"Only the dead have
seen the end of war."

(Anyázni meg itt lehet:
katpolblog@gmail.com)

Utolsó kommentek

Cikkek

  • Amikor minden hiábavaló„Gyanútlanul és akaratlanul, csalimadárként magamra húztam kettőt a konvoj négy kísérőhajója közül...Megint olyan makacsul üldöztek, hogy a legkevésbé én magam hittem volna, hogy le tudjuk őket...
  • Festung BudapestHosszú kihagyás után ismét egy irodalmi újdonságot ajánlunk az olvasóközönség figyelmébe. A mai napon kerül ki a nyomdából a bolgár hadtörténész, Kamen Nevenkin A Budapest Erőd. A magyar főváros...
  • KatPol Kávéház XLVI. - Grafit a tetőnKedves hallgatók! A korábban tett ígéretünknek és a meghirdetett szavazás eredményének megfelelően a Csernobil az a sorozat, mellyel az aktuális adásban foglalkozunk. Az adás letölthető innen, a...
  • A megaláztatás évszázada XII.Üdvözlöm minden kedves olvasónk! Enz vagyok a KatPol Blog csapatából, és az ígéretemnek megfelelően máris újabb résszel folytatódik a modern kínai történelemmel foglalkozó sorozatunk. Az eddigiekhez...
  • KatPol Kávéház XLV. - Lánctalpas találkozóKedves hallgatók! Hagyományainkhoz híven podcastunk 45. adásában ismét élménybeszámolóval jelentkezünk, ezúttal a Militracks idei rendezvényéről ill. az overlooni hadimúzeumról: Listen to "KatPol...

Facebook

Címkék

1.vh (5) 2.vh (84) afganisztán (52) ajanlo (50) albánia (6) algéria (6) államkudarc (16) al jazeera (6) al kaida (23) argentína (3) atom (38) ausztria (11) azerbajdzsán (5) bahrein (2) baltikum (2) belarusz (3) belgium (1) bizánc (3) bolívia (1) brazília (3) britek (53) bulgária (5) chile (1) ciprus (1) coin (63) csád (6) csehország (11) dél afrika (4) demográfia (6) díszszemle (9) ecuador (2) egyenruhák (23) egyiptom (9) el salvador (3) ensz (19) eritrea (2) észak korea (1) etiópia (8) eu (11) évforduló (29) fakabát (3) fegyverseft (39) felkelés (24) filmklub (6) franciák (34) fülöp szigetek (1) fürtös bomba (2) gáz (9) gáza (10) gazprom (5) gcc (2) gerillaháborúk (29) görögök (6) grúzia (15) hadiipar (30) haditengerészet (25) hadsereg a politikában (36) haiti (1) hamasz (6) hearts and minds (7) hezbollah (12) hidegháború (35) hollandia (2) honduras (4) horvátok (1) humor (24) india (16) indonézia (16) irak (67) irán (72) izland (1) izrael (107) japánok (22) jemen (11) jordánia (7) kalózok (9) kambodzsa (5) kanada (1) karthágó (1) kazahsztán (5) kémek (6) kenya (3) képrejtvény (3) keresztesek (5) kézifegyverek (9) kína (78) kirgizisztán (3) knn (275) kolumbia (10) kongó (14) korea (18) koszovó (11) kuba (6) kurdok (8) légierő (51) lengyelek (9) libanon (45) libéria (6) líbia (14) macedónia (3) magyarország (38) magyarsajtó (30) malajzia (2) mali (7) málta (1) mauritánia (4) mexikó (4) migráns (6) moldova (3) mozambik (1) nabucco (7) namíbia (1) nato (18) ndk (4) németek (49) nicaragua (5) niger (5) nigéria (2) norvégia (2) olaszok (10) omán (1) örményország (5) oroszország (94) összeesküvés (5) pakisztán (31) palesztina (21) panama (3) peru (3) podcast (55) powerpoint (2) propaganda (64) puccs (11) rádió (44) rakéta (15) rakétavédelem (15) recenzió (13) repülőnap (3) róma (1) románia (4) spanyol polgárháború (1) sri lanka (13) SS (4) svédek (2) szaúdiak (12) szerbia (4) szíria (31) szlovákia (2) szolgálati közlemény (94) szomália (23) szovjetunió (67) szudán (16) tadzsikisztán (4) tank (42) terror (66) thaiföld (9) törökország (28) trónok harca (4) tunézia (1) türkmenisztán (8) uae (5) uav (6) uganda (5) új zéland (1) ukrajna (15) ulster (2) usa (156) üzbegisztán (2) választás (14) válság (4) varsói szerződés (11) vendégposzt (23) venezuela (4) video (34) vietnam (23) vitaposzt (7) wehrmacht (23) westeros (4) zamárdi (1) zimbabwe (4) zsámbék (1) zsoldosok (14)

18 éves fagy a hegyvidéki Fekete Kertben

2012.05.30. 08:44 CSM

Idén májusban vált nagykorúvá a Hegyi-Karabah hovatartozásáért az örmények és azeriek által vívott háborút (1988-94) ún. "befagyott konfliktussá" változtató tűzszünet. Az 1994. május 5-én aláírt, az EBESZ ún. Minszki csoportjának közvetítésével létrejött biskeki protokoll és az egy hétre rá, az érintett felek vezetői közötti moszkvai egyezmény felfüggesztette a hat évig tartó, etnikai összetűzésekből konvencionális háborúvá fejlődő konfliktust. Az azóta eltelt 18 évben a harcok a tűzszüneti vonal melletti lövöldözések ellenére nem újultak ki, a befagyott Karabah-konfliktus azonban a tágan értelmezett kaukázusi térségbeli viszonyrendszer egyik legfontosabb biztonsági-stratégiai kihívása maradt. Blogunk szokásához híven egy újabb, az utóbbi időben kevéssé tárgyalt konfliktusra világítunk rá az alábbiakban.

Bevezető

Az Európa és Ázsia határán elterülő, természetföldrajzi és kulturális értelemben is határövezetnek tekintett Kaukázus modern időket megelőző meglehetősen zavaros viszonyai a modern korba is begyűrűztek. A több mint száz kisebb-nagyobb, számtalan nyelvet beszélő, kulturálisan különböző népcsoport évszázadokig különféle birodalmak képlékeny határvidékein élve kerültek fokozatosan cári uralom alá a 19. század első (Dél-Kaukázus) és második harmadában (Észak-Kaukázus).

A cári hódítás, a modernizáció, a technikai fejlődés és nem utolsósorban az első bakui olajcsúcs hatásai döntő tényezőként voltak jelen az érintett népcsoportok, elsősorban a legnagyobbak, a grúzok, azeriek és örmények öntudatának (különösen az örmény nacionalizmusnak) a kifejlődésében és a konfliktusok megjelenésében a 20. század elején. A bolsevik forradalom és a térség Szovjet-Oroszországba való (re)integrációja a nemzeti-kulturális identitástudat újabb rétegét terítette a térségre, melyet csak átmenetileg nyomott el a szovjet internacionalista-birodalmi ideológia, melyen az első repedések elegendőek voltak az etnikai konfliktus újbóli kitöréséhez. A karabahi konfliktus mindezen hatásoknak összegződéseként a szovjet felbomlást kísérő első valódi konfliktusként tört felszínre 1988-ban.

A konfliktus jellege

A Baranya megyével megegyező nagyságú, Azerbajdzsánhoz tartozó, jelenleg örmény megszállás alatt álló Hegyi-Karabah (mely török-perzsa szóösszetétel jelentése: fekete kert) Autonóm Terület hovatartozásáért vívott háború tulajdonképpen egy etnikai-területi konfliktus, mely a tipikus "ki volt itt előbb" vs. "kihez tartozik"/"kik vannak többségben" kérdéskör köré szerveződik (az utóbbi időben bőven láttunk ilyeneket, elég, ha csak a sajtó által állandóan napirenden tartott közel-keleti vagy balkáni konfliktusokra gondolunk). A 18 éve tartó tűzszünet miatt Hegyi-Karabah kérdése, bár messze nem övezi annyi figyelem, mint Dél-Oszétiát, Csecsenföldet (anno), nem is beszélve más, posztszovjet térségen kívüli konfliktusokról, a dél-kaukázusi térségben máig rengeteg feszültséget, érzelmet vált ki (sőt, nem csak ott: lásd Ramil Szafarov azerbajdzsáni katonatiszt által a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen tanuló, őt korábban szidalmazó örmény társán végrehajtott gyilkosságot, vagy a Kaszpi-térséggel kapcsolatos nemzetközi konferenciákon gyakori jelleggel megjelenő azeri-örmény szócsatákat, mint amilyennek a washingtoni CSIS egyik rendezvényén jómagam is szem-és fültanúja voltam).

A Szovjetunió felbomlása után a Dél-Kaukázusban (is) meginduló geopolitikai játszmák miatt a konfliktusból természetesen a regionális és nagyhatalmak sem maradtak ki: Oroszország, az Egyesült Államok, Franciaország és Irán különböző megfontolásból, módon és mértékben az örmények oldalán sorakozott fel, míg Azerbajdzsán Törökországot tudhatta maga mögött.

A konfliktus természetesen a személyes kötődéseket, érzelmeket felkorbácsolta, ugyanakkor a pénzszerzés lehetőségét is felkeltette, mindkét oldalon szép számmal vettek részt nemzetközi önkéntesek és zsoldosok. Örmény oldalon a Jerevánt támogató, a Dél-Kaukázusban jelenlevő orosz csapatokon kívül az örmény diaszpóra számos tagja (mint az amerikai Monte Melkonian) állt csatasorba, míg azeri oldalon többek közt csecsenek (például Samil Baszajev) és egyéb muszlim önkéntesek/zsoldosok (például az állítólag Gulbuddin Hekmatyarhoz köthető afgán mudzsahedek) fogtak fegyvert. Mindemellett a kilencvenes évek harcaiban a széthullott Szovjetunió hadseregének számos volt vagy aktív (főleg orosz, ukrán) tagja csapott fel zsoldosnak mindkét oldalon.

Történelmi előzmények

Az Orosz Birodalom új része

Az azeri-örmény ellentétben szó sincs az etnikai konfliktusok esetében gyakran feltételezett "ősi gyűlöletről", az azeri-örmény ellentét ugyanis alig bő évszázados múltra tekint vissza. Az 1828-as türkmencsáji békével Oroszország végleg bekebelezte az Araksz folyótól északra fekvő, korábban laza perzsa fennhatóság alatt álló Jereváni, Nahicseváni és Talis Kánságokat, melyekkel teljessé vált a mai Azerbajdzsán és Örményország területe feletti cári fennhatóság. A hegyekben élő nomád és a folyóvölgyekben élő földműves, síita muszlim török nyelvű népek keveredve éltek a többi, kisebb-nagyobb kaukázusi népcsoporttal, köztük a legnagyobbakkal, a grúzokkal és az örményekkel.

A cári hódítást követően számos népességmozgás történt, mely az utóbbi évtizedek konfliktusaiban utólag sajátos érzelmi töltetet kaptak. A 19. század első harmadában még muszlim többségű Jereván, Karabah, Nahicseván és Zangezur népességének megoszlása és hovatartozása a 20. században nem egy vitára adott okot. Tény, hogy a cári időszakban az orosz-perzsa és az orosz-török háborúk eredményeként jelentős örmény bevándorlás és betelepítés történt (többek közt Jereván és Karabah az utóbbi 180 évben vált örmény többségűvé), miközben számos muszlim család költözött Perzsiába, mindennek következtében a 20. századra Karabah örmény többségűvé vált.

A dél-kaukázusi térség egyfajta határvidékként a kulturális és ideológiai hatások találkozási pontja is volt. A 19. századi modernizáció, az európai eszmék elterjedése a térség népeire is rányomta bélyegét. Az örmények a többi kaukázusi néphez képest a 19. század második felétől viszonylag egyszerűen illeszkedtek be az orosz társadalomba, különösen a kereskedői és az értelmiségi rétegbe, és jelentős részt vállaltak a bakui olajboom idején történt gazdasági fellendülésben is. A 19. század végi cári oroszosítási törekvések, valamint az Oszmán Birodalomban végbemenő tendenciák ugyanakkor az örmény nacionalizmus jelentős megerősödéséhez járultak hozzá.

A síita muszlim török népnél, melyet eleinte töröknek/tatárnak, majd a 20. századtól adharbaijani (azerbajdzsáni) töröknek, majd 1930-as évektől kizárólagosan azerieknek neveztek, szintén hasonló modernizációs tendenciák figyelhetők meg. Az azeri értelmiség nyugatos tendenciáira rásegített a bakui olajfellendülés, mely a 19-20. század fordulójának egyik fontos gazdasági központjává tette a Kaszpi-tenger partján lévő Bakut, mely nemcsak a világ olajtermelésének közel felét adta, de otthona volt több ezer azerinek, örménynek, orosznak és európai befektetőnek, kereskedőnek és munkásnak.

