by 5.g & CN & Rammjaeger83 & SchA
Néhány évvel ezelőtt War Nerd felhívta a figyelmet a hidegháborút követő első, sok tekintetben szánalmas évtized egyik ritkán emlegetett sajátosságára: a korszak fegyveres konfliktusainak stratégiai, történelmi jelentősége szinte fordított arányban állt a rájuk irányuló médiaérdeklődés szintjével. Ennek megfelelően óriási felhajtás kísérte a minimális veszteségekkel járó első intifádát és az északír konfliktust, továbbá a nagy horderejűnek beállított délszláv háborún is boldog-boldogtalan előszeretettel csámcsogott. Zajlottak viszont ezekhez képest gigantikus, öldöklő, fontos háborúk Afganisztánban, Dél-Szudánban, Kongóban vagy Etiópia és Eritrea között - de említhette volna Algériát is -, melyekkel lényegében a kutya sem foglalkozott.
Eme jelenség rendkívül banális okai - pl. hogy nem minden helyi válsággóc közelében van a tévésstábok igényeinek megfelelő luxushotel - a mai napig érvényesülnek, ezért szellemi atyánktól ihletet merítve úgy döntöttünk, épp ideje hasonló szempontok szerint górcső alá venni a harmadik évezred első - bizony szintén dicstelen - évtizedét most, hogy attól immár egy év választ el minket.
Háborúk, melyeket irreálisan nagy felhajtás kísért
Irak
A 2003 márciusában megindult háború a média kereszttüzében zajlott, és olyan emlékezetes pillanatokat szerzett számunkra, mint a médiában csak Shock and Awe-ként emlegetett légi hadjárat vagy Falúdzsa.
A háború azonban nem teljesítette deklarált stratégiai célját (vagyis nem segített egy stabil, demokratikus rendszert kialakítani a térségben, ami aztán a demokrácia terjedéséhez vezetett volna a térségben), viszont kitűnő teret adott a médiának az érvényesülésre, mert:
- amerikai katonák vettek benne részt
- ott volt benne az al-Káida helyi kirendeltsége valahol,
így pedig az USA és ezáltal a világ közvéleménye számára nagyon jól tálalható téma lett belőle.
A háború tényleges tanulságai valahol útközben azonban elsikkadtak a szélesebb közvélemény számára. Ezalatt például azt értem, az USA részvétele a konfliktusban a korábban is érzékeny regionális viszonyokat felrúgta, de nem az USA számára kedvezően, vagy hogy az amerikai fegyveres erők miként nem voltak felkészülve a konfliktus megvívására. A kimenethez kellett egy kis külső segítség is ("Ébredési Tanácsok", Szádr mozgalmának megoszlása, az AQI téves lépései), de elmondhatták, hogy stabilizálták a biztonsági helyzetet. A politikait, ami a konfliktus jellege szempontjából fontosabb, azonban nem úgy néz ki, hogy sikerült.
A legfőbb tanulság azonban talán az, hogy sokkal könnyebb belemászni valamibe, mint kikerülni belőle, és ahogy Colin Powell mondta: ha eltöröd, a tiéd - az USA egy olyan konfliktus kialakításában segédkezett, amit aztán csak nagy nehézségek árán tudott kordában tartani és a konfliktus kimenetele még mindig kérdéses.
Afganisztán
A konfliktus alcíme lehetne, hogy az „igazságos háború, amely megromlott”. Bár az Irak esetében említett tényezők szerepet játszottak a felkapottságában, a térség sajátos szocio-kulturális jellege miatt (majd minden nemzetközi felmérésben az utolsó helyek környékén van az országok összehasonlító rangsorolásában) kvázi egzotikumként hatott kezdetben a nyugati sajtó munkatársaira. A stratégiai jelentősége az USA számára gyakorlatilag minimális (nem úgy a szomszédainak, elsősorban Pakisztánnak). Az AQ Central és a vele szövetséges szervezetek áttették székhelyüket Pakisztánba, amivel a konfliktus legfőbb oka is elköltözött.
Időközben pedig szépen csendben Afganisztán terrorizmusellenes műveletből felkelésellenes műveletté fejlődött – majd előkerült a rettegett nemzetépítés fogalma is egyes helyeken. Nagyjából 2006 óta a változás látványos és a sajtó figyelme ekkor kezdett újra fokozódó mértékben Afganisztánra irányulni (addig egyes biztonságpolitikai fórumokon csak az "elfelejtett háborúként" emlegették Afganisztánt).
