"Only the dead have
seen the end of war."

(Anyázni meg itt lehet:
katpolblog@gmail.com)

Utolsó kommentek

Cikkek

  • Amikor minden hiábavaló„Gyanútlanul és akaratlanul, csalimadárként magamra húztam kettőt a konvoj négy kísérőhajója közül...Megint olyan makacsul üldöztek, hogy a legkevésbé én magam hittem volna, hogy le tudjuk őket...
  • Festung BudapestHosszú kihagyás után ismét egy irodalmi újdonságot ajánlunk az olvasóközönség figyelmébe. A mai napon kerül ki a nyomdából a bolgár hadtörténész, Kamen Nevenkin A Budapest Erőd. A magyar főváros...
  • KatPol Kávéház XLVI. - Grafit a tetőnKedves hallgatók! A korábban tett ígéretünknek és a meghirdetett szavazás eredményének megfelelően a Csernobil az a sorozat, mellyel az aktuális adásban foglalkozunk. Az adás letölthető innen, a...
  • A megaláztatás évszázada XII.Üdvözlöm minden kedves olvasónk! Enz vagyok a KatPol Blog csapatából, és az ígéretemnek megfelelően máris újabb résszel folytatódik a modern kínai történelemmel foglalkozó sorozatunk. Az eddigiekhez...
  • KatPol Kávéház XLV. - Lánctalpas találkozóKedves hallgatók! Hagyományainkhoz híven podcastunk 45. adásában ismét élménybeszámolóval jelentkezünk, ezúttal a Militracks idei rendezvényéről ill. az overlooni hadimúzeumról: Listen to "KatPol...

Facebook

Címkék

1.vh (5) 2.vh (84) afganisztán (52) ajanlo (50) albánia (6) algéria (6) államkudarc (16) al jazeera (6) al kaida (23) argentína (3) atom (38) ausztria (11) azerbajdzsán (5) bahrein (2) baltikum (2) belarusz (3) belgium (1) bizánc (3) bolívia (1) brazília (3) britek (53) bulgária (5) chile (1) ciprus (1) coin (63) csád (6) csehország (11) dél afrika (4) demográfia (6) díszszemle (9) ecuador (2) egyenruhák (23) egyiptom (9) el salvador (3) ensz (19) eritrea (2) észak korea (1) etiópia (8) eu (11) évforduló (29) fakabát (3) fegyverseft (39) felkelés (24) filmklub (6) franciák (34) fülöp szigetek (1) fürtös bomba (2) gáz (9) gáza (10) gazprom (5) gcc (2) gerillaháborúk (29) görögök (6) grúzia (15) hadiipar (30) haditengerészet (25) hadsereg a politikában (36) haiti (1) hamasz (6) hearts and minds (7) hezbollah (12) hidegháború (35) hollandia (2) honduras (4) horvátok (1) humor (24) india (16) indonézia (16) irak (67) irán (72) izland (1) izrael (107) japánok (22) jemen (11) jordánia (7) kalózok (9) kambodzsa (5) kanada (1) karthágó (1) kazahsztán (5) kémek (6) kenya (3) képrejtvény (3) keresztesek (5) kézifegyverek (9) kína (78) kirgizisztán (3) knn (275) kolumbia (10) kongó (14) korea (18) koszovó (11) kuba (6) kurdok (8) légierő (51) lengyelek (9) libanon (45) libéria (6) líbia (14) macedónia (3) magyarország (38) magyarsajtó (30) malajzia (2) mali (7) málta (1) mauritánia (4) mexikó (4) migráns (6) moldova (3) mozambik (1) nabucco (7) namíbia (1) nato (18) ndk (4) németek (49) nicaragua (5) niger (5) nigéria (2) norvégia (2) olaszok (10) omán (1) örményország (5) oroszország (94) összeesküvés (5) pakisztán (31) palesztina (21) panama (3) peru (3) podcast (55) powerpoint (2) propaganda (64) puccs (11) rádió (44) rakéta (15) rakétavédelem (15) recenzió (13) repülőnap (3) róma (1) románia (4) spanyol polgárháború (1) sri lanka (13) SS (4) svédek (2) szaúdiak (12) szerbia (4) szíria (31) szlovákia (2) szolgálati közlemény (94) szomália (23) szovjetunió (67) szudán (16) tadzsikisztán (4) tank (42) terror (66) thaiföld (9) törökország (28) trónok harca (4) tunézia (1) türkmenisztán (8) uae (5) uav (6) uganda (5) új zéland (1) ukrajna (15) ulster (2) usa (156) üzbegisztán (2) választás (14) válság (4) varsói szerződés (11) vendégposzt (23) venezuela (4) video (34) vietnam (23) vitaposzt (7) wehrmacht (23) westeros (4) zamárdi (1) zimbabwe (4) zsámbék (1) zsoldosok (14)

