"Only the dead have
seen the end of war."

(Anyázni meg itt lehet:
katpolblog@gmail.com)

Utolsó kommentek

Cikkek

  • Amikor minden hiábavaló„Gyanútlanul és akaratlanul, csalimadárként magamra húztam kettőt a konvoj négy kísérőhajója közül...Megint olyan makacsul üldöztek, hogy a legkevésbé én magam hittem volna, hogy le tudjuk őket...
  • Festung BudapestHosszú kihagyás után ismét egy irodalmi újdonságot ajánlunk az olvasóközönség figyelmébe. A mai napon kerül ki a nyomdából a bolgár hadtörténész, Kamen Nevenkin A Budapest Erőd. A magyar főváros...
  • KatPol Kávéház XLVI. - Grafit a tetőnKedves hallgatók! A korábban tett ígéretünknek és a meghirdetett szavazás eredményének megfelelően a Csernobil az a sorozat, mellyel az aktuális adásban foglalkozunk. Az adás letölthető innen, a...
  • A megaláztatás évszázada XII.Üdvözlöm minden kedves olvasónk! Enz vagyok a KatPol Blog csapatából, és az ígéretemnek megfelelően máris újabb résszel folytatódik a modern kínai történelemmel foglalkozó sorozatunk. Az eddigiekhez...
  • KatPol Kávéház XLV. - Lánctalpas találkozóKedves hallgatók! Hagyományainkhoz híven podcastunk 45. adásában ismét élménybeszámolóval jelentkezünk, ezúttal a Militracks idei rendezvényéről ill. az overlooni hadimúzeumról: Listen to "KatPol...

Facebook

Címkék

1.vh (5) 2.vh (84) afganisztán (52) ajanlo (50) albánia (6) algéria (6) államkudarc (16) al jazeera (6) al kaida (23) argentína (3) atom (38) ausztria (11) azerbajdzsán (5) bahrein (2) baltikum (2) belarusz (3) belgium (1) bizánc (3) bolívia (1) brazília (3) britek (53) bulgária (5) chile (1) ciprus (1) coin (63) csád (6) csehország (11) dél afrika (4) demográfia (6) díszszemle (9) ecuador (2) egyenruhák (23) egyiptom (9) el salvador (3) ensz (19) eritrea (2) észak korea (1) etiópia (8) eu (11) évforduló (29) fakabát (3) fegyverseft (39) felkelés (24) filmklub (6) franciák (34) fülöp szigetek (1) fürtös bomba (2) gáz (9) gáza (10) gazprom (5) gcc (2) gerillaháborúk (29) görögök (6) grúzia (15) hadiipar (30) haditengerészet (25) hadsereg a politikában (36) haiti (1) hamasz (6) hearts and minds (7) hezbollah (12) hidegháború (35) hollandia (2) honduras (4) horvátok (1) humor (24) india (16) indonézia (16) irak (67) irán (72) izland (1) izrael (107) japánok (22) jemen (11) jordánia (7) kalózok (9) kambodzsa (5) kanada (1) karthágó (1) kazahsztán (5) kémek (6) kenya (3) képrejtvény (3) keresztesek (5) kézifegyverek (9) kína (78) kirgizisztán (3) knn (275) kolumbia (10) kongó (14) korea (18) koszovó (11) kuba (6) kurdok (8) légierő (51) lengyelek (9) libanon (45) libéria (6) líbia (14) macedónia (3) magyarország (38) magyarsajtó (30) malajzia (2) mali (7) málta (1) mauritánia (4) mexikó (4) migráns (6) moldova (3) mozambik (1) nabucco (7) namíbia (1) nato (18) ndk (4) németek (49) nicaragua (5) niger (5) nigéria (2) norvégia (2) olaszok (10) omán (1) örményország (5) oroszország (94) összeesküvés (5) pakisztán (31) palesztina (21) panama (3) peru (3) podcast (55) powerpoint (2) propaganda (64) puccs (11) rádió (44) rakéta (15) rakétavédelem (15) recenzió (13) repülőnap (3) róma (1) románia (4) spanyol polgárháború (1) sri lanka (13) SS (4) svédek (2) szaúdiak (12) szerbia (4) szíria (31) szlovákia (2) szolgálati közlemény (94) szomália (23) szovjetunió (67) szudán (16) tadzsikisztán (4) tank (42) terror (66) thaiföld (9) törökország (28) trónok harca (4) tunézia (1) türkmenisztán (8) uae (5) uav (6) uganda (5) új zéland (1) ukrajna (15) ulster (2) usa (156) üzbegisztán (2) választás (14) válság (4) varsói szerződés (11) vendégposzt (23) venezuela (4) video (34) vietnam (23) vitaposzt (7) wehrmacht (23) westeros (4) zamárdi (1) zimbabwe (4) zsámbék (1) zsoldosok (14)

