"Only the dead have
seen the end of war."

(Anyázni meg itt lehet:
katpolblog@gmail.com)

Utolsó kommentek

Cikkek

  • Amikor minden hiábavaló„Gyanútlanul és akaratlanul, csalimadárként magamra húztam kettőt a konvoj négy kísérőhajója közül...Megint olyan makacsul üldöztek, hogy a legkevésbé én magam hittem volna, hogy le tudjuk őket...
  • Festung BudapestHosszú kihagyás után ismét egy irodalmi újdonságot ajánlunk az olvasóközönség figyelmébe. A mai napon kerül ki a nyomdából a bolgár hadtörténész, Kamen Nevenkin A Budapest Erőd. A magyar főváros...
  • KatPol Kávéház XLVI. - Grafit a tetőnKedves hallgatók! A korábban tett ígéretünknek és a meghirdetett szavazás eredményének megfelelően a Csernobil az a sorozat, mellyel az aktuális adásban foglalkozunk. Az adás letölthető innen, a...
  • A megaláztatás évszázada XII.Üdvözlöm minden kedves olvasónk! Enz vagyok a KatPol Blog csapatából, és az ígéretemnek megfelelően máris újabb résszel folytatódik a modern kínai történelemmel foglalkozó sorozatunk. Az eddigiekhez...
  • KatPol Kávéház XLV. - Lánctalpas találkozóKedves hallgatók! Hagyományainkhoz híven podcastunk 45. adásában ismét élménybeszámolóval jelentkezünk, ezúttal a Militracks idei rendezvényéről ill. az overlooni hadimúzeumról: Listen to "KatPol...

Facebook

Címkék

1.vh (5) 2.vh (84) afganisztán (52) ajanlo (50) albánia (6) algéria (6) államkudarc (16) al jazeera (6) al kaida (23) argentína (3) atom (38) ausztria (11) azerbajdzsán (5) bahrein (2) baltikum (2) belarusz (3) belgium (1) bizánc (3) bolívia (1) brazília (3) britek (53) bulgária (5) chile (1) ciprus (1) coin (63) csád (6) csehország (11) dél afrika (4) demográfia (6) díszszemle (9) ecuador (2) egyenruhák (23) egyiptom (9) el salvador (3) ensz (19) eritrea (2) észak korea (1) etiópia (8) eu (11) évforduló (29) fakabát (3) fegyverseft (39) felkelés (24) filmklub (6) franciák (34) fülöp szigetek (1) fürtös bomba (2) gáz (9) gáza (10) gazprom (5) gcc (2) gerillaháborúk (29) görögök (6) grúzia (15) hadiipar (30) haditengerészet (25) hadsereg a politikában (36) haiti (1) hamasz (6) hearts and minds (7) hezbollah (12) hidegháború (35) hollandia (2) honduras (4) horvátok (1) humor (24) india (16) indonézia (16) irak (67) irán (72) izland (1) izrael (107) japánok (22) jemen (11) jordánia (7) kalózok (9) kambodzsa (5) kanada (1) karthágó (1) kazahsztán (5) kémek (6) kenya (3) képrejtvény (3) keresztesek (5) kézifegyverek (9) kína (78) kirgizisztán (3) knn (275) kolumbia (10) kongó (14) korea (18) koszovó (11) kuba (6) kurdok (8) légierő (51) lengyelek (9) libanon (45) libéria (6) líbia (14) macedónia (3) magyarország (38) magyarsajtó (30) malajzia (2) mali (7) málta (1) mauritánia (4) mexikó (4) migráns (6) moldova (3) mozambik (1) nabucco (7) namíbia (1) nato (18) ndk (4) németek (49) nicaragua (5) niger (5) nigéria (2) norvégia (2) olaszok (10) omán (1) örményország (5) oroszország (94) összeesküvés (5) pakisztán (31) palesztina (21) panama (3) peru (3) podcast (55) powerpoint (2) propaganda (64) puccs (11) rádió (44) rakéta (15) rakétavédelem (15) recenzió (13) repülőnap (3) róma (1) románia (4) spanyol polgárháború (1) sri lanka (13) SS (4) svédek (2) szaúdiak (12) szerbia (4) szíria (31) szlovákia (2) szolgálati közlemény (94) szomália (23) szovjetunió (67) szudán (16) tadzsikisztán (4) tank (42) terror (66) thaiföld (9) törökország (28) trónok harca (4) tunézia (1) türkmenisztán (8) uae (5) uav (6) uganda (5) új zéland (1) ukrajna (15) ulster (2) usa (156) üzbegisztán (2) választás (14) válság (4) varsói szerződés (11) vendégposzt (23) venezuela (4) video (34) vietnam (23) vitaposzt (7) wehrmacht (23) westeros (4) zamárdi (1) zimbabwe (4) zsámbék (1) zsoldosok (14)