A "második Kuba" felemelkedése és bukása III.

2011.07.30. 07:00 Rammjaeger83

Az ismeretlen messzi tájakon zajló helyi konfliktusok a fejlett világban legjobb eséllyel a velük kapcsolatos belpolitikai botrányok következtében tehetnek szert médiaérdeklődésre. Valószínűleg pl. a nicaraguai háború sem került volna az amerikai lapok címoldalára, ha nincs az ún. Irangate-botrány, ezért indokolt a konfliktust bemutató cikksorozatunk befejező részét az Irán-kontra néven is elhíresült ügy rövid bemutatásával kezdeni.

Voltaképpen nem is egy titkos műveletről van szó, hanem több, párhuzamosan zajló titkos művelet összekapcsolódásáról. Az egyikről - a kontráknak nyújtott amerikai titkosszolgálati támogatásról, amely részben külföldi pénzügyi adományok begyűjtésében nyilvánult meg - már dióhéjban szót ejtettünk. A többi közel-keleti konfliktusokhoz: a libanoni polgárháborúhoz és az iraki-iráni háborúhoz kötődött, és szálaik a nagy múltú iráni monarchiába nyúlnak vissza.

Gyümölcsöző kapcsolatok

Az utolsó sah, Mohamed Reza Pahlavi fontos szerepet vállalt a Szovjetunió elszigetelésére irányuló stratégiában, de több más módon is támogatta az USA külpolitikai célkitűzéseit, pl. Dél-Afrikának kőolajat, Dél-Vietnamnak és más nyugatbarát rezsimeknek pedig fegyvereket adott el, nem vett részt az 1973-as olajembargóban és támogatta az iraki kurdok felkelését is. De ezeknél jóval nagyobb súllyal esett latba az, hogy a '70-es években (korabeli árfolyamon) összesen 17 milliárd dollár értékben importált amerikai fegyvereket, és 1977-re az amerikai hadiipar legnagyobb külföldi megrendelője lett.

A "periféria-doktrína" jegyében Izrael már korábban is jó kapcsolatokat alakított ki Iránnal, pl. segédkezett a hírhedt helyi titkosszolgálat, a SAVAK megszervezésében, hírszerzési információkat adott át, és a '70-es években évi 500 millió dollár értékben exportált neki fegyvert. A sah a kölcsönös együttműködés jegyében olajat szállított Izraelnek és támogatta a Camp David-i békemegállapodást.

Az efféle szoros államközi együttműködésnek persze megvannak a személyi feltételei. Az USA és Izrael sok katonatisztet küldött Iránba, ahol a tanácsadás mellett sokuk feladata a titkos műveletek végrehajtása ill. helyi titkosszolgálati hálózatok fenntartása volt. 

