"Only the dead have
seen the end of war."

(Anyázni meg itt lehet:
katpolblog@gmail.com)

Utolsó kommentek

Cikkek

  • Amikor minden hiábavaló„Gyanútlanul és akaratlanul, csalimadárként magamra húztam kettőt a konvoj négy kísérőhajója közül...Megint olyan makacsul üldöztek, hogy a legkevésbé én magam hittem volna, hogy le tudjuk őket...
  • Festung BudapestHosszú kihagyás után ismét egy irodalmi újdonságot ajánlunk az olvasóközönség figyelmébe. A mai napon kerül ki a nyomdából a bolgár hadtörténész, Kamen Nevenkin A Budapest Erőd. A magyar főváros...
  • KatPol Kávéház XLVI. - Grafit a tetőnKedves hallgatók! A korábban tett ígéretünknek és a meghirdetett szavazás eredményének megfelelően a Csernobil az a sorozat, mellyel az aktuális adásban foglalkozunk. Az adás letölthető innen, a...
  • A megaláztatás évszázada XII.Üdvözlöm minden kedves olvasónk! Enz vagyok a KatPol Blog csapatából, és az ígéretemnek megfelelően máris újabb résszel folytatódik a modern kínai történelemmel foglalkozó sorozatunk. Az eddigiekhez...
  • KatPol Kávéház XLV. - Lánctalpas találkozóKedves hallgatók! Hagyományainkhoz híven podcastunk 45. adásában ismét élménybeszámolóval jelentkezünk, ezúttal a Militracks idei rendezvényéről ill. az overlooni hadimúzeumról: Listen to "KatPol...

Facebook

Címkék

1.vh (5) 2.vh (84) afganisztán (52) ajanlo (50) albánia (6) algéria (6) államkudarc (16) al jazeera (6) al kaida (23) argentína (3) atom (38) ausztria (11) azerbajdzsán (5) bahrein (2) baltikum (2) belarusz (3) belgium (1) bizánc (3) bolívia (1) brazília (3) britek (53) bulgária (5) chile (1) ciprus (1) coin (63) csád (6) csehország (11) dél afrika (4) demográfia (6) díszszemle (9) ecuador (2) egyenruhák (23) egyiptom (9) el salvador (3) ensz (19) eritrea (2) észak korea (1) etiópia (8) eu (11) évforduló (29) fakabát (3) fegyverseft (39) felkelés (24) filmklub (6) franciák (34) fülöp szigetek (1) fürtös bomba (2) gáz (9) gáza (10) gazprom (5) gcc (2) gerillaháborúk (29) görögök (6) grúzia (15) hadiipar (30) haditengerészet (25) hadsereg a politikában (36) haiti (1) hamasz (6) hearts and minds (7) hezbollah (12) hidegháború (35) hollandia (2) honduras (4) horvátok (1) humor (24) india (16) indonézia (16) irak (67) irán (72) izland (1) izrael (107) japánok (22) jemen (11) jordánia (7) kalózok (9) kambodzsa (5) kanada (1) karthágó (1) kazahsztán (5) kémek (6) kenya (3) képrejtvény (3) keresztesek (5) kézifegyverek (9) kína (78) kirgizisztán (3) knn (275) kolumbia (10) kongó (14) korea (18) koszovó (11) kuba (6) kurdok (8) légierő (51) lengyelek (9) libanon (45) libéria (6) líbia (14) macedónia (3) magyarország (38) magyarsajtó (30) malajzia (2) mali (7) málta (1) mauritánia (4) mexikó (4) migráns (6) moldova (3) mozambik (1) nabucco (7) namíbia (1) nato (18) ndk (4) németek (49) nicaragua (5) niger (5) nigéria (2) norvégia (2) olaszok (10) omán (1) örményország (5) oroszország (94) összeesküvés (5) pakisztán (31) palesztina (21) panama (3) peru (3) podcast (55) powerpoint (2) propaganda (64) puccs (11) rádió (44) rakéta (15) rakétavédelem (15) recenzió (13) repülőnap (3) róma (1) románia (4) spanyol polgárháború (1) sri lanka (13) SS (4) svédek (2) szaúdiak (12) szerbia (4) szíria (31) szlovákia (2) szolgálati közlemény (94) szomália (23) szovjetunió (67) szudán (16) tadzsikisztán (4) tank (42) terror (66) thaiföld (9) törökország (28) trónok harca (4) tunézia (1) türkmenisztán (8) uae (5) uav (6) uganda (5) új zéland (1) ukrajna (15) ulster (2) usa (156) üzbegisztán (2) választás (14) válság (4) varsói szerződés (11) vendégposzt (23) venezuela (4) video (34) vietnam (23) vitaposzt (7) wehrmacht (23) westeros (4) zamárdi (1) zimbabwe (4) zsámbék (1) zsoldosok (14)

Az utolsó túlélő II.

2011.11.18. 19:20 Rammjaeger83

(Az előző rész itt olvasható.)

Új ellenség, új csataterek

Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a "demokratikus" Vietnam (VDK) küzdelme a két országrész egyesítéséért bizony jóval összetettebb politikai környezetben fog zajlani, mint az európai gyarmatosítók elleni felszabadító háború. Immár egy szomszédos állam volt az ellenség, amely a franciáknál kifinomultabb eszközöket alkalmazó amerikaiaktól kapott egyre növekvő mértékű támogatást már az Eisenhower-kormány alatt is. A világkommunizmus egységfrontja közben a múlté lett, és Hanoi a nagy kínai-szovjet haragszomrád kezdetén a kínai oldalon találta magát, mivel a vietnami állampártban (VDP) az északi szomszéd döntő befolyással bírt.

Mivel a cinizmusukról méltán elhíresült pekingi vezetők Indokínát saját érdekszférájuknak tekintették, számukra az volt az optimális forgatókönyv, hogy a két Vietnam szép lassan kifárasztja egymást, az amerikaiak pedig végül a franciákhoz hasonlóan kivonulnak. Ebből a megfontolásból Hanoiban a Giappal (balra) és a többi hidegebb fejű pártemberrel szemben a déli országrész elleni azonnali harcot sürgető keményvonalasokat támogatták, akik így 1960-ban a VDP III. kongresszusán magabiztosan határoztak a (papíron) nemcsak a kommunistákat, de több ellenállási mozgalmat is tömörítő Dél-vietnami Nemzeti Felszabadítási Front (DNFF) megalapításáról.

Annak fegyveres erőit - ismertebb nevükön a Vietkongot (VC) - Giap fő riválisa, a konvencionális háború mellett elkötelezett és közismerten radikális Nguyen Chi Thanh tábornok irányította. Meredeken nőtt a csapatainak északról küldött támogatás, így gyorsan zajlott az eszkaláció is. A történetírás hagyományosan a tonkini incidenshez köti a vietnami - vagy más szóhasználat szerint a második indokínai - háború kezdetét, de valójában mind a VDK, mind az Egyesült Államok már egymástól függetlenül korábban eldöntötte, hogy a dél-vietnami helyzetet a hagyományos úton kivívott döntő katonai győzelemmel rendezi a maga javára.