Testvérek között

2011.02.28. 16:50 Rammjaeger83

"Oroszország most csakugyan olyan, mint az éhes farkas a birkák között. Csakhogy a lakoma után jön az emésztési szakasz." - Winston Churchill Charles de Gaulle tábornoknak, 1944

"Mégis mit képzel maga, hogy majd itt valami NATO-szerűséget hozunk létre?" - Ivan Konyev marsall Marian Spychalski lengyel honvédelmi miniszternek, 1957

20 évvel ezelőtt ezekben a napokban zajlottak az Öböl-háború utolsó hadműveletei, így valószínűleg Nyugaton is sokak figyelmét elkerülte, hogy az egyébiránt ritka kelet-európai külpolitikai konszenzus jegyében a bolgár, csehszlovák, lengyel, magyar, román és szovjet honvédelmi ill. külügyminiszterek 1991. február 25-én Budapesten aláírták a protokollt a Varsói Szerződés katonai szerveinek március 31-i hatállyal történő felszámolásáról.

Ritka történelmi példa volt ez egy szervezet megszüntetésére rögtön azután, hogy annak további fennmaradása általános vélemények szerint okafogyottá vált. A "szocialista védőpajzs" dicstelen története (melyről most nem kívánok részletes áttekintést nyújtani) ugyanakkor rávilágít olyan általános törvényszerűségekre, melyeket véleményem szerint nemcsak az efféle államközi szövetségekre lehet vonatkoztatni, de más jellegű politikai v. akár gazdasági szervezetekre is: megvan a maguk evolúciója, így gyökeresen megváltozhat felépítésük és valódi funkciójuk is - amelyre a nyilvános nyilatkozatokból rendszerint nem lehet következtetni -, ennek ellenére könnyen feleslegessé válhatnak.

A VSz-t - pontosan fogalmazva a Varsói Szerződés Szervezetét - általában úgy emlegetik, mint a NATO keleti megfelelőjét, riválisát. Ez a párhuzam némileg félrevezető. A két szövetség felépítésében, működésében, döntéshozatalában kevéssé hasonlított egymásra, és végeredményben nem(csak) egymás ellenségeinek szánták azokat. (Ha már mindenképpen történelmi/földrajzi hasonlatokban gondolkodunk - nem mintha támogatnám ezt a jó szokást -, ebből az időszakból meg lehet említeni az Egyesült Államok és Közép-Amerika közötti egyenlőtlen politikai, katonai és gazdasági viszonyt, amely már inkább hasonlított a szovjet tömbön belüli állapotokra.) Közös jellemzőjük viszont, hogy valódi funkcióikat a tetszetős frázisok mázával vonták be. Érdemes összehasonlítani alapító szerződéseik kötelező szóvirágokkal teletűzdelt, semmitmondó nyelvezetét (lásd itt és itt), melyekből nemhogy az aláírók geopolitikai érdekeire, de ideológiai szimpátiáira sem lehet következtetni. Ezzel éles kontrasztot képezett a Pentagon berkeiben elterjedt cinikus mondás, mely szerint a NATO feladata Nyugat-Európában az, hogy az amerikaiakat bent, a németeket lent, az oroszokat pedig kint tartsa. (A jelek szerint ez a logika 1991 óta sem változott, csupán a Realpolitik jegyében kiterjesztették Közép-Európára is.)