Yaacov Nimrodi izraeli katonai attasé pl. 14 évig volt a Moszad teheráni rezidense, Richard Secord tábornok pedig az amerikai légierő legfőbb katonai tanácsadója volt Iránban 1975-78 között, ahol a Szovjetunió elleni közös amerikai-iráni légi kémkedést irányította. A hazai hadiipari cégeknek több nagy összegű megrendelést is "intéztek". Albert Hakim iráni üzletember szintén a sah hadseregének külföldi fegyverbeszerzéseiben segédkezett. Egyik üzlettársa, Manucher Ghorbanifar a SAVAK tisztje és az izraeli hírszerzés ügynöke volt. Lényegében mindannyian munkakapcsolatban álltak, és a későbbiekben azért játszhattak kulcsfontosságú szerepet az Irangate-ügyben, mert már eleve ismerték egymást. Ez megítélésem szerint jól jelzi, hogy az összetett, fondorlatos titkos műveleteket gyakran igen banális tényezők teszik lehetővé - ebben az esetben pl. néhány katonatiszt kapcsolati tőkéje.  

Az 1979-es iráni forradalom aztán gyorsan véget vetett a zsíros éveknek, de Irán külföldi megítélése korántsem változott meg gyökeres mértékben. Az amerikai kormány a teheráni túszdráma után fegyverembargót vezetett be Irán ellen, később pedig saját szövetségeseit is igyekezett hasonló intézkedésekre rávenni, de a sűrű kölcsönös anyázás dacára igyekezett normális, ésszerű keretek között tartani kapcsolatait a közel-keleti országgal. Tisztában volt ugyanis annak stratégiai jelentőségével, és nem akarta mereven ellenséges politikával a szovjetek karjaiba kergetni azt. Ennek érdekében pl. az Iránban folytatott szovjet titkos műveletekre vonatkozó, a britektől kapott titkosszolgálati értesüléseket is átadott Teheránnak.

Az izraeli vezetők némileg más szempontok szerint közelítették meg a kérdést. Korabeli meggyőződésük szerint hazájuk érdekeit elsősorban a szovjet támogatásban részesülő arab rezsimek és mozgalmak (Szíria, Irak, a PFSZ stb.) fenyegették a leginkább, Iránnal kapcsolatban pedig úgy vélekedtek, hogy az ajatollahok harcias nyilatkozatai ellenére a vallási ellentéteket szükségképpen felülírják majd a geopolitikai érdekek és az arabokkal szembeni közös ellenszenv.

Persze földhözragadtabb megfontolások is érvényesültek: Izrael alijáztatni akarta a kb. 30 ezer fős iráni zsidó közösséget, hadiipara pedig természetesen nem akart kiszorulni sem az iráni, sem bármelyik másik piacról, mivel pl. 1975-ben az ország ipari termelésének 31, ipari exportjának pedig 40 százalékát tette ki. A Washington Post egyik 1982 májusi számában megjelent interjúban Ariel Saron védelmi miniszter nem véletlenül fejezte ki abbéli reményét, hogy majd helyreállítják Iránnal a diplomáciai kapcsolatokat, az iraki-iráni háború pedig az arab agresszorok vereségével zárul.

Ennek jegyében Izrael már 1979-ben pótalkatrészeket adott el az irániak amerikai gyártmányú harckocsijaihoz és vadászbombázóihoz, 1980 és 1983 között pedig az oda irányuló fegyverexportja (alkatrészek, géppisztolyok, aknavetők, robbanóanyagok, Libanonban zsákmányolt szovjet gyártmányú fegyverek, légvédelmi és tankelhárító rakéták) minimum 500 millió dollárt tett ki, de más becslések szerint ennél is jóval nagyobb összegre rúgott.

A szállítások természetesen titokban folytak - Argentína és a Fülöp-szigetek pl. készséggel állítottak ki hamis végfelhasználói igazolásokat erre a célra -, pl. mert az USA-ban sokat rontottak volna a zsidó állam megítélésén. Az izraeli vezetés szemszögéből azonban hamarosan alkalom nyílt arra, hogy a sah idejéből megmaradt kapcsolatrendszert felhasználják az Egyesült Államokkal fenntartott viszony ápolására, sőt amerikai hozzájárulással küldjenek további fegyverszállítmányokat Iránba.