Gerillaháborúk IX. - Dhofar

2009.06.29. 20:00 Rammjaeger83

A különböző felkelő szervezetek elleni sikeres állami fellépésekről megemlékező sorozatunkban ismét a brit kolonialisták sötét múltjában vájkálunk. Ennek ma tárgyalt fejezetéből kiderül: míg amerikai szövetségeseik (és egykori alattvalóik) Vietnam dzsungeleiben szerencsétlenkedtek, addig ők újabb gerillamozgalmat vertek szét példás hatékonysággal, Délkelet-Ázsia és Afrika után ezúttal az Arab-félsziget egy egzotikus vidékén.

Ha egy ország sohasem szerepel a hírekben, annak két oka lehet: stratégiai jelentősége a nullával egyenlő, vagy stabil, jól és csendben-rendben működő politikai rendszerrel rendelkezik. A Közel-Keleten nem sok ország van, amely az utóbbi kategóriába sorolható, de az Ománi Szultánság mindenképpen közéjük tartozik.

A nyugati politikusok alighanem ilyennek képzelik a tökéletes arab államot: konszolidált, baráti monarchia, ahol nincsenek terroristák meg iszlamista ellenzék (vagy ha van, akkor elteszik őket láb alól). De ez nem volt mindig így. A jelenlegi idillikus helyzet a jelenlegi uralkodó, Őfelsége Kábúsz Bin Szaid Al-Szaíd műve, aki igen kalandos úton jutott hatalomra, sőt az egységes ománi államot is ő kovácsolta össze.

Az Ománi-öböl partvidéke és az itt lévő kikötőváros, Maszkat valaha portugál fennhatóság alatt volt, majd az 1700-as években az Albu Szaíd törzs uralma alá került. Ezek tengerjáró népek voltak, kelet-afrikai és beludzsisztáni érdekeltségekkel. Elsősorban rabszolga-kereskedelemből szedték meg magukat. Csakhogy a partvidékkel határos hegyvidéket és az azon túl elterülő sivatagos pusztaságot – hagyományosan ezeket a belső területeket hívták Ománnak – harcias marhatenyésztő nomádok lakták, akik a környékbeli kalózokkal egyetemben állandóan veszélyeztették a bizniszt. A törzs vezetője, Maszkat szultánja ezért szövetséges után nézett.

1789-ben barátsági szerződést kötött az Egyesült Királysággal, melynek értelmében a brit haditengerészet nyújtotta védelem fejében a Brit Kelet-indiai Társaság kereskedelmi jogokat kapott a szultánságban. A britek, maguk is tengeri hatalom lévén, mindig is örömmel vetették meg a lábukat stratégiailag fontos kikötőkben (az Arab-félszigeten még ilyen volt Áden is). Többször is megvédték a dinasztiát a nomádok támadásaitól (1871, 1915), de aztán ráuntak az állandó belviszályra, és kompromisszumot kényszerítettek ki. Az 1920-as As-Sib-i szerződés értelmében a szultán felségjogai nemcsak Maszkatra, de hivatalosan Ománra is kiterjednek, de az ománi törzsek autonómiát kaptak vallási vezetőjük, az imám irányítása alatt.

(Szép példája ez annak, hogy a britek azért nemcsak a „barbár törzsek” egymásnak ugrasztásához, de kibékítéséhez is értettek.)

Ezután rendben mentek a dolgok, amíg 1932-ben trónra nem került Szaíd bin-Tajmur szultán, aki alighanem az „old school” arab uralkodók élő karikatúrája volt (bár a hatalmára ügyelő brit tisztek többsége tiszteletet parancsoló, méltóságteljes államférfinak tartotta). Meggyőződése szerint a külvilághoz fűződő kapcsolatok elmélyülése csak erkölcsi zülléshez és dekadenciához vezetne az évszázadok óta változatlan körülmények között élő alattvalói körében, akiket egyébként is teljesen felkészületlennek tartott a nyugati civilizáció befogadására (nagyon szerette ősei hagyományait, pl. 500 fekete rabszolgát tartott). Másrészt úgy vélekedett, hogy az indiai függetlenségi mozgalom győzelme is annak volt köszönhető, hogy a britek ostoba módon a bennszülöttek egy részét megtanították írni-olvasni, ráadásul megismertették őket a nyugati eszmékkel és életformával.