Mivel a szovjet tisztek a jelek szerint hasonló aranyköpéseket a VSz-ről nem hagytak az utókorra, az ezzel kapcsolatos dokumentumok nyilvánosságra hozatala és kutatása pedig csak jóval a rendszerváltások után indult meg (ráadásul Oroszországban kisebb mértékben, mint mondjuk a cseheknél vagy a lengyeleknél), még mindig tartja magát a Nyugaton kialakított nézet, mely szerint az agresszív katonai szövetségként működő, homogenizált VSz feladata a kelet-európai hadseregek felkészítése volt a Nyugat-Európa elleni támadóháborúra, melynek kirobbantásához a Kreml csak a megfelelő alkalomra várt.

A történelem fintora, hogy a Nyugat az '50-es években tartott a leginkább az ilyesmitől, noha akkoriban a Szovjet Hadsereg doktrínája még teljes mértékben védekező volt, melynek célja az európai status quo biztosításában merült ki. Ennek jegyében a SZU már a NATO megalapítása előtt kétoldalú (de egyenlőtlen) katonai együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződések sorát kötötte újdonsült "szövetségeseivel" és katonai "tanácsadók" tömegét küldte azok hadseregeihez, nem is beszélve a katonai hírszerzés (GRU) és az állambiztonsági szervek (MGB) ott tartózkodó munkatársairól, akiknek szintén a szovjet hegemónia fenntartása volt a feladatuk.

Pusztán katonai megfontolások tehát nem indokolták az 1955-ben Varsóban aláírt szerződést, melyet annak előszavában az NSZK újrafegyverzését, ill. NATO- és NYEU-tagságát lehetővé tevő párizsi szerződésekkel indokoltak. Eléggé átlátszó volt ez az érvelés, hiszen mondjuk egy önálló kül- és katonapolitikával rendelkező semleges NSZK nyilvánvalóan nagyobb veszélyt jelentett volna a szocialista államokra, mint egy olyan, amelyet alárendelt szerepben betagoltak a védelemre berendezkedő NATO struktúrájába, és megfosztottak militarista hagyományaitól. (Ehhez még érdemes hozzátenni, hogy az NDK már akkor 120 ezer katonával - papíron "rendőrrel" - rendelkezett a Volkspolizei kötelékében, amikor a Bundeswehr felállítása még el sem kezdődött.) Egy másik értelmezés szerint a NATO, a SEATO és a Bagdadi Paktum létrejötte után a SZU demonstrálni akarta, hogy ő is össze tud rántani valami hasonlót. Ez logikusan hangzik, bár az eszme bigott híveit leszámítva valószínűleg senki nem volt, aki megette a rizsát a szervezeten belüli önkéntes részvételről, teljes egyenlőségről és a nemzeti szuverenitás tiszteletben tartásáról.

Az időzítés még csak nem is elsősorban az osztrák államszerződéssel volt összefüggésben - mint azt sok magyar vélemény tudni véli -, hanem az 1955 júliusi genfi nagyhatalmi csúcsértekezlettel, mivel az előkészületek jegyében a szovjet vezetők javasolták a NATO és az újonnan létrehozott VSz egyidejű feloszlatását és az "európai kollektív biztonsági rendszerrel" történő helyettesítését. Az ajánlatot - melynek egyértelmű célja az volt, hogy a nyugat-európai államokkal az USA kizárásával megegyezésre jussanak, így elismertetve a kontinensen a szovjet érdekszférát és katonai hegemóniát - a Kreml a későbbiekben is többször elővette a fiókból, de a nyugatiak sosem vették komolyan, elvégre olcsó trükk volt egy valódi katonai funkciókkal bíró szövetség feloszlatását kérni egy fantomszervezet felszámolásának fejében.