Túszokért rakéták

Történt ugyanis, hogy 1984 folyamán Irán által támogatott libanoni síita terroristák túszul ejtettek több amerikai állampolgárt, közöttük a CIA bejrúti kirendeltségének vezetőjét, William Buckleyt. Szabadon engedésük fejében váltságdíjat és Izraelben bebörtönzött társaik szabadon bocsátását követelték. Az izraeliek jól tudták, hogy nagy belpolitikai nyomás nehezedik a Reagan-kormányra a foglyok kiszabadítása érdekében, Buckley visszaszerzése pedig nyilván még fontosabb okokból lenne kívánatos a számukra. 

Izrael már 1980-ban megpendítette az amerikai kormánynak, hogy az irániaknak küldött fegyverszállítmányokkal el tudná érni a Teheránban fogva tartott túszok elengedését. Négy évvel később minden valószínűség szerint az izraeli hadiipar egyik "nagy öregje", az IAI alapítója, Al Schwimmer agyalta ki az amerikaiaknak felkínálandó újabb körmönfont ajánlatot: Izrael titokban felveszi a kapcsolatot az iráni vezetés úgymond mérsékelt tagjaival, majd fegyvereket ad el - vagy amerikai fegyverszállítmányokat továbbít - nekik, ennek fejében pedig a Libanonban ejtett amerikai túszokat elengedik. Ráadásul a szóban forgó mérsékelt vallási vezetők az értékes szállítmányok beszerzésének tényét ütőkártyának használhatják a belpolitikai csatákban, ami persze az USA és Izrael javát is szolgálná.

Természetesen gyerekjáték lehetett számára az ötlethez megszerezni az Iránnal folytatott titkos fegyverkereskedelmet felügyelő Nimrodi, a szintén Moszad-veterán David Kimche külügyminiszter, rajta keresztül pedig a kormány támogatását. Mindannyian tisztában voltak vele, hogy megfelelő számú titkosügynök hiányában az amerikaiak alig rendelkeznek megbízható részletes információkkal akár Libanon, akár Irán belső viszonyairól, ugyanakkor nagyon bíznak Izrael titkosszolgálati képességeiben.

Nimrodi két ügynökét is bevonta a terv végrehajtásába. Adnan Kashoggi, egy jól menő szaúdi származású fegyverkereskedő lényegében a nyugatbarát arab rezsimek és Izrael közötti kapcsolattartóként tevékenykedett, és már több titkos műveletben részt vett (pl. egyiptomi fegyvereladások Dél-Afrikának izraeli közvetítéssel). Ghorbanifar, akit régóta ismert, szintén fegyverkereskedőként tevékenykedett Nyugat-Európában, ahol Iránnal kapcsolatos (állítása szerint) bennfentes információkat árult a helyi titkosszolgálatoknak. Ő tálalta először az érintettek elé az izraeli ajánlatot. Iránban tárgyalt Husszein Ali-Montazeri ajatollahhal és Mir Husszein Muszavi miniszterelnökkel, majd több alkalommal információkat kínált eladásra a CIA-nak a Libanonban fogva tartott túszokról és Iránról, de a hazugságvizsgálaton megbukott. A CIA szélhámosnak minősítette és megtiltotta embereinek, hogy további tárgyalásokat folytassanak vele.

Az izraeliek ezután más csatornákon próbálkoztak. Egyik amerikai emberük, a Nemzetbiztonsági Tanács (NSC) munkatársa, Michael Ledeen 1985 májusában szorosabb együttműködést javasolt Izraellel Robert McFarlane nemzetbiztonsági főtanácsadónak Irán kérdésében arra hivatkozva, hogy a zsidó állam rendelkezik a leghatékonyabb hírszerzéssel a Közel-Keleten, és az USA jóváhagyásával küldött fegyverszállítmányokkal elnyerhetné a mérsékelt iráni vezetők jóindulatát, akik a Libanonban lévő túszok érdekében is tehetnének egyet s mást. Továbbá közölte, hogy ehhez az izraeli kormány is beleegyezését adta. A hatás kedvéért Kimche biztosította McFarlane-t Ghorbanifar szavahihetőségéről, és az idős Reagannek is előadta a történetet Izrael fantasztikus iráni kapcsolatairól meg a mérsékelt iráni vezetőkről, akiket fegyverszállításokkal “helyzetbe lehet hozni” és engedményekre lehet rávenni. Az elnök - külügyminisztere és honvédelmi minisztere ellenkezése dacára - áldását adta az ötletre, részben valószínűleg azért, mert aggasztotta az iráni-szovjet viszony ekkoriban zajló normalizálódása (a perzsák természetesen igyekeztek hasznot húzni a szuperhatalmi vetélkedésből).

