek arrafelé, gondolom, nem sokan támogatnák őket.
Az Ashúra minek az ünnepe a sítáknál, Amiről én tudok, hogy szent ünnepük, az Ali immán mártíromságának ünnepe (legalábbis szerény iszlám tudásom birtokában).

SchA · http://katpol.blog.hu 2012.10.03. 20:48:52

Danke mindenkinek.

@Kullancs1983:
"Őszintén meglepődtem, hogy Gemayel merénylője túlélte a fogságot."

Szír politikai nyomásra. Amine sosem emlegette fel az öccse meggyilkolását és nyíltan meg is mondta, hogy nem akar azon spekulálni, hogy ki állhatott mögötte.

@tudi:
Ashúra - Karbalai csata évfordulója, ahol mártírhalált halt Husszein, Ali kalifa fia

Kullancs1983 2012.10.03. 21:38:14

@SchA: Na igen, mindennek ára van...
Az Egri csillagokban nem éppen az Ashúrát ünnepelték a perzsák mikor emezek odaértek, hogy kiszabadítsák Török Bálintot?

molnibalage 2012.10.04. 13:58:33

Csak egy pontosítás. Emlékeim szeritn egy A-7 és egy A-6-ot lőttek le és nem két Intrudet. Az A-6 kétszemélyes, ezért a megfogalmazás szerintem pontatlan. Ugyanis két pilóta és egy WSO volt a gépeken összesen.

stoppos76 2012.10.04. 15:30:27

Ilyen írásoknál értem meg, hogy az emberek miért egyszerűsítenek. Itt aztán mindenki kavart mindenki ellen. :)

Nagyszerű írás, btw.

tudi 2012.10.04. 18:49:24

@SchA: Köszönöm szépen a felvilágosítást. Ma is tanultam valami újat.:)

SchA · http://katpol.blog.hu 2012.10.04. 21:15:11

@Kullancs1983:

A szépirodalmi műveltségem nem elég mély a kérdés megválaszolásához.

@molnibalage:
Igazad van. Utánanéztem, és rosszul szerepeltek a gépek a forrásomban. Kösz és javítottam.

Kullancs1983 2012.10.04. 22:16:23

@SchA: Rituális önkínzással egybekötött felvonulás Husszein-Hasszán felkiáltásokkal. Valami ilyesmi lehet.
Amúgy megnéztem az Amal propagandavideójá, hááááát... Nem győzött meg túlzottan. De legalább a személyi kultuszra adnak.

sutianap 2012.10.05. 20:33:29

ehunne egykis Kerbala sztori, vagy Karbala, már megint nem tudom.
www.youtube.com/watch?v=EVi77V0Htn0&feature=related
ezitt meg Az, Ashura-felvonulás
www.youtube.com/watch?v=jBhUajJG5M4
egyszerű elmebetegség a feloszlatási kísérlet, a végsőkig fanatizált, bepörgött tömeg heccelésére jó.

SchA · http://katpol.blog.hu 2012.10.07. 11:55:04

@Kullancs1983: @sutianap:

Egyébként a (jellemzően a dolog a nyugati médiában nem volt "agyonhypolva") mind a HA, mind Fadlallah sejk próbálták rávenni a népet, hogy a rituális önvagdosást fejezzék be egyszer és mindenkorra, és inkább úgy folyassák a vérüket a mártírok emlékére, hogy vért adnak a Vörös Félholdnak.

Harald Blåtand 2012.10.07. 13:25:00

@Kullancs1983: Pontosan, Gárdonyi egyébként személyesen látta Isztambulban a helyi sííták egy ilyen felvonulását, és annak alapján írta meg ezt a részt. (Ahogy a Jedikulát is meglátogatta, mielőtt írt róla.)

sirdavegd · http://midnight-rider.blog.hu/ 2012.10.07. 14:45:30

Uff, nagyszerű poszt. Most megyek a seprűért és felmosóért, hogy feltakarítsam a monitorból kifolyó/áteső vért és betondarabokat. Eme apokalipszis mely pontján lőtték le azt a bizonyos MALÉV gépet?

SchA · http://katpol.blog.hu 2012.10.10. 17:45:29

@sirdavegd:

"Eme apokalipszis mely pontján lőtték le azt a bizonyos MALÉV gépet?"

1975. szeptemberében, még a legelső szakaszban, amikor - valószínűleg - a PFSZ-nek vittek cuccokat (amúgy is adott nekik Magyarország fegyvert, lőszert, mindent), akik ekkortájt megszorultak a maroniták ellen.

sirdavegd · http://midnight-rider.blog.hu/ 2012.10.10. 18:17:32

@SchA: Köszi! A horvátoknak később gondolom már nem repülővel szállítottuk a kalast. Egyszer lehetne egy poszt arról, az ötvenes évek óta mely konfliktusok során nyújtottunk segítő balt és jobbot valamely feleknek. Hirtelenjében magamtól ezek jutnának eszembe:
- vietnámi háború - a kapcsolat ráadásul azóta is élénk, a szok kici olcó mellett továbbra is folynak képzések, pl. www.juris.u-szeged.hu/hirek/ajtk-2010-augusztus/vietnami-tisztviselok
- afrikai szocialista háborúk kapcsán nem tudom, hogy csak cserediákokat fogadtunk, és ENSZ békefenntartókat küldtünk, vagy volt-e más is
- PFSZ és arab barátainknak történő segítségnyújtás a már említett MALÉV-gép kapcsán
- Iránt nem támogattuk az Irak elleni háború során?
- Horvátország, amiből végül is eredményezett egy formás INA packot. A MOL portfoliója egyébként is roppant mutatós: INA és Slovnaft, valamint Száhalombatta, mindhárom finomító az orosz cső végén, ezzel nagyjából le is fedve a régiót; + kitermelés Pakisztánban és Szíriában. Meg Kurdisztánban, Ománban és Kazahsztánban :DDDDD

Valandil 2012.10.12. 08:14:30

@sirdavegd: "- Iránt nem támogattuk az Irak elleni háború során?"

Mindkettőt támogattuk. :)
milstory.blogrepublik.eu/2010/04/02/148_repteri_capriccio/

Rammjaeger83 · http://katpol.blog.hu 2012.10.12. 09:53:17

@Valandil:

Ha reggel veszek a sarki pékségben két kiflit, akkor "támogattam" a péket?

sirdavegd · http://midnight-rider.blog.hu/ 2012.10.12. 11:27:15

@Valandil: Hogyan is felejthettem el :D :D :D Nagy klasszikus.

@Rammjaeger83: én mindig így gondolok a pizzafogyasztásomra - támogatni kell a P**zatornyot minél több rendeléssel, csődbe ne menjenek, mert akkor mi lesz velem.
Mondjuk nem hinném, hogy valaha is hasonló egészséges szimbiózis alakult volna ki a fent említett meseország és hazánk között :D