A DNFF egyre nagyobb területekre terjesztette ki ellenőrzését, és amikor 1964-re a saigoni rezsim helyzete végképp súlyossá vált, az amerikaiak a reguláris erők bevetése mellett döntöttek, Thanh és hívei sürgetésére pedig ugyanígy tettek az észak-vietnamiak is. Giap ezt ellenezte, mivel ellentmondott a népi gerillaháború logikájának, de addigra már háttérbe szorult a politikai vezetésen belül, így csak korlátozott mértékben szólhatott bele annak döntéseibe.

Az elkövetkező években a vérmes reményeket dédelgető pártvezetés több hadosztályt vetett be Dél-Vietnamban és egyre erőltette a támadásokat annak ellenére, hogy ezzel az ellenség kezére játszott. Az amerikai "kutasd és pusztítsd" műveletek nem voltak ugyan a felkelők elleni harc hatékony eszközei, de sikeresen rajtaütöttek a támadásra készülő reguláris csapatokon. Azokat lenyűgözte az ellenség tűzereje, mozgékonysága, és súlyos veszteségeket szenvedtek. Westmoreland tábornok, a Vietnamba küldött amerikai csapatok parancsnoka úgy vélte, csak meg kell maradni az addigi harcmodornál, és a vörösök előbb-utóbb egyszerűen kivéreznek. Giap ezzel szemben arra számított, hogy még így is inkább az amerikaiak lesznek azok, akik elsőként unnak rá az egészre és mennek haza. Ettől függetlenül továbbra is kritizálta az alkalmazott stratégiát, mivel meggyőződése szerint a hadsereget fokozatosan modernizálni kell, nem pedig eltapsolni annak legjobb egységeit egyenlőtlen összecsapásokban.

A déli országrészben kialakult patthelyzet politikai okokból egyébként sem volt fenntartható. A kínaiak, akárcsak Giap, inkább elhúzódó gerillaháborút javasoltak. Presztízsmegfontolásokból beleütötték az orrukat a konfliktusba a szovjetek is, noha Indokína iránti stratégiai érdeklődésük a nullához konvergált. Minél hamarabb tárgyalásos rendezést sürgettek, és hogy a VDK abba kedvező helyzetben foghasson bele, nagy mennyiségű modern fegyverrel látták el. A DNFF gerilláinak tevékenységét idegenkedve szemlélték, ideológiailag elhibázottnak, irreális maoista elgondolásnak tekintették. 

Egyre fogyott tehát a mecénások türelme, ami a VDP keményvonalasait már csak azért is aggasztotta, mivel ezzel egyidőben Ho Si Minh romló egészségi állapota miatt aktuálissá vált az utódlás kérdése, ráadásul a belső erőviszonyok is számukra kedvezőtlen irányba tolódtak el, amikor 1967 júliusában Thanh tábornok tisztázatlan körülmények között életét vesztette.

A biztonság kedvéért megelőző csapás mellett döntöttek. Nagy tisztogatási hullám vette kezdetét, melyet azzal indokoltak, hogy minden fontosabb párt- és állami szervbe befurakodtak a "revizionista" elhajlók (értsd: szovjetbérencek). A több száz letartóztatottat, akik között nem véletlenül ott volt Giap több magas rangú törzstisztje is, hivatalosan nem vádolták meg semmivel. Aki bevallotta képzeletbeli bűneit, kegyelmet kapott. A többi munkatáborba került, ahonnan 1976-ra engedték ki az összes még életben lévőt. A külföldi befolyás visszaszorítására irányuló akció egy minden addigit felülmúló offenzíva előkészítésének jegyében zajlott.        

Az ellenség fokozatosan támadásból védelembe megy majd át. A villámháború elhúzódó háborúvá válik. Ezáltal az ellenség dilemmával fog szembenézni: el kell nyújtania a háborút ahhoz, hogy győzzön, ám politikailag és pszichológiailag képtelen lesz egy elhúzódó háború megvívására. /Vo Nguyen Giap/

- Tudja, maguk sosem győztek le minket a csatamezőn.
- Ez igaz. És lényegtelen.

/párbeszéd egy amerikai és egy észak-vietnami ezredes között, 1975/

A pártvezetés el akarta kerülni, hogy a "szuperhatalmak" együtt kényszerítsék rá a harcok előnytelen lezárását. Attól féltek, hogy az amerikai kormány még az 1968 novemberi választások előtt megkísérli a politikai rendezés kierőszakolását azzal, hogy eszkalálja a háborút. Ezt megtehette a VDK elleni bombázások fokozásával, tengeri blokáddal, esetleg az ország déli csücskénél végrehajtott partraszállással, amellyel elvágják a Ho Si Minh-ösvényt (az erre vonatkozó hadműveleti tervek is elő voltak készítve). Hogy bekövetkezett volna-e valamelyik - esetleg több - és mikor, az már nem derült ki. Az észak-vietnamiak ugyanis felborították az efféle számításokat azzal, hogy 1968 januárjában a DNFF teljes erejét bevetették Dél-Vietnam városaiban a népfelkelés kirobbanása és a kormány megbuktatása reményében.

Célpont: Saigon

Ez volt a hírhedt Tet-offenzíva, melyről a hidegháborús időkben kiadott amerikai szakirodalom tudni véli, hogy Giap gondolta ki és tervezte meg. Egy korábbi posztban én is megismételtem ezt a nézetet. Közelmúltbeli kutatások azonban rávilágítottak a valóság némileg összetettebb mivoltára. Honvédelmi miniszterként valóban felügyelte a művelet előkészítését, elrendelte a megindítását, sőt a kitervelésében is részt vett, ám kritikusan viszonyult a koncepcióhoz és nem fűzött nagy reményeket a gyors, látványos győzelemhez.

Tudta, hogy a DNFF semmilyen tekintetben nem áll készen egy ilyen méretű és összehangoltságú offenzívára. Azt sikerült elérnie, hogy reguláris egységeket ne vessenek be a gerillák támogatására, mint ahogy azt más tábornokok akarták, elvégre az könnyen a várttal ellentétes hatást, azaz növekvő amerikai szerepvállalást eredményezett volna. Helyette korlátozott erőkkel elterelő támadásokat indított az offenzíva előtt vidéki támaszpontok ellen, így elcsalva az amerikaiakat a városokból. Amikor azonban további javaslatait a PB elutasította, Magyarországra távozott gyógykezelésre (gondolom messzire akarták küldeni, hogy ne okoskodjon annyit, vagy neki lett elege a sok tökládából), és csak a Tet kezdete után tért haza.

Ahogy az várható volt, a DNFF rengeteg gerillát veszített a hosszas városi harcokban, ám azok Hanoi számára roppant előnyös belpolitikai következményekkel jártak az USA-ban. Nyilvánvalóvá vált, hogy a Vietkong felmorzsolásáért és a VDK tárgyalóasztalhoz kényszerítéséért éveken át folytatott műveletek hasztalanok voltak, így az amerikai politikusok a szavazók nyomására a katonai szerepvállalás csökkentése mellett döntöttek. (Csak hogy ebbéli meggyőződésükből ki ne zökkenjenek, a DNFF májusban kisebb erőkkel ugyan, de lényegében megismételte az offenzívát.) Felfüggesztették az északi országrész elleni bombázásokat, megkezdődött a csapatkivonás, vele párhuzamosan pedig a vietnamizáció programja a dél-vietnami hadsereg (ARVN) felfejlesztésére.  