A művelet keretében Izrael először tüzérségi lövegeket és gránátokat adott el Iránnak, de az alkudozás tárgya hamarosan a TOW páncéltörő rakéta lett, melyet csak az USA gyártott, és nem volt beszerezhető a világpiacon. A koncepció szerint a rakétákat Izrael készleteiből szállították le, melyeket utána az amerikaiak kipótoltak, és az első szállítmányt az irániak ingyen kapták, mivel meg kellett nyerni a jóindulatukat. Ám a dolgok korántsem alakultak úgy, ahogy azt zárt ajtók mögött eltervezték.

Az 1985. augusztus-szeptember folyamán leszállított 604 db rakéta fejében elengedtek ugyan egy túszt, Benjamin Weir tiszteletest, de novemberben kiderült, hogy Buckleyt a túszejtők már korábban megölték (az viszont nem derült ki, hogy előtte mennyi információt szedtek ki belőle). Irán ráadásul fejlettebb haditechnikát: HAWK légvédelmi rakétákat akart, de a kapott 18 példányról konstatálták, hogy az nem az általuk kívánt változat, és visszakövetelték a pénzüket.

Történetünk ezután is érdekes fordulatokat vett. McFarlane a genfi amerikai-szovjet csúcstalálkozó előkészítésével volt elfoglalva, ezért a művelet felügyeletét átadta asszisztensének, Oliver North alezredesnek, aki történetesen az NSC titkos közép-amerikai műveleteit is ellenőrizte, és azonnal bevonta az iráni ügybe Richard Secord nyugalmazott vezérőrnagyot, aki a kontrákat ellátó titkos hálózatot menedzselte régi üzlettársa, Albert Hakim közreműködésével. Ilyen személyi állománnyal lehetőség nyílt a két művelet összekapcsolására azáltal, hogy a rakétákért kapott összeg egy részét a kontráknak továbbítják. A jelek szerint ez az ötlet is az izraeliektől, közelebbről Kimche külügyminisztertől vagy Simon Peresz miniszterelnök tanácsadójától, Amiram Nirtől származott. Ez lényegében az addigi külpolitikai vonal folytatását jelentette, elvégre Izrael nemcsak a kontrák egyik első külföldi támogatója volt, de a nekik hátországot biztosító közép-amerikai katonai diktatúrák (Guatemala, El Salvador, Honduras) fő fegyverellátója is.

Nir jelentős szerepet játszott abban is, hogy a biznisz nem fuccsolt be már a kezdeti stádiumban. Mivel további túszokat nem engedtek el, 1985 decemberében McFarlane felfüggesztette a szállításokat, nem sokkal később pedig lemondott. Januárban továbbították Reagannek Irán újabb ajánlatát: öt túsz 4 ezer TOW rakétáért cserébe. Nir, William Casey CIA-igazgató (a művelet legfőbb támogatója) és Poindexter (McFarlane utódja) unszolására az elnök engedélyezte a szállítások folytatását, mivel attól tartott, hogy ellenkező esetben a túszokat kivégzik, vagy valamelyik elégedetlen bennfentes kipakol a sajtónak. Kashoggi és Nir Teheránban folytatták a tárgyalásokat, Hakim és Secord pedig azokat a svájci bankszámlákat ellenőrizték, melyekre Irán a pénzt utalta.