Ennek megfelelően amikor az ’50-es években brit olajtársaságok jelentős lelőhelyeket tártak fel Ománban, ezek kitermelését meg úgy általában a gazdaság koordinálását Tajmur jól fizetett külföldi mérnökökre és vendégmunkásokra bízta. A jónép szellemi képességeire ennek következtében nem volt semmi szüksége; már csak ezért is sötét tudatlanságban hagyta őket. Azokat a fiatalokat pedig, akik külföldre mentek tanulni, nem engedte haza. Ha néhány évtizeddel később uralkodik, a Heritage Foundation valószínűleg márványba vésette volna a nevét, mert nemcsak oktatásra, de – ma divatos kifejezéssel élve – szociális ellátórendszerekre sem nagyon költött egy vasat sem (az ilyen szolgáltatások csak családja és szűkebb környezete számára voltak elérhetőek). Egyszer közölte a hadserege brit főparancsnokával, David Smiley ezredessel: ő ugyan semmit nem fog tenni a 75 százalékos csecsemőhalandóság enyhítésére, mert akkor túlnépesedés lenne.

Ez a politika mégsem vezetett stabilitáshoz: az ománi törzsi vezetők sem akartak ugyan változtatni a hagyományos értékrendjükön, de azt már erősen kifogásolták, hogy Tajmur nem osztozik velük a kőolajexportból származó betételeken. 1957 és 1959 között a Maszkat közelében lévő hegyvidék, Dzsebel-Akhdar („Zöld hegyek”) területén kormányellenes felkelés zajlott az imám vezetésével – harcukat támogatta a szaúdi uralkodó és az (akkor még) amerikai olajvállalat, az Aramco is. Nyilván kevesellték az irányításuk alatti olajmezők számát, ezért szívesen rátették volna a kezüket egyes ománi területekre is. A britek kénytelenek voltak a 22. SAS-ezred két százada mellett a RAF két századát és az HMS Bulwark repülőgép-hordozó vadászbombázó egységeit is bevetni a felkelők leverésére.

(Egyes vélemények szerint a SAS-t csak azért nem oszlatta fel a londoni kormány a malajziai szükségállapot utolsó éveiben, mert itt is szükség volt rá, és a katonái jól bizonyítottak.)

De a támogatás nemcsak ebben merült ki. 300 katonájuk addig is a fővárosban állomásozott, lényegében a szultán testőrségeként. 1957-ben az Albu Szaíd törzs harcosaiból és a pakisztáni hadseregtől szerződött beludzsi katonákból, brit tisztek vezetése alatt létrejöttek a Szultán Fegyveres Erői (SAF). Az ománi „nemzeti karakter” – már ha beszélhetünk ilyenről – a légierőre is vajmi kevéssé volt jellemző, mivel a gépektől kezdve a szerződtetett pilótákon át a kiszolgáló személyzetig minden brit volt benne.

Tajmur hivatalosan is felmondta az 1920-as szerződést – egyébként sem volt érdemes fenntartani a területi autonómiát most, hogy a sivatag már ért is valamit –, és fokozta az elnyomást. Természetesen a kemény módszerek híve volt, pl. kérésére a RAF teljesen lerombolta Tanuf városát, mert annak lakói támogatták a felkelőket. Rezidenciáját áttette Salalába, a nyugati határvidéken lévő elszigetelt, többnyire trópusi éghajlatú terület, Dhofar (fonetikus átírás szerint Zufar, lásd balra a térképen) központjába. Az itteni hegyvidéken (Dzsebel-Dhofar) élő beduin törzsek is egyre inkább mozgolódtak, persze eleinte szintén a szaúdi ügynökök támogatásával. 