Etnikai konfliktusok felszínre törése (1905-1920)

Az 1905-ös forradalom és az 1904-05-ös bakui sztrájk tulajdonképpen ezen modernizációs tendenciák és szociális-etnikai feszültségek leképeződéseként vezetett az első "tatár"(azeri)-örmény konfliktushoz. A jelentős részben örmény bakui középosztály és örmény munkásság életkörülményei lényegesen jobbak voltak az azeriekénél, ami konfliktusokhoz vezetett és kölcsönös etnikai pogromok formájában tört felszínre. E pogromok azután a kezdeményező felek váltakozásaival a Dél-Kaukázus más vidékein (Susa, Tbiliszi, Nahicseván, Gandzsa) is megismétlődtek.

Az 1917-es forradalmak és az első világháború ismételten rányomta bélyegét a két nép történelmére. A cári fennhatóság gyakorlati megszűnése után létrejött Kaukázusontúli Demokratikus Szövetségi Köztársaság rövidesen három államra bomlott fel: a Grúz, az Örmény és az Azerbajdzsáni Demokratikus Köztársaságra. Közülük egyedül az előbbinek voltak többé-kevésbé konkrét határai, utóbbi kettő nem tudott egyezségre jutni a közös határokról, melyek a már örmény többségűvé vált Karabah, azeri többségű Nahicseván és Zangezur térséget érintették. Bakuban mindeközben a város feletti irányítást kézben tartó, örmény hátterű Bakui Kommün elleni azeri lázadást 1918. márciusában az örmények leverték, amit véres megtorlás követett. Az Azerbajdzsáni Demokratikus Köztársaság csapatai 1918. szeptemberében a bakui olajra áhítozó oszmán seregek segítségével bevették a várost, amit az azeri közösség örmények elleni bosszúja követett. Az Oszmán Birodalom első világháborús kapitulációja után rövid brit megszállás következett a térségben, mely Karabahot az ADK adminisztrációja alá helyezte. Az azeri-örmény összecsapások azonban tovább folytatódtak, Susát az 1905-ös örmény terror után 1920-ban az azerbajdzsáni hadsereg rombolta le, miközben Zangezurban örmény etnikai tisztogatás folyt az ottani azeri lakosság ellen.

Mire a bolsevikok 1920-ra irányításuk alá vonták a mai Azerbajdzsánt és Örményországot, az azeri-örmény konfliktus már 15 éves múltra tekinthetett vissza. Az utókor számára a viszonyt tovább terhelték az első világháború és az 1917-es forradalmak olyan momentumai, mint az oszmán-törökök által elkövetett 1915-ös örmény népirtás, mely az örmény nemzeti identitás szerves részévé vált (és mely az oszmán-törökök azeriekkel való, örmény nacionalista körök általi összemosását hozta, már csak az 1918-as oszmán-azeri katonai együttműködés okán is), akárcsak az örmények dél-kaukázusi bolsevik mozgalomban, a Bakui Kommünben és az első azerbajdzsáni köztársaság valamint a Dél-Kaukázus szovjet-orosz/bolsevik meghódításában és (re)integrációjában játszott szerepe.

Szovjet idők: a konfliktus elfojtása, lappangása (1920-88)

A 11. Vörös Hadsereg dél-kaukázusi bevonulása után Moszkva ismét visszaszerezte az ellenőrzést a Dél-Kaukázus felett. 1921-ben létrehozták a Kaukázusontúli Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaságot, melyen belül kialakították a Grúz, Örmény és Azerbajdzsáni Szovjet Szocialista Köztársaságok határait. A tárgyalások és a Joszif Sztálin nemzetiségi népbiztos vezette Kavbjuro döntésének eredményeként az azeri többségű Nahicseván (exklávéként) és az örmény többségű Hegyi-Karabah az azeriekhez, az 1921-re jobbára örmény többségűvé tett Zangezur (mely az Azerbajdzsáni SzSzK magterületét Nahicsevántól elválasztotta) az örményekhez került. Bár 1923-ban Hegyi-Karabahot autonóm területi rangra emelték, a határok az örmények követelése ellenére sem változtak.

A Szovjetunió összeomlása óta gyakori konferenciatémaként szolgáló szovjet nemzetiségi politika egyik gyakori általános kérdése, hogy a tagköztársasági határok esetében akkor most rafinált orosz határhúzogatás történt a jövőbeni konfliktusok elhintésére és Moszkva beavatkozásának lehetőségére avagy a kérdés lényegtelen, mivel "lehetetlen értelmes határokat meghúzni a köztudottan etnikailag kevert népességű térségben és a szovjet belső határoknak 1921-91 között különben sem volt sok értelme". Nos, a kutatók viszonylag egybehangzó feltételezése alapján mindezen képek túlzottan leegyszerűsítőek. Nahicseván Azerbajdzsánon belüli státusát az 1921-es kötött moszkvai és karsi szovjet-török egyezményekben a törökök felé tett gesztusként Moszkva előre garantálta. Zangezur Nariman Narimanov azerbajdzsáni bolsevik vezető "szovjet testvériséget" előmozdítani igyekvő javaslatára került az örményekhez, míg Hegyi-Karabah a szovjet gazdasági egységesítési törekvések jegyében a gazdaságilag hozzá jobban kötődő azeri alföldi területek miatt került az Azerbajdzsáni SzSzK-hoz. A helyzet képlékenységét mutatja, hogy az 1920-ban a térségbe bevonuló bolsevikok a helyzet rövid távú pacifikálása érdekében tulajdonképpen még mindenkinek mindent megígértek.

A szovjet időszak internacionalista szovjet testvéri ideológiája ugyanakkor csak elfojtotta a tovább lappangó etnikai ellentéteket, melyek az 1940-es és 1950-es években elő-előtörtek az Örmény SzSzK-ban. Az 1960-as évek elejének hruscsovi olvadása és a Szovjetunió nemzetiségei iránti fokozódó tagköztársasági érdeklődés és nemzetiségi kulturális reneszánsz újra előtérbe tolta az etnikai ellentétek lehetőségét, főleg, hogy tagköztársaságok politikai elitjei elkezdték a belső nemzeti identitás erősítését. Az örmény genocídium ötvenedik évfordulóján történt többszázezres jereváni demonstráció a Genocídium Emlékmű 1967-es felállításához vezetett, mindez azonban egyes történészi körökben előrevetítette az oszmán-törökök és azeriek szerepének, megítélésének etnikai alapú összemosását és a Karabahhal kapcsolatos történelmi konstrukciók összeállítását is. Azerbajdzsánban is elkezdődött egy hasonló történeti konstrukciós tevékenység, mely az 1980-as évekre mindkét oldalon egyes értelmiségi körök Hegyi-Karabahhal kapcsolatos történelmi képzeteinek rögzüléséhez vezetett.

Örmény oldalon Karabah az iszlám hódítással és a török bekerítéssel kapcsolatos utolsó bástya képzetét, az örmény nagyság és harciasság tradícióit (két szovjet marsall, egy tengernagy illetve a régmúltból Napóleon mamelukja, Rusztem is karabahi örmények voltak) hangsúlyozták, míg azeri oldalon régmúltbeli ittlétüket az ókori Albánia lakóival való rokonságuk képzetével, a karabahi örmények származásának megkérdőjelezésével és Hegyi-Karabah az azeri kultúra bölcsőjével (konkrétan: Susa, mely a híres azeri költőnő, Natavan és a híres mugham ének hazája) és az azeri katonai tradíciókkal (a cári transzkaukázusi muszlim lovasezred elsősorban karabahi azeriekből állt) való azonosításával vélték igényüket megalapozottnak.

A szimbólumkeresés és historizálás közben már jobbára feledésbe is merült, hogy a termékeny, zöld Hegyi-Karabah korábban évszázadokig, ahogy a szovjet korszak nagy részében is, az azeriek, örmények és más népek többé-kevésbé békés együttélésének helyszíne volt (a régmúltban az örmény hercegek gyakran házasodtak a különféle helyi azeri kánok családjaival is). Az 1980-as években egyébként Hegyi-Karabah megközelítőleg 160 000 lakosának háromnegyede örmény, egynegyede azeri volt.

Etnikai konfliktusból konvencionális háború (1988-94)

A robbanás
Mihail Gorbacsov hatalomra kerülése és a glasznoszty azután fermentálni kezdte a szovjet korszak alatt többé-kevésbé elfojtott értelmiségi indulatokat. Az 1980-as években örmény értelmiségiek kezdték felvetni Hegyi-Karabah kérdését Moszkvában, 1987-ben pedig már több tízezer aláírásos petícióban követelték referendum kiírását arról, hogy Hegyi-Karabah az Örmény SzSzK-koz csatlakozhasson. 1987 végén Gorbacsov örmény származású gazdasági tanácsadója, Abel Aganbekján Párizsban is felvetette Karabah Örményországhoz csatolását. 1988 legelején már etnikai alapú támadások is értek az Örmény SzSzK területén élő azerieket, 1988. február 13-én pedig Sztyepanakertben, a Hegyi-Karabah Autonóm terület fővárosában lezajlott az első tüntetés, melyet február második felétől mindennapossá váló demonstrációk követtek. 1988. február 20-án a Hegyi-Karabahi Regionális Szovjet Karabah Szovjet Örményországhoz való csatlakozására hívott fel.

A Kremlt meglepték a fejlemények, Gorbacsov párbeszéd megkezdésével próbálta elejét venni a helyzet eszkalálódásának, de a fejlemények túlléptek rajta. Jerevánban több tíz-, majd százezres szimpátiatüntetésekkel fejezték ki együttérzésüket, és a szovjet hatalmat megnyugtatni kívánó leninista szólamok helyét hamar átvették az egyesítést követelő hangok. A szovjet vezetés időközben Karen Demircsján örmény főtitkáron keresztül nyilvánvalóvá tette, hogy nem kíván az autonóm terület státusán változtatni, Gorbacsov pedig örmény írók bevonásával próbálta a tüntetéseket lecsillapítani, szüneteltetni. A robbanásra ugyanakkor nem kellett sokáig várni.

Két, Sztyepanakertben megerőszakolt azeri lány hírére feldühödött azeri fiatalok indutak Agham városából bosszút állni, a velük szembetalálkozó örmény falusiakkal vívott összecsapásban ketten meghaltak. Bár a tömeg nem ért el a területi fővárosig, a konfliktus új irányt vett. Február 25-án örmény területről elűzött azeri menekültek érkeztek Szumgajtba, a Baku melletti iparvárosba, a velük szembeni atrocitások híre feldühítette az azeri többségű lakosságot, akik február 29-én az örmények ellen fordultak. A szumgajti pogrom eredménye közel háromtucatnyi halott a város örmény lakóinak elűzése, valamint az erőszak megjelenése és továbbgyűrűzése volt.

1988 folyamán a helyzet tovább mérgesedett. Gorbacsov még tavasszal az azeri és örmény kommunista vezetők cseréjével próbálta lecsendesíteni a kedélyeket. Az új örmény vezetés azonban a tüntetések hatására a Karabah kérdését illető radikalizálódásban látta legitimitása forrását, míg az azeri vezetés a szovjet központi hatalomra (és az orosz etnikumú Poljanicsko azeri főtitkárhelyettesre) támaszkodva, adminisztratív eszközökkel próbálta a kérdést megoldani. Június folyamán egymásutánban adták ki a rendelkezéseket a helyi hatalmi szervek Hegyi-Karabah hovatartozásáról. Június 15-én az Örmény Legfelső Szovjet a terület Szovjet Örményországba való felvételéről hozott határozatot, két napra rá az Azerbajdzsáni Legfelső Szovjet a terület státuszának változatlanságát erősítette meg. Július 18-án a Szovjetunió Legfelső Szovjet is hasonló állásfoglalást adott ki.

Őszre a helyzet ismét erőszakosabbá vált. Az örmény lakosság titokban elkezdett fegyverkezni, mire az azeri vidéki lakosság is követte példájukat. Szeptemberben az azeriek elűzték Susából az örményeket, és egyes azeri csoportok Hodzsali mellett megtámadtak egy Sztyepanakertbe tartó élelmiszerkonvojt. Novemberben megkezdődött az azeriek tömeges elűzése Örményországból. A többszázezer azeri menekült hírére Baku lakossága többhetes tüntetéssorozattal reagált. 1988 decemberében Örményországot földrengés rázta meg, mely huszonötezer halálos áldozatot követelt. Bár Bakuból is érkeztek segélyek, a kölcsönös bizalmatlanság olyan fokra hágott, hogy az örmények közt alaptalan pletykák terjedtek el arról, hogy az azeriek mérget küldtek gyógyszer helyett.

Az azeri-örmény ellentét egyre kevésbé tűnt kezelhetőnek szovjet keretek közt. 1988 márciusában (többek közt Robert Kocsarján későbbi örmény elnök részvételével) létrejött a Krunk, a karabahi örmények szervezete, mely az első szervezet lett a SzU-ban mely a sztrájkot mint politikai fegyvert alkalmazta. Az Örmény SzSzK-ban értelmiségiek (köztük Levon Ter-Petroszján, függetlenség utáni első államfő) egy csoportja megalakította a Karabah Bizottságot, mely az autonóm terület Örményországhoz csatolását követelte. A Bizottság az Örmény Nemzeti Mozgalmat megalapítva Jereván Moszkvától való függésének lazítását szerette volna elérni. Bár a szovjet központ 1988-ban Jerevánban kijárási tilalmat hirdetett ki és a Bizottság tagjait decemberben letartóztatta a KGB, de fél évvel későbbi szabadon bocsátásuk már egy új kor eljövetelét jelezte.