Más kérdés, hogy mindezt a pártvezérek a jelek szerint nem látták kristálytisztán előre - inkább érte őket kellemes meglepetésként. Egy 1989-es interjú során tett beszámolója szerint maga Giap is a Tet idején ismerte fel annak jelentőségét, hogy a háborút el lehet vinni a TV-nézők elé, és így az amerikai közvélemény válhat a legfontosabb "frontvonallá".

Így aztán az észak-vietnamiak a későbbiekben élénk figyelemmel kísérték az amerikai belpolitikát, közben pedig egy újabb, ezúttal - jobb híján - reguláris erőkkel végrehajtandó offenzívára tettek előkészületeket. Ezeket azonban hátráltatták az ARVN és az amerikaiak 1970/71-es támadásai az északiak kambodzsai és laoszi támaszpontjai ellen, amelyek ugyanakkor még népszerűtlenebbé tették a háborút, és felfedték az ARVN hiányosságait.

Ezek után a VDP PB úgy határozott, hogy a nagy támadást győzelemre kell vinni 1972-ben, még a nyári esős évszak előtt. A bőkezű szovjet fegyverszállítmányok ellenére Giap tudta, hogy a hadsereg nincs felkészülve a modern összfegyvernemi műveletekre, és figyelmeztette az elvtársakat, hogy az offenzíva véres és nem elhanyagolható eséllyel sikertelen lesz. Ám a politikai helyzet nem engedte meg a további halogatást.

A pártvezetés - mint később kiderült: helyesen - úgy okoskodott, hogy az 1972 novemberi elnökválasztásokat is Nixon nyeri, és nyilvánvaló volt, hogy azt követően csak keményebb feltételekkel lesz hajlandó bármiről is tárgyalni velük. Ráadásul nemcsak ő tekintette külpolitikai ballasztnak az egész háborút, de immár a SZU és Kína is. A folyamatos amerikai csapatkivonás miatt a kínaiak már 1970-ben kivonták az "internacionalista segítségnyújtásra" érkezett légvédelmi és műszaki egységeiket Észak-Vietnamból, és a szovjetekkel együtt a tárgyalásos rendezést forszírozták. Az a korszak volt ez, amikor másról sem beszéltek a politikusok, mint az enyhülésről, meg a kölcsönösen előnyös kapcsolatépítésről. Hallatlan módon az amerikai elnök moszkvai és pekingi útja is napirendre került. A harcias Észak-Vietnamot egyre többen nézték hülyének. Az idő tehát ellenük dolgozott.

Az amerikai történetírásban - praktikusan - húsvétinak nevezett offenzíva a 17 milliós ország erőforrásainak viszonylatában gigantikus vállalkozás volt. Giap néhány nap eltéréssel 6, később pedig további 8 hadosztályt, lényegében a teljes haderőt vetette be három fő támadási irányban. A legfőbb cél a vietnamizáció programjának szétzilálása volt, vagyis egyszerűen az, hogy az ARVN a lehető legnagyobb veszteségeket szenvedje el. Az amerikai csapatok zömét ekkor már kivonták - 95 ezren állomásoztak Dél-Vietnamban, ebből 6 ezer volt a gyalogos -, és Giap úgy ítélte meg, hogy Nixon az otthoni helyzet és a közelgő moszkvai útja miatt nem fog szárazföldi erőket küldeni Saigon kisegítésére.


Ez így is lett, csak a pártvezetés arról feledkezett meg, hogy egy demokráciában a kormány választási évben nem mutathat gyengeséget, pláne nem egy csúcstalálkozó előtt. Nixon elrendelte a támadó erők elleni légicsapásokat, és amikor látszott, hogy Hanoi ennek ellenére sem tágít szándékaitól, az ARVN pedig súlyos helyzetben van, májusban a bombázást kiterjesztette Észak-Vietnam közlekedési csomópontjaira és katonai célpontjaira is.
 
Az északi csapatok utánpótlását ílyen körülmények között nem lehetett biztosítani, már csak az egyébként is súlyos veszteségek miatt sem. Az efféle harcban járatlan tisztek ugyanis elemi hibákat vétettek, pl. sorozatos frontális rohamokat indítottak, ha elakadt az előrenyomulás, és hasonló módon küldték neki a páncéloserőket az ellenséges harcállásoknak ahelyett, hogy átkaroló műveletekkel próbálkoztak volna. Légitámogatásuk sem volt - a VDK szovjet mintára szervezett légierejének feladata a stratégiai pontok védelmére korlátozódott -, úgyhogy az offenzíva júniusra kifulladt, szeptemberre pedig mindenütt visszaverték a támadókat.
 
Az ARVN összesen 36 ezer, míg az észak-vietnami hadsereg 100 ezer katonát és 450 harckocsit vesztett, azaz a bevetett erők kb. felét. Egyetlen fontosabb települést sem sikerült elfoglalniuk, hogy az olyan ambíciózus célokról ne is beszéljünk, mint pl. koalíciós kormány hatalomra segítése és Nixon újraválasztási esélyeinek lerontása. A pártvezetés érthető módon kissé túlzottnak, nehezen igazolhatónak találta a veszteségeket, így Giap meg kellett, hogy váljon a főparancsnoki poszttól tanítványa, a korábbi vezérkari főnök, Van Tien Dung tábornok javára.
 
Voltak azonban bíztató jelek is. Az ARVN-ből a harcok idején 40 ezer fő dezertált, és világos volt, hogy tömeges és állandó amerikai légitámogatás nélkül szétbomlott volna. És ami sokkal fontosabb: az offenzíva végleg hazavágta a háború folytatására irányuló amerikai politikai akaratot. Mivel Észak-Vietnam romokban hevert, kivérzett hadseregét pedig pihentetni kellett, nem volt más hátra, mint a tárgyalások időszaka, amelyet természetesen ki lehetett használni az újabb harcokra való felkészülésre. Az amerikaiak olyan mértékű kompromisszumkészséget tanúsítottak, hogy tulajdonképpen már 1972 októberében meg lehetett volna kötni a békét, ha a dél-vietnami kormány nem tiltakozik néhány, számára igencsak előnytelen kitétel ellen és nem követeli az amerikaiak határozottságának újabb bizonyítékát (lásd: Linebacker II). A VDK még arra is engedélyt kapott, hogy csapatokat állomásoztasson déli szomszédja területén. Nixon természetesen biztosította Saigont, hogy egy újabb offenzíva esetén megint besegít majd a US Air Force, de azt gondolom mindenki sejti, hogy az ilyen titokban tett politikai ígéretek mennyit érnek. 
 