A VSz tehát nem volt más, mint a Sztálin halála utáni "olvadás" szovjet diplomáciájának fattya, így az oroszok nem törték össze magukat abbéli igyekezetükben, hogy valódi katonai funkciókkal, érdemi tartalommal lássák el azt. Legfelsőbb döntéshozó szerve, a - hivatalosan a kormányfőkből és helyetteseikből, a későbbi gyakorlat szerint a pártfőtitkárokból és honvédelmi miniszterekből álló - Politikai Tanácskozó Testület ritkán ülésezett és akkor is előre egyeztetett határozatokat hozott, az Egyesített Titkárság és a közös külpolitika összehangolásáért felelős Állandó Bizottság pedig valójában nem is működtek. Közös hadgyakorlatokra sem került sor 1961-ig.

A bombasztikus nyilatkozatokat kiadó PTT már természetesen nem kötötte az alattvalók orrára azt a később meghonosodott jó szokást, hogy az Egyesített Fegyveres Erők (hivatalosan konszenzusos alapon kinevezett) vezérkari főnöke a Szovjet Hadsereg vezérkari főnökének helyettese, főparancsnoka pedig a szovjet honvédelmi miniszter első helyettese volt, akinek kompetenciáit (nem véletlenül) homályosan fogalmazták meg, a többi tagállam honvédelmi miniszterei a helyettesei voltak, és neki voltak alárendelve a SZU nyugati határmenti katonai körzetei, az "ideiglenesen" Közép-Európában állomásozó szovjet hadseregcsoportok, a nem szovjet tagállamok közös feladatokra kijelölt integrált alakulatai, továbbá a teljes keletnémet hadsereg (NVA) és határőrség.

Nyilvánvaló volt, hogy éles helyzetben a szovjetcsatlós államok a saját fegyveres erőik feletti szuverenitás maradékát is elveszítik, hiszen szerepvállalásuk az EFE parancsnokságában és törzskarában csak jelképes szintre korlátozódott. Ez a nem elhanyagolható körülmény nem jelentett volna sok kockázatot a '60-as évekig, amikor elmélyült a katonai együttműködés, a hruscsovi vezetés pedig kubai kalandjával anélkül sodorta a végpusztulás szélére a "testvéri" államokat, hogy azokat a válságot kiváltó döntéséről egyáltalán tájékoztatta volna. Ebből okulva a csehszlovák, lengyel és magyar felek demokratizálást, nagyobb (valódi) beleszólást akartak a VSz döntéshozatalába, és ennek érdekében több reformjavaslatot tettek.

A csehszlovák katonai vezetők megkérdőjelezték az addig folytatott külpolitikát, nyíltan értekeztek az önálló katonai stratégia szükségességéről, sőt némelyikük a VSz egyenlőtlen parancsuralmi rendjét is kifogásolta. Kétséget kizáróan ez a "veszélyes" hozzáállás volt az egyik kiváltó oka az 1968-as csehszlovákiai bevonulásnak, amely paradox módon több tekintetben rácáfolt az egységesen cselekvő szocialista tömb ideológiai tételére. A "válságkezelésben" nem a PTT játszotta a főszerepet (ahogy egyébként 1956-ban és 1980-ban sem), a műveletet pedig nem az EFE főparancsnoka, Ivan Jakubovszkij marsall, hanem Ivan Pavlovszkij tábornok, a Szovjet Hadsereg szárazföldi erőinek parancsnoka vezette - nyilván azért, mert a 23 szovjet hadosztály mellett a többi szövetséges részvétele elhanyagolható mértékű volt, és lényegében csak arra szolgált, hogy a Kreml részben a csatlósaira kenhesse a felelősséget a népszerűtlen tettért. A "testvéri segítségnyújtás" kötelessége alól egyébként nemcsak a románok vonták ki magukat, hanem - szovjet beleegyezéssel (utasításra?) - a keletnémetek is, elvégre 29 évvel a Wehrmacht prágai bevonulása után nemkívánatos képzettársításokra adott volna okot a fritzek hadoszlopainak újbóli látványa.