Azerbajdzsánban szintén megjelentek azok a csoportok, melyek, eredeti céljuk ellenére a szovjet politikai kereteken kívül kerestek megoldást. Az 1988 júliusában megalakult Azerbajdzsáni Népfront a Peresztrojka Támogatására, melynek neve hamar Azerbajdzsáni Népfrontra (APF) rövidült. A bakui értelmiségiek által életre hívott szervezet napirendje a karabahi válság kibontakozása nyomán hamar Hegyi-Karabahra, a gyengekezűnek tartott bakui kommunista vezetés bírálatára, végül Azerbajdzsán Moszkvától való függésének lazítására összpontosult.

A Szovjetunió felbomlásának első konfliktusa

A Kreml 1989 elején ismét kísérletet tett a Karabah-kérdés végleges rendezésére: Arkagyij Volszkij vezetésével Speciális Adminisztratív Bizottság vette át Bakutól Hegyi-Karabah irányítását. Bár az autonóm körzetben némileg csendesedtek a kedélyek, az etnikai villongások tovább folytatódtak. Örmény területekről nemcsak az azeriek elűzése folyt tovább, de a helyi lakosság elkezdett szabadcsapatokat verbuválni és komolyabban fegyverkezni is. A meglévő régi vadászpuskák mellé (inkább kevesebb, mint több sikerrel) az örmény lakosság még saját készítésű fegyverek előállításával is próbálkozott.

1989 nyarára Azerbajdzsánban újabb, több százezres tüntetéseken követelték az Örményországba tartó vasútvonalak blokádját. A tüntetések fő hangadójává, sőt egyre inkább mozgósító erejévé vált APF nyomására az Azerbajdzsáni Legfelső Szovjet szeptemberben az ország szuverenitásának kinyilvánítása mellett döntött. Az APF aktivistái időközben blokád alá vették az Örményországba tartó vasútvonalakat. E lépés súlyosan érintette Jerevánt, mely az ország gazdasági vérkeringésének több mint 80 százalékát Azerbajdzsánon keresztül bonyolította. Hegyi-Karabahban időközben kicsúszott az irányítás a szovjet központi ellenőrzés kezéből, örmény és azeri szabadcsapatok vonták irányításuk alá az autonóm terület részeit, Moszkva tehetetlen volt és végül a Speciális Adminisztráció megszüntetése mellett döntött.

Az év végére az APF-ben a radikális szárny vette át az irányítást, amely nyíltan Moszkva és a Karabah-konfliktust szovjet adminisztratív keretek között rendezni kívánó bakui vezetés ellen fordult. Az APF néhány forrófejű aktivistája Nahicsevánban ledöntötte az Irán és Azerbajdzsáni SzSzK határán lévő határjelzéseket. A Kreml dühödten reagált és keresni kezdte a bakui rend helyreállításának lehetőségét. E lépés mindezek mellett a független Azerbajdzsán későbbi helyzetére jelentett súlyos terhet, gyakorlatilag a mai napig tartó foltot ejtve az Irán és Azerbajdzsán közti bizalmon. Mivel Irán lakosságának közel ötöde azeri etnikumú, az APF akciója Teherán legrosszabb, azeri irredentizmustól való félelmeit látszott valóra váltani.

1989. december 1-jén az Örményországi Legfelső Szovjet és a Karabahi Örmények Nemzeti Tanácsa kimondta Hegyi-Karabah és Örményország egyesülését és az Azerbajdzsáni SzSzKhoz tartozó terület örmény költségvetésbe való belefoglalását. A lépés nagy felháborodást váltott ki Azerbajdzsánban, ami egyes radikális APF csoportokat a kommunista párt hivatalainak elfoglalására ösztönzött. 1990. január 13-án örményellenes pogrom tört ki Bakuban, az azeri és a már Baku szélére vezényelt szovjet belügyi csapatok nem avatkoztak be. Pár napra rá az APF blokád alá vette a Központi Bizottság épületét

A bakui események riadóztatták a szovjet vezetést, mely az APF előretörésében és az azerbajdzsáni kommunista hatalom januári effektív összeomlásában Azerbajdzsán Szovjetunióból való kiválásának veszélyét látta. A Kreml rendkívüli állapotot hirdetett, a Gorbacsov által január 19-20-án Dmitrij Jazov marsall, szovjet védelmi miniszter vezetésével a városba küldött, 17.000 főnyi szovjet katonai és belügyi erők megtisztították a város köztereit a tüntetőktől. A szovjet beavatkozásnak, mely Fekete Január néven vonult be a történelembe, legalább 130 civil esett áldozatául. Bár a rendkívüli állapot átmenetileg helyreállította a rendet, a szovjet vezetés és az azeri kommunisták csak pirruszi győzelmet arattak. Bár az APF radikális szárnya némileg háttérbe szorult, a közhangulat ténylegesen a szovjet rend ellen fordult, mely a lakosság széles köreiben kialakult kép szerint nemcsak az azeriek ellen folyó örmény etnikai tisztogatást nem állította meg, de fegyverrel támadt a (szovjet rendet megkérdőjelező) bakui lakosságra.

Az 1990-es évben a helyi konfliktusok sokasodni kezdtek, örmény oldalon folytatódott, azeri oldalon megkezdődött a helyi lakosság fegyverkezése. Az otthoni vadászfegyverek és saját készítésű harci alkalmatosságok mellé feketepiacról beszerzett és szovjet raktárakból eltulajdonított vagy korrupció útján vásárolt kézifegyverek kerültek. 1990 májusában megalakult az Új Örmény Hadsereg, mely a szovjet központi beavatkozás eshetőségére is felkészült. Mindeközben Karabah örmény fegyveresei folyamatosan kapták az utánpótlást Örményországból. 1990 nyarára a helyzet olyannyira tarthatatlanná vált, hogy Gorbacsov betiltott minden fegyveres milíciát a Szovjetunió területén. Mindez természetesen nem hatott döntő erővel, 1990 júliusától újra fellángoltak az etnikai konfliktusok.

1990-91 fordulójára a Szovjetunióban állandósuló válságok legrégebbike újabb szakaszába kezdett lépni. Gorbacsov 1991-es, az unió fenntartásáról szóló népszavazási kezdeményezését Örményország is bojkottálta, az ország, melynek a nacionalisták felé forduló kommunista vezetését 1990 folyamán a Karabah Bizottsághoz kötődő függetlenségiek váltották fel Levon Ter-Petroszján vezetésével, egyre inkább függetlenségi húrokat pengetett. Moszkva és a szovjet megoldásban bízó, 1990-ben még katonai beavatkozással megerősített azeri kommunista vezetés Ajaz Mütallibov első titkár irányításával megpróbálta elejét venni az örmény fegyverek és önkéntesek Karabahba való beáramlásának. A Gyűrű Hadművelet keretében az azeri többségű szovjet 23. hadosztály és az azerbajdzsáni OMON erők 1991. májusában elűzték a Hegyi-Karabahtól északra lévő Sahumijan régió örmény lakosságát és megkísérelték lezárni az autonóm terület és Örményország közötti azerbajdzsáni földsávon át folyó érintkezést, hogy a karabahi örmény fegyveres csoportokat utánpótlásuktól elvágják és lefegyverezhessék. A hadművelet végső soron az azeriek és örmények közötti feszültség további fokozásán és több ezer örmény lakos elűzésén kívül tényleges eredményt nem hozott, véglegesen megmerevítve az addig sem túl rugalmas álláspontokat.

Az 1991. augusztusi puccs tulajdonképpen a Karabah körüli azeri-örmény konfliktus egyre inkább nemzetközivé válását indította el. 1991. augusztus 21. után a legtöbb szovjet köztársaság kikiáltotta függetlenségét, Örményország egy népszavazás eredményeképp szeptember 21-én, Azerbajdzsán az APF nyomására egy hónappal később nyilvánította ki a függetlenségét. Az effektíve immáron két állam közötti konfliktust Nurszultan Nazarbajev kazah vezető közvetítésével próbálták rendezni, a zseleznovodszki kommüniké néven ismert dokumentum azonban már az aláírásakor hamvába holt, amikor megérkezett az orosz, azeri, és kazah delegáltakat szállító Mi-8-as helikopter örmények általi lelövésének híre.

A Szovjetunió 1991. augusztus-december közötti szétporladása még inkább a közvetlen fegyveres konfliktus irányába vitt. 1991. november 21-én az azerbajdzsáni parlament visszavonta Hegyi-Karabah autonóm státuszát, a két hétre rá a tartományban az örmények által rendezett népszavazás viszont a függetlenség mellett döntött. 1992. január 6-án az örmények kikiáltották Hegyi-Karabah függetlenségét. A szovjet összeomlással a belügyi csapatok térségből való kivonulásának kezdete kézifegyverek és szállítóeszközök hátrahagyását is jelentette, mely eszközök felhasználásával mindkét résztvevő fél élt. A belügyi katonákkal, az Örményországban állomásozó szovjet 7. hadsereg és az Azerbajdzsánban lévő szovjet 4. hadsereg katonáival való sefteléseken kívül a feketepiacon is megindultak a fegyverbeszerzések, a karabahi örményeket Jereván és az örmény diaszpóra, az azerieket a közel-keleti feketepiacok látták el különféle eszközökkel. A milíciák mellé gyakran szegődtek zsoldosnak az adott ország területén szolgáló szovjet egységek jobbára orosz vagy ukrán származású tisztjei is. Mindkét oldalon hasznát vették emellett minden egyéb, fegyvernek erős közelítéssel sem igazán nevezhető fellelhető instrumentumnak, mint például inkább csak pszichológiai hatást kifejtő meteorológiai rakétáknak. Az örmény és azeri milicisták között már jó egy éve zajló összecsapások hamarosan egy minőségében egészen más konfliktus szintjére emelkedtek.

A háború (1992-94)


A Szovjetunió megszűnése után is folytatódó konfliktus valódi háborúvá válását számos dolog nehezítette. Először is, hogy 1991 végén a háborút még nemigen volt mivel megvívni. A szovjet alakulatok helyzetük rendezéséig hivatalosan nem voltak részes felek, a szovjet felbomlás ugyanis rendezetlenül hagyta a hadsereg helyzetét. Noha Azerbajdzsán területén jóval több hadianyag maradt (Örményország a NATO-tag Törökországgal való határa miatt műveleti területnek számított, így Azerbajdzsánban volt összevonva a dél-kaukázusi szovjet haderő jelentős része), azokhoz Baku jó ideig nem fért hozzá, már csak azért sem, mert az APF a szovjet erők azonnali kivonulását követelte. A jobbára kézifegyverekkel, néhány páncélossal, repülővel, kézifegyverekkel és meteorológiai rakétákkal rendelkező felek nem voltak képesek nagyobb méretű átfogó hadműveleteket folytatni. A korszakra jellemző, hogy az örmények 2 db Szu-25-ös repülőjének egyike baráti tűz áldozatául esett, a földet érő katapultált pilótát pedig az őt ellenségnek néző feldühödött karabahi örmény lakosok verték agyon.

A részes felek között azonban már kezdettől jelentős harckészségbeli különbség volt, noha mindkét fél erőihez lelkesen csatlakoztak önkéntesek és a sorozás is jelentős, többtízezres erőket vont a fegyveres erők kötelékébe. Míg az anyaországi (bár Jereván hivatalosan nem vett részt a konfliktusban, fegyverekkel, logisztikával és hadseregével érdemben támogatta a karabahi örményeket) és karabahi örmények a már jó három éve tartó etnikai konfliktusban többé-kevésbé sikeresen szervezett milíciákat és hadszervezetet állítottak fel, melyben fontos szerepet játszott a szovjet hadseregben szolgált örmény tisztek és katonák tapasztalata, addig az azeri vezetés addigi, jobbára Moszkvára és a szovjet erőszakszervezetekre alapuló politikája a Szovjetunió szétesése után jelentős hátrányt jelentett. A független Azerbajdzsán hadseregét ezért szinte a semmiből kellet létrehozni és a feladat meglehetősen nehéz volt. Ugyan léteztek azeri milíciák, azok azonban teljes mértékben autonóm, helyi szervezésű egységek voltak, nem fogta őket össze valamilyen központi irányítás és az örményekkel ellentétben hiányzott a szovjet hadseregben szolgálók képzettsége is. Az örményekkel ellentétben a síita muszlim kultúrkörhöz tartozó azerieket ugyanis a szovjet hadszervezet kevesebb bizalommal kezelte, és valódi harci alakulatok helyett építőbrigádokba, logisztikai feladatokra osztotta be. Éppen ezért az azerieknél hiányzott a megfelelő létszámú és képzettségű tisztikar és a szovjet hadseregben szolgált katonák valódi harci képzettsége is. Azerbajdzsáni oldalon a legütőképesebb alakulatoknak az inkább belügyi feladatokra használatos és jobbára kézifegyverekkel felszerelt OMON-egységek számítottak.