Kegyelemdöfés

Hanoi a biztonság kedvéért rögtön a párizsi békekötés után folytatta a harci előkészületeket. Kibővítették a Ho Si Minh-ösvényt, és csak 1973-ban 100 ezer katonát és 80 ezer tonna ellátmányt, felszerelést szállítottak délre. A hadműveleti tervezést Giap irányította, és két év időtartamú, többlépcsős offenzívával számolt, figyelembe véve egy esetleges újabb amerikai beavatkozást is. 1974 júliusában utasítást adott az előkészületek megkezdésére.
 
Az erőviszonyok önmagukban nem sok jót ígértek. 1973-tól a SZU és Kína drasztikusan csökkentették a VDK-nak nyújtott katonai támogatást, ami a töredéke volt annak, amit a déli szomszédja kapott ugyanebben az időszakban. Az amerikaiak hatalmas mennyiségű fegyvert, felszerelést hagytak hátra, így pl. a dél-vietnami légierő (VNAF) a negyedik legnagyobb volt a világon. Az észak-vietnamiak jelentős hiányt szenvedtek nehézfegyverzetből, a nagyobb kaliberű tüzérségi lövegeket pl. tartalékba kellett helyezni lőszerhiány miatt. Nyilvánvaló volt, hogy nagy erejű támadást csak a biztos siker esetén lehet indítani, és akkor is rövid időre, különben a készletek teljesen kimerülnek.
 
Hanoi szerencséjére a Watergate-botrány és Nixon lemondása után az ARVN rádöbbent, hogy kénytelen lesz önállóan ellátni az ország védelmét, és ez a hegyekben álló hadianyag dacára valami elképesztően rossz hatással volt a katonák és tisztek moráljára. Miután 1975. március 1-én Van Tien Dung vezetésével megkezdődött az offenzíva, a dél-vietnami kormány erre az egyébként sem rózsás helyzetre rátett egy lapáttal. Egy Giap által kigondolt elterelő hadműveletnek bedőlve rendelte ugyanis el az előkészítetlen általános visszavonulást Dél-Vietnam középső, hegyvidéki régiójából abban a hitben, hogy a fő csapás Saigont és az ország déli területeit éri majd. Az északiak egykettőre elvágták a nagy összevisszaságban délre vonuló egységek útját.
Március 18-án Giap meghozta élete utolsó fontos katonai döntését, amikor a helyzet értékelése után javasolta a PB-nek az összes rendelkezésre álló tartalék bevetését a végső, általános támadásra. Ezúttal hallgattak rá. Ekkor érett be a harminc éve folytatott haderőfejlesztés gyümölcse. Már összesen 17 hadosztály nyomult előre. Az észak-vietnami csapatok figyelemreméltó hatékonyságot, fegyelmezettséget tanúsítottak a harcok során, és az eredeti tervekkel ellentétben az offenzíva kezdete után nem egészen két hónappal benyomultak Saigonba. (Mondjuk nem is várhatnánk más hozzáállást olyanoktól, akiknek nemzeti himnusza szerint a dicsőség felé vezető utat az ellenség holttesteiből kell megépíteni.) Egy-két rövid ideig makacsul kitartó helyőrségtől eltekintve a parancsnokaik által magukra hagyott déli katonák mindenütt rémülten, a civilekkel vegyülve menekültek a vörös páncélosékek elől. Hitler - egy másik országra vonatkozó és hibásnak bizonyult - szavaival élve csak az ajtót kellett berúgni, és az egész korhadt épület összedőlt.

A hadjárat a csekély ellenállás következtében relatíve vértelen volt, annál inkább a brutalitás jellemezte viszont a 14 milliós országban bevezetett megszállási politikát. Másfél millió embert áttelepítettek, a megdöntött rendszer polgári és katonai tisztviselői közül pedig 300 ezret átnevelő-munkatáborokba zártak, ahol a rossz bánásmód és a kivégzések következtében 165 ezren odavesztek. 200 ezer civil csónakon menekült külföldre. Mindez alaposan kompromittálta a rendszert belföldön és külföldön egyaránt. Hamarosan más jele is mutatkozott annak, hogy a pártvezetés képtelen a nagy áron kivívott győzelemből hatékonyan politikai tőkét kovácsolni.
Giap az immár egységes, Vietnami Szocialista Köztársaságnak elnevezett ország honvédelmi minisztereként hivatalos külföldi utakon a hetvenes években. Moszkva... Budapest (gyógykezelés ezúttal nem volt)...

Kuba...

Algéria (Kadhafi ezredes és Raul Castro jeles társaságában)

Kegyvesztettség

Ahogy az ilyenkor lenni szokott, amint a porba hullott az egyik ellenség, megjelent a színen egy másik. A Kambodzsában az 1975-ös offenzívával egyidőben hatalomra került Vörös Khmer 1976-tól a rá jellemző hozzá nem értéssel durva határincidensek sorát provokálta Vietnammal, amelyet a mozgalmon belüli kiterjedt aknamunkával gyanúsított. Giap, aki ezekben az években a hadsereg átszervezését felügyelte, előkészületeket tett a vérben úszó szomszédos parasztköztársaság területén folytatandó népi háborúra. Utasítására rádióadót állítottak fel, és a határon a tisztogatási hullámok elől átszökött több ezer kommunistából gerillasereget szerveztek, amely a dagályos Kambodzsai Egyesült Nemzeti Megmentési Front nevet viselte (FUNSK).

A pártvezetés azonban, amely érthető módon egy kicsit elbízta magát Dél-Vietnam letiprása után, a válság gyorsabb kezelése, vagyis Kambodzsa lerohanása és megszállása mellett döntött. A PB-ben egyedül Giap ellenezte a merész tervet, ugyanis tudta, hogy a Vörös Khmerről sok rosszat el lehet mondani, de azt nem, hogy tehetségtelen gerillák lennének. De figyelmeztetése süket fülekre talált.      

1978 decemberében a FUNSK néhány száz gerillája átlépte a határt, és rövid idő alatt megdöntötte Pol Pot és társai uralmát. A gyors sikerben alighanem az is szerepet játszott, hogy támogatta őket 200 ezer vietnami "önkéntes". Ám a PB döntése katasztrofális következményekkel járt. Kiprovokált egy offenzívát a Vörös Khmert támogató Kína részéről, másrészt Kambodzsában összesen 850 ezer halálos áldozatot követelő évtizedes polgárháborút robbantott ki, melyben Vietnam több katonát vesztett, mint a Szovjetunió Afganisztánban.