Ez a sivatagos terület is eléggé barátságtalan környék, a partvidéki hegység azonban nem az – lásd az alábbi videót:

 1962-ben külföldön tanult, arab nacionalista dhofariak és törzsi felkelők megalapították a Dhofari Felszabadítási Frontot (DLF), és abbéli sérelmükre hivatkozva, hogy a szultán nem törődik népük sorsával, és az olajbevételekből sem ad nekik semmit, a „brit imperialistákat kiszolgáló Szaíd-dinasztia” megdöntését tűzték ki célul. A nagy lelkesedés dacára nem mentek sokra, szórványos rajtaütéseket hajtottak végre a brit olajtársaságok telephelyei és járművei, a SAF konvojai ellen, 1966-ban pedig sikertelenül próbálták meg Tajmurt eltenni láb alól.

1967-ben aztán számukra kedvező fejleményekre került sor a határ túloldalán. A britek kivonultak Ádenből és Jemen déli területeiről – korabeli nevén a Dél-Arábiai Föderáció –, mivel képtelenek voltak ott megteremteni a politikai stabilitást. Ezt követően az ellenük harcoló baloldali gerillamozgalom, a Nemzeti Felszabadítási Front (NLF) megalapította a Közel-Kelet történelmének egyetlen kommunista egypártrendszerét, a Dél-Jemeni Népköztársaságot, későbbi nevén a Jemeni Népi Demokratikus Köztársaságot (szovjet terminológia szerint: "a demokratikus Jemen"). Ekkoriban mindenhol virágkorukat élték az ilyen marxista-leninista szervezetek – a Közel-Keleten már csak azért is, mert a Hatnapos Háborúban lejáratódott a pánarab nacionalizmus eszméje, ezért a politikai idealizmusra hajlamos csoportok új ideológiák után néztek.

A buzgómócsing dél-jemeni káderek szovjet és kínai támogatással a hátuk mögött úgy döntöttek, hogy a szomszédos Ománt és a többi környékbeli monarchiát is elindítják a forradalmi fejlődés útján. Ügynökeik felbukkantak Dhofarban, a helyi törzsi harcosok meg örömmel konstatálták, hogy az ő szolgálatukban megfelelő kiképzéshez és felszereléshez juthatnak. A dél-jemeniek a korabeli gerilláktól megszokott dagályos stílusban megalapították a Népfrontot a Megszállt Arab-öböl Felszabadításáért (PFLOAG), amibe 1968-ban beolvasztották a DLF-t. Ezt sok törzsi vezető nem nézte jó szemmel, mert nem értett egyet sem az elnevezésben hirdetett grandiózus célkitűzéssel, sem a szervezet ateista, kommunista, ergo a helybeliek értékrendjével ellentétes ideológiájával.

Mindenesetre az események egyelőre a vörösöket igazolták: Dél-Jemen a határ menti Hauf városából hadtápolta a felkelőket, akik elfoglalták Rakjut városát, ostrom alá vették a SAF támaszpontjait. 1970 közepére Salala és a tengerparti sáv kivételével Dhofar teljes területét ellenőrizték, harcosaik még Dzsebel-Akhdar területén is támadásokat indítottak.

Tajmur ellek ellenére még mindig nem volt hajlandó a hadsereg kibővítésére, és bárgyú, kontraproduktív elnyomással próbált úrrá lenni a helyzeten. Blokád alá vonta Dhofart, és fokozta a lakosság elleni terrort, a falvak elleni támadásokat.

(Gondolom már az olvasónak is feltűnt, hogy az ilyen felkelések kirobbanását és elterjedését rendszerint megelőzi valami idióta politikai vezetés ténykedése?)

A teljes képhez hozzátartozik, hogy a civilek szempontjából a PFLOAG sem volt egy rokonszenves társaság, mivel azok, hithű kommunisták lévén, alávetették őket a forradalmi indoktrinációnak és terrornak, a gyerekeik közül pedig sokat dél-jemeni kiképzőtáborokba vittek. Ráadásul mindenkit rá akartak kényszeríteni az iszlám hit elhagyására, a politikájukat kifogásoló törzsi vezetőket meg agyonlőtték. A lakosok ennek ellenére mégis elfogadták a fennhatóságukat, mivel a szultán fegyveresei ennél is rosszabbul bántak velük, és egyébként sem védték meg őket a felkelőktől.

Így aztán a PFLOAG népszerűsége az ország belső területein tovább nőtt – a briteknek pedig semmi kedvük nem volt megvárni, amíg a Kalasnyikovokkal hadonászó gerillák Áden után Maszkat főterén is felhúzzák a vörös lobogót, aztán Ománra is ráaggatnak valami roppant progresszív hivatalos nevet. Márpedig úgy tűnt, hogy a szultán ezt nem tudja megakadályozni.

