"Only the dead have
seen the end of war."

(Anyázni meg itt lehet:
katpolblog@gmail.com)

Utolsó kommentek

Cikkek

  • Amikor minden hiábavaló„Gyanútlanul és akaratlanul, csalimadárként magamra húztam kettőt a konvoj négy kísérőhajója közül...Megint olyan makacsul üldöztek, hogy a legkevésbé én magam hittem volna, hogy le tudjuk őket...
  • Festung BudapestHosszú kihagyás után ismét egy irodalmi újdonságot ajánlunk az olvasóközönség figyelmébe. A mai napon kerül ki a nyomdából a bolgár hadtörténész, Kamen Nevenkin A Budapest Erőd. A magyar főváros...
  • KatPol Kávéház XLVI. - Grafit a tetőnKedves hallgatók! A korábban tett ígéretünknek és a meghirdetett szavazás eredményének megfelelően a Csernobil az a sorozat, mellyel az aktuális adásban foglalkozunk. Az adás letölthető innen, a...
  • A megaláztatás évszázada XII.Üdvözlöm minden kedves olvasónk! Enz vagyok a KatPol Blog csapatából, és az ígéretemnek megfelelően máris újabb résszel folytatódik a modern kínai történelemmel foglalkozó sorozatunk. Az eddigiekhez...
  • KatPol Kávéház XLV. - Lánctalpas találkozóKedves hallgatók! Hagyományainkhoz híven podcastunk 45. adásában ismét élménybeszámolóval jelentkezünk, ezúttal a Militracks idei rendezvényéről ill. az overlooni hadimúzeumról: Listen to "KatPol...

Facebook

Címkék

1.vh (5) 2.vh (84) afganisztán (52) ajanlo (50) albánia (6) algéria (6) államkudarc (16) al jazeera (6) al kaida (23) argentína (3) atom (38) ausztria (11) azerbajdzsán (5) bahrein (2) baltikum (2) belarusz (3) belgium (1) bizánc (3) bolívia (1) brazília (3) britek (53) bulgária (5) chile (1) ciprus (1) coin (63) csád (6) csehország (11) dél afrika (4) demográfia (6) díszszemle (9) ecuador (2) egyenruhák (23) egyiptom (9) el salvador (3) ensz (19) eritrea (2) észak korea (1) etiópia (8) eu (11) évforduló (29) fakabát (3) fegyverseft (39) felkelés (24) filmklub (6) franciák (34) fülöp szigetek (1) fürtös bomba (2) gáz (9) gáza (10) gazprom (5) gcc (2) gerillaháborúk (29) görögök (6) grúzia (15) hadiipar (30) haditengerészet (25) hadsereg a politikában (36) haiti (1) hamasz (6) hearts and minds (7) hezbollah (12) hidegháború (35) hollandia (2) honduras (4) horvátok (1) humor (24) india (16) indonézia (16) irak (67) irán (72) izland (1) izrael (107) japánok (22) jemen (11) jordánia (7) kalózok (9) kambodzsa (5) kanada (1) karthágó (1) kazahsztán (5) kémek (6) kenya (3) képrejtvény (3) keresztesek (5) kézifegyverek (9) kína (78) kirgizisztán (3) knn (275) kolumbia (10) kongó (14) korea (18) koszovó (11) kuba (6) kurdok (8) légierő (51) lengyelek (9) libanon (45) libéria (6) líbia (14) macedónia (3) magyarország (38) magyarsajtó (30) malajzia (2) mali (7) málta (1) mauritánia (4) mexikó (4) migráns (6) moldova (3) mozambik (1) nabucco (7) namíbia (1) nato (18) ndk (4) németek (49) nicaragua (5) niger (5) nigéria (2) norvégia (2) olaszok (10) omán (1) örményország (5) oroszország (94) összeesküvés (5) pakisztán (31) palesztina (21) panama (3) peru (3) podcast (55) powerpoint (2) propaganda (64) puccs (11) rádió (44) rakéta (15) rakétavédelem (15) recenzió (13) repülőnap (3) róma (1) románia (4) spanyol polgárháború (1) sri lanka (13) SS (4) svédek (2) szaúdiak (12) szerbia (4) szíria (31) szlovákia (2) szolgálati közlemény (94) szomália (23) szovjetunió (67) szudán (16) tadzsikisztán (4) tank (42) terror (66) thaiföld (9) törökország (28) trónok harca (4) tunézia (1) türkmenisztán (8) uae (5) uav (6) uganda (5) új zéland (1) ukrajna (15) ulster (2) usa (156) üzbegisztán (2) választás (14) válság (4) varsói szerződés (11) vendégposzt (23) venezuela (4) video (34) vietnam (23) vitaposzt (7) wehrmacht (23) westeros (4) zamárdi (1) zimbabwe (4) zsámbék (1) zsoldosok (14)

Kurd kérdés II.

2010.06.09. 10:10 Lohuen

Az előző heti bejegyzésünket folytatván ezúttal az ötvenes évektől napjainkig tartó török-kurd viszonyt tekintjük át. A korábbiakban felvázoltuk a kurd identitás, és egy lehetséges nemzetállam kialakítására tett szerény kísérleteket, és az ezekre adott török választ. 1938 után a főleg kurdok lakta délkeleti területeken nyugalom honolt, és lassan megkezdődött a modernizáció, és a korábbi törzsi szerkezet átalakulása.