Sok időbe telt, míg a szélesebb nyugati közvéleménynek is egyértelművé vált (bár abban nem vagyok biztos, mennyire), hogy a konfliktusban az USA az irakihoz hasonlóan amolyan átmeneti szerepet játszik és a régió államainak érdekei fontos mozgatórúgót jelentenek. Egyelőre az USA keresi azt a megoldást, amit győzelemként (vagy legalábbis nem vereségként) lehet feltüntetni, a kitűzött 2014-es kivonulási dátum pedig közeleg.
Gáza-övezet
Nem hiányozhat a listából a levonható katonai tanulságokhoz képest a legaránytalanabb médiareprezentációval rendelkező konfliktus, ami kevesebb halálos áldozattal járt, mint amennyit egy katlancsata a keleti fronton egy gyengébb nap alatt kitermelt. 2008-2009 fordulóján zajlott nagyjából 3 hétig az a háború, ami kiemelkedik a "rakéta szerva - bomba vissza" jellegű csatározásokból. Annak idején egy hosszabb cikkben már volt szó a blogon a gázai háború "tanulságairól", de tömören összefoglalva annyit lehet az esetről mondani, hogy ha lakott területet használsz önbizalom-növelő lőgyakorlatra, az nem fog jól mutatni a 8 órás hírekben. Mélyebb következtetéseket a veszteségi statisztikákból legfeljebb az izraeli tüzérség átlagos találati pontosságára, illetve a gázai népsűrűségre vonatkozóan lehetett levonni. A médiában bemutatott bohóckodás, a belpolitikai okokból elkövetett izomtibi-magatartás, és a kitűzött cél nélküli háború nem olyan dolgok, melyeket érdemes lenne eltanulni az izraeli vezetéstől. A Hamasz meg már a háború előtt is egy vicc volt, 100% bizonyossággal meg lehetett jósolni, hogy a romok tetejéről is a győzelemről fognak kukorékolni, és minden marad a régiben.
De a média imádja ezt a konfliktust, szóval "The show must go on."
Dél-Oszétia
Ha vannak erős haverjaid, akik jó fejnek tartanak, az jó dolog. Ha kapsz tőlük fegyvereket, felszerelést, kiképzést, és ettől nagyon erősnek érzed magad, az még jobb dolog. Csak arra figyelj, hogy az élet császára érzés közben ne köss bele a világ egyik legerősebb országába, mert pofán vág. Más szavakkal, Grúzia 2008-ban ismét bebizonyította a szabályt, ami 200 éve többször jön be, mint sem - aki rátámad az oroszokra, az bizony kínnal fizet érte (függetlenül attól, hogy az oroszok a világ melyik pontján vannak, és mennyire törvényes leledzenek ott, ahol). Közvetlen katonai tanulsága a grúz háborúnak annyi, hogy ha egy paramilitárisok elleni harca felkészített operetthadsereg összecsap egy létszámban, fegyverzetben, etc. durva fölényben lévő reguláris sereggel, akkor - nem meglepő módon - az utóbbi fog győzni. Ehhez igazán nincs szükség oktató jellegű háborúra.
A dél-oszétiai események lényeges tanulsága azonban nem jött át a médiában. A kiégett grúz harckocsi-oszlopok figyelmeztetésül szolgálnak, hogy egyes országok ugyan megtehetik, hogy humanitárius okokra hivatkozva intervenciót hajtsanak végre, rezsimeket cseréljenek le, de a példát bizony mások is követhetik, és akkor az arcokra fagynak a mosolyok.
Darfúr
A nagy semmi közepén elterülő, lényegét tekintve száraz, füves pusztaságról van szó, nagy jóindulattal is csak csekélynek mondható stratégiai értékkel, melyről lakóin meg a velük foglalkozó néprajztudósokon kívül bizonyára sokáig csak nagyon kevesen hallottak. Az itt zajló konfliktust - melyről bővebben itt és itt írtunk - ennek ellenére gyorsan felkapták a médiamunkások, az okokat illetően pedig igen egyszerű esettel van dolgunk.