A komolyabb harcok a karabahi háború egyik legtragikusabb momentumával kezdődtek. 1992. februárjában az örmények az örmény anyaországot elszigetelő azeri határblokád megtörése és a karabahi lázadók ellátási útvonalának biztosítása érdekében (Hegyi-Karabah és Örményország között nem volt közvetlen szárazföldi kapcsolat) támadást indítottak a hegyi-karabahi, kulcsfontosságú hodzsali repülőtér elfoglalására. A várost már 1991 őszén blokád alá vették a karabahi örmény lázadók,  ezúttal viszont a 160 főnyi azerbajdzsáni OMON-erő által védett település elfoglalása volt a cél. A lakosság evakuációja során menekülőket azonban megtámadták az örmény és a 4. szovjet hadsereg 366. ezredének kötelékébe tartozó orosz erők és 621 embert, jobbára nőket, gyerekeket és időseket lemészároltak. A mészárlás óriási felzúdulást keltett azerbajdzsáni oldalon és az ország történetének meghatározó tragédiájává, máig be nem gyógyult sebévé vált, ahogyan az is, hogy népirtásnak minősülő tett nemzetközi visszhangja meglehetősen alacsony volt.

A hodzsali mészárlás alapvető változást generált az azerbajdzsáni politikai életben is. Az addig is népszerűtlen, a válságot Moszkva segítségével megoldani igyekvő volt kommunista első titkár Mütallibov államelnök megbukott és a hatalom hamarosan az utca népének pártfogását élvező Azerbajdzsáni Népfront kezébe csúszott át (Mütallibov egyébként eredetileg az APF-et vádolta meg a mészárlással).

Az örmények februári offenzívája következtében azeriek ezrei menekültek el. Az azerbajdzsáni hadvezetés a bakui politikai válság ellenére időközben igyekezte fenntartani a kormány ellenőrzését a tartomány felett. Ennek egyik kulcspontja a Karabah régi fővárosának számító, védelmi szempontból is előnyös elhelyezkedésű Susa megtartása és az örmény többségű és ellenőrzés alatt álló tartományi főváros, Sztyepanakert (melyet 1991-ben a Bakui Kommün örmény vezetőjének szovjet korban kapott nevéről a bakui kormány visszanevezett eredeti, azeri nevére, Khankedire) elfoglalása. Susa jelentős tüzérségi fegyverkészletnek, elsősorban BM-21 Grad rakéta-sorozatvetőknek is otthont adott, melyekkel a városban lévő azerbajdzsáni milíciák és csecsen önkéntesek (köztük Samil Baszajev) 1992 tavaszán tűz alá vették a tartományi fővárost. Az azeri erők képzettsége és szervezettsége azonban elmaradt a kívánatostól, a milíciák fölött nem volt érdemi központi ellenőrzés. Az 1992 májusában bekövetkezett örmény támadás az azeri milíciák közötti együttműködés hiánya miatt a védők számbeli fölénye ellenére is Susa örmény elfoglalásához, az ott lévő hadianyag megszerzéséhez és Sztyepanakert tehermentesítéséhez vezetett (a háború ebben a szakaszára jellemző, hogy a támadó örmények 4 harckocsival és 2 db Mi-24-es helikopterrel, míg a védők több mint 10 harckocsival rendelkeztek). Az ekkor iráni közvetítéssel Teheránban folyó békeközvetítés Baku és Jereván között Susa bevételének hírére természetesen kudarcba fulladt.

Az örmények néhány nappal később elfoglalták a rosszul védett Lacsin-korridort, mely lehetővé tette a közvetlen szárazföldi összeköttetést Örményország és Karabah örmény lázadói között. Susa és Lacsin elvesztése végleges csapást mért az azerbajdzsáni kommunista vezetésre, a Hodzsali után lemondani kényszerült, de májusban visszatérni igyekvő Mütallibov elnököt az Azerbajdzsáni Népfront fegyveresei megbuktatták. A kiírt elnökválasztásokat az APF mérsékeltebb szárnyához tartozó tekintélyes történész, Abülfaz Elcsibej nyerte, akinek megválasztásával az azerbajdzsáni külpolitika alapvető változáson ment át. A Moszkvában bízó Mütallibov-féle vezetés stratégiáját erőtlennek és sikertelennek ítélve (az is volt) Elcsibej a nyugati és török orientáció híve volt. Az új elnök jóval radikálisabban viszonyult Moszkvához: ő nemhogy orosz segítséget nem kért a válság megoldásához, de Azerbajdzsán függetlenségének megerősítéséhez egyenesen a szovjet (a hadsereg felosztása folyamatban volt) erők azonnali távozását követelte. Azerbajdzsán nem ratifikálta a Független Államok Közösségéhez való csatlakozását sem. Mindez értelemszerűen a Baku és Moszkva közötti viszony megromlásához vezetett, amit tetézett az, hogy az APF fel kívánta venni a kapcsolatot az Iránban élő azeri kisebbséggel, nem kevésbé kihúzva a gyufát az 1989 óta már amúgy is gyanakvó Iránnál is.

1992 májusában a Taskenti Szerződés viszont némi reményt adott az azerbajdzsáni vezetésnek, hisz a szovjet haderő felosztásával Baku jelentős mennyiségű hadianyaghoz jutott. A több mint 200-200 harckocsi és páncélozott harcjármű valamint legalább 60 db repülő és 50 harci helikopter a hadieszközök terén az azeriek oldalára billentette a mérleget. Az azeri erők esetleges túlsúlyba kerülésének veszélye és az oroszellenes APF időközbeni bakui hatalomra jutása arra sarkallta a dél-kaukázusi befolyásának elvesztésétől félő Oroszországot (ekkortájt próbálta Moszkva a grúziai oroszellenes nacionalista Gamszahurdia elnököt is kiebrudalni), hogy egyetlen térségbeli lehetséges szövetségese, Örményország és a karabahi örmények támogatásával őrizze meg térségbeli befolyását. Ez lett azután a máig tartó szilárd orosz-örmény szövetség alapja. Pavel Gracsov hadseregtábornok, orosz védelmi miniszter elsősorban tanítványával, Vazgen Szarkiszján örmény védelmi miniszterrel fenntartott szívélyes kapcsolatán keresztül biztosította az érdekközösséget és tette lehetővé az örmény erők orosz fegyverekkel való ellátását, hogy Azerbajdzsán újdonsült technikai fölényét ellensúlyozhassák. Örményország mindeközben belépett a FÁK-ba és aláírta a Taskenti Szerződést is, melynek értelmében a 7. szovjet hadsereg (mely katonáinak 70-80 százaléka örmény, tisztjei 80 százaléka orosz) jelentős része örmény zászlók alá került.

A technikai fölény megtette hatását az 1992 második felében zajló azerbajdzsáni ellentámadásban (Goranboj-hadművelet). Az azeri erők előrenyomulása, Martakert és Agdara bevétele Hegyi-Karabah közel felét azerbajdzsáni ellenőrzés alá helyezte. A térségből elűzött örmény lakosság Sztyepanakertbe menekült, melyet 15 kilométerre megközelítettek az azeri csapatok. 1992. júniusában a karabahi örmény vezetés megalakította az Államvédelmi Bizottságot, melynek két vezetője, Robert Kocsarján és Szerzs Szarkiszján hamarosan a jelenkori örmény belpolitika két meghatározó alakjává váltak. Az azerbajdzsáni előrenyomulás őszig tartó sikere egy másik személyt is a magasba repített: a fiatal jevlahi textilgyár-igazgató és feketepiacon meggazdagodott oligarcha, Szurat Huszejnov saját pénzügyi forrásból állított fel katonai alakulatot, melynek parancsnokává (ezredesi rendfokozattal) is saját magát tette. Huszejnov 709. ezrede jelentős részt vállalt a harctéri sikerekben, melynek következtében nemzeti hőssé és a hadműveletek alá eső térség irányítójává, egyszersmind a háborúban álló Azerbajdzsán egyik legbefolyásosabb emberévé vált.

A Goranboj-hadművelet azonban 1992-93 telére kifulladt, köszönhetően az orosz fegyverek megérkeztének és a még mindig a térségben tartózkodó 4. hadsereghez tartozó helyi orosz csapatok beavatkozásának. Bár hivatalosan Örményország alig ismeri el az orosz segítség jelentőségét, a mozdoki orosz katonai bázisról An-124-esekkel Örményországba szállított fegyvereknek mindenképp nagy hasznát vette Örményország és a karabahi lázadók is. Örményország az amerikai örmény diaszpórának köszönhetően nemcsak jelentős élelmiszer-szállítmányokat kapott, de az amerikai Kongresszus elfogadta a Szabadságot támogató törvényt, melynek 907. szakasza a posztszovjet államok közt egyedüliként megtiltotta az Azerbajdzsánnak nyújtandó bárminemű közvetlen amerikai támogatást. 1993 elején az örmények ellentámadásba mentek át, februárban elfoglalták Agdarát, visszaszorítva Huszejnov erőit, melyek a frontra való visszatérés helyett időközben rátették a kezüket a Gandzsából akkortájt kivonult 104. szovjet (orosz) ejtőernyős hadosztály (állítólag szándékosan) hátrahagyott fegyverkészleteinek nagy részére. Huszejnov visszavonulásával széles rés nyílt az azeri védelmi vonalon.

1993. tavaszán az örmény erők Kelbadzsar tartomány elfoglalásával kiszélesítették az anyaország és az örmény felkelők közötti szárazföldi kapcsolatot. Ez volt az első alkalom, hogy az örmények Hegyi-Karabahon kívül azerbajdzsáni régiót szálltak meg. A térség 60.000 azeri és kurd lakosát elűzték. Április 30-án az ENSZ BT török és pakisztáni nyomásra elfogadott 822-es határozata Azerbajdzsán területi integritása mellett tette le a voksát és követelte az örmény erők Kelbadzsarból való visszavonását. Időközben Huszejnov és Rahim Gazijev azerbajdzsáni védelmi miniszter az oroszokhoz fordult támogatásért az adott hadi helyzetben, ami mindkettőjük beosztásukból való felmentésükhöz vezetett.

Kelbadzsar elvesztése, a tavaszi kudarcok, valamint a gazdasági nehézségek hamar lehúzták Elcsibej elnök és kormánya népszerűségét, Huszejnov visszavonulása és magánakciója pedig végleg kikezdték az elnök tekintélyét. Huszejnov májusban (széles körben elterjedt nézet szerint orosz biztatásra) Gandzsa városából megindult Baku felé, hogy átvegye a hatalmat. Az egyre kaotikusabbá váló helyzetben Elcsibej június 15-én lemondott, utódjául még aznap Nahicseván vezetőjét és a parlament alelnökét, a ravasz és tapasztalt volt KGB-tábornokot, Szovjet-Azerbajdzsán 1969-87 közötti irányítóját, Hejdar Alijevet választották. Alijev miniszterelnökké nevezte ki Huszejnovot és átszervezte az azerbajdzsáni haderőt, leszerelve 33 APF önkéntes zászlóaljat, melyeket hatalmára nézve politikailag veszélyesnek talált. Számos mai ellenzéki bírálat szerint ez is hozzájárult a háború fennmaradó időszakának kudarcaihoz.

Az örmények 1993 nyarán kihasználták az azerbajdzsáni belpolitikai káoszt és gyorsan megszerezték az ellenőrzést Martakert, Agadam, és Fizuli térsége felett is. A jobbára központi irányítás nélkül harcoló azeri egységek nem voltak képesek jelentős ellenállást kifejteni. Szeptemberre az örmények jelentős mennyiségű harckocsit és páncélozott harci járművet zsákmányoltak, mindeközben orosz légvédelmi rendszer telepítésével semlegesítették a azerbajdzsáni légierő főleg Sztyepanakertet érintő támadásait. Időközben a népszavazással is elnökké választott Hejdar Alijev Azerbajdzsán külpolitikai pozícióit javítandó beléptette országát a FÁK-ba, amivel javított Moszkvához való viszonyán, stabilitást és a megszállt területek visszaszerzését ígérte. 1993-94 telén Azerbajdzsán ismételt kísérletet tett Fizuli és Kelbadzsar visszahódítására, ezek a próbálkozások azonban elakadtak az erős ellenálláson. Az örmény kormány immáron nyíltan reguláris csapatokat küldött az önkéntesekkel a karabahi örmények megsegítésére, miközben az azeri támadások rendre jelentős veszteségek árán kifulladtak.