1986. január-október között immár az amerikai készletekből összesen 2008 db TOW rakétát, a HAWK rakétákhoz pedig pótalkatrészeket szállítottak le (egyébként légi úton), de a várt eredmények továbbra is elmaradtak. Libanonban további két amerikai túszt elengedtek, viszont három újat ejtettek, egyet pedig - úgymond bosszúból a Líbia elleni bombatámadásokért - kivégeztek. Irán nem tett ígéretet arra, hogy az összes túsz szabadon engedését eléri, de ettől függetlenül még több rakétát és újabb fegyvertípusokat követelt. A lassan komédiába torkolló ügynek végül az Ali Montazeri érdekköréhez tartozó és az amerikaiakkal folytatott fegyverseftelést ellenző Mehdi Hasemi vetett véget, amikor 1986 novemberében kiszivárogtatta a titkos fegyverszállítmányokkal és a Teheránban folytatott tárgyalásokkal kapcsolatos információkat az Al-Shiraa nevű libanoni lapnak. Az értesüléseket iráni állami tisztviselők is megerősítették, így a Fehér Ház is kénytelen volt nyilvánosan beismerni az ügyet.

Objektíve akár messzemenő belpolitikai következményekkel is járhatott volna az, hogy a Reagan-kormány high-tech rakéták ezreit adta el egy (többek között) 241 amerikai katonát felrobbantó országnak, az ebből származó összeg egy részét pedig törvénytelenül olyan fegyvereseknek utalta tovább, kiknek harci "érdemei" nagyrészt falvak felperzselésében és civilek tömeges legyilkolásában merültek ki. De ugyebár az átlagpolgár gyorsan felejt, szellemi befogadóképessége korlátozott, érdeklődése az ilyen külpolitikai részletkérdések iránt pedig rendszerint csekély. A történtekért lényegében senkin nem verték el a port, George H. W. Bush pedig, aki alelnökként támogatta a "túszokért fegyver" műveletet, könnyedén megnyerte az 1988-as választásokat, négy évvel később pedig a botrányban érintett tisztviselőket kegyelemben részesítette. Az már csak hab a tortán, hogy Ledeen és North azóta a neokon ideológusok szekértolóiként előszeretettel vádolják meg legkülönbözőbb honfitársaikat hazafiatlan magatartással.

A bizniszből származó bevételt - miután a közvetítők megkapták a részüket - további titkos műveletekre fordították: fegyverekre az afgán és angolai "szabadságharcosoknak", iráni tisztviselők megvesztegetésére. A kontrák kb. 12 millió dollárt kaptak, de ez a finanszírozásukban nem játszott jelentős szerepet, mivel a Kongresszus 1986 júniusában 100 millió dollár támogatást szavazott meg nekik a következő költségvetési évre. 

Végjáték

A történelem tanítása szerint egy fegyveres konfliktus alapvetően háromféleképpen zárható le: 

#1: A gyengébb fél felismeri, hogy a harc folytatásával csak rontana a helyzetén, ezért békét kér.

#2: Ez a felismerés nem történik meg, ergo az egyik fél teljes vereséget szenved.

#3: Miután felélték minden emberi és anyagi tartalékukat, a felek ráébrendek, hogy a konfliktust számukra előnyös módon fegyveres úton már nem zárhatják le, ezért kompromisszumot kötnek.

A harmadik forgatókönyv alighanem gyakoribb, mint azt az átlagember gondolná, és éppenséggel a nicaraguai háború szolgáltatja rá az egyik legjobb példát. 1988 elejére a szembenálló felek teljesen kimerültek, és a patthelyzet feloldására tett minden kísérletük kudarcot vallott. A külföldi támogatás elapadása volt a legfontosabb tényező, ami végül tárgyalóasztalhoz kényszerítette őket. 1987 szeptemberében a Reagan-kormány 270 millió dollár támogatást kért a kontráknak a Kongresszustól, de az mindössze csekély összegű humanitárius segélyt szavazott meg nekik - az Irangate-botrány azért nem ült el politikai következmények nélkül -, és hamarosan Gorbacsov is leállította Nicaragua segélyezését.