A rendcsinálás jegyében a szovjetek bezárták a bomlasztó gondolatok fészkének minősített Klement Gottwald Katonapolitikai Akadémiát, a Csehszlovák Néphadsereg (CSLA) létszámát jelentősen csökkentették és megtisztították azt minden "gyanús" tiszttől, majd a biztonság kedvéért ideiglenes tartózkodásra hátrahagytak 5 hadosztályt. Ezzel szétzüllesztették Közép-Európa legjobban felszerelt és felkészített hadseregét - mert annak parancsnokai nem voltak hajlandóak teljes mellszélességgel a moszkovita vonalat kiszolgálni.

A csehszlovákiai események jól megmutatták, mi volt a VSz köntösébe bújtatott és egyre szorosabbra vont katonai együttműködés valódi funkciója. Ennek keretei között ugyanis nem az volt a hadseregek feladata, hogy felkészüljenek a NATO elleni harcra, vagy akár leverjék az esetleges népharagot (erre ott voltak a szovjet mintára felállított belügyi egységek), hanem hogy szükség esetén szembeforduljanak a pártvezetés elhajlóival, és asszisztáljanak a szovjet beavatkozáshoz. 1989 óta az elemzők előszeretettel hívják fel a figyelmet a VSz katonai előkészületeinek támadó jellegére. Látszólag ezt támasztja alá a CSLA 1964-es támadási terve (erről bővebben itt) és egy 1979-es hadijáték a közelmúltban nyilvánosságra hozott térképe (noha az előbbi - szkeptikus elemzők szerint - a fantázia birodalmába tartozott, és az utóbbi is a NATO első csapását feltételezte.) Kevés szó esik azonban arról, hogy a támadóképesség fejlesztésének szovjet követelménye egyet jelentett a védekező harcra való felkészülés teljes elhanyagolásával - ennek pedig megvolt az a roppant "praktikus" következménye, hogy ezek a haderők ha akartak, se nagyon tudtak volna ellenállni akkor, ha a "nagy testvér" és szövetségesei bejönnek rendet csinálni. Vagyis kifejezetten az volt a feladatuk, hogy ne legyenek képesek a haza, az állami szuverenitás védelmére; ebben a tekintetben a VSz valószínűleg egyedülálló volt a történelem katonai szövetségei között.

Másrészt a szovjet katonai doktrína kényszerű átvételéből fakadóan a szocialista hadseregek tisztjeinek - ha jól tudom, ezredesi rendfokozat felett - kötelező volt a szovjet katonai akadémiák látogatása néhány év erejéig, ahol persze a beszervezés, ideológiai megdolgozás és lekenyerezés ideális alanyait képezték. A Kreml így a a háborús készültség leple alatt munkálkodhatott egy homogén kelet-európai katonai elit létrehozásán, amely mindenekelőtt neki, nem pedig a saját (esetleg renitenskedő, vagy túl puhány) politikai vezetőinek tartozott engedelmességgel. Ennek a gyümölcse Lengyelországban érett be a leglátványosabban, amikor 1981-ben a Jaruzelski tábornok vezette katonai junta átvette a hatalmat és szétcsapott az ellenzék között, megspórolva ezzel a szovjeteknek a piszkos munkát.