1994 első felében már inkább a tárgyalásoké volt a főszerep. Az 1993-ban elfogadott 874-es és 884-es ENSZ BT-határozatok ugyan megerősítették a korábbi rendelkezéseket, ugyanakkor számoltak „Hegyi-Karabahhal” mint harmadik részes féllel a megbeszéléseken. Az EBEÉ és Oroszország közvetítésével folyó tárgyalásokon sikerült megegyezni a fegyverszünetről, mely a hat éve zajló konfliktus végére tettek pontot és érdemben mindkét fél érdekében álltak. Az örmények meg kívánták őrizni hódításukat, amiért Örményország komoly árat fizetett: az évek óta lezárt határokon lehetetlen volt és maradt a kereskedelem, a háború a mai napig kimerítette az ország gazdaságát, melyet a posztszovjet átmenet válságtünetei és a harcok együttesen sújtottak. Alijev elnök Azerbajdzsán kaotikus politikai és gazdasági helyzetét látva szintén a fegyverszünet mellett döntött, ami elengedhetetlen volt a térségbeli minimális biztonság biztosításához, hisz az Elcsibej alatt a nyugati olajvállalatokkal az azeri tengeri olajmezők kitermeléséről megkezdett, majdnem végpontjukhoz érkezett tárgyalások nemcsak befektetést, de az ország jövőbeli gazdasági és politikai stabilizálását is jelentették (ami az ún. Évszázad Szerződésének 1994. szeptember 20-i aláírásával meg is alapozódott). A biskeki protokoll néven ismert megállapodást 1994. március 5-én írták alá, majd Oroszország, Azerbajdzsán, Örményország és Hegyi-Karabah képviselői május 16-án megerősítették a fegyverszünet tényét.

A hatéves konfliktus mérlege a veszteségek szempontjából vitatott. Emberi veszteségekben körülbelül 40.000 halott a mérleg, melynek döntő többsége azeri oldalról került ki. Az örmények megszállták az egykori Hegyi-Karabah Autonóm Terület 90%-át és mellette 6 szomszédos azerbajdzsáni tartományt, összesen az ország területének 14%-át. A hatéves konfliktus során Örményországból és az örmények által megszállt azeri területekről az összes, együttesen 6-800 ezer azerit (akik jelenleg a világ legnagyobb létszámú belső menekült közösségét /IDP/ alkotják), míg Azerbajdzsánból kb. 200 ezer örményt űztek el.

Nemzetközi szerepek

Bár a Karabah-konfliktus messze nem kapott akkora nemzetközi figyelmet, mint például a vele egyidőben zajló délszláv konfliktus, a nemzetközi politika színpadán mégsem elhanyagolható szerepet játszott. A Szovjetunió felbomlása utáni zavaros helyzetben Oroszország próbálta fenntartani a volt szovjet térségben élvezett befolyását, miközben az USA igyekezett a függetlenedett szovjet köztársaságok önállóságát megerősíteni és a posztszovjet rendet bebetonozni. Törökország a szovjet nagyhatalom megszűnése után a török népek körében igyekezett befolyást szerezni mind kulturális, mind gazdasági téren, míg Irán szerette volna elkerülni azt, hogy jelentős, akár az ország lakosságának ötödét is kitevő azeri kisebbség esetleges bakui irredenta törekvések hatása alá kerüljön.

A jelcini orosz vezetés kezdettől szimpatizált az örmények törekvéseivel, egyfelől mert 1990 táján az örmények Jelcinhez hasonlóan már feszegették a szovjet kereteket, ráadásul 1992-től az a széles hazai támogatottságú APF kormányozta Azerbajdzsánt, mely az orosz befolyásolási törekvéseket (legnyilvánvalóbban: a FÁK-tagság ratifikálásának elutasítása) messzemenően elutasította. Oroszország katonai támogatása meghatározó volt a karabahi háború mérlegének az örmények számára kedvező alakulásában (a másik meghatározó tényező az azerbajdzsáni belpolitikai káosz volt 1990-95 között, igaz, Huszejnovot sokan az oroszok emberének tartották), valamint a Moszkva és Jereván közötti stratégiai szövetség (és örmény függés) máig tartó elmélyítésében. A biztonsági garanciákért és az energiapiac feletti ellenőrzésért cserébe Moszkva kedvezményes áron látja el fegyverrel Jerevánt, emellett Gyumriban egy 5000 fős orosz kontingens is állomásozik, amivel Oroszország szintén nem csak Örményország érdekeit védi.

Az USA kezdettől fogva ambivalens politikát folytatott, hisz egyfelől stratégiai érdekeit követve a posztszovjet rend megszilárdításában volt érdekelt, ennek egyik eszközének pedig már 1991-től az amerikai cégek azerbajdzsáni tengeri olajmezőkre való bejutását tartotta. Mindemellett azonban, ahogy más esetben is előfordult már, az amerikai külpolitikai stratégiát felülírhatják bizonyos belpolitikai megfontolások. Ennek eklatáns példája a Szabadságot támogató törvény 907-es szakasza, mely a Kongresszusban befolyásos örmény lobbi támogatásával ment át (és mely Baku afganisztáni amerikai utánpótlásban játszott szerepe miatt 2001 óta ugyan elnöki hatáskörben évente fel van függesztve, mégis bizonyos fokig mérgezi az USA és Azerbajdzsán kapcsolatát) vagy Matthew Bryza bakui amerikai nagykövet tavalyi esete, akit török származású felesége és az örmények által feltételezett Azerbajdzsán-szimpátiája miatt nem engedett a Kongresszus által megerősíteni tisztségében az örmény lobbi. Az USA azerbajdzsáni megítélésének nem tett jót a 2008-2009-es török-örmény közeledés Baku bevonása nélküli erőltetése és az Azerbajdzsán terültei integritásának helyreállítására felhívó ENSZ közgyűlési határozat 2008-as leszavazása sem.

Törökország 1990-95 között igyekezett megvetni a lábát a posztszovjet térség "testvéri" török államaiban és a hozzá legközelebb eső Azerbajdzsán 1991 utáni viszonyai jó lehetőséget teremtettek erre. Bakuban az APF-fel nemcsak egy alapvetően törökbarát vezetés székelt, de az Elcsibej-féle azerbajdzsáni kormány stratégiai szövetségesként tekintett Ankarára az örmények ellen is. Ezt a (főleg katonai) segítséget azonban Törökország nem adhatta meg, hiszen egy katonai beavatkozással Ankara végső soron Moszkva érdekeivel került volna szembe elég durva módon. Törökország segítsége végső soron kimerült abban, hogy 1993-ban lezárta Örményországgal közös határát, kiegészítve az Azerbajdzsán által már több éve fenntartott gazdasági blokádot. Az APF túl sokat kívánó barátsága helyett azonban Törökország végül 1993. júniusában végül megkönnyebbülten vette tudomásul a pragmatikusabb, a nahicseváni exklávé vezetőként Süleyman Demirel török elnökkel már évek óta jó személyes viszonyt ápoló Hejdar Alijev hatalomátvételét.

Irán jobbára orosz befolyási övezetnek tekintette a Kaukázust, ugyanakkor a nahicseváni határincidens óta erős gyanakvással tekintett a független Azerbajdzsánra, különösen az APF hatalomra kerülése után. Teherán eleinte mégsem kötelezte el magát Örményország mellett, Irán még egy békeközvetítést is felvállalt (aminek kudarca végül is nem rajta múlt). Az Elcsibej-féle Irán-ellenes irányvonal viszont egyértelműen Jereván oldalára vitte az iráni vezetést, Teherán ugyanakkor kettős játékot játszva nem kívánta teljesen megrontani kapcsolatát Bakuval sem. Következetesen ellenezte például az örmények esetleges nahicseváni benyomulását (nem hiányoztak az azeri menekültek az azeri többségű Északnyugat-Iránba), ugyanakkor az azeri-török blokád alatt álló örményeket létfontosságú energiával és áruval látta/látja el. Azerbajdzsán a mai napig gyanakodva tekint a permanensen viszonylag jó örmény-iráni kapcsolatra, ami erős kontrasztban áll a Baku és Teherán között időnként (például mostanában) felbukkanó feszültségekkel.

Befagyott konfliktus (1994-)

1994 óta, bár fegyverszünet van érvényben, Hegyi-Karabah státuszának és elűzött lakóinak kérdésköre nincs megnyugtatóan rendezve. Bár 1992 márciusa óta létezik az EBEÉ/EBESZ ún. Minszki csoportja, mely az azeri-örmény konfliktus tárgyalásos rendezését szeretné elérni, az elmúlt húsz évet azonban inkább a terméketlen konfliktusrendezési tárgyalások sorozata jellemzi mint a Minszki csoport égisze alatt kidolgozott elfogadható megoldásé. Az 1995 előtti időszakot jobbára a szimbolikus lépések, a nyugati diplomaták érdektelensége és hozzá nem értése jellemezte, utána pedig ugyan Oroszország-Egyesült Államok-Franciaország állandó elnöki trió vezetésével fajsúlyosabb szereplők viszik a tárgyalásos folyamatot, a Baku számára kedvezőtlen felállás (Oroszország Jereván stratégiai szövetségese, Egyesült Államok és Franciaország pedig a legnagyobb örmény diaszpóra otthonai) és a terméketlen viták egyre inkább aláásták a bizalmat a Minszki csoport iránt.

Bár az 1990-es évek második felében számos biztató találkozó és tárgyalás zajlott az azerbajdzsáni és az örmény vezetés között, ezek rendre megfeneklettek, a megegyezéshez a felek az utolsó alkalommal a 2001-es key westi találkozón kerültek a legközelebb. A legfőbb ellentét forrása akkor is és azóta is a hegyi-karabahi térség státuszának értelmezése: Azerbajdzsán területi integritása előzetes helyreállításával hajlandó csak bármilyen kérdésről tárgyalni, míg az örmények előzetesen referendum kiírását javasolják - a status quo alapján (azaz azeri lakosság jelenléte nélkül).

A karabahi konfliktus megoldásának a kérdése, noha szimbolikusan döntően fontos mind a két félnek, paradox módon a gyakorlatban mintha mégis létezne valamiféle kompromisszum a status quo iránt mindkét oldalon. Azerbajdzsán az utóbbi évtizedben energiabevételeire és azok biztonságára koncentrálva a szimbolikus kérdéseken túl a gyakorlatban jóval kevesebb figyelmet fordít a de jure hozzá tartozó tartományra és arra, hogy háborúval szerezze vissza a de facto ellenőrzést is, noha az azerbajdzsáni hadsereg az olajjövedelmekből jelentős fejlesztésen esett át és a retorika szintjén ez mind egy későbbi háború eshetőségével számol.

Örményország, mely ugyan ellenőrzése alatt tartja  a senki (még saját maga sem) által el nem ismert "Hegyi-Karabah Köztársaság" nagy részét és még több azerbajdzsáni tartományt, immár közel negyed évszázada jelentős gazdasági problémákkal szembesül a konfliktus miatt. A határok lezárása miatt az örmény gazdaság több mint két évtizede jobbára áll, ebbe 1998-ban bele is bukott Ter-Petroszján elnök. Az azóta Jerevánban hatalomra került karabahi elit, Robert Kocsarján (1998-2008) majd Szerzs Szarkiszján örmény elnök (2008-) szintén nem igazán tud mit kezdeni a gazdasági bajokkal (az örmény férfi lakosság jelentős része Oroszországban vállal munkát) és ebben persze az örmény diaszpóra Tom De Waal és Ter-Petroszján által 2001-ben 10 millió dollárra becsült adománya sem segít. Nem csoda, hogy Jerevánban is voltak hangok a megegyezésre, bár ezek nem voltak általánosak. Vazgen Szarkiszján volt örmény védelmi miniszter és miniszterelnök (1999) például 1999-ben már a megegyezést szorgalmazta a gazdasági bajok megoldására, sokak szerint ez volt az oka 1999-es meggyilkolásának (Szarkiszjánt a parlament épületében lőtték agyon szövetségesével, a volt kommunista első titkár Demircsjánnal 1999 októberében).

Kitekintés

A Hegyi-Karabahot övező konfliktus a nemzetközi kapcsolatok számos ellentmondására világít rá, például arra, hogy egy ENSZ-tagállam területi integritása sérül, ennek helyreállításáról ENSZ BT-határozatok is vannak, viszont a világszervezet és a konfliktust tárgyalásos úton feloldani kívánó EBESZ Minszki csoport különböző okokból, de ennek nem tud/akar érvényt szerezni. A tárgyalások türelmetlenné tették az azerbajdzsáni felet, ugyanakkor a konfliktus újraindítása jelen formájában túl nagy gazdasági-stratégiai kihívás vagy veszélyforrás lenne.

Stratégiai kihívás pedig a Dél-Kaukázusban van bőven, elég, ha csak a 2008-as grúz háborúra gondolunk. A bakui vezetést kellőképp gondolkodóba ejtették a grúzok dél-oszétiai rendcsinálási kísérletére adott orosz válaszcsapások, mégpedig mindezt függetlenül Tbiliszi Bakunál sokkal nyugatosabb irányvonalától, vagy amerikai hátterű hadseregfejlesztéseitől. Azerbajdzsán ráadásul nagyban (exportbevételeinek 93, a költségvetés bevételeinek több mint 50%-ában) függ a Dél-Kaukázuson keresztülmenő olaj-és gázvezetékek (BTC, BTE) révén szerzett bevételektől, melyek egy lehetséges háború esetén nyilvánvalóan az örmény stratégák kedvenc célpontjai közt szerepelnének. Ott van a képben ráadásul Moszkva és a Baku izraeli fegyvervásárlásait és kiváló tel-avivi kapcsolatait egyre gyanakvóbban figyelő Irán, melyek amúgy Azerbajdzsán potenciális versenytársai az energiaexport terén is.