Mindez főleg abból fakadt, hogy Hanoi uralma itt még keménykezűbb volt, mint az egykori Dél-Vietnamban. A hatalomra juttatott új kormány a Vörös Khmer vezetésének egykori tagjaiból állt, ennek megfelelően az elnyomás jellege lényegében nem változott Pol Pot korszakához képest - továbbra is napirenden voltak a tömeges kivégzések, a kínvallatás, a tömeges kényszermunka -, csupán a civilek halálozási rátája csökkent. Mivel a súlyos gazdasági helyzetű Vietnam képtelen lett volna egyedül vállalni a megszállás terheit, rendszeres szovjet gazdasági és katonai segítségre szorult, amit egyrészt bajosan lehetett összeegyeztetni a nemzeti büszkeséget és függetlenséget hangsúlyozó hivatalos szólamokkal, másrészt bizonyára gyakori anyázást eredményezett a szovjet nagykövet részéről. Érdekes fejlemény volt tehát az, hogy míg az amerikaiak évtizedekre az eszükbe vésték a vietnami háború fő tanulságát - vagyis hogy nem szabad katonailag beavatkozni egy idegen országban homályos koncepciót követve, világosan nem definiált politikai célok érdekében -, a pártvezérek Hanoiban erről mindössze néhány év alatt megfeledkeztek.

Giap állandó okoskodásából mindenesetre végképp elegük lett, és valószínűleg az őt övező nimbusz miatt politikai kockázatnak is tekintették, ezért 1980-ban leváltották a honvédelmi minisztérium éléről, két évvel később pedig repült a Politikai Bizottságból is. Miniszterelnök-helyettesként 1991-es nyugdíjazásáig az állami kutatás-fejlesztési, ill. családtervezési politikát felügyelte. Ezután sem vonult vissza teljesen a közélettől. Rendszeresen kritizálta a pártban elharapózó korrupciót, két évvel ezelőtt pedig a kormánynak írt nyílt levélben tiltakozott egy kínai beruházásban Közép-Vietnamban épülő alumínium- és timföldgyár ellen, amely mások szerint is súlyos környezeti ártalmakat okozhat.

Hajlott kora ellenére hírneve nem kopott meg, a Vietnamba látogató államfők és más fejesek rendszeresen megragadják az alkalmat, hogy találkozzanak vele:  

Giap és McNamara Hanoiban, 1995:

Talán nem túlzottan cinikus azt állítani, hogy Amerika vietnami kudarcához a maguk módján mindketten hozzájárultak.

Összegzés

Figyelemre méltó karrierje következtében Vo Nguyen Giap neve az észak-vietnami katonai vezetők között egyedülálló módon külföldön is ismertté vált, pl. háromszor is a TIME magazin címlapjára került (katt a képekre itt balra), mint az olvasó riogatására szolgáló aktuális mumus. Életrajzírója, Cecil B. Currey és a vietnami háború egyik veteránja, Harold Moore nyugalmazott altábornagy a 20. század egyik legnagyobb katonai parancsnokának nevezték. Persze ha ezt elfogadjuk ténynek, akkor is megfogalmazódik a kérdés, hogy az állítás tulajdonképpen kit minősít - Vo elvtársat, vagy a 20. századot? Tényleg egy géniusz volt, vagy inkább az ellenfelei voltak idióták? Akármi is az igazság, gyaníthatóan hírneve főleg az amerikaiak abbéli érzelmi igényéből fakadt, hogy a vietnami háború traumájáért ne csak hátországi árulókat tegyenek felelőssé - ahogy azt a hírhedt német Tőrdöfés-legenda (Dolchstoßlegende) ottani verziója hirdeti -, hanem az ellenség valamilyen sötét lelkű, gátlástalan, ám zseniális stratégáját is.

Ebbe a képbe illeszkedik a Giappal szemben megfogalmazott leggyakoribb kritika, mely szerint az emberélet semmit nem számított neki, a győzelemért bármekkora áldozatot igazolhatónak tartott. Tényleg úgy tűnik, hogy - sejtésem szerint történelemtanári múltjából kifolyólag - meglehetősen filozofikusan állt hozzá ehhez a kérdéshez, és ebből nem is csinált titkot. Egyik rövid és velős megállapítása szerint:

Minden percben több százezer ember hal meg szerte a világon. Száz, ezer vagy több tízezer emberi lény élete vagy halála csak igen keveset jelent, még ha a honfitársainkról is van szó.

Mint a korábban kifejtettekből kiderül, ezt az elvet a gyakorlatba is átültette. Logikusan következett ez saját ideológiai elkötelezettségéből és - mondhatni - szakmai meggyőződéséből. Ez nem azt jelenti, hogy katonáit mindenféle koncepció nélkül, tömegesen küldte a vágóhídra. Ha úgy ítélte meg, hogy a potenciális katonai nyereség már nem indokolja a további veszteségeket, leállította a támadást. De a veszteségek minimalizálására való törekvést önmagában nem tekintette erénynek. A végeredmény érdekelte, nem az áldozatok. Ezzel magyarázható, hogy hivatalos adatok szerint az észak-vietnami hadsereg 1,1 millió katonája esett el az 1954-75 közötti harcokban.

Ennek következtében Westmoreland jóval a háború után úgy vélekedett: Giap érdemeit nem kell elvitatni, de az kétségtelen, hogy ha amerikai tábornokként tevékenykedik, rövid úton leváltják. Ennek megítélésekor azért néhány dolgot érdemes figyelembe venni. Elsöprő mennyiségi és haditechnikai fölény mellett, a teljes légi uralom birtokában nagyon könnyű és kényelmes a saját veszteségek minimalizálását minden másnál fontosabb szempontnak tekinteni, de ha a szükség úgy hozta, olyan amerikai tábornokok is, kiket a mai napig nagyra tartanak, habozás nélkül, tömegével áldozták be csapataikat, ha megítélésük szerint a hadi helyzet úgy kívánta meg (Ulysses Grant vagy Robert Lee neve jó eséllyel mond valamit az olvasónak).

Másrészt egy Giap képességeivel bíró amerikai tábornok vagy honvédelmi miniszter nyilván sosem alkalmazta volna egy az egyben az ő módszereit Vietnamban. Ahogy a gazdaságtanban, úgy a hadviselésben is érvényesülnek ugyanis komparatív előnyök. Nemcsak a nagy mennyiségű emberanyag lehet ilyen, de a technológiai fölény vagy a fejlett logisztikai hálózat is. Egy tehetséges hadvezér felismeri ezt, és ennek megfelelően hoz döntéseket.

Giap egyébként nemcsak a vérveszteségek iránti közönyében hasonlított a szocialista világrendszer átlagos tábornokaira. A hadsereg és a párt rendezvényein rendszeresen terjengős, kommunista zsargonnal teletűzdelt, ugyanakkor a további hazafias erőfeszítésekre buzdító beszédeket mondott - ez gyaníthatóan pedagógusi előéletével magyarázható -, melyek olyan érdekfeszítő címeket viseltek, mint pl. A marxizmus-leninizmus és a tömegek felfegyverzésének problémája vagy A népi háború hadművészetének hozzáértő alkalmazása a városok és ipari központok légvédelmében. Ezek egy része 1976-ban magyar fordításban is megjelent (fent).

De természetesen jelentősen különbözött is tőlük - nemcsak abban, hogy önmagához is szigorú aszketikus alkatként nem ivott és nem dohányzott, hanem hogy sokat publikált - néhány írása szintén megjelent magyarul (balra) - és ami a legfontosabb: a világon elsőként vette át és igazította a helyi viszonyokhoz a maoista gerillastratégiát. Elég világos elképzelései volt a háborúról, melynek alapjait még Kínában és Észak-Vietnam hegyei közt dolgozta ki, Maon kívül ihletet merítve a szovjet partizánmozgalomból, a vietnami történelem ellenállási harcaiból és egyéb olvasmányélményeiből is.