A dolgozók a TV-ből is megtudhatták a Varsói Szerződésről azt, ami rájuk tartozott - felvételek a Fegyverbarátság-80, Pajzs-82 és Pajzs-76 össz-szövetségi hadgyakorlatokról:

Ez egyébként magyarázatot ad arra, miért hanyagolták el a nem szovjet tagállamok hadseregeik harci képességeit, és az oroszok miért nem reagáltak erre a szóbeli kifogásokon túl. A NATO 1978 májusában meghirdetett modernizációs programjára válaszul az év novemberében a SZU a védelmi kiadások növelését követelte szövetségeseitől a PTT ülésén. Azok erre természetesen ígéretet tettek, de az NDK kivételével egyik sem teljesítette azt. A NATO-ban jelenleg szolgáló amerikai tisztek számára alighanem ismerősen csengenének a szovjet tábornokok sorozatos panaszai a felkészületlenségről, politikai megbízhatatlanságról és a közös műveletekre való alkalmatlanságról, amelyek az NVA-t leszámítva a VSz összes nem szovjet hadsereget jellemezték, különösen a '80-as években.   

Ebbe az elgondolásba természetesen jól illeszkedett a szövetségesek területén fenntartott szovjet katonai jelenlét is. Érdekes adalék ennek történetéhez, hogy 1958-ban Hruscsov - elsősorban a jugoszlávokkal fenntartott kapcsolatok javítása érdekében - felajánlotta Magyarországnak és Romániának, hogy kivonja területükről a szovjet csapatokat. Ezt a románok - mivel már korábban tettek ilyen célzatú követeléseket - elfogadták, a magyar kormány viszont az "imperialista" NATO fenyegetésére hivatkozva elutasította. Figyelembe véve a két évvel korábbi eseményeket - ill. azt, hogy Magyarországot a semlegességére éberen ügyelő Ausztria (meg az Alpok) választotta el a NATO legközelebbi tagállamaitól - nem nehéz kikövetkeztetni, hogy mi volt a válasz valódi oka.

Minden bizonnyal ugyanez a logika érvényesült ellenkező előjellel a rendíthetetlenül marxista-leninista, szovjetcsatlós Bulgária esetében, ahol nem állomásoztak szovjet csapatok, noha a katonai szempontból szintén meglehetősen nudli ország két NATO-tagállammal is határos volt. Mint említettem, Csehszlovákiában sem voltak jelen a szovjet katonák, amíg ki nem borult a bili. Az NDK-ban némileg összetettebb volt a helyzet, mivel az ott állomásozó aránytalanul nagy, összesen 20 hadosztályt számláló hadseregcsoport első számú funkciója - mint azt Dmitrij Jazov honvédelmi miniszter 1989-ben kijelentette - végig a nyugat-európai (elsősorban nyugatnémet) civil lakosság megfélemlítése volt, noha nem árt figyelmen kívül hagyni, hogy a relatíve ingatag keletnémet rezsim fenntartása a helyi lakosok még nagyobb mértékű megfélemlítését tette szükségessé.  

Egyes vélemények szerint a kádári vezetés fent említett döntése hosszú távon súlyos hibának bizonyult, hiszen kétségtelenül könnyebb lett volna a szovjet szuronyokkal hatalomra segített rezsimnek a függetlenség és legitimitás látszatát kölcsönözni akkor, ha nem tartózkodott volna itt "ideiglenesen" a Déli Hadseregcsoport kb. 60 ezer katonája. De alighanem Hruscsov utódai is vegyes érzelmekkel emlékeztek ajánlatára, mivel végső soron az tette lehetővé, hogy a szovjet-kínai szakítás és a kubai rakétaválság miatt felháborodó románok teljesen kivonják magukat a VSz-en belüli katonai együttműködésből, ahelyett az 1968-as csehszlovákiai eseményekből okulva jugoszláv mintára meghirdessék az "egész nép védelmi háborújának" stratégiáját és önálló külpolitikát folytassanak - a Nyugat nagy örömére. Ennek jegyében 1963-ban a román vezetés egy titkos megállapodást is kötött az Egyesült Államokkal, melynek értelmében semlegességre kötelezte magát egy újabb világháború esetén, garanciához jutva ezzel arra, hogy a dák civilizáció a jövőben akár egy sugárszennyezett pusztaság közepén is tovább virágozhasson. (Erről bővebben lásd ezen elemzés 111. oldalát.)