A Törökországban a 20. század második felében lejátszódó gazdasági-társadalmi változások a kurdokat sem kerülték el. Az 1950-es években széttagolt, nemritkán még mindig törzsi alapon szerveződő kurd lakosság körében megindult a modernizáció. Noha a keleti területek gazdasági lemaradása napjainkig megmaradt, a tőke és technológia beáramlásával megindult a társadalmi viszonyok átalakulása. Az 1980-as évekre már csak kb. 30 ezer félnomád életmódot folytató ember maradt. Egyre nagyobb méreteket öltött a városi bevándorlás, melynek legnagyobb kedvezményezettjei a térségi központok, Diyarbakir, Urfa, Batman, Van, Mardin lettek. A kurdok által benépesített kelet-anatóliai régióban 1927-hez képest 1965-re 162%-kal nőtt a városlakók aránya, Kelet-Anatóliában pedig 207%-kal. A folyamat újabb lendületet vett az 1970-es évek folyamán. A városokban a korábbi törzsi kötelékek felbomlottak, átalakultak, a közösségek más alapon szerveződtek; mindez egy egységes kurd identitás alapjává válhatott.

A városokba áramló kurd népesség új identitásra lelt, azonban ezek a központok inkább a törökösödésnek kedveztek. A nyelvváltás gyorsan zajlott (a jobb iskolahálózatnak is köszönhetően), és sok esetben a nyelvváltás mellé identitásváltás párosult. Ennek valós méreteiről nincsenek adatok, de a kizárólag török nyelvű iskolahálózatnak köszönhetően a török nyelvet a városi lakosság könnyebben elsajátította.

A városiasodás ellenére még mindig alapvetően falusi kurd népesség emiatt igencsak vékony nemzeti elittel rendelkezett. A kurd értelmiségiekkel ráadásul a török kormány szigorúan bánt (a későbbiekben még visszatérünk rá), a kurd nemzeti identitás szószólóit bebörtönözték. Ennek köszönhetően a kurd nemzetalkotásról hosszú ideig nem is lehetett beszélni.

A kurdok megállíthatatlannak tűnő beolvadása – melyet részben a városiasodás, részben az oktatás segített elő – ellen az 1970-es évektől egyre komolyabb tendenciák kezdtek hatni. Az egyik legfontosabb változást azt hozta el, hogy a kurdok átléptek a demográfiai átmenet fázisába. A csökkenő halálozás, ugyanakkor magas termékenység a kurd népesség gyors növekedését idézte elő. A kurdok pontos létszámára, a növekedés ütemének megállapítására azonban nincs mód. Az 1965-ös népszámlálás volt az utolsó, ahol rákérdeztek az anyanyelvre, ezt követően „nemzetbiztonsági okokból” már nem közölték a további népszámlálások erre vonatkozó adatait. Akkor 2 219 502 fő vallotta magát kurd anyanyelvűnek (7%). Ennek köszönhetően a jelenlegi helyzetre vonatkozóan is csak találgathatunk a kurdok számát illetően (a török professzorok rendszerint 8-12% közé saccolják a számukat, melyet a kurdok keveselnek; valós adatok hiányában pedig nyugodtan lehet vitatkozni).

Az utolsó részletes, reprezentatív felmérés 1993-ban a Török Demográfiai Egészségügyi Felmérés keretében készült, 8619 háztartás bevonásával. A felméréskor a résztvevők anyanyelvére is rákérdeztek, ezáltal lehetővé vált a kurd népességben történő változások statisztikai alapokon nyugvó modellezése. Ezek alapján a megkérdezettek 15,8%-a vallotta anyanyelvének a kurdot; ennek a népességnek pedig 65%-a élt az ország keleti-délkeleti területein. Az 1965-ös és 1993-as népességföldrajzi adatotokat összehasonlítva jelentős változást láthatunk. Az 1960-as években jobbára még az ország keleti területein tömörülő kurd népesség, mely csak kisebb (néhány százalékos) csoportokkal képviseltette magát Közép-Anatóliában, jelentős arányban növelte számát az ország nyugati tartományaiban. Egyrészt nagy tömegben jelentek meg a partvidéki városokban, ahol a semmiről 5-10%-ra növelték arányukat. Ezen kívül – a kurd etnikai bázis nagyságát sugallóan – a keleti területek is homogenizálódtak: míg 1965-ben csak öt tartományban haladták meg a népesség 65%-át, addig 1993-ban már 11-ben. Ezzel párhuzamosan a keleti „törzsterülettel” szomszédos tartományokban is érezhetően emelkedett a számuk, néhol (újra) megszerezték a többséget.

1999-es számítások alapján a kurd termékenységi ráta magasan a török felett van: az előbbinél esetében 6,2, míg az utóbbinál 2,7. Másképpen szólva egy kurd nő három gyerekkel fog többet világra hozni, mint török társa, noha a csecsemőhalandóság is nagyobb a körükben, ami némileg közelíti a természetes szaporulatot a két nép esetében. A két nép közötti keveredés alacsonynak tekinthető: a török nők 1%-a házasodott össze kurd férfival, míg a kurd nők 7%-a választott török házastársat.

Az 1993 óta eltelt több mint másfél évtizedben továbbra is talány maradt a török lakosság etnikai megoszlása. Újabb becslések a kurdok számának – arányának növekedésére következtetnek. 2007-ben a Nemzetbiztonsági Tanács (Milli Güvenlik Konseyi) felkérésére egy kutatócsoport tanulmányt készített az ország lakosságának etnikai megoszlásáról. Az eredmények értelmében a Törökországi „törökség” mintegy 50 millió főt tesz ki (73 milliós lakossággal számolva ez kb. 68%-ot jelent), azonban ez a címszó is különböző etnikumokat takar. Számon tartanak köztük türkméneket, azerieket, tatárokat, terekeméket, karadzsájokat, yörüköket és taxtadzsikat. További öt millió fő a törökösödés előrehaladottabb fázisában tart, ezáltal a törökök legfeljebb az ország lakosságából 55 milliót, azaz kb. 75%-ot tesznek ki.  A kurdok számát (a 3 millió fő körüli zazákkal együtt) 12,6 millió főre teszik (9%). Ebből 2,5 millió már a törökösödés előrehaladott állapotában van.