Egy kis félremagyarázás árán a darfúri "háború" nemcsak a világszerte vérben gázolva előretörő iszlamofasizmusról szóló - hol balliberális, hol neokonzervatív ideológiai keretben előadott - népszerű narratívába illeszthető be, hanem beállítható a szerencsétlen "feketék" elleni "arab" irtóháborúnak, vagyis a rasszizmus megnyilvánulásának is, melynél nagyobb mumus napjainkban aligha létezik. Továbbá kiváló témát szolgáltat mindenkinek, aki a diktatúrákkal seftelő Kínán, meg a fejlett Nyugat humanitárius katasztrófákkal szembeni általános közönyén és tétlenségén szeret háborogni. (Egyéb lehetséges okokról olvashatunk itt a kommentek között.) Objektíve persze nem másról van szó, mint a szűkülő természeti erőforrásokért vívott szokásos törzsi csetepatéról, amely ráadásul a sokadik bizonyíték az afrikai államok és államhatárok túlnyomórészt mesterséges mivoltára.
Jelentős háborúk, melyek érdektelenségbe süllyedtek
Srí Lanka
A sri lankai hadsereg győzedelmes hadjárata az LTTE ellen valószínűleg azért nem kapott nagyobb figyelmet, amiért a harmadik világbeli konfliktusok egy jó része is ismeretlen marad - nem játszik bennük olyan harcoló fél (etnikum, vallási csoport, etc.), akiket divatos lenne ismerni, urambocsá' sztárolni/gyűlölni a nyugati értelmiség köreiben. Szingalézek tamilok ellen, buddhisták hinduk ellen. Kik ezek az emberek egyáltalán, és miért harcolnak, amikor a média minden nap az emberek fejébe veri, hogy csak a monoteista vallások (kinek melyik, tetszés szerint) termelnek ki erőszakos, militáns embereket? Az LTTE érdemtelenül nem kapott elég figyelmet, miközben legendás mérföldkövek tartoztak a nevéhez, mint az öngyilkos robbanóöv feltalálása, az önálló légierő és haditengerészet, melyeket aktívan használtak is. Sri Lanka erőfeszítései pedig ismételten csak a címlapokra kívánkoznának, mivel sikeres COIN-t vívott az ellenség leháborúzásával, és pontot tett az évtizedek óta húzódó konfliktus végére (legalább is az "állam az államban" helyzetre), még ha ezt nem is a békeközvetítők elképzeléseinek megfelelő, patyolattiszta módszerekkel érte el.
A 2010. májusában felállított Levont Tanulságok és Megbékélés Bizottsága (LLRC) nemrég hozta nyilvánosságra a jelentését, melyben vizsgálták a konfliktus végső szakaszában elkövetett háborús bűnöket is, és - mint általában az olyan vizsgálatoknál, ahol a vádakkal illetett fél saját magát vizsgálja - jórészt ártatlannak találták a sri lankai hadsereget. Ezt az ártatlanságot (csakúgy, mint a pártatlanságot) azonban sokan finoman szólva kétségbe vonták, a szingaléz álláspont szerint tájékozatlanságból és rosszindulatból. És akkor az elnök és az egykori vezérkari főnök közötti leszámolásról még nem is beszéltünk. A sri lankai vezetés mégis ésszerűen cselekedett, mivel a történelem könnyebben bocsátja meg az emberi jogok megsértését, mint a rendezetlenül hagyott fegyveres konfliktusokat.
Kolumbia
A kolumbiai konfliktus legutóbbi évtizede nem csak abba vetett hitünket erősíti meg, hogy a (többé-kevésbé) fehér ember is képes lehet még a fegyveres erő hatékony alkalmazására, de fontos tanulságokhoz vezethet korunk többre értékelt konfliktusaira vonatkozóan is. Fénykorukban az ország baloldali gerillái - elsősorban a marxista-leninista FARC - saját kis birodalmuk urai voltak, a szocialista tábor külső támogatásának eltűnése azonban őket is érzékenyen érintette, így új jövedelemforrások (emberrablás, kábítószer, stb.) után kellett nézniük. A hangulat fokozásáról mindeközben a drogkartellek magánhadseregei és jobboldali népi önvédelmi milíciák gondoskodtak. A kormány 2002-re az ország 40%-a felett nem volt képes ellenőrzést gyakorolni. Az ugyanebben az évben hatalomra került Alvaro Uribe elnök által meghirdetett Demokratikus biztonság politikája (pdf) - a Plan Colombia keretében nyújtott hathatós amerikai anyagi és technikai segítséggel - meglepően pozitív eredményeket hozott (pdf).