Moszkva ebben az esetben mégis eltűrte az önfejű, különutas magatartást, amelynek jóval enyhébb megnyilvánulásait keményen büntette Csehszlovákiában, mivel azzal ellentétben Románia stratégiai fekvése jelentéktelennek, kommunista politikai berendezkedése pedig megnyugtatóan sziklaszilárdnak mutatkozott. Máshol viszont a későbbiekben a szovjetek el akarták kerülni a "prágai tavaszhoz" meg a román szakításhoz hasonló elfajult helyzeteket, ezért választ kellett adniuk a kiegyensúlyozottabb kapcsolatokat követelő hangokra.

Érdekes módon a VSz katonai struktúráját abban a városban öntötték végleges formájába, ahol később feloszlatták azt. A PTT 1969-es budapesti ülése világosan definiálta az EFE főparancsnokának békebeli jogosultságait (a háborús határozványt majd csak 1980-ban fogadták el), létrehozta a Honvédelmi Miniszterek Bizottságát, az EFE főparancsnokából és helyetteseiből (köztük a tagállamok honvédelmi minisztereinek helyetteseiből) álló Katonai Tanácsot - mint a PTT ill. a főparancsnok tanácsadó testületeit (erről bővebben itt) -, a közös kutatás+fejlesztésért felelős Katonai Tudományos-Technikai Tanácsot és a sztenderdizációt intéző Technikai Testületet. Mindez ravasz módon nagyobb teret adott a nem szovjet tagállamok szerepvállalásának és véleménynyilvánításának anélkül, hogy a szovjet dominanciát ténylegesen csökkentette volna, másrészt a szovjet szándékoknak megfelelő keretet kínált a katonai együttműködés elmélyítéséhez.

Egy újabb sajátos fordulat jegyében a VSz katonai képességei gyorsan nőttek, ezek politikai jelentősége viszont egyre csökkent az enyhülés ("détente") következtében, melyet nem kis mértékben a szervezeten belüli külpolitikai koordináció, a nem szovjet tagállamok aktív szerepvállalása tett lehetővé. Az NSZK rendezte kapcsolatait a szocialista államokkal és elismerte azok határait, az USA is óvatosabb politikát folytatott Európában, a folyamat pedig a helsinki záróokmány aláírásában csúcsosodott ki (1975). Az egységesítendő külpolitika hatékonyabb összehangolására a PTT egy évvel később létrehozta a Külügyminiszterek Bizottságát és a Titkárságot.

De minden megoldás újabb problémákat szül: a szovjetek elérték egyik régi céljukat, az európai status quo elismertetését, de ezután már nem igazán hivatkozhattak a német revansizmus és amerikai imperializmus veszélyére, márpedig addig ez volt a keleti tömb egyben tartásának fő eszköze. Kelet-Európa országai immár nyugati kapcsolataik bővítésén fáradoztak, és a korábbinál is jobban idegesítették őket a SZU (természetesen továbbra is előzetes egyeztetés nélkül tett) elbaltázott külpolitikai húzásai, mint az SS-20 rakéták telepítése és az afganisztáni beavatkozás. Lassan a felszínre kerültek a tömbön belüli külpolitikai nézetkülönbségek - amelyek persze addig is léteztek, csak tilos volt azoknak nyilvánosságot adni -, a közös érdekek erősen megritkultak.

Végül a VSz-t azok torpedózták meg, akikről ezt senki nem feltételezte volna. Amikor ugyanis a gorbacsovi vezetés de facto visszavonta a Brezsnyev-doktrínát, a szervezetet megfosztotta egyetlen megmaradt funkciójától. Megmosolyogtató, hogy 1989-ben kísérletet tettek a VSz újabb átalakítására egy kizárólag politikai jellegű együttműködési és koordinációs szervezetté, ami néhány évtizeddel korábban valószínűleg még vonzó ötletnek is tűnhetett volna. A történelem legnagyobb arzenálját felhalmozó katonai szövetség, amely diplomáciai trükknek indult, általános érdektelenség közepette, egy puskalövés nélkül szállt a sírba.  