Ali Tayyar Önder 2006-ra vonatkozóan 5 millió kurdot (6,76%) és 800 ezer zazát (1,08%) valószínűsít. Mehmet şahingözün, a Gazi Egyetem professzora arányukat 8,36%-ra teszi. A kutatóintézetek és statisztikusok véleményével ellentétben a társadalom nagy része 20-25%-ról beszél, néhányan ugyanennyi millióról. A kurdokról kialakult képbe mindenesetre beépült a sokgyerekes család percepciója.

A kurdok demográfiai növekedésével párhuzamosan a modernizálódó keleti területek – ha lassan is –, de kitermelték a népnevelő-nemzetféltő értelmiségi elitet. Ez a réteg először a doğuçuluk („keletizmus”) keretében kezdte el hirdetni a változást. Ez ugyan még nem nacionalista áramlat volt, hanem a modernizáció szemszögéből kritizálta a rendszert, és követelte az ország keleti területinek fejlesztését; de a török csendőrség biztonsági okokból 1959-ben letartóztatta a vezetőit.

Az 1960-as puccs nehezebb helyzetbe hozta a kurdokat. Ekkor került sor a kurd helynevek eltörlésére, és kb. 500 kurd értelmiségi bebörtönzésére. A kurd kérdést továbbra sem lehetett feszegetni. A Barzani vezette iraki felkelés idején a törökök a terület biztosítására egységeket vontak össze a térségben, megelőzendő egy lehetséges felkelést. Kelet-Anatóliában végül 1967-ben robbant ki kisebb megmozdulás két, a kurdokat erősen kritizáló újságcikk hatására (ezekben állatokhoz hasonlították őket stb.). Süleyman Demirel hasonló kijelentést tett 1967-ben Mardinban: „Akárki, aki nem érzi magát töröknek, vagy boldogtalannak érzi magát Törökországban, az szabadon elmehet: a határok nyitva vannak.”

Az 1970-es években a kor Törökországához igazodva a kurd értelmiségiek leginkább a baloldali mozgalmakba kapcsolódtak be. A Török Munkás Párt (TIP) tagságának jelentős része kurd volt. A társadalmi változásokat hirdető baloldaliak azonban hosszabb távon nem nyújtottak alternatívát az egyre öntudatosabb kurd értelmiségnek, mivel ugyanúgy az unitárius állam mellett álltak, mint szélsőjobboldali társaik. Noha egyre többet fejlődött a kurd kultúra, így például ezekben az években születtek meg az első nyelvkönyvek, szótárak – a retorziók nem maradtak el. Musa Anter, aki a kurd-török szótár szerzője volt, bíróság elé került, ahogy Mehmed Emin Bozarslan is, aki kiadta Ehmede Khani Men-o-Zin című művét.  A török szociológust, Ismail Besikcit „Kelet-Anatólia rendje” című doktori disszertációjáért 12 éves börtönbüntetésre ítélték.

Azzal, hogy a török rendszer a kisebbségi kérdés felvetésétől teljesen elzárkózott, és elnyomta azt, nem hagyott más megoldást, csak a fegyveres küzdelmet. Ráadásul sok jelenlegi kurd vezető az 1970-es évek Törökországában szocializálódott: az akkori kvázi-polgárháborús viszonyokban a szélsőjobboldali és baloldali csoportok közötti állandó harcban edződött társadalom egyes rétegeiben elfogadottá vált a konfliktusok fegyverrel történő megoldása. Az sem meglepő, hogy a szélsőjobboldali egységek az ország keleti területein előszeretettel tevékenykedtek a baloldaliak – jellemzően kurdok – rovására. Így született meg 1978-ban Abdullah Öcalan és 6 másik társa vezetésével a PKK, a Partiya Karkeren Kurdistan (Kurd Munkáspárt). A PKK-n kívül azonban számos szervezet tevékenykedett, úgymint a  Bes Parcacilar (1976), Sivancilar (1972), DKO – Forradalmi Keleti Kulturális Klubok (1969), DDKD – Forradalmi Demokratikus Kultúra Egyesülete (1975), TKSP – Török Kurdisztán Szocialista Párt (1975), Kawa (1976), Denge Kawa (1977), Piros Kawa (1978), Rizgari (1977) stb.

Ha csak egy volt a sok közül, akkor mégis miért tudott a PKK igazi erővé fejlődni? Ebben több tényező játszott közre. Öcalan és baráti köre eleinte követte a hagyományos szervezetalapítási technikákat. Így Ankarából hazatérve (az ország egyik legjobb egyetemén tanultak) baloldali alapon először szűkebb környezetüket győzték meg, majd pedig Kelet-Anatólia fontosabb városaiban hoztak létre sejteket, először zártabb körben, majd népesebb közösség előtt terjesztették nézeteiket. Eddig a pontig nem tért el különösebben a többi szervezettől: egy volt a többi illegális, értelmiségi-munkás szervezet közül, amely nemcsak a hatalom, de a szélsőjobboldaliak támadásának is ki volt téve. A PKK nyitása a kurd társadalom zömét alkotó parasztság felé hozta meg az igazi áttörést.

 

Öcalan 

A kurd vidék az 1970-es évek végén is szegénységben élt, ahol a klánvezetőkből nagybirtokossá alakuló felső rétegek mellett széles, nincstelen tömegek éltek, akik napszámos vagy közel jobbágyi viszonyban álltak ezekkel a földbirtokosokkal. Az ő elégedetlenségüket használta ki a PKK tagok toborzására. Mivel a PKK a többi szervezethez képest sikeresebben (erőszakkal) oldotta meg a kiszolgáltatott parasztság problémáit (néhány földbirtokos, felügyelő, hivatalnok erőszakkal történő „jobb belátásra térítése”), egyre nagyobb népszerűségnek kezdett örvendeni a parasztság körében.