A hosszú távú küzdelem (dau tranh) általa kidolgozott koncepciója elutasította azt a nyugati beidegződést, amely két elkülönülő szféraként kezeli a politizálást és a hadviselést, és helyette egy olyan szigorú, központi irányítás alatti, előre biztosított hátországból vívott elhúzódó harcot vizionált, amely egymással összhangban alkalmazza egy politikai szervezet minden lehetséges eszközét, beleértve a gerillaharcot, a hagyományos hadviselést, a terrort, tüntetéseket, sztrájkokat, szabotázst és a különböző célcsoportoknak szóló propagandát. Ebben felfedezhető tehát a totális háború európai elméleteinek hatása is. Persze ma, a globalizáció, a társadalmi fragmentálódás és a nemzetállami hanyatlás korában ez az elgondolás már meglehetősen idejétmúltnak hat. Giap életútja pedig azt is jól jelzi, hogy az elhúzódó gerillaháború stratégiáját csak nehezen lehet összeegyeztetni az államérdekkel.

Ugyanakkor nem ragaszkodott a merev elméleti sémákhoz. Gondolkodását hajlékonyság, realitásérzék jellemezte, és feltűnő, hogy ritkán ítélte meg hibásan a katonai helyzetet. A tévedései pedig kevésbé tűnnek durvának annak fényében, hogy katonai akadémiára sosem járt, sőt a szó köznapi értelmében katona sem volt. Párttagsága ellenére idegenkedett az ideológiai dogmatizmustól, bár hithű nacionalista meggyőződését a bolsevik politikai módszertanba vetett bizalommal ötvözte. Egyik gondolata szerint pl. kis sikereket a kommunizmussal, nagyokat a nacionalizmussal lehet elérni. 

Mao tanítását sem vette át kritikátlanul, mivel annak pl. ellentmond a Giap által találóan "fegyveres propagandának" nevezett módszer. Ez azt jelentette, hogy már a kezdet kezdetén olyan reguláris erőket kell szervezni, melyek látványos rajtaütésekkel felkeltik a köznép érdeklődését a mozgalom iránt, kiprovokálják az elhibázott válaszlépéseket, így elősegítve a forradalmi szervezkedést. Az észak-vietnami hadsereg első alakulata is ilyen céllal jött létre 1944-ben. Ez lényegében a Foco elméletét vetítette előre, pedig Che Guevara ekkor még csak iskolába járt.       

Összességében elmondható tehát, hogy Giap ugyan miniszteri bársonyszékben ült és tábornoki egyenruhát viselt, alapvetően mégis a gerillavezér, a teoretikus, a szervező szerepe illett hozzá a legjobban. Annak a hadseregnek a megteremtése, amely legyőzte a franciákat, Dél-Vietnamot és a Vörös Khmert, kivonulásra késztette az amerikaiakat és visszaverte a kínai agressziót, elsősorban az ő érdeme.

Felhasznált irodalom

Timothy J. Lomperis: Giap's Dream, Westmoreland's Nightmare (link

William O. Staudenmaier: Vietnam, Mao, and Clausewitz (link)

William S. Turley: The Second Indochina War - A Concise Political and Military History

Clinton D. Wadsworth: Senior General Vo Nguyen Giap: Military Genius or Communist Butcher? (link)

Andrew Wiest: Rolling Thunder in a Gentle Land - The Vietnam War Revisited

Martin Windrow: The French Indochina War 1946-54

...meg ami a poszt két részében linkelve van

16 komment


| More

Címkék: kína usa kambodzsa szovjetunió vietnam gerillaháborúk

A bejegyzés trackback címe:

https://katpol.blog.hu/api/trackback/id/tr623341315

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Mackósajt 2011.11.18. 22:43:26

Jó kis cikk lett, érdekes. Én valahogy eddig úgy tudtam, hogy Vietnam és Kína viszonya már megromlott a háború idejére, és jószerivel csak orosz segítséget kaptak. Ezek szerint nem így volt.

Egy észrevétel: azt mondani, hogy az amerikai tábornokok a "mai napig" tömegével áldozzák fel a csapataikat, és aztán a 150 évvel ezelőtti polgárháború tábornokait hozni példának, hát... Ennyi erővel azt is lehetne mondani, hogy a franciák a mai napig meghatározó harcászati példaképek, lásd Napóleon. Az se volt sokkal régebben.

Egyébként ennél a veszteségbevállalásnál azt sem árt figyelembe venni, hogy az USA generációk óta nem vívott olyan háborút, aminek igazán életbevágó tétje lett volna számukra. Nem tudjuk hogyan harcolnának, ha mondjuk partra szállnának a kínaiak Kaliforniában (erre most zéró esélyük lenne, de a példában nem ez a lényeg).

Rammjaeger83 · http://katpol.blog.hu 2011.11.18. 22:49:18

@Mackósajt:

Félreértés. Úgy értettem, a mai napig nagyra tartott tábornokok.

Mackósajt 2011.11.19. 07:49:50

Ah, úgy már érthető.

Kérdés mennyire van jelentősége. A történelem távlata elfogadhatóvá tesz minden országban olyan dolgokat, amiket egy mai vezetőben nem biztos, hogy szívesen látnának viszont. Kedvencem ugye Cromwell, akinek tudtommal szobra van Londonban, pedig az írországi tevékenységéhez képest az ukrajnai SS naiv kezdő volt.

luftwaffe44 2011.11.19. 18:42:33

Nagyon jó kiss cikk lett. Minden elismerésem a szerzőnek, gratula!

Esetleg várhatunk hasonló cikkeket mondjuk Guderian-ról, von Manstein-ról, neadjisten Rommel-ről?

Mindegyik "megérne egy misét" :)

Monarch (törölt) 2011.11.20. 15:12:16

@Mackósajt: A második világháborúban közel félmillió katonát veszítettek egy talán száztíz vagy százhúsz milliós országban, ami olyasmi, mintha most Magyarország harminc- vagy negyvenezres veszteséget szenvedne. Hozzáteszem, az USA területét Pearl Harbor meg egy-két alaszkai sziget kivételével soha semmilyen támadás nem érte és nem is igazán fenyegette, azaz a háború nehezen lenne az USA szempontjából életbevágónak tekinthető.

Láma2 (törölt) 2011.11.20. 19:37:04

Jó cikk. Annyit azért megjegyeznék, hogy Vietnámban nem úgy ismerik Giáp tábornokot, mint akinek nem számít az ember élet. Pont azért volt nagyon népszerű a katonák között mert általánosan azt gondolták róla, hogy amennyire lehet vigyáz a katonái életére. Ugyanez nem mondható el utódjáról, Van Tien Dung tábornokról, akinek az "imidzséhez" az kapcsolódik, hogy kész volt korlátlanul beáldozni a katonák életét.