Persze a fegyverkezés (különösen azeri oldalon) és a háborús retorika visszatérő elem mind az örmény mind az azerbajdzsáni vezetők beszédeiben és a fegyverszünet ellenére a tűzszüneti vonalon továbbra is szórványos lövöldözések zajlanak, évente tucatnyi halott az eredmény mindkét oldalon. Mégis, egyelőre a status quo látszik folytatódni, immáron 18 éve.

Irodalom:

Cornell, Svante E. [2011]: Azerbaijan Since Independence. M.E. Sharpe.

Derlugian, Georgi [2005]: Bourdieu's Secret Admirer in the Caucasus: A World-System Biography. University of Chicago Press.

De Waal, Tom [2003]: Black Garden: Armenia and Azerbaijan through Peace and War. NYU Press.

51 komment


| More

Címkék: usa ensz oroszország irán törökország évforduló propaganda azerbajdzsán örményország szovjetunió hearts and minds fegyverseft zsoldosok

A bejegyzés trackback címe:

https://katpol.blog.hu/api/trackback/id/tr124095586

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Czelder Orbán 2012.05.30. 14:01:11

Csak kiváncsiságból hadd kérdezzem már meg; mennyi ideig tartott megírni ezt a bejegyzést? Mert elég jó lett. :)

Zig Zag · http://lemil.blog.hu/ 2012.05.30. 15:49:37

Nekem is tetszett a poszt, gratulálok. Volt benne két helyen szóismétlés, ha jól emlékszem. A szöveg azonban gördülékeny és érdekes. A volt SZU területén egyébként típustörténetnek számít v.ö. Transznyisztria. A szereplők idő közben szintén változtak, ami a konfliktus így vagy úgy, megoldásához vezethetnek. A nem mellesleg NATO tag Törökország erősödik, a kormányzó elit - mondjuk így - mérsékelt iszlamizálódása figyelhető meg. Azerbajdzsánban elképesztő olaj/földgáz jövedelmek keletkeznek, amiből tetszésük szerint fejleszthetik a hadseregüket. (bár mint írtad a politikai frázis pufogtatáson kívül önmérsékletet tanúsítanak) Örményország - gazdasági mattra játszotta magát. Oroszország - a jelcini időszak lezárultával - ismét rendelkezik az érdekszférájába tartozó országok befolyásolási képességével. Az USA viszont nem a Kaukázusra koncentrál. Irán pedig - úgy tűnik - kihúzza a gyufát. Bármikor elképzelhető továbbra is, hogy a regionális biztonsági komplexum állóvizébe kavicsot dob valaki, aminek hatására a jelenlegi patt helyzet felborul és az így gerjesztett hullámok egyaránt hathatnak a konfliktus rendezése és kiújulása irányába. Eljátszhatunk a gondolattal, hogy milyen esemény lehet az, ami kiválthatja a status quo megváltozását ebben a konfliktusban.

nakara 2012.05.30. 21:08:44

Szokásos magas színvonalú poszt, gratula!
Néhány érdekességgel kiegészíteném:
A háború korai szakaszában kulcsszerepet játszó örmény félkatonai szabadcsapatokat jellemző kiképzésbeli hiányosságok és fegyelmi problémák ellenére az önkéntes egységeket erős csapatszellem és kiváló morál jellemezte. 1992-ben mintegy 50 félkatonai csoport működött 6-10 ezer fegyveressel. Az egyes csoportok saját becsületkódexxel és parancsnoki karral rendelkeztek. Az egyes csoportok 30-40 fős vadászosztagokat (dzsogad) küldtek a hadműveleti zónába, amelyeket 2 havonta váltottak. Az 1992 júniusában megkezdődött azeri ellenoffenzíva sikerét nagyban megkönnyítette, hogy a szóban forgó örmény irregulárisok jó része a lacsini korridor elfoglalása után hazatért, mivel úgy vélték ezzel véget ért a konfliktus. E mellett a karabahi örmény milícia 10-12 ezer fegyveressel rendelkezett. A csapatokat 10-15 önkéntes dandárba szervezték.
Nehézfegyverzet 1992-ben
Hk. Pszh harci rep hel
Örményo 77 160 3 13
Azerbajdzsán278 294 50 6

Erőviszonyok 1993-94
létszám tüzérség hk pszh gyhj h. rep
Karabah 20.000 16 13 120 - -
Örményo 20.000 170 160 240 200 -
Azerb. 42.000 330 330 360 480 170

Megjegyzendő hogy az örmény irregulárisok által végrehajtott Kodzsali mészárlás, illetve később az agdami vérfürdő nagy mértékben hozzájárult az elfoglalt azeri körzetekben élő népesség tömeges meneküléséhez. Tehát a pszihológiai hadviselés egyik elemének tekinthetőek az etnikai tisztogatások, hozadékuk egyértelműen pozitív örmény szemszögből nézve. Lehetővé tette egy etnikailag homogén övezet és az azt védelmező lakatlan pufferzóna kialakítását.

Az én adataim szerint Szurat Huszeinov 709. brigádot szervezte meg elsőként, később még egyet szervezett.

Általánosságban elmondható hogy sokkal szerencsésebb lett volna ha hazánk a 90-es években az "örmények útjára" lép erdély és a felvidék esetében és nem a lutrinak bizonyuló euróatlanti integrációt erőlteti.

Valandil 2012.05.31. 10:22:48

Érdekes volt anno a kinti (kint) újságokat olvasni. Még volt SZU, de a hírek szerint kemény harcok voltak a fronton.
"Milyen fronton? A SZU-n belül harcok? Mi van itt?"
Ez jobban megdöbbentett minket, mint korábban a kilőtt harcjárművekkel megrakott napi szerelvény (55 kocsi) látványa (Afganisztánból jött, a mi telepünk mellett félreállt pár órára). Furcsa, hogy kifelé menet szépen leponyvázva vitték a technikát, visszafelé meg mindenki láthatta a kilőtt-kiégett vasakat.

Rammjaeger83 · http://katpol.blog.hu 2012.05.31. 14:07:30

@nakara:

És a mi esetünkben ki játszotta volna a támogató nagyhatalom szerepét?

CSM 2012.05.31. 14:12:04

Köszönöm az elismerő szavakat! :)

@Czelder Orbán: Nem folyamatosan készült, de megszakításokkal @Zig Zag: május folyamán készült.

@Zig Zag: Pontosan!

@nakara: Kösz a kiegészítést! Igen, Huszejnov alakulata neve elírás, az valóban 709-es számot viselte.

"sokkal szerencsésebb lett volna ha hazánk a 90-es években az "örmények útjára" lép erdély és a felvidék esetében és nem a lutrinak bizonyuló euróatlanti integrációt erőlteti. "

Hát, erről én abszolút nem vagyok meggyőződve. Az örmény úthoz először is egyszerre kellett volna pár nagyhatalmi státuszú, valamilyen módon befolyásolható szövetséges és maximum egy ellenfél. Ráadásul még az örményeknek sem volt végső soron kifizetődő ez az egész, még így sem. Teljesen megszereztek ugyan egy szimbolikus értékű területet, de évtizedekre lenullázták a gazdaságukat, egy befagyott konfliktus közepén ülnek, rászorulva Moszkva katonai támogatására és emiatt gyakorlatilag az oroszok egyik kliensállamává váltak.

Zig Zag · http://lemil.blog.hu/ 2012.05.31. 17:16:51

Azért elképesztő, hogy vannak akik komolyan gondolnak katonai erővel határrevíziót Magyarországon. v.ö. Észak-Bácska visszavétele, mint opció a 90-es években. Nonszensz.

nakara 2012.05.31. 19:25:41

Az én meglátásom szerint a rettenetesen fragmentálódott magyar társadalom számára a leginkább hiányzó dolog, egy nagy, közös sikerélmény ami újra egyesíti a nemzetet.
"És a mi esetünkben ki játszotta volna a támogató nagyhatalom szerepét? "
Természetesen amennyiben az ország vezetése revizionista politikát folytatott volna, teljesen más irányvonalat kellett volna követni mint amit bejártunk. A Dnyeszteren túli Köztársaság miatt permanensen feszült orosz-román viszonyt kihasználva Oroszo. lehetett volna az egyik szövetségesünk, míg az éppen zajló délszláv háború és az abban az időben a németekben irányunkban meglévő szimpátia következtében Németo lehetett volna a másik nagyhatalmi támogatónk.
"Teljesen megszereztek ugyan egy szimbolikus értékű területet, de évtizedekre lenullázták a gazdaságukat, egy befagyott konfliktus közepén ülnek, rászorulva Moszkva katonai támogatására és emiatt gyakorlatilag az oroszok egyik kliensállamává váltak. "
Mi meg területszerzés és háború nélkül is ide jutottunk! Csak Moszkva helyett Brüsszel diktál!

CSM 2012.05.31. 20:29:00

@nakara: "Ide"?! Azért van "némi" különbség. Ha az általad vázolt forgatókönyv valósult volna meg (hál' Istennek nem ez történt) olyan eredménye lett volna, hogy valószínűleg még annyira sem szeretnél itt élni, mint ahogy most a mai Örményországban vagy egyéb, etnikai konfliktus által kiváltott háború sújtotta posztszovjet régióban nem szeretnél. Ideje lenne végre felébredni, bár elvileg lefekvési idő közeleg.

panoz (törölt) 2012.05.31. 21:05:59

Iszonyatosan jó cikk lett, élvezet olvasni.

@nakara

Sajnos a realitás mindig ridegebb mint az álmok. Ha ma hazánkban népszavazást tartanánk egy: Revízió vs. Gazdasági növekedés témájában, akkor borítékolható hogy párizsi békeszerződés megtartása mellett döntenénk. Teljes bizonyossággal kijelentem hogy a határon túli magyarok is hasonlóképp gondolkodnának.

Van nekünk EU, akkor mehetsz át a szlovák Tescoba magyar zászlóba csomagolt spanyol paprikát venni amikor csak akarsz.

zsocmoc 2012.06.01. 09:43:17

üdv mindenkinek
első komment, és én is nakarára reflektálnék:

az örmények egy ország ellen háborúztak, nekünk 2 (de inkább 3 Román, Szlovák, Yugo, akik kérdés, hogy az épp folyó polgháborúban mekkora erőt tudtak volna erre áldozni, de szerintem tudtak volna) ellen kellett volna - és szerintem mindegyik erősebb volt mint mi
nagyhatalmi támogatás: SZU/orosz szerintem inkább támogatta volna a szlovákokat, szerbeket, és románokat, egy ilyen esetben a moldáv helyzeten hamar túlléptek volna (miért minket, a nagy szláv testvériség helyett, ha nagyon optimista lennék, azt mondanám, hogy semlegesek). Németország épp egyesült, és ha azt vesszük alapul, hogy tizenpáréve mekkora hajcihő volt az, hogy Afganisztánba katonákat küldjenek, akkor nem hiszem, hogy bármiféle támogatást adtak volna egy agresszor országnak. Oké hogy hálásak voltak a határnyitásért, de nem ennyire.
Úgyhogy szerintem egy ilyennek az lett volna a vége, hogy lenne egy új román-magyar határváros Szolnok néven, Segedin visszatért volna a jogos szerb tulajdonosához, és a Miskolc Kassa autópályán se kéne határátkeléstől tartani. Közben pár millió menekültre számíthatsz (még egy kis etnikai tisztogatást se zárnék ki), úgyhogy mostanra az albán létminimum lenne a vágyálom , lenne egy MFOR az országban, el lennénk teljesen szeparálva diplomáciailag, és a kisantant felől még mindig a pezsgősüvegek pukkanását hallanád

rognork 2012.06.01. 09:54:17

Csak nekem tűnik úgy, hogy valaki felkavarta a szart, és újra egymásnak ugrasztotta ezeket a népeket?

sirdavegd · http://midnight-rider.blog.hu/ 2012.06.01. 16:30:36

@nakara: "Az én meglátásom szerint a rettenetesen fragmentálódott magyar társadalom számára a leginkább hiányzó dolog, egy nagy, közös sikerélmény ami újra egyesíti a nemzetet."

És erre az etnikai tisztogatással tarkított kalandorpolitika lenne a legmegfelelőbb. Zsöniálisch.

Ilyen alapon azt is mondhatjuk, hogy Magyarország vezessbe be úgy az eurót, hogy annektáltatja magát Szlokákiával :) :) :)

sirdavegd · http://midnight-rider.blog.hu/ 2012.06.01. 16:39:56

Mindamellett rendkívül élvezetes olvasmány volt a poszt, köszönet érte! A Kaukázusról többnyire az jut az ember eszébe, hogy zűrös hely - határozottan zűrösebb, mint mondjuk Kelet-közép Európa. Egyik oldalról az oroszok, másik oldalról a törökök, de még ott vannak a perzsák is. Plusz a saját vezetőik. Hasonló szituációban mondta volt egy bizonyos francia marsall, hogy bent üldögélnek egy éjjeli edényben és arra várnak, hogy a fejükre tojjon valaki. No, Örményország és Azerbajdzsán emellé még egymásra is szeret potyogtatni.