Miután a PKK 1984-től megindította a fegyveres harcot a török állam ellen, már Szíria és később Görögország támogatásában is bízhatott. A biztos bázissal rendelkező szervezet ellen fellépő török hadsereg korlátozott sikereket érhetett el, hiszen a gerilla harcmodor alapja a gyors rajtaütések és a lakosság körében történő rejtőzködés volt. A PKK-nak ekkora már sikerült az, ami később is népszerűségének záloga maradt: a paraszti lakosság megnyerése.

A fegyveres harcok elhúzódása, a kurd kérdés egyre fenyegetőbbé válása a török vezetést határozottabb fellépésre késztette. Létrehozták a faluőrzők rendszerét (számuk jelenleg kb. 60 ezer fő), akik egy-egy faluban a rendért lettek felelősek, amihez fegyvert, és nagyon busás fizetést is kaptak. Továbbá elkezdődött a kurd lakosság városokba telepítése; ezáltal duzzadt milliós nagyvárossá Diyarbakir. A kurdok vándorlás azonban az ország nyugati területei felé is megerősödött; Isztambulban jelenleg kb. 1-1,5 millió kurd él (Isztambul lakossága kb. 15 millió fő).

Diyarbakir látképe


A török vezetés részéről Turgut Özal miniszterelnök, majd elnök (1989-1993) mutatkozott nyitottnak a kurd probléma iránt. 1991-ben bevezették a 2932-es törvényt, amely engedélyezte a kurd nyelv használatát, kivéve a tv- és rádiócsatornák, a sajtó és könyvkiadás illetve az oktatás területét. A tárgyalási hajlandósága, és hogy felvetette az amnesztia ötletét, a kurdok körében is növelte népszerűségét. A PKK fegyverszünetet hirdetett, mielőtt azonban érdemi tárgyalások kezdődtek volna, Özal 1993-ban elhunyt. A megbékélés lehetősége semmivé foszlott, és a török kormányzat további kurdellenes intézkedéseket foganatosított. A további változást Öcalan 1999-es elfogása jelentette (a kenyai görög nagykövetségen), mely hatalmas csapást jelentett a PKK-nak, de nem jelentette a fegyveres harc végét vagy a kurd kérdés lezárulását.

Új feljeményt jelentett az 1990-es évektől a kurd pártok megjelenése. 1990-ben megalakult az első kurd párt, a HEP (Népi Munkapárt – Halkın Emek Partisi). A HEP képviselői a balközép SHP soraiból lépett ki, s azzal szövetségben 22 képviselőt juttatott a nemzetgyűlésbe 1991-ben. A párt további története modellé vált:  ugyanis Leyla Zana, a legnagyobb kurd város, Diyarbakir képviselőnője kurd nyelven szólalt fel a törvényhozásban, hatalmas botrányt váltva ki ezzel, ami után a HEP a török képviselők támadásainak középpontjába került. Az alkotmánybíróság végül a nemzeti egység ellen tevékenykedő pártnak találta a Munkapártot, ezért 1993-ban feloszlatta. Leyla Zanát és néhány képviselőtársát pedig börtönre ítélték, s csak 2004-ben szabadulhatott.

A kurdok azonban nem adták fel, s hamarosan megalapították az újabb pártjukat, az ÖZDEP-et (Özgürlük ve Demokrasi Partisi – Szabadság és Demokrácia Pártja). Mivel azonban programja magába foglalta az ország föderalizálásának javaslatát, eljárást kezdeményeztek ellene, s 1993 végén feloszlatták. Az ÖZDEP-et több párt követte.

A 2005-ben nemzetgyűlésbe jutó DTP a baloldali program mellett a kurd érdekeket hangoztatta. A 2007-es nemzetgyűlési választásokon elért közel 5%-os eredményét a 2009-es helyhatósági választásokon már 5,7%-ra tudta feltornázni, főként a keleti területeknek köszönhetően. Azonban a jobbközép AKP modernizációs projektje is nagy népszerűségnek örvend Kelet-Anatóliában, mivel ez sok kurd számára kézzelfogható és biztos fejlődést, munkát jelent a háború sújtotta vidéken. Nem véletlen, hogy az AKP sikeresen növelte a keleti régióban szavazatainak arányát a 2002-es 32%-ról 2007-ben 55%-ra.

Nagy fejlődés történt az elmúlt évtizedekben: lehetővé vált a kurd érdekek képviselete Törökország Nagy Nemzetgyűlésében. Ez azonban nem mentes a visszásságoktól: a DTP-t 2009 végén feloszlatták, vezetőjét, Ahmed Türköt pedig öt évre eltiltották a politikától. A kurdok szívósságát példázza, hogy hamarosan megalakult az új pártjuk: a Béke és Demokrácia Pártja, a Bariş ve Demokrasi Partisi. Elnökének 2010 elején  Selahattin Demirtaşt választották meg.


 DTP gyűlés

A belpolitikai helyzet mellett a külpolitikai környezet változása is a kisebbségek – azon belül is elsősorban a kurdok – helyzetének javítására sarkallja Ankarát. Irak a 2003-as amerikai támadás után összeomlott. A polgárháború szélén álló ország olajban gazdag északi területe ezzel szemben megőrizte autonómiáját, és a korábbi kurd autonómia kezd de facto állammá alakulni. Egy lehetséges kurd anyaállam születése mellett a PKK a központosított iraki állam összeomlása miatt az iraki Kurdisztánban építette ki állásait, így annak ellenére, hogy Szíria és Görögország kiesett támogatói sorából, továbbra is közvetlen közelről fenyegetheti a török területeket. A török műveletek állandóvá váltak a határ mindkét oldalán. A térség bizonytalansága tehát továbbra is megmaradt, s noha az amerikai csapatok kivonását Obama tervbe vette a térség biztosítása után, kétséges, hogy Irak stabilitása az Egyesült Államok hadseregének visszavonulása után is megmarad. Ebben a helyzetben az Amerikai Egyesült Államoknak is a kérdés rendezése az érdeke. Az USA ugyancsak támogatja Törökország EU-s csatlakozását, ami az acquis communautaire elfogadását kívánja meg, ez pedig a kisebbségeknek további jogszélesítést helyez kilátásba.