9 komment · 1 trackback


| More

Címkék: csehország románia évforduló nato szovjetunió ndk hidegháború varsói szerződés

A bejegyzés trackback címe:

https://katpol.blog.hu/api/trackback/id/tr912688946

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: [Vitaposzt] Atlanti elvtársaink - 1. rész 2013.03.28. 21:12:04

Grodin & Rammjaeger83 Mai cikkünk kezdetén két idézettel kedveskedünk olvasóinknak. Elsőként következzék az Országgyűlés pártjainak 2009 márciusában, hazánk NATO-tagságának 10. évfordulója alkalmából tett politikai nyilatkozata: A M...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

vén betyár 2011.03.01. 08:13:20

Csatlakozom az előttem szólókhoz.

"... egy puskalövés nélkül szállt a sírba."
Nyugodjon BÉKÉ-ben!

rdos · http://h2o.ingyenweb.hu/tema/6.html 2011.03.01. 10:45:38

Remek ismertetés volt, köszönet érte. A posztot olvasva azon filóztam, VSZ kimúlt vagy csak átalakult?

Mire gondolok?

"...nem is beszélve a katonai hírszerzés (GRU) és az állambiztonsági szervek (MGB) szintén ott tartózkodó munkatársairól, akiknek szintén a szovjet hegemónia fenntartása volt a feladatuk."

Az egyenruhások elmentek. Kiképzett, pórázon tartott helyi (kollaboráns) ügynökeikkel mi a helyzet?

Nézzük a hajdani szovjet stratégiai célt, hogy ne legyünk képesek magunkat katonailag megvédeni. Ez, az akkor, a VSZ által elért "célállapot" mintha az elmúlt 20 évben nem igazán változott volna.

Sakk Matt 2011.03.01. 23:05:52

Egy ismerősöm tolmácsolt a Pajzs-82 idején egy fiatal szovjet tisztnek, bizonyos Aszlán Maszhádovnak, aki magánbeszélgetésben kifejtette abbéli nézetét, hogy a magyar fegyveres erők közül a munkásőrség az egyetlen, ami valamire használható (polgári védelem), a többivel kapcsolatban pedig a VSz legfontosabb feladata az, hogy gondoskodjon arról, hogy ne okozhassanak súlyos bajt.

Akkor még senki nem sejtette, hogy a fiatal, halkszavú, elálló fülű kaukázusi tiszt milyen karriert fog befutni...

Rammjaeger83 · http://katpol.blog.hu 2011.03.05. 13:26:46

@Sakk Matt:

"az egyetlen, ami valamire használható (polgári védelem)"

Ezek szerint az egypártrendszer védelmére nem lett volna alkalmas?

dr. Pascal 2011.03.10. 23:19:48

szép, összeszedett írás. Gratu!
@rdos:
hát, az akkori attitűd megmaradt, de szerintem ezzel akkoriban nem hogy nem számoltak, de még eszükbe se jutott.
De amíg itt vagyunk a külpolitikai fenyegetettség nihiljének a közepén, addig nem zavar, hogy a hadsereg helyett a civil szféra fejlődik (nem látványosan, de mennyivel lassabb lenne a fejlődés egy jóltáplált hadsereg mellett..). Előbb-utóbb valakinél úgyis elgurul a gyógyszer és elkezd fegyverkezni a környéken, ráérünk akkor fegyverkezni - ő ugyanolyan szar helyzetben lesz mint mi. :)

kerdesek05 2011.03.11. 23:44:28

jó ez a varsói szerződés, jó ez jó ez!