Tényleg: a grúzok hogyan állnak ehhez a kérdéshez?

sirdavegd · http://midnight-rider.blog.hu/ 2012.06.01. 16:47:57

@rognork: szerintem kavarták azt maguknak is. Az etnikai kártya kijátszása ugyebár a legolcsóbb politikai húzások közé tartozik. Szóval még az egybites honpolgár is képes felállni a hordóra és uszítani, hogy nyírd ki a szomszédot, mert neked attól jobb lesz. Aztán persze nem lesz jobb, mert egyfelől a vérrel befröcskölt plazamtv-t is le kell valakinek takarítani, másfelől civilizált ember még a kutyáját se üti meg, harmadrészt sosem egészséges, ha a társadalom egy része hozzászokik a zavartalan kaszaboláshoz.

De most komolyan: a meglévő hegyes-susnyás mellé elfoglaltak még némi hegyes susnyást, de körben szétlőtték az összes várost, az ország évtizedek óta blokád alatt. Szóval a politikus bácsi (amelyik túlélte persze) most köszöni szépen jól van, de a nemzet összességében elég nagy árat fizetett azért a borókásért. Kb. ezért háborúztak, megérte: www.gyartastrend.hu/nyarimuszak/cikk/ahol_fejloves_jar_a_varosnezesert

SchA · http://katpol.blog.hu 2012.06.01. 17:40:19

Mi lenne, ha a társalgás megmaradna a karabahi konfliktus témájánál, a "mit tett volna anno a magyar nemzet két korsó kevert után" meseklub helyett?

@nakara:
"Csak Moszkva helyett Brüsszel diktál!"

Átmulatott éjszakákon én spec. szoktam fantáziálni, hogy milyen lenne ha belga harckocsik és IFV-k gördülnének vészjóslóan végig az Andrássy úton, miközben hangosbemondókon bejelentik a kijárási tilalmat és a statáriumot.

Természetesen az EU mind a 23 hivatalos nyelvén valamint süketnéma kézjelekkel elmutogatva, az antidiszkriminációs horizontális politika szellemében.

milliliteratura · http://milliliteratura.blog.hu/ 2012.06.01. 18:40:17

gratula a posztért.
hanem az azért tényleg gáz, hogy a nemzetközi közösség saját határozatait szabotálja csúnyán.

((ó apám. a németek semmilyen revíziós politikát nem támogatnak, nem hogy a magyart. az oroszok pedig szerbia miatt megint csak nem támogatnának magyar revíziót.))

tiboru · http://blogrepublik.eu 2012.06.01. 20:12:16

@sirdavegd:

Én most jöttem Grúziából, s azt kell mondanom, hogy a grúzok - nagyon okosan - elég szép pénzt csinálnak abból, hogy ők mindkét féllel jóban vannak. Ami meglepett: egy kicsit jobban kedvelik az azerieket, mint az örményeket, mert ez utóbbiakat nemes egyszerűséggel "Az utolsó szovjet csatlósállam" cimkével szokták ellátni Tbiliszi utcáin, s (pár nap Örményország után) be kell vallanom: nem minden alap nélkül...

Részleteket majd a blogjaimban olvashattok, ha összeszedem magam :-)

CSM 2012.06.01. 20:31:29

@panoz: @milliliteratura: Kösz!

@sirdavegd: A grúzok a karabahi háború alatt semlegesek és kissé érdektelenek voltak, mert ők a saját polgárháborújukkal és szeparatistáikkal voltak elfoglalva.
A tűzszünet óta viszont, ahogy tiboru is írta, Grúzia ugyan megtartotta semlegességét és hasznot húzott az ellentétből (sőt örmények és azeriek is kereskedtek egymással a grúz piacokon), ugyanakkor Tbiliszi és Baku közeledett egymáshoz, hisz volt egy közös nevező: félelem az orosz befolyástól (a grúzok a szeparatisták miatt, az azeriek az örmények támogatása és a kaszpi energiaprojektek ellenzése miatt tartottak Moszkvától). Ez még a két 1980-as évekbeli ellenséget, Sevardnadzét és Alijevet is összehozta. (Érdekesség amúgy, hogy 1993-ra a három kaukázusi államból kettőben, Azerbajdzsánban és Grúziában visszakapaszkodott a korábban távozott kommunista vezető, Örményországban Demircsjánnak 1998-ban majdnem sikerült ugyanez - 1999-ben viszont lelőtték, őt speciel talán épp ezért).
Ma Grúzia és Azerbajdzsán számos közös érdek alapján működik együtt: Baku nyugati segítséggel olaját és gázát szállítja Grúzián keresztül Törökországba, ráadásul már majdnem kész a Baku-Karsz vasútvonal (utóbbit viszont az EU és az USA az örmény lobbi hatására ellenzi) is, mindez Grúzia geopolitikai értékét nagyban megnöveli. A grúzok azonban nem akarnak minden szálat elvágni Jerevánnal sem, Azerbajdzsán állandóan szeretné megvásárolni a Grúzián Örményországba áthaladó orosz gáz grúz szakaszát, Tbiliszi azonban nem adja. Az azeriek egyébként a grúzok erős nyugati orientációja miatt "kis USÁ"-nak tartják Grúziát.

CSM 2012.06.01. 20:39:25

@milliliteratura:

"hanem az azért tényleg gáz, hogy a nemzetközi közösség saját határozatait szabotálja csúnyán."

Hát ez ugye azért is van így, mert az ENSZ BT három tagja érdemben Örményország oldalán áll, bár elfogadott határozatok vannak, de az állandó tagok többsége mégsem akarja végrehajtani. Az USA és Franciaország a befolyásos örmény lobbi miatt, Oroszország pedig amiatt, hogy épp Karabah és következményei a fő összetartó erő közte és Jereván közt.

nakara 2012.06.01. 22:07:59

Mivel a magyar szál off, ezért hanyagolnám! A defetista hozzászólóknak csak annyit:"Egy bukott ellenfél visszatérhet, ám az, aki megbékélt önmagával, nem fenyeget többé."

tiboru · http://blogrepublik.eu 2012.06.02. 10:41:33

Az örmény vox populi szerint annó (harmincas évek) a Szovjetunió megegyezett Iránnal és Törökországgal holmi apró határkiigazításokban, aminek az volt a lényege, hogy úgy alakították a szovjet-iráni-török hármashatár környékén a vonalat, hogy Törökországnak legyen egy közvetlen határszakasza Nahicsevánnal. Nem néztem utána, hogy ennek a városi legendának milyen valóságalapja van.

Így per pillanat az Azerbajdzsánhoz tartozó exklávé (s ily módon maga Azerbajdzsán is) egy pár kilométeres szakaszon közvetlenül határos Törökországgal, a Nagy Nyugati Testvérrel, ami nem csak lélektanilag fontos Bakunak. Az azeriek szerint az örményeket csak ez tartotta vissza attól, hogy '93-ban lerohanja Nahicsevánt (is) - ebben viszont kételkedem egy kicsit.

milliliteratura · http://milliliteratura.blog.hu/ 2012.06.02. 11:42:41

@tiboru: basszus, csak ne költözzetek már annyit. most az a blogod, amit hirdetsz?

@CSM: rendben, csak azért ez így nem kóser, hogy pártos bíróságot jelölünk ki. a britek meg kivételesen szarnak bele (pedig egy házzal délnyugatabbra ők kuszálták a frontokat 100 éve olyanra, hogy még most se tért magához a régió). kínának lehetne érdeke az azerieket támogatni, de gondolom elég nekik közép-ázsia, amig nincs vezeték a kaszpi tenger alatt.
(örményország gyakorlatilag oroszország túszaként működik, megérdemlik a sorsukat.)

milliliteratura · http://milliliteratura.blog.hu/ 2012.06.02. 11:44:04

@tiboru: én úgy tudom, az irániak ajánlották fel a "csücsköt" a törököknek, de ez mindegy is. hanem az baromság, hogy a közös határ védené nahicsevánt. törökország a jereván vége táblánál kezdődik, e téren rendkívül szerencsétlen a fekvése. bár így is, úgy is az oroszokon múlik minden, ha a törökök megindulnak, tbilisziben veszik észre, hogy átszaladtak az örményeken.

tiboru · http://blogrepublik.eu 2012.06.02. 11:47:38

@milliliteratura:

Én a múlt héten néztem meg közelről az örmény-török határt, amit de facto orosz csapatok őriznek, köztük elég sok különleges egységgel... Azért Ankara háromszor is meggondolná, hogy az Orosz Föderáció fegyveres erejét támadja meg, NATO-tagság ide vagy oda.

milliliteratura · http://milliliteratura.blog.hu/ 2012.06.02. 12:08:16

@tiboru: ezért mondom, hogy az oroszokon múlik minden. az örmények olyan helyzetbe hozták magukat, hogy választhatnak, vagy az oroszok gyarmataként vegetálnak, vagy ott maradnak a totális megsemmisülés útján egyedül.
rendkívül sikeres nemzetépítési kísérlet.

CSM 2012.06.02. 12:42:28

@milliliteratura: Természetesen nem az, csak a nemzetközi kapcsolatok nem a korrektségen alapulnak. És hát egyes nagyhatalmú országokban vannak befolyásosabb csoportok, akik a maguk szája íze szerint alakítanak egy kicsit az adott ország külpolitikáján.

"kínának lehetne érdeke az azerieket támogatni"

A kínai-azeri viszony egy érdekes kérdés. 2001 táján Kína még rakétákkal bizniszelt az örményekkel, alaposan megrontva Baku és Peking kapcsolatát, de hát akkor ez kevéssé számított, ugyanis a kínai cégek lekésték az 1994-es és azt követő ígéretes PSA-k megkötését. Mostanra már Peking is körültekintőbb, az ACG olajmezőt kezelő (mely az azeri olajtermelés 70-80%-át adja konzorcium egyik cégének, a Devonnak jó 5%-os részesedését már az egyik kínai energiacég akarta megszerezni.
Kínát egyébként valóban jobban izgatja Közép-Ázsia, ugyanakkor újra és újra fel-felröppen a kínaiak érdeklődésének híre az azerbajdzsáni földgáz iránt. Mindez azonban egy költséges transzkaszpi vezeték vagy LNG terminál nélkül nemigen megvalósítható és Baku külpolitikai orientációja momentán azt erősíti, hogy lehetőleg Európa legyen a fő piac az azeri gáz számára.

@tiboru: Nahicseván az azerbajdzsáni tagköztárasághoz való tartozása elvileg az 1921-es szovjet-török moszkvai és karszi egyezményben lett garantálva.
Az örményeket Cornell szerint a törökök és az irániak kettős nyomása tartotta vissza 1993-ban, hogy Nahicsevánt lerohanják. Utóbbiak érdeke volt ugyan egy meggyengült Azerbajdzsán, de nem örültek volna egy túlnyert Örményországnak az oroszokkal a hátuk mögött, ráadásul egy Iránban tartó azeri menekültáradat egy nahicseváni örmény etnikai tisztogatás esetén felkeltette volna az iráni vezetés félelmeit az Iránban élő azeriek reakcióit illetően. Így is volt némi elbizonytalanodás, hogy Teherán a "hitetlen" örményeket támogatta a síita muszlim azeriekkel szemben.
Teherán nem bánta meg a Nahicseván melletti kiállást, hisz az azerbajdzsáni exklávé iráni földgázzal való ellátása ma fontos szempont az Irán és Azerbajdzsán közötti kapcsolatban.

sirdavegd · http://midnight-rider.blog.hu/ 2012.06.02. 17:41:59

@CSM: Köszönöm a választ! Ebből a kirakósból már csak a kurdok hiányoznak...
De ha már Nahicseván: ez az enklávé mégis hogyan működik? Ha az azeri-örmény határ le van zárva, akkor a derék exklávéba szakadt azeri honpolgár Culfa/Jolfánál átmegy a patak iráni partjára, és a 12-es főúton elandalog a röpke 500km-re lévő Bileh Savarba és ott ismét belép az országba, vagy Törökországon és Grúzián keresztül autózik 820km-t. Vagy felül a repülőre :P
Ha azonban már exklávék, a google mapson matatva (már amennyire a maps hiteles forrásnak számít), van egy remek örményországhoz tartozó falu / felhővel borított rom itt 40.637762,45.528588 Artsvashen néven az azeri vidéken, és egy azerbajdzsánhoz tartozónak vélt egykori lakóhely Barxudarlı 40.994686,45.224501 néven. Az Örményországban lévő de jure azeri Tigranashen ehhez képest maga a paradicsom, mert még házak is vannak benne, 39.786177,44.945658 .
E vidék nemegyszerűségi foka eléri a Balkánét.

CSM 2012.06.02. 18:21:33

@sirdavegd:

"Ebből a kirakósból már csak a kurdok hiányoznak..."