Európában az Európa Tanács lett a kisebbségi jogok védelmének legfőbb szószólója. 1992-ben elfogadták a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját, amit 1995-ben a Nemzeti Kisebbségek Védelméről szóló Keretegyezmény követett. Ezzel párhuzamosan az Európai Unióban is elkezdtek a kisebbségi jogokkal foglalkozni, bár mind a mai napig nem sikerült kidolgozott kisebbségvédelmi törvényt elfogadni, aminek oka a tagállamok eltérő érdekeiben és nemzetépítési stratégiáiban lelhető fel. Az EU – az általános nemzetközi gyakorlatnak megfelelően – elsősorban emberi jogi szempontból próbálja kezelni a kisebbségeket.  Ezzel összhangban került hangsúlyos helyre, a koppenhágai kritériumok közé a jogállamiság és demokrácia. Az 1997-es amszterdami szerződéssel az EU továbblépett, mivel bekerült az acquis communautaire-be a diszkriminációellenes törvény is. Ez a 2000/43-as irányelvben realizálódott, így a 2004 és 2007-es csatlakozási hullám államainak ezeket a törvényeket is figyelembe kellet venniük a jogharmonizáció során. Másik fontos feltétel, amit ezügyben az EU támasztott, az 1995-ös Európa Tanácsi keretegyezmény aláírása volt.

A 26 éve dúló harcok, a több mint 40 ezer halott és az óriási anyagi veszteségek a török közvéleményre is hatással voltak. Habár a török kormányzat végig terrorista szervezetként definiálta a PKK-t, az etnikai szembenállás nyilvánvalósága kevésbé megkérdőjelezhető. A „kurd problémát” nem etnikai, hanem gazdasági problémának láttató szemlélet – noha rengeteg igazságot tartalmaz –, egyre inkább kiegészült a politikai rendezés szükségességének gondolatával.

A PKK 2007-től kezdődően újra megindította támadásait Törökország ellen. Ezzel a terrorista probléma és a kurd kérdés ismét az érdeklődés középpontjába került. Az elmúlt évek elhúzódó harcai, iraki Kurdisztán autonómiája a probléma megoldására sarkallja a török elitet.

A török társadalom egy része a PKK intenzívebbé váló támadásainak hatására a nemzetállam megerősítését követelte az elmúlt negyedszázadban is. Ezt a szélsőjobboldali pártok propagandája alaposan kihasználta; nem meglepő, hogy a MHP támogatottsága korrelál a harcok intenzitásával (mindazonáltal helytelen lenne csak erre az egy tényezőre korlátozni a párt népszerűségét). A CHP egyre nacionalistább irányvonalat vett fel, mely növekvő nyugatellenességgel egészült ki. A PKK tevékenysége a Sevres-szindróma újjáéledését is jelentette: a görög, szír, iraki, iráni, örmény támogatást élvező, helyi kiképzőtáborokkal rendelkező szervezet léte a szomszédok Törökország elleni összeesküvését (feldarabolásra irányuló szándékát?) sugallja.

Míg a török társadalom egy részében megerősödött az egységes állam gondolata és a török dominancia kiterjesztésének elve, a korábban egyértelműen asszimilálhatónak és asszimilálandónak tekintett kurdok megítélése változott. A törökök és kurdok közötti fegyveres harc főleg etnikai törésvonal mentén jött létre, és a török társadalom jelentős részétől elidegenítette a kurdokat. Mint már korábban vizsgáltuk, a törökök és kurdok közötti házasodás (összeolvadás) elég ritkának mondható, ami az etnikai határok megszilárdulását sugallja. A kurdok a korábbi testvéri, törökországi muszlim imázsból lassan a nem-muszlimokkal kerültek azonos megítélés alá. Ez az elképzelés egyre jobban tetten érhető a török eliten és a társadalom széles rétegei között.  A török társadalmon a kifáradás jelei mutatkoznak. Jelen sorok írójának személyes tapasztalata, hogy sokan – bár terroristának tekintik a PKK-t, és nem pedig „nemzeti mozgalomnak” – hajlandóak lennének az unitárius állam koncepciójával szakítva kisebbségi jogokat adni nekik.

2002-ben Törökországban előrehozott választásokat tartottak. A kormánykoalíció a szétesés szélén állt, az ország gazdasága 2001-ben egy hatalmas válságot élt át, ami a társadalom döntő részét érintette, ezáltal a hatalmon lévők legitimitása megkérdőjeleződött.

A parlamenti választásokat a szinte az ismeretlenségből felbukkanó Igazság és Fejlődés Pártja (Adalet ve Kalkinma Partisi) nyerte meg. A magát konzervatív jobbközép pártként definiáló párt 34%-os győzelme többséget biztosított számára a nemzetgyűlésben, ami az előző évtized koalíciós vitákkal és korrupciós ügyekkel terhelt kormányzása helyett egy sokkal kiegyensúlyozottabb politikát tett lehetővé. A siker azonban nem jelentette az intenzív török belpolitika lecsillapodását.

Az AKP ugyanis az előző években betiltott iszlamista pártokból fejlődött ki. Az Abdullah Gül és Recep Tayyip Erdoğan vezette csoport az 1997-es „posztmodern” puccs és az elődpártok (Refah Partisi, Fazilet Partisi) feloszlatása után úgy döntött, hogy új programmal és új párttal lép a politikai küzdőtérre. A választási győzelem azonban nem hozta meg a párt legitimációját, mivel a hadsereg és a lakosság széles rétegei továbbra is iszlamista pártnak tekintik az AKP-t. A kormánypárt hatalma megőrzése érdekében erőteljes EU-csatlakozási kampányba kezdett, demokratikus reformokat indított el, és több olyan kérdés is tárgyalásra került, ami korábban tabunak számított. A „kemalisták” ezek ellenére továbbra is „takiyeci”-nek titulálják a hatalmon lévőket. A 2007-es elnökválasztás megmutatta a lakosság érzékenységét az „iszlamista veszélyre” (bár Abdullah Gül megválasztását sikerül keresztülvinni), és a 2008-as fátyoltörvény kis híján a párt feloszlatásához vezetett.