1988 márciusában a felek fegyverszünetet kötöttek, Daniel Ortega elnök pedig (a béketeremtéssel többször próbálkozó costa ricai kollégája javaslatára) visszavonta a szükségállapotot és amnesztiát hirdetett a kontráknak, de két neuralgikus kérdésről - demokratikus választások ill. a kontrák leszerelése és feloszlatása - csak 1989 végére sikerült megegyezni, ami ékes példa arra, hogy háborút kirobbantani könnyű, befejezni viszont annál nehezebb. Addigra a harcokban több mint 30 ezren haltak meg, a lakosság egytizede külföldre - a blowback egyik példájaként részben az Egyesült Államokba - távozott, az egy főre jutó GDP terén pedig Nicaragua az utolsó előtti helyre szorult a nyugati féltekén.

A Bush-kormány rávette az általa támogatott ellenzéki pártokat, hogy közös elnökjelöltet indítsanak az 1990 februári általános választásokon, melynek eredményeképpen a sandinistákat természetesen kiszavazták a hatalomból, hiszen az egyszerű nép számára is egyértelmű volt, hogy ellenkező esetben folytatódik a háború, és az USA nem oldja fel a gazdasági embargót. A hatalomért folytatott harc azóta is többé-kevésbé békés keretek között zajlik a közép-amerikai országban, mintegy bizonyítékot szolgáltatva a régi tanulságra, mely szerint a politika a háború folytatása más eszközökkel.

Felhasznált irodalom

Jonathan Marshall - Peter Dale Scott - Jane Hunter: The Iran-Contra Connection: Secret Teams and Covert Operations in the Reagan Era. South End Press, Boston 1987

Charles-Philippe David - Nancy Ann Carrol - Zachary A. Selden: Foreign policy failure in the White House: Reappraising the fall of the Shah and the Iran-Contra Affair. Univ. Press of America, Lanham 1993

17 komment


| More

Címkék: usa izrael irán nicaragua fegyverseft

A bejegyzés trackback címe:

https://katpol.blog.hu/api/trackback/id/tr582541939

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kullancs1983 2011.07.30. 12:19:09

Ez igazán üdítő volt!! :D

Még valamikor régebben kérdeztem is az Irangate-ügyről mert nem nagyon ismertem, kénytelen voltam angolul utánaolvasni... (Ja, és erről az ügyről, néhány név megemlítésével, szó van a Charlie Wilson háborúja című könyvben is.)

Bloodscalp 2011.07.30. 12:43:30

itthon megy a Reagen majmolás ezerrel

de nem akarom offolni, nagyon klassz volt olvasni, és tanulságos, ...amcsikterroristákkalnemtárgyalnak...

SchA · http://katpol.blog.hu 2011.07.30. 13:01:56

@Thaddeus Griffin:

:) Egy másik interpretáció, lazán kapcsolódva North bácsihoz:

"Thanks for the missiles
The cake and the guns
The bible, the money
For all that you've done
Thanks Uncle Ollie
But now it's our turn
Kneel To no one
And soon you will learn"

Fearless Iranians From Hell - Kneel To No One

Kullancs1983 2011.07.30. 14:21:48

@SchA: Komoly jóstehetségről árulkodó sorok..:)

tudi 2011.07.31. 15:15:25

Bár máshol is olvastam erről az ügyről, de most legalább bővebben, az azért érdekes lett volna, hogy ha tovább folytatódik a móka az irániak még milyen fegyvereket kértek volna, lehet most F-16-kal ijesztgetnék a nyugatot, valamint most már tudnak ők is TOW rakétát gyártani, ha már sikerült pár ezret beszerezniük.