Az elképzelés lényege, hogy csak a szilárd katonai fölény megteremtése képezheti az összetettebb béketeremtés alapját. Ennek érdekében - különadóval is megtámogatva - a haderő jelentős modernizációjára, bevethetőségének javítására, a népi támogatás növelésére és egy szerteágazó lakossági informátorhálózat kialakítása révén a hírszerző kapacitások fejlesztésére is sor került. A FARC vezetői hullani kezdtek, mint a legyek, a szervezetnek egyre több területet kellett feladnia és - mind fizikai, mind ideológiai értelemben - egyre inkább elszakadt támogatói bázisától. A katonai elemeket széles körű leszerelési, igazság- és egészségügyi lépések egészítették ki. Az emberrablások és fegyveres támogatások száma hamarosan csökkenni kezdett, 2004-re évtizedek óta először az ország minden községében állandó rendőri jelenlét jött létre. A siker persze nem tökéletes, a drogbárók hatalmát nem igazán sikerült megtörni, és a programot emberi jogi bírálatok is érték. Ám a koncepció annyira ígéretesnek bizonyult, hogy Uribe utóda és korábbi honvédelmi minisztere, Juan Manuel Santos tavaly a demokratikus biztonság program felújítását jelentette be.
Mexikó
A drogkartellek között évek óta itt folyó belharc, mely 2006 óta kb. 43 ezer ember életét követelte, némileg kilóg a sorból, mivel az Egyesült Államokban - kifejtésre remélhetőleg nem szoruló okból - a média gyakran foglalkozik vele. Persze Irakkal, Afganisztánnal meg Izrael háborúival összehasonlítva még ott is inkább háttérbe szorul, mivel nehezen illeszthető bármiféle népszerű társadalmi narratívába. A konfliktus jelentősége alighanem két dologban ragadható meg.
Egyrészt az egész cirkusz el sem kezdődött volna, ha a nagy északi szomszédnál nincs a - sikertörténetnek aligha nevezhető - "drogok elleni háború", a kábítószerek hatalmas piaca meg a rengeteg exportálható kézifegyver, így ellentmondani látszik a népszerű és ritkán megkérdőjelezett nézetnek, mely szerint az efféle konfliktusok első számú forrása a helyi társadalmi-gazdasági instabilitás. Másrészt kiváló példát szolgáltat arra, hogy a hamisítatlan államkudarc fő megnyilvánulási formáit nem az olyan látványos, de épkézláb államként a történelem során voltaképpen sohasem funkcionáló térségek között kell keresni, mint a "demokratikus" Kongó, Libéria vagy Szomália. Mexikó a felszínen még rendelkezik ugyan az államiság fő attribútumaival, a jelenlegi helyzetben viszont inkább a drogkartellek a hatalom valódi birtokosai.
Laurent Nkunda tündöklése és bukása (Kelet-Kongó)
Az egykori Zaire területének tekintélyes részét dúlják emberemlékezet óta kisebb-nagyobb fegyveres konfliktusok, melyek közül csak egy az Észak- és Dél-Kivu tartományokban zajló. A szélesebb közvélemény számára azonban ezek a harcok mindig is kényelmetlen, nehezen értelmezhető, éppen ezért mellőzendő történeteknek számítottak. Nincs jó és rossz oldal, nincsenek nagy, látványos összecsapások és high-tech légicsaták, csak az ország ásványkincsein élősködő szereplők - a diktatórikus hajlamokkal megáldott kormány korrupt hadereje, szomszédos államok csapatai, gerillaszervezetek, hadurak, rablóbandák és egyéb őrültek - kergetőznek szakadatlanul a dzsungelben, végül mindig a lakosságon csattanó, brutális egyszerűségükben hatékony hadviselési formákkal, éhínséggel és járványokkal fűszerezve. Bár az újra és újratermelődő konfliktus egésze méltán tart igényt a műértő közönség érdeklődésére, a 2000-es évekből talán Laurent Nkunda pályafutását érdemes kiemelnünk.