Teljesen jogos! De ők is ott vannak ám. Nahicseván viszonylag számos kurd népességnek ad otthont,. az azeriek körében széles körben elterjedt nézet szerint az országot jelenleg uraló Alijev-dinasztia is a nahicseváni kurdok közül került ki (állítólag Hejdar Alijev egyik rokona még a SzU-korszak elején nyert vmi irodalmi díjat és az újságok büszkén mesélték, hogy az első kurd aki ilyen díjat nyert a SzU-ban). A mostani ellenzékiek ennek tudják be azt is, hogy az APF-korszakhoz képest jelentősen visszavettek a nemzeti kulturális örökség hangsúlyozásából. Jóval kevesebbszer jelenik meg a közös török etnikum kifejezése (az azeriek török identitását az 1930-as években a szovjetek próbálták lenyomni) és számos más estben is hangsúlytalan a török nemzetiség mint olyan megnevezés, noha a 20. századig nem igazán ismerték a szót hogy azeri, helyette a török/tatár volt a nép nevének elnevezése. A lakosság sokkal inkább ápolni látszik a közös török-azeri rokonság képzetét mint ahogy az politikai szinten megjelenne.

nakara 2012.06.02. 20:15:41

A lacsini korridor elfoglalása után az örmények kísérletet tettek a körzetben egy "független" kurd köztársaság megalapítására, ez azonban végül nem vezetett eredményre.

sirdavegd · http://midnight-rider.blog.hu/ 2012.06.02. 23:03:33

@CSM:
Egy poszt erejéig egyszer el lehetne játszani azzal, hogy végül is kik azok a "törökök", mert jó, hogy van egy 1.0-ás Törökország, de akkor még ott vannak az azeriek, kazahok, türkmének, üzbégek is. Szegény szeldzsuk törökökről is mindig csak annyi maradt meg az emberben, hogy csúnyán elkenték a bizánciak száját, de , hogy mégis hogyan keveredtek oda a félszigetre és úgy egyáltalán keveset tudok róluk. Persze, ha van ilyen poszt, akkor eddig csak elkerülte a figyelmemet.

Bicepsz Elek77 2012.06.03. 02:03:17

@Valandil: A SZU-n belul eleg gyakran voltak kisebb-nagyobb harcok, megha persze ez ujsagokban nem ia jelent meg. Erdekes lenne errol is egy poszt (pl. kisebbsegek ellen,antikommunista partizanok ellen (1945-48), kinaiak ellen stb stb.).

Rammjaeger83 · http://katpol.blog.hu 2012.06.03. 09:55:47

@Bicepsz Elek77:

Tudtommal ezekről sok mindent nem lehet tudni, mert a velük kapcsolatos kutatható levéltári anyag roppant szegényes, ergo az irodalmuk is az.

GépBalta 2012.06.04. 14:52:01

@sirdavegd: A török nyelvű steppei népek őstörténetével kapcsolatban, csak a szovjet kutatók adatait felhasználva lehetne egy terjedelmesebb posztot írni, de sajnos bár ismerem ezeket a munkákat nem tudom kiolvasni azokat a fura betűikket. Viszont tekintettel arra, hogy a magyar kutatás leginkább csak a Kárpát-medencébe betolakodott steppei nomádok őstörténetével foglalkozik, így ezalapján egy bővebb hsz-ben is kifejthetem azt a keveset amit a másfele vetődött népekről tudunk. (Majd a vizsgák után.)

2012.06.04. 19:48:50

@sirdavegd: "Ilyen alapon azt is mondhatjuk, hogy Magyarország vezessbe be úgy az eurót, hogy annektáltatja magát Szlokákiával"
Légyszi ne nyúljad le az ötletemet. Pár éve magam is gondolkodtam egy ezt célul kitűző politikai mozgalom megalakításán. (Más verzióit is kidolgoztam: konföderáció Romániával, unió Szerbiával: de úgy, hogy ők csatlakozzanak hozzánk, ha mi már benne vagyunk az Eu-ban, ők pedig még nem. Talán nem is lett volna elvetélt ötlet. Horvátországot nyaranta már amúgy is "meghódítjuk"). Bosznia-Hercegovina pedig amúgy is automatikusan csatlakozhatna hozzánk.
Amúgy ez utóbbi talán hamarost be is fog következni, ha valaki lefordítja nekik a magyar kettős-állampolgárságról szóló törvényt. Az Osztrák-Magyar Monarchia állampolgársági jogának furcsaságai miatt a népesség fele - az 1918 előtt a területen élt népesség leszármazottai - jogosan igényelhetik ezt. Egyúttal automatikusan Eu-állampolgárrá is válnának ezzel az aktussal (De csss, Brüsszel és Budapest még nem tud róla).

mz_ 2012.06.04. 21:00:45

zsír, 3x vesztem el benne , 2x olvastam végig, száraz szűraz, de tudom szárazabb is lehetne :) gratula a bele fektetett munkáért.

Valandil 2012.06.05. 07:54:10

@tiboru: Az azeriek és a grúzok izraeli orientációja is segíthet a jobb együttműködésben. Így további nemhivatalos csatornákon is érintkezhetnek egymással, ugyanakkor a nyugati szövetségeseiket is tudják tájékoztatni.

tiboru · http://blogrepublik.eu 2012.06.07. 10:20:42

@Valandil:

Az örmények valamikor tavaly ősszel büszkélkedtek azzal, hogy (állítólag hazai fejlesztésű cuccal) lelőttek egy izraeli gyártmányú azeri drónt valahol Karabah fölött.

Azóta se volt komolyabb harci eredményük, de ez annak idején elég nagyot szólt - átvitt értelemben is...

Ramos 2012.08.08. 20:11:16

Hmm, végre egy kis hír (a kommentekben) Nahicsevánról, az valahogy mindig kimarad az örmény-azeri helyzet leírásából.
A térképet nézve egyébként nem tudom, felvetődött-e már a terület- és népességcserés kompromisszum? Mármint hogy az örmények a jelenleg megszállt azeri-karabahi területekről minden értelemben vett kivonulásért cserébe megkapnák Nahicsevánt? Tudom, vadul hangzik, és az azeriek ezzel a szcenárióval is vesztenének, de a jelenlegi helyzetben - technokrata szemszögből - ez kb. win-win kompromisszum lehetne, hosszú távon is, mert egyébként, nem tudom, mihez kezd manapság és később is Baku Nahicsevánnal...

paraszthajszal 2012.08.08. 23:17:19

@Ramos: Ez nemcsak furán hangzik, de több síkon is problémákat vethet fel.

Egyrészt nemzetközi jogi szempontból a helyzet nagyjából egyértelmű, Hegyi Karabah "államot" nem ismeri el egyetlen ENSZ-tagállam, még Örményország sem, de jure Nagicseván és Karabah is Azerbajdzsán része (csak de facto ezt Karabah vonatkozásában nem tudja érvényesíteni). Az örmény diaszpóra azt még el tudná érni, hogy a nagyhatalmak ne nagyon akarják bolygatni ezt a jelenlegi helyzetet, de ha bárki elismerné a függetlenséget, azzal precedenst teremtene mondjuk Dél-Oszétia, Abházia vagy a Dnyeszteren túli köztársaság számára is.

Másrészt ha már a térképre nézünk, akkor a domborzati térképet is érdemes elővenni - Nahicsevánban kb. négyszázezren élnek, Karabahban a nagyobb terület ellenére fele annyian se. És ebbe belejátszhat az is, hogy a domborzati/egyéb földrajzi viszonyok nem kedveznének* a sokszor ekkora népsűrűségnek.

*"The landscape of the republic is extremely rugged and mountainous (...) The Artsakh Highland, like the entire Armenian Highland is seismically active (...) In the steppes, which are elevated 984-1148 feet above the sea-level, semi-desert plants generally dominate. (...) Artsakh is also rich with forests. They constitute more than 36% of the territory of the republic (395,200 acres)." [Artsakh = Karabah] http://www.nkrusa.org/country_profile/geography.shtml"

Kistoth 2012.09.01. 12:48:43

Sikerült ebbe a konfliktusba is belekeverednünk, ráadásul a lehető legszerencsétlenebb módon.
hvg.hu/itthon/20120901_orban_facebook_kommentelok

CSM 2012.09.01. 16:09:19

@Kistoth: Na igen. Azt értjük, hogy most bárhonnét, bármi áron kell a kormányunknak pénz, csak Safarov tettét semmi nem igazolhatja. Márpedig a kiadatással a hivatalos magyar álláspont kimondatlanul mégis igazolja a TESCO-baltás gyilkolászást. Tudvalevő volt, hogy hazatérve Safarov kegyelmet kapna, ahogy kapott is:
www.news.az/articles/official/67358
Ráadásul az azeriek amúgy nyíltan nem igazán forszírozták a dolgot, hisz Safarovot a hivatalos közlemények, megnyilatkozások alig említették. Hát igen, ez is egy önfejű, több kárt, mint hasznot hozó külpolitikai lépés volt: elsősorban nem csak azért, mert Örményország megszakította a kapcsolatokat, hanem az általános üzenete miatt. Nagy kár.

Kistoth 2012.09.01. 21:15:06

@CSM: Az általános üzeneten túl innentől az amerikai-örmény lobbi erőteljes aknamunkájának hatásait is élvezhetjük majd.

Nyitray Szabolcs 2013.06.30. 09:11:36

Nagyon jó írás; gratulálok.

cincogó felicián 2013.07.15. 23:33:06

Hahó! Van még ott valaki?
Engem az érdekelne, hogy a Nagorno Karabah szóösszetételből a "nagorno" milyen nyelven van és hogy ebből származik-e a szláv (?) "gora" (mint pl. Crna Gora).
Amúgy meg Huntington is példálózik ezzel a háborúval a Civilizációk összecsapásában, s ha jól emlékszem, nagyobb súlyt ad Törökország szerepének a buliban. Csak úgy mondom...

paraszthajszal 2013.07.16. 01:29:05

@cincogó felicián: a nagorno- (nagornij, kb. hegyes [de nem úgy, mint a cerka]) oroszul van, az orosz szláv nyelv, és fordítva, ez származik a gorából.

cincogó felicián 2013.07.16. 09:27:19

Kösz. Gondolhattam volna.
Ezek szerint maga a "Karabah" a török-perzsa összetétel, amiből a "kara" (föld talaj és egyben fekete is), lehet a török.
Kösz a cikket is. Kicsit más fényben mutatja az örményeket, mint - mondjuk - a Julfa-i temetőt ledózerolásáról szóló film... Persze szívtak eleget az örmények a pár ezer éves történelmük során, de nem baj ha az embernek árnyaltabb képe van a helyzetről.

Nyitray Szabolcs 2013.12.08. 01:48:15

@cincogó felicián: Történészként három évig éltem Azerbajdzsánban két könyvem jelent meg magyar őstörténeti témában és elég sok örménnyel találkoztam Bakuban. A cikk nagyon alapos és tökéletesen elfogulatlan. Nem megyek bele, hogy személyes tapasztalataim alapján milyen nép(ség) az örmény, mert írtam erre vonatkozó kitérőt anno. A törökök által elkövetett örmény népirtás kb. olyan mértékben van eltúlozva mint egy másik ami még ismertebb... Érdekes arról soha nem esik szó, hogy mi váltotta ki a törökök és kurdok önvédelmi reakcióját; pl. Van város örmények általi legyalulása orosz segítséggel. Akit érdekel bővebben: alfahir.hu/az_ormeny_torok_konfliktus_gyokerei-20121001?fb_action_ids=370412779699907&fb_action_types=og.likes&fb_source=aggregation&fb_aggregation_id=288381481237582

cincogó felicián 2013.12.09. 10:55:34

@Nyitrai Szabolcs: A ki-ütött-először probléma mindig nehéz és teljesen meddő vele foglalkozni. Valóban nem árt ismerni mindkét oldal álláspontját, de az általad ajánlott cikk legalább egy kicsit elfogult. És azon túl, hogy elfogult, vannak benne csúsztatások is. Nézzük csak:
- A törökök társadalom megértéssel fogadta a Balkán elszakadását. Csak én tudom úgy, hogy az oszmánok a Balkánt először elfoglalták, utánna évszázadokig sarcolták és addig tartották, amíg tudták. Gyanítom, hogy a Lángban álló szigettenger nem pusztán Verne fantáziája. Ami ma Balkánnak nevezünk, az összes pejoratív konnotációval, az jó részben a törökök műve (lásd pl. a romániai fanarióta uralkodókat)
- Woodrow Wilson önrendelkezési elméletére hivatkozik. A XIX századi török-orosz háborúban az örmények semmiképpen sem Wilson elmélete alapján gyilkolták a törököket. Amennyire tudom az első pogromok akkor voltak
- Török őshaza. Akárhogy nézzük Anatóliába a szelcsuk törökök 1000 körül érkeztek, az oszmán törökök pedig jóval később. Az Örmény Királyság pedig az első keresztény állam volt ezen a területen.
Oké, nem akarok itt arról vitatkozni, hogy ki a rosszabik fiú. Mindenkinek véres a keze és most nem az a fontos, hogy kinek mennyire.
Amúgy elég beszédes az a tény, hgoy Aniban enm volt zsinagóga... Mecset volt, grúz templom volt, örmény templom természetesen volt, még a Zarathusztrázoknak is volt templomuk. De zsinagóga nem. Márpedig annak valami komoly oka kellett legyen, hogy a zsidók kimaradtak egy akkora buliból, ami Ani volt fénykorában.

cincogó felicián 2013.12.09. 12:52:57

@Nyitrai Szabolcs: Egy kérdőjel lemaradt. A második bekezdésben a Csak én tudom úgy... kezdetű mondat végéről.