SchA · http://katpol.blog.hu 2011.07.31. 17:26:14

@tudi:

"lehet most F-16-kal ijesztgetnék a nyugatot"

Kétlem. Tudtommal Irán csak olyan fegyvereket és alkatrészeket kapott, ami a már meglévő fegyverrendszerekhez kellett neki, új technológiát nem.

tudi 2011.07.31. 19:19:41

@SchA:Viszont F-16-kat még a forradalom előtt a sah rendelt, csak hát a közbe jött események miatt nem kapta meg, így azok Izraelhez kerültek, bár olvastam én olyan híreket, hogy állítólag Venezuela adott Iránnak egy F-16-ost. Oliver North kapott valamit az ügy után, mármint lefokozás, börtön, mert ha nem, akkor érthető miért lett neokon "szekértoló".

folti_ 2011.08.01. 10:19:11

@tudi: 'Oliver North kapott valamit az ügy után, mármint lefokozás, börtön, mert ha nem, akkor érthető miért lett neokon "szekértoló".'
Wikipedia szerint: 3 év felfüggesztett, két év próbaidővel, $150000 bírság és 1200 óra közmunka. Ezt a döntést 1991 -ben a feljebbviteli bíróság technikai okokra hivatkozva megsemmisítette.

Ezenkívül kirugták a tengerészgyalogosoktól és állítólag bukta a katonai nyugdíját.

Hogy miért lett neokon szekértoló az jó kérdés. Simán lehet, hogy kifizetődőnek látta "fejni" a neokonokat és támogatóikat mint tanácsadó/iró/politikai celeb. Főleg akkor ha neokon ideológusok szerint amit tett, az nem elitélendő, hanem jutalmazandó mert "amerika érdekeit szolgálja". Még akkoris ha ez a hatályos törvényekbe ütközött. Mondjuk neokonéknál a törvénytisztelés csak akkor volt fontos ha az az aktuális érdekeiket szolgálta. (Mint Hofinál: "A korrupció az amiből kihagynak...")

ygan111 2011.08.01. 12:03:40

Tetszik a cikk!
Úgy látom volt kitől tanulniuk a mai usa politikusoknak az elgányolt műveletek "how to"-ját :)
Annyira jó az anyag, hogy kezdik az izraeliek is átvenni...
Eleve az alapötlet gázos: majd mérsékelt iráni vezetők fognak szélsőséges túszejtőkre hatni, aki ezt bevette az nem normális, főleg az első pár felvonás után nyilvánvaló képtelenség.

molnibalage 2011.08.02. 12:35:00

@Bloodscalp: Kit nem majmoltak már itthon? Horthy, Kádár, Hitler, Mussolini, stb. Ehhez képest egy demokratikusan választott állam elnökének majmolása nem is olyan vészes. :)

stoppos76 2011.08.03. 10:32:22

Nem ez a túszejtős történet volt az amikor mindenféle egyéb nációból is ejtettek túszokat? Pölö szovjeteket is. Csak ott a szpecnaz kicsit másképp oldotta meg a dolgot, mint az amcsik.

theo 2011.08.04. 16:52:52

@Rammjaeger83: Az Oroszos része (mármint hogy a túszejtők családtagjait elkezdték kinyírni) tényleg megtörtént, vagy csak UL?

Rammjaeger83 · http://katpol.blog.hu 2011.08.04. 20:22:03

@theo:

Szerintem UL. Harom szovjet diplomatat elengedtek, de hogy pontosan milyen nyomasra es kik, meg hogy a KGB kiket nyirt ki v. csonkitott meg, arrol majdnem minden forras mast mond. A legvaloszinubb az, hogy a szovjetek szoltak a szireknek, azok szoltak valami veluk szovetseges libanoni milicianak, akik aztan fenyegetessel v. valami hatteralkuval elertek a 3 tusz elengedeset.

stoppos76 2011.08.05. 13:05:50

@theo: Gondolom UL, de úgy hallottam, hogy a túszejtők közül kaptak el kettőt s daraboltak fel.

A háttéralku, némi nyomásgyakorlással mindenesetre életszagúbbnak tűnik.

face007 2012.09.01. 21:51:45

hosszú és olvasmányos sorozat volt, köszi!