Az egykori pszichológia-hallgatóból lett Mobutu-ellenes tuszi gerilla (valamint adventista lelkipásztor) gyors és fényes karriert futott be, Ruanda által pénzelt lázadóvezérből a 2002-es békemegállapodást követően a kongói hadsereg tábornoka, végül valamiféle önállósult helyi kiskirály vált belőle. Ám mégiscsak kiemeli számos kollégája sorából, hogy a rablás-erőszak szokásos bűvköréből kitörve elkövette az ambíciózus gerillavezérek szokásos hibáját: hatékony államszervezet-féleség kiépítésébe kezdett. A lehetőségekhez mérten működőképes közigazgatás, közbiztonság, infrastruktúra és szakszerű haderő kialakítására irányuló törekvései azonban Kinshasa mellett már a szomszédos Ruanda vezetésének gyanakvását is felkeltették. Nkunda hősies küzdelme ezzel dicstelen véget ért, a két állam között született paktum alapján a tábornokot 2009 elején elfogták, s azóta a ruandai katonai büntetés-végrehajtás vendégszeretetét élvezi. Maga a konfliktus pedig, köszöni szépen, jól ellesz ezután is magában.
Etióp invázió Szomáliában
Egy dán kutató rendkívül találó meglátása szerint (pdf) Szomáliában mindig akkor romlik tovább a helyzet, ha külső szereplők megpróbálnak békét teremteni, vagy megoldást hozni a konfliktusra. S bizony így volt ez az etióp hadsereg 2006-2009-es szomáliai kiruccanásával is. Az 1990-es évek nemzetközi próbálkozásainak kudarca után az állam funkciói közül Szomáliában kizárólag a kormányzati korrupció maradt működőképes. Ennek ellenére működő állam nélkül is a mindennapok viszonylag stabil keretei alakultak ki a klánokra épülő helyi szokás- és szabályrendszerek, valamint az iszlám bíráskodás alapjain. Ez utóbbi szakterületen kezdte pályafutását az Iszlám Bíróságok Szövetsége (ICU), növekvő befolyásuk, valamint a határon túli felkelők támogatása azonban hamarosan Etiópia szemét is szúrni kezdte. Olyannyira, hogy az etióp hadsereg 2006 decemberében - kisebb összecsapások sorát követően - több tízezer fős erőkkel átfogó támadást indított az ICU megdöntésére.
A rendkívül ígéretesen induló konfliktus során kezdetben összehangolt légi és szárazföldi műveletekben, bombázásokban és páncélosokban gyönyörködhettünk, ám az amerikaiak által felkészített, viszonylag modern orosz technikával dolgozó etióp csapatok kezdeti sikerei hamar visszájukra fordultak. A szinte pillanatok alatt a keskeny tengerparti sávra visszaszoruló ICU valójában csak kitért az erősebb reguláris csapatok elől, s hamarosan a gerillahadviselés eszközéhez tért vissza, ahogy az a nagykönyvben is meg vagyon írva. Ahogy a mérsékelt nemzetközi támogatásból rövid úton az emberi jogok miatti jajveszékelés maradt csak, úgy ment el lassacskán az addisz abebai vezetés kedve is az egészből. Mire 2009 folyamán kivonták csapataikat, a beavatkozásnak hála kettészakadt az ICU, mérsékelt frakciója pár hangzatos pozícióért és néhány koffer valutáért lepaktált az átmeneti kormánnyal, a szélsőségesebbekből pedig kialakult az Al-Shabab, mely az utóbbi évekre Szomália nagyobb, déli felének meghatározó hatalmi tényezőjévé vált. E tanulságos történet szinte ugyanaz kicsiben, mint amivel a fejlett világ hatalmai népszerűbb vidékeken bajlódnak. Ha kicsivel több figyelmet és támogatást fordítottak volna Etiópia próbálkozására, sok értékes, gyakorlati tapasztalattal gazdagodhattak volna, s talán még a szomáliai stabilitás ügyén is lendíthettek volna. (Legalábbis többet, mint a partmenti flottás bohóckodással.)
A cikkel együtt boldog 2012. évet kívánunk minden olvasónknak. Legyen az új év is olyan érdekes, mint 2011. volt.
Utolsó kommentek