A párt programjában több nagy horderejű kérdést vállalt fel: a vallás és az állam viszonyát, a diszkriminációt, a polgári kormányzat és a hadsereg kapcsolatának problematikáját, a korrupció ellenei harcot, az új alkotmány bevezetését, a szegénység elleni küzdelmet, a gazdaság fellendítését, külpolitikai sikereket, s végül, de nem utolsó sorban a kurd problematikát.

A kurdok fenntartással fogadták az újdonsült kormány kijelentéseit, mivel már az előző, szekuláris kormányok vezetői is tettek hasonlóan kedvező ígéreteket. 1993-ban Tansu çiller miniszterelnök a „baszk modellről” beszélt, mint lehetséges megoldás a kurd kérdésre. 1999-ben a miniszterelnök az EU-csatlakozás kapcsán kijelentette, hogy „Az út az EU-ba Diyarbakiron keresztül vezet.”

Ígéreteinek megfelelően a kormány több „reformintézkedést” foganatosított, azonban ezek messze álltak attól, hogy rendezzék a kurd kérdést. 2002 után az AKP több nemzetközi emberi jogi szerződést ratifikált, így a Politikai és Polgári Jogok Nemzetközi Egyezményét, a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezményét, az Emberi Jogok Európai Egyezményének 6. és 13. számú jegyzőkönyvét. A büntetőtörvények terén nagy változások történetek, például 2003 júliusában törölték a terrorellenes törvény sokak által kritizált 8. cikkelyét.

Az oktatás terén több változás történt az AKP alatt. 2002-ben elfogadtak egy törvényt, ami lehetővé tette, hogy idegen nyelvként taníthatóvá váljanak „azok a nyelvek és nyelvjárások, melyeket a török állampolgárok napi szinten használnak.” A törvény azonban elég szűkszavú maradt, a rendszer pontos kidolgozását az Oktatási Minisztérium hatáskörébe utalta. Ez pedig gyakorlatilag teszi lehetetlenné ezen nyelvek akár csak idegen nyelvként történő oktatását is, mivel az oktatási alaptörvény értelmében csak az taníthat, aki erről diplomával rendelkezik. Mivel Törökországban nem léteznek kurd vagy egyéb más kisebbségi nyelvi szakok, ezért továbbra sem lehet ezeket az órákat elindítani. Egy évvel később módosították az idegen nyelvek, a török állampolgárok dialektusainak és nyelveinek tanításáról szóló törvényt, melynek értelmében az idegen nyelvi központok kurzusokat indíthattak a „hagyományos” nyelveken (ellenben csak 14 éven felülieknek). A lehetőséget megragadva 2004-ben először Batmanban, majd Diyarbakirban, Saliurfában, Adanában, Vanban, Mardinban és Isztambulban is elindultak az első kurd nyelvű kurzusok. Mivel összesen kb. 2000 ember iratkozott be ezekre, ezért 2005-ben abba is hagyták az oktatást, az alacsony keresletre hivatkozva. Való igaz, a legtöbb kurd nem akar azért külön fizetni, hogy az anyanyelvén tanulhasson.

A tömegkommunikáció terén született a legtöbb eredmény. Egy 2004-ben elfogadott törvény értelmében lehetővé vált a kisebbségi nyelven történő rádióadás mind állami, mind magán szinten. 2004. június 4-én elkezdődtek a TV és rádióadások négy nyelven: a kurd két dialektusán, zaza és kurmanci nyelven, illetve bosnyákul és cserkeszül is. A TV-adások 45 percesek a hét 5 napján, míg a rádióadások szintén öt nap, 30 percesek (s reggel 6 órakor kezdődnek). A kimaradt etnikumok (különösen a lázok) erősen kritizálták, hogy az ő nyelvük nem került be a kedvezményezettek közé, míg a fentebbi négy csoport képviselői sem voltak elégedettek sem az időtartammal, sem az adások témájával. A kritika mögött az is meghúzódott, hogy a kormány egyáltalán nem tárgyalt a kérdésről a kisebbségi csoportok vezetőivel.

Az állami vezetés azonban az engedélyeztetés jogát megtartotta magának (RTÜK), és a feltételeknek nem könnyű megfelelni. Három helyi adó kapott jogot kisebbségi (kurd) nyelven történő sugárzásra: a Diyarbakir központú Söz TV, illetve Gün TV, valamint az urfai Medya TV.

A nagy előrelépés volt a TRT6 csatorna 2009 eleji indítása, amely teljes műsoridőben csak kurd nyelven sugároz. Ez a jelentős fejlemény azonban további problémákat vet fel. Egyrészt a másik jelentős törökországi kurd nyelvi csoport, a zazák (és velük a többi kisebbség) saját adó nélkül maradt. Ráadásul az állam által meghatározott műsort is igen sok kurd éles kritikával illette, többek között a parlamenti kurd párt, a DTP is, amely a választásokra készülő AKP szavazatnyerő intézkedésének titulálta a médium elindítását.

2004-ben az AKP kormány új törvényt fogadott el, ami megszüntette az állami engedély szükségességét a szervezetek alapításához. Ezzel de facto lehetővé vált a kisebbségek számára, hogy létrehozzák saját kulturális szervezeteiket; noha hivatalos nyelvhasználatban csak a törököt használhatják. Mindenesetre Diyarbakirban több kurd szervezetet is feloszlatott a bíróság, mert túl messzire ment a kurd nyelvi jogok (és nyelvhasználat) követelése terén…

A jogok kiterjesztése mellett az AKP a kurd kérdést modernizációs kérdésnek tekintette. A keleti területek fejlesztésére ezért nagy programok keretében több milliárd líra értékű beruházásokat valósítanak meg. Ezek a legszegényebb keleti tartományokat érintik, ahol erőművek építésével, az infrastruktúra fejlesztésével, a mezőgazdaság támogatásával igyekeznek munkalehetőségeteket teremteni. A legátfogóbb projekt a Délkelet-Anatólia Projekt  (Güneydoğu Anadolu Projesi).