Őrültteknos 2011.11.21. 11:26:54

@Monarch: Csatlakoznék.
A II. világháborúban az amik egy kicsit keményebbek voltak. 407 000 embert vesztettek, ami a második valaha volt legnagyobb vesztesége az USA-nak. A legtöbb a polgárháborúban volt.
Eisenhower például tudta, hogy az ejtőernyősök Normandiában nagyon durva veszteségeket fognak szenvedni, mégis elrendelte a bevetésüket.
Igazából Irakban és Afganisztánban ehhez képest nem vesztettek sokat.
www.militaryfactory.com/american_war_deaths.asp

Őrültteknos 2011.11.21. 11:29:20

Amúgy a Vietnámiak ázsia poroszai. Pofánvertek három nagyhatalmat (Francia, USA, Kína).
Bár az afgánok jönnek föl, mint a talajvíz, de mondjuk őket poroszosnak nem nevezném. Inkább az egyesített Timur-Lenk, Rózsa Sándor kategóriában indulhatnának.

molnibalage 2011.11.22. 08:49:11

@Őrültteknos: Az az őrült sok asszam 10% alatti volt, halottakban és sebesültekben. Előzetesen 50% feletti halott arányt is jósolgattak sokan. Ahhoz képest tök olcsón megúszták.

Őrültteknos 2011.11.22. 17:20:49

@molnibalage: Igen, tudom. De előtte azt mondták neki, hogy nagy szívás lesz és mégis elrendelte. Pont ezért érdekes, mert arra példa, hogyha elég nagy a tét, akkor azért az amik is bevállalják a veszteséget.

molnibalage 2011.11.25. 09:01:17

@Őrültteknos: Mert a ~10k ejésből leírni 50%-ot még mindig olcsóbb volt, mint a partaszállást bukni és elveszteni ott még több embert.

Tomycat 2013.10.07. 08:06:14

Az utolso tulelo is elment.
Jo az iras, kar, hogy messzemenoen nem elfogulatlan tortenenelmi elemzes. Erosen reszrehajlo es mai kommunista ellenesseggel atitatott.
Miert mondom ezt? Mert, futolagosan jelzi, hogy tudataban van lenyeges reszleteknek, de elegansan elsiklik felettuk egy kis rejtett kommunistazas kedveert. Pl:
- megjegyzi: a franciakkal folytatott haboruban hianyzott a kommunistak terjeszkedese elleni harc. A miert elmaradt, most leirom: mert Ho Chi Minh akkor nemzeti felszabadito frontot vezetett. Nem volt meg kommunista. Az akkoriak tudtak ezt, miert kommunistazzanak akkor? Ez oly annyira egyertelmu volt, hogy Sztalin nem is tamogatta Ho Chi Minh mozgalmat. Csak Dien Bien Phu utan.
- Megemliti Ho Chi Minh es az Amerikaik szovetseget a japan fasisztak ellen, de nem viszi tovabb, hogy gyozelem utan Amerika a szovetsegeset elarulta amikor a gyarmatosito franciak moge allt. Ezzel szabadsag elveit is elarulta. Foleg ha arra gondolunk milyen aldozatokra volt kepes - belertve a veraldozatokat is - a sajat fuggetlensegi haboruja alatt. Pedig ez nagyon lenyeges momentum, hogyan lett a nemzeti mozgalombol egyre vorosebb kommunista mozgalom. Amrika haborut akart. Ha nem penzeli a franciak haborujat, akkor a franciak elfogadjak Ho Chi Minh akkor nagyon is demokratikus beke ajanlatat. Olyan szovetseg johetett volna letre, ami a Magyar-Osztrak kiegyezessel lehetett volna osszehasonlithato.
- Az iras tobbszor megemliti Giap Mao-tol tanulta partizan technikajat. Ha Vietnam tortenelme a 20-ik szazadban kezdodik, akkor meg igaz is lehetne. Megjegyeznem, hogy az 1200-as evekben is igy harcoltak es vedtek hazajukat sikeresen a 3 tatarjaras alatt es utana. Talan erdemes lenne Tran Hung Dao taktikajat is atnezni. Akkor is ez a jatek ment, farasztas, torbecsalas es frontalis tamadas csak a kifarasztott, demoralizalt ellenseg ellen. Mao kinai felmenoinek volt eleg alkalma ezt izlelgetni. Ezt azert emlitem, mert az irasban olyan sok a Mao-zas, hogy mar mar azt hiheti az olvaso, Giap egy Maoista volt. Pedig valojaban a Fock Jeno, Nyers Rezso fele reform kommunistak alltak hozza kozelebb. Azert is volt oly sokszor hanzank vendege es erdemei ellenere de mindig a kozvelemeny ellenere ezert mellozott is volt idokozonkent sajat hazajaban.
- Megeliti az Az ARVN katonainak katasztrofalis moraljat. Szep. De itt megint valami kimaradt, meg pedig az, hogy az utolso valodi deli vezeto Ngo Dinh Diem utan (Dien Bien Phu-nal meg Ho Chi Minh-t tamogatta es akit a CIA tavolitott el) csak amerikai babok voltak. Korruptak es hazaarulok. Nem azert hazaarulok, mert Hanoi ellen harcoltak, hanem mert ezt penzert tettek es sajat deli nepuk ellen. Sohasem tiltakoztak My Lai vagy az ehhez hasonlo atrocitasok miatt mint az Operation Speedy Express bodicount-ja (Diem amerikai katonat sem akart). Olyan annyira babok voltak, hogy az amcsik sem engedtek oket a beketargyalasokra, pedig roluk volt szo. Nos az ARVN katonai jol tudtak, rossz oldalon vannak. Mitol is lett volna moraljuk?
- Lama2 megjegyzese jogos, mert Giap tabornok tekintelyenek egyik es talan legfobb alapja az, hogy nagyon vigyazott a katonaira - katonai szerint es ennel hitelesebb forrast nehezen talalhatnank. Vagyis erdemes lenne jobban atgondolni minek alapjan is mondjuk Giaprol, nem kimeli katonait.
- Szoval nem artott volna egy kicsit melyebben elmerulni abban, hogyan is lett kommunista egy francia demokraciaban felnovekedett emberbol. Tudom, hogy manapsag kovetelmeny a kommunistazas, de ha mar tortenelem, akkor erdemes akkor esemenyekre koncentralni es annak tukreben nezni, milyen demokraciat is ajanlott a gyerekeket esznelkul gyilkolo amerikai katona, lakotelepeket B52-es bombazo Amerika a korrupt saigoni kormmany a szabadsagharcos kommunistaval szemben, aki elete aran testevel is vedte a gyerekeket?

Rammjaeger83 · http://katpol.blog.hu 2013.10.07. 11:02:16

@Tomycat:

> Ho Chi Minh akkor nemzeti felszabadito frontot vezetett. Nem volt meg kommunista.

Dehogynem.

marxists.org/reference/archive/ho-chi-minh/biography.htm

> Sztalin nem is tamogatta Ho Chi Minh mozgalmat. Csak Dien Bien Phu utan.