Emlékezzünk arra, hogy Montgomery tábornagy megállapítása szerint a sikeres COIN két alapfeltétele: egy megfelelő program, és egy talpraesett ember, aki végrehajtja azt. A britek már tudták, hogy Ománban ki lesz az utóbbi: Tajmur fia, a már említett Kábúsz herceg, aki korábban elvégezte a Sandhurst-i Királyi Katonai Akadémiát, majd a brit hadseregben szolgált. Apja ekkortájt mint politikailag megbízhatatlan, a külföldi hatások által „megfertőzött” elemet házi őrizetben tartotta, de a britek ezen hamarosan változtattak.

1970. július 23.-án sikeres palotaforradalomra került sor; ezt követően Tajmur lemondott a trónról a fia javára. Mindez különösebb vérontás nélkül zajlott le: a szultán lelőtte az egyik lázadó miniszterét, könnyebben megsebesítette a herceget, majd véletlenül belelőtt a saját lábába, mielőtt lefegyverezték. Az öreget ezután Londonba vitték, ahol két évvel később bekövetkezett haláláig egy luxushotelban tartották fogva.

Megvolt tehát az ember, kellett még egy program. Ezt John Watts ezredes a SAS más tisztjeivel együtt dolgozta ki az egység korábbi COIN-műveleteinek figyelembe vételével és egy dhofari tanulmányút tapasztalatai alapján. Útmutatásuknak megfelelően a szultán meghirdette az „ötfrontos hadjáratot”:

1. Meg kell szervezni a SAF hírszerző szolgálatát a kommunista felforgató tevékenység elleni harcra.
2. Létre kell hozni egy információs csoportot, melynek feladata a kormánypárti propaganda.
3. Javítani kell a dhofari és ománi törzsek életkörülményein, hogy ezzel is kihúzzák a felkelők lába alól a talajt.
4. A falvaikban állatorvosi szolgáltatás is kell, mert a marhacsordák a legfontosabb vagyontárgyaik; ezzel is a kormány oldalára lehet őket állítani.
5. A harcosaikból milíciákat kell toborozni a felkelők ellen.

A jónép életkörülményein nemcsak azért kellett javítani, hogy ne legyenek többé fogékonyak a PFLOAG agitációjára, hanem mert a szultán fel akarta számolni az ország teljes elmaradottságát (a 800 ezer lakosú Ománban ekkor egy orvos praktizált, három általános iskola működött és összesen 15 km burkolt út volt). Az külön kapóra jött, hogy az olajbevételekből szórhatta a pénzt a nép közé. 1971-ben még 60 millió dollárt költött gazdasági fejlesztésekre és szociális programokra, 1975-ben már 1 milliárdot.

A falvakban külföldről hívott brit és arab mérnökök vezetésével mecseteket, iskolákat, klinikákat, utakat építettek, kutakat fúrtak, a brit katonaorvosok pedig ellátták a helyi lakosokat – férfiakat és nőket egyaránt, ami Ománban hallatlan fejleménynek számított. A katonai támaszpontokon mindenkinek ingyen osztották a gyógyszert, kötszert, élelmiszert és friss vizet. A beduinok mégis az állatorvosok fáradozásainak örültek a leginkább - mint említettem, ezeknél a törzseknél minden a jószág körül forgott. A szultán a PFLOAG ateista mivoltának ellensúlyozására teljes vallásszabadságot hirdetett, és Dhofart hivatalosan is az ország tartományává nyilvánította, ezzel is demonstrálva, hogy törődik a helyiekkel.

Balra: Isten keze legyőzi a kommunizmust!" (brit propagandaplakát a felkelés idejéből)

Röviden tehát ilyen intézkedésekkel hatottak az emberek szívére; az észhez térítésük természetesen már az elrettentés módszerével történt. A falusiakkal közölték, hogy minden szolgáltatást megvonnak, amennyiben a felkelők ismét megjelennek a település közelében, az őket támogatók pedig kemény megtorlásban részesülnek. A PFLOAG kezén lévő falvak ellen a britek könyörtelen gazdasági hadviselést folytattak: sorozatos légitámadásokkal felperzselték a földeket, szétbombázták vagy legéppuskázták a marhacsordákat, lerombolták az épületeket, magtárakat (ugyanígy jártak el annak idején Dzsebel-Akhdar és Jemen területén is). Tudták, hogy ennek következtében éhínség veszi majd kezdetét, és a lakosság vagy Dél-Jemenbe vagy – ami valószínűbb – a kormány ellenőrzése alatti területekre menekül majd, ezzel pedig a felkelők hátországa gyengül meg.