2009 nyarán az AKP hatalmas kampányba kezdett, hogy rendezze az egyre több jogot követelő kisebbségek helyzetét. Az új programot illetően az AKP fogékonynak látszott a nemzetiségi problémák iránt: augusztusban több tárgyalást folytattak a kisebbségek vezetőivel. A miniszterelnök, Erdoğan 2009. augusztus 15-én (a kurd felkelés megindításának 25. évfordulóján) a kisebbségi vezetőkkel találkozott, ahol demokratikus reformot ígért a keresztény és zsidó vezetőknek (a török felfogáshoz híven etnikai kisebbségek nem vettek részt a találkozón). A „halki iskola” (ortodox teológiai oktatási intézmény Halki vagy Heybeliada szigetén) újraindítása is szóba került. A legnagyobb hangsúlyt a kurdok kapták, és ehhez – az eddigi gyakorlattal szembemenvén – több szereplőt is bevontak. A „kurd nyitás” (kürt açılım) külön napirendi pontként is szerepelt. A reform egyik kulcsembere, Besir Atalay belügyminiszter több hivatalos érdekvédelmi szervezettel, közel két tucat NGO-val, akadémikusokkal és egyéb szakemberekkel találkozott. Úgy tűnt tehát, hogy a kurdokat illetően először történik meg a török történelemben, hogy a vezetés széles társadalmi konszenzusra építve kívánja megoldani a kérdést. Abdullah Öcalan augusztusban a megegyezésre szólított fel, a börtöncellájában saját kézzel írt 160 oldalas, a megegyezéshez vezető „útitervét” azonban az AKP azzal utasította vissza, hogy terroristákkal nem tárgyal.

A nemzetgyűlés két másik nagy pártjának, a balközép-szekuláris CHP és a szélsőjobb MHP részéről közben állandó támadások érkeztek. A nemzetállami egység megsértésével vádolták a kormányfőt, illetve sokan negligálták a kurd problémát, mondván, hogy kisebbségi probléma nincs, csak terroristák vannak. Az MHP elnöke, Devlet Bahçeli a korábban már tárgyalt szélsőjobboldali tradíciónak megfelelően azzal vádolta az AKP-t, hogy terroristákkal akar lepaktálni, és szét akarja szabdalni az országot, ahogy annak idején a Sevres-i békében is megtették.

Végül 2009. november 13-án született meg a törvényjavaslat, amelyet négyhónapnyi heves vita és több éves készülődés előzött meg. A legnagyobb előrelépések a kurd nyelv terén történtek. Teljesen liberalizálják a kurd nyelv oktatását, lehetővé teszik a magániskolákban történő oktatást, és megszűnnek a magánkézben lévő kurd rádiócsatornák és TV-csatornák felállítása előtti akadályok. A törvényjavaslat szerint lehetővé válik a kurd nyelvű politikai propaganda alkalmazása, vagy akár a vallási szertartások kurd nyelven történő levezénylése.

Szintén jelképesnek mondható a fiatalkorúak büntetésének csökkentése (a kurd tüntetésekben a rendfenntartó erőkkel összecsapó fiatalokra rendkívül súlyos, olykor 30 évnyi büntetést szabtak ki). A korábbi évek demokratizálódási folyamatához illeszkedően a tervezet további javaslatokat tartalmazott a diszkrimináció és a kínzás visszaszorítására. A tervezet jóformán egyik ellenzéki párt tetszését sem tudta elnyerni. A CHP kivonult az ülésről, az MHP tiltakozott. A DTP képviselői is elégedetlenek maradtak, hiszen a hosszú előkészítés ellenére nem sikerült áttörést elérniük, a keleti területeken tovább folytatódnak a hadműveletek.

A törvény jelentősége azonban vitathatatlan. Egyrészt beilleszkedett az évek óta tartó folyamatba, melynek során külső nyomás és belpolitikai megfontolások eredményeképp a kurdok egyre több jogot szereztek, és ezáltal komoly kihívás érte Törökország nemzetállami koncepcióját. Másrészt sok szempontból a 21. század eleji technikai fejlődés által megteremtett valóságot legalizálta. A külföldről és szatellitekről sugárzott TV és rádiócsatornák korában nem volt nagy eredmény a kurd nyelvű sugárzás elismerése, noha kedvezően fog hatni a kurd nyelv terjesztésére és fejlesztésére, a keleti területeken mindenképp.

A török-kurd párbeszédet azonban komolyan hátráltatta az alkotmánybíróság 2009. december 11-i döntése, mely feloszlatta a DTP-t. A döntést arra alapozták, hogy a DTP összejátszik a PKK-val. Az alkotmány pedig kimondja, hogy az ország integritása ellen tevékenykedő pártokat fel kell oszlatni. A DTP 2009. decemberi feloszlatása után több ezres tüntetésekre került sor Keleten, és Isztambulban is. A kurd képviselők azonban új pártot alapítottak, ami a nemzetgyűlésben továbbra is képviseli a kurdok érdekeit.

A török eliten belül többen is kiálltak a kurd probléma megoldás mellett. A Török Fegyveres Erők főparancsnoka, Ilker Başbuğ többször is elismerte, hogy csak fegyverek útján nem lehet megoldani a PKK jelentette problémát, azaz de facto rábólintott a „nyitásra.”