Némileg sarkított megállapítás. A szovjet támogatás létezett, csak messze nem volt akkora, mint a kínai, és közvetítéssel érkezett /lásd pl. szovjet gyártmányú lövegek és teherautók használata Dien Bien Phu-nál/. A kínai kommunisták támogatták őket 1949 előtt és után is.

> gyozelem utan Amerika a szovetsegeset elarulta amikor a gyarmatosito franciak moge allt.

Itt valami félreértés van. Az USA elsősorban Franciao. szövetségese volt, nem a Viet Minh-é. Ha választani kellett, hogy ezt árulják el vagy amazt, a döntés nem volt kérdéses. Mellesleg a franciák támogatása sem volt feltétlen, mert pl. Dien Bien Phu esetében nem segített be az USAF. A VM addig volt haver, amíg a japánok ellen harcolt.

> Talan erdemes lenne Tran Hung Dao taktikajat is atnezni.

Erről sajnos nincsenek ismereteim, másrészt a téma szempontjából terjedelmi okokból nem lett volna értelme egészen a 13. századig visszautalgatni. Azt meg erősen kétlem, hogy a középkori kínai hadakat ugyanolyan harcászat és hadászat jellemezte volna, mint a 20. században a franciákat és az amerikaiakat.

> Olyan annyira babok voltak, hogy az amcsik sem engedtek oket a beketargyalasokra, pedig roluk volt szo.

Lehet hogy én tájékozódtam félre, de inkább az volt a hátráltató tényező, hogy D-Vietnam és a DNFF nem voltak hajlandók egy asztalhoz ülni egészen 1972-ig.

> Nem azert hazaarulok, mert Hanoi ellen harcoltak, hanem mert ezt penzert tettek es sajat deli nepuk ellen.

A teljes képhez hozzátartozik, hogy az északi vezetők többet öltek meg a saját alattvalóik közül, mint a déliek. De az ARVN morálja szempontjából valóban áthidalhatatlan problémát jelentett a legitimáció hiánya, ami az amerikai katonai jelenlétből és annak eredményeiből /pl. napalmozás/ fakadt. Mellesleg gyanítható, hogy a kínaiak is átmentek volna a határon segíteni, ha az északi rendszer a belső ellenállás miatt ugyanúgy megrendül, mint a déli. A módszertanban nem volt akkora különbség.

> Giap tabornok tekintelyenek egyik es talan legfobb alapja az, hogy nagyon vigyazott a katonaira

Talán jóval többet nyom a latban, hogy nem vesztett háborút. A katonákra vigyázni könnyű, amíg más politikai szempont lényegében nem létezik.

> Szoval nem artott volna egy kicsit melyebben elmerulni abban, hogyan is lett kommunista egy francia demokraciaban felnovekedett emberbol.

Terjedelmi megfontolások, kérem szépen.

Tomycat 2013.11.23. 05:45:53

@Rammjaeger83:
Ho Chi Minh-nek a kommunizmus csak eszkoz volt, nem cel. A cel a nemzet felszabaditasa volt, annak onallo boldogulasa. Donteseiben mindig a nemzet erdeke gyozott, ezert volt nacionalista. Ezert volt az, hogy Mao es Kina tamogatasa ellenere nem lett Vietnam sem a mai Eszak-Korea sem Polpot Kambodzsaja. Aki ezt nem latja, annak hatalmas szemellenzoje lehet.

Dien Bien Phunal a Vietnamiak hasznaltak mas eredetu eszkozt is, nem csak oroszt. Attol meg nem azon nemzet tamogatasa volt. A tamogatas aze, aki adta. Adott esetben Mao es Kina volt. Sztalinnak Ho Chi Minh nem kellett, neki nem volt kommunista. A franciak sem a kommunistat tamadtak (ezt te is megemlitetted), hanem a nacionalistat - a kortarsak velemenye azert csak mond valamit.

Az USA-nak Indokinaban a japanok ellen nem voltak franciak akikkel szovetsegre lephettek volna. A franciak egyszeruen elmenekultek vagy kollaboraltak a japanokkal (az angolok bezzeg hacoltak - de az meg nem Indokina). Az Usa 3x is hitvany arulo: 1. A hangoztatott szabadsag elveket mert azt tagadta meg a Vietnamiaktol. 2. A gyarmatositott nepek szolidaritasat, mert szabadulasa utan a sorstarsai ellen fordult. 3. A japan fasizmus elleni szovetsegeset, mert fegyvert fogott ellenuk gyozelem utan.

Az USA a franciak indokinai haborujat erosen tamogatta, annak koltsegvetesebol 60-80%-a toluk szarmazott. Dien Bien Phu-nal pedig kozvetlen legitamogatast is nyujtott. 2 halottjuk is volt es nem is olyan regen, a franciak ki is tuntettek a meg elo USA pilotakat Dien Bien Phu-i tetteik miatt. Errol meg a Wikin is van info. Egyebkent komolyan gondolkozott az USA az atom bevetesen is, szerencsere Churchill jozansaga gatat vetett ennek.

Hanoi miert targyalt volna egy babbal a saigoniakkal? Diemmel valoszinuleg igen, de ot meg pont az USA nyirta ki. Ha nem latta volna be az USA, nem kellett volna elfogadnia. Eleg nagy fiuk, hogy ellenkezzenek ha szukseges. Ujkori tortenelem: Karzai sem ulhetett a talibok targyalo asztalahoz az USA oldalan. Nincs uj a nap alatt.

> "A teljes képhez hozzátartozik, hogy az északi vezetők többet öltek meg a saját alattvalóik közül, mint a déliek." Szemenszedett hazugsag. Megint a kortarsak hulyenek valo beallitasa, a maiak vakitasa. Bocsi, ez a resz nagyon szinvonaltalan. Ha Hanoi gyilkolta a sajat nepet akkor miert volt olyan hulye a vietnami nep, hogy megis a sajat gyilkosait tamogassa? Ezzel a logikaval marc 15-en Petofi a kiralyrol ir dicshimnuszt, 1919-ben az elso vilaghaboru foltytatasaert volt zavargas es 1956-ban tovabbi nagyobb Sztalin szobrok allitasaert gyulik ossze a nemzet Magyarorszagon.

> Giap tabornok tekintelyenek egyik es talan legfobb alapja az, hogy nagyon vigyazott a katonaira - Talán jóval többet nyom a latban, hogy nem vesztett háborút.
A temetesen spontan megjelent emberek szamabol eleg egyertelmuen latszik, egy nemzet hogyan gondolzik rola. Amit a szemere vetettek, hogy miert nem probalta a bekes, haboru utani Vietnam vezeteset akar puccsal megszerezni. Teny, vezetni akart, keszult ra, tanulmanyozta hogyan lehetne jobb gazdasagot letrehozni. Puccsot valoszinuleg nem akart - nem igy gondolkozott, de nem is volt olyan pozicioban.

Tran Hung Dao es a kesobbiek harci taktikajanak tanulmanyozasa nelkul lehetetlen megerteni Giap tabornok partizan taktikajat - gondolkodasanak logikajat. Javasolni tudom csak.