2010. március végén az AKP új alkotmánytervezetet terjesztett elő, amely a demokratizálódási folyamat keretében a pártok betiltását is megnehezítené. A kurd BDP nem sokkal később, március 29-én szintén bemutatta a saját tervezetét, amely nem engedi a pártok betiltását, és többek között lehetővé teszi a diákok számára saját vallásuk és saját nyelvük tanulását. A pártnak kevés esélye van, hogy javaslata átmenjen a nemzetgyűlésen, de az AKP-vel történő jövőbeli egyezkedések lehetővé teszik a kormánypárt alkotmánytervezetében foglaltak bővítését.

Külön hangsúlyozni kell, hogy a nyáron meghirdetett „nyitásnak,” vagy „demokratizálási folyamatnak” több dimenziója van, melynek csak egyike a kurd. Az „alevi nyitás”, a „roma kezdeményezés” a kisebbségekkel történő megegyezés, EU-konform szabályozás a nemzetiségi kérdésben a korábbi időszakokhoz, és a török nemzetállami tradícióhoz képest hatalmas előrehaladást jelent. Ez pedig az egy nyelvű – egy vallású török államberendezkedés átalakítását veti fel. Ráadásul egyre több vallási vagy etnikai kisebbség száll síkra jogainak szélesítéséért. Így például az alevi nyitás beharangozása után a másik jelentős, síita vallási kisebbség, a kaferiek is követelésekkel fordultak a török kormányhoz. A kurd nyitás terén elért eredmények mellett folyamatosan zajlanak a tárgyalások a kisebbségek vezetőivel. Az egyik legfontosabb kérdés az alevi probléma maradt, hiszen Törökország legnagyobb vallási kisebbsége (a lakosság 10-20%-a) a hatályos török törvényeknek megfelelően csak szunnita hitoktatásban részesülhet az iskolában. A folyamatos tárgyalások is új formában zajlanak, mivel a különböző kisebbségi szervezeteket is bevonják a problémák megoldásába.

A kurd kérdés a fentebbi előrelépések ellenére messze áll a rendezéstől. Az bizonyos, hogy a török nemzetállami koncepció megbukott, a sokáig példának tekintett Franciaország modellje nem ültethető át a török viszonyokra, noha sok kisebbség esetében az asszimiláció visszafordíthatatlannak tűnik. A kurdok esetében - jelentős részük beolvadásának ellenére - ez egyre kevéséb valószínű. A keleti területeken a nemzetiesítés sikeres, külföldi csatornákból is érkeznek információk (Roj tv), harcol a PKK (mely nem oly rég felújította hadműveleteit a sikertelen tárgyalások miatt), melynek tagjai nemzeti hősök lettek. Egy-egy elesett gerilla temetésére akár negyven ezres (!) tömeg is összegyűlhet. Ráadásul a kurd társadalom egy jelentős része nem Törökország keretein belül, hanem egy saját államban képzeli el további életét. Erre azonban csak akkor lesz lehetősége, ha minél tovább megőrzi termékenységét, illetve ha a jelenlegi államkeret összeomlik. Míg az előbbire van esélye, a jelenlegi viszonyok mellett ez utóbbira biztosan nincs.

Végezetül a kurd zászló:

6 komment


| More

Címkék: törökország kurdok

A bejegyzés trackback címe:

https://katpol.blog.hu/api/trackback/id/tr852068219

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Syolos 2010.06.09. 19:52:30

A végén a zászló színei ütöttek, nagyon jól zárta le a cikket, gratula :)

Batmanon azonban mindig röhögtem, a Hearts of Ironban is, annyira nem tudok elvonatkoztatni a nyugati világban betöltött jelentésétől :)

sanspapier (törölt) 2010.06.10. 02:59:00

nagyon jó a cikk.
a wikipedia 2 milliós bosnyák kisebbségről ír törökországban. lehetséges ez?

Lohuen 2010.06.10. 10:05:47

@sanspapier:

Igen, lehetséges, noha nagyobb részük már eltörökösödött. Törökország az Oszmán Birodalom területvesztését követően a kaukázusi és balkáni muszlimok mentsvára lett, több százezren vándoroltak oda (legutóbb a délszláv válság idején). Így él ott például kb. 2 millió albán vagy 5-6 millió cserkesz (a számokon mindig vitatkoznak).

bryan 2010.06.10. 21:45:29

Azt kérdezném, félig offtopik módon, hogy a kurd területen a városokban mennyire terjed az internethasználat? Azt hallottam nemrég, hogy a törököknél letiltották youtube mellett pár másik szolgáltatást is vajon be tudja illeszteni a török állam a net terjedését a saját vízióiba? (
index.hu/tech/2010/06/09/torokorszag_google-szolgaltatasokat_tiltott_be/
)
A másik kérdésem a diaszpóra lenne, ha jól tudom, elég komoly számban élnek Európában, kurdok, nekik mennyire intenzív a kapcsolatuk az ottani PKK-val, meg a békésebb kurd mozgalmakkal?

Lohuen 2010.06.12. 14:01:50

@bryan:

A keleti városokban is egyre jobban terjed. Nyilván ezek a területek a legszegényebbek, de a technológiai fejlődés őket is eléri, szóval nem kell aggódni. A törökök amúgy simán kikerülik a tiltást, más honlapokról elérik a youtube-ot. Szóval gyakorlatilag mindez semmit sem ér, ellenben nem mutat túl jól az EU felé igyekvő Törökország imázsnak.

A kurd diaszpóra igen nagy (majd' milliós nagyságú, ennek nagyobb része Németországban él, de sokan vannak Franciaországban és a BENELUX-államokban), s ápolják a kapcsolatot rendesen. Több kulturális intézményük van, amely gyakorlatilag a PKK bázisa (nem feltétlen kell "terroristákra" gondolni, ezek gyakorlatilag olyan központok, melyre egyszerre látják el a kurd indentitás megőrzésének feladatát, másrészt pedig az adott állam felé kommunikálják az ügyet). Természetesen gyűjtenek pénzt, toboroznak tagokat stb.