A lakosság előtt más módszerekkel is demonstrálni kellett a kormány eltökéltségét, pl. azzal, hogy a hadsereg átveszi a kezdeményezést, és sikeresen szembeszáll a gerillákkal – elvégre a jónép ilyen helyzetben csak akkor támogatja hűen a kormányát, ha elhiszi, hogy az végül eléri majd a győzelmet. Másrészt a jóléti állam áldásait ki kellett terjeszteni azokra a területekre is, melyek még a felkelők kezén voltak. Ennek érdekében a szultán kibővítette és fejlesztette az SAF-t – melynek létszáma néhány éven belül megduplázódott, és elérte a 10 ezer főt –, és brit közreműködéssel törzsi milíciákat szervezett a dezertálásra rávett felkelőkből (ez a módszer korábban Malajziában és Kenyában is jól működött). Dhofar egén hamarosan a RAF gépei szórták a röpcédulákat, melyeken amnesztiát és pénzjutalmat ígértek minden felkelőnek, aki átáll (a jutalom összege attól függött, hogy a fegyverüket magukkal hozták vagy sem). Közülük sokan idegenkedve figyelték a PFLOAG szektás kommunista politikáját, a vidéken gyorsan terjedő szóbeszédekből pedig értesültek a szociális programokról, ezért a toborzás sikerrel folyt. Az amnesztia lehetőségével először az egyik gerillavezér, Szálim Mubárák és emberei éltek; belőlük alakult a Szalahaddín-század.

Az ilyen dezertőröket – a harcok végéig összesen 2 ezer főt – a britek hasonló századokba („Firqat”) szervezték; zsoldot, fegyvert kaptak, majd a maguk választotta vezető élén visszamentek a PFLOAG ellen harcolni a hegyekbe. Szabadságszerető törzsi harcosok lévén büszkék voltak önállóságukra és identitásukra, a világ minden hadseregében megkövetelt fegyelmet pedig nem igazán ismerték, ezért a velük való együttműködés a brit tisztek számára nem volt problémamentes. Az még hagyján, hogy Ramadán idején nem harcoltak – noha erre a szultán külön engedélyt adott –, de akkor is így tettek, ha egyszerűen nem volt kedvük hozzá. Gyakran nem voltak hajlandóak támadásra indulni, amíg a követelt légi támogatást és/vagy tüzérségi előkészítést meg nem kapták – más kérdés, hogy bármilyen hadseregben így tennének a gyalogosok, ha lehetőségük lenne rá.

Pofátlan magatartásuk részben azon vallási meggyőződésükből fakadt, hogy a világon minden Istentől ered, mindent meg fog adni nekik, amire (szerintük) szükségük van, és ezért csak neki tartoznak hálával. 1971 novemberében nem voltak hajlandóak bevetésre menni, amíg el nem hajthatták az állataikat az egyik tengerparti városban szervezett vásárra. Ragaszkodtak hozzá, hogy a britek biztosítsák az útvonalat, és a jószág egy részét szállítógépekkel vigyék. Egy másik alkalommal, Mubárák lányának esküvőjén az egyik nagylelkű SAS-tiszt egy elefántcsont markolatú .357-es Magnum revolvert ajándékozott a vőlegénynek. Későbbi beszámolója szerint a derék beduin erre látványosan elhúzta a száját és közölte, hogy bizony jobban örülne egy kisebb, modern félautomatának.

A britek mégis kénytelenek voltak tolerálni a milicisták eme allűrjeit, mivel nyomkövető tudományukkal, eredményes harcmodorukkal, a „szállított” információkkal nagy szolgálatot tettek az ügynek. Az állami rádió propagandaműsoraiban is felhasználták őket – régi bajtársaikat szólították fel a dezertálásra, ecsetelve a jó bánásmódot, ami Őfelsége szolgálatában vár majd rájuk –, mintegy ellensúlyozva az Ádeni Rádió hasonló jellegű műsorait. Általában véve a britek annyira fontosnak tartották a lakosság támogatásának megőrzését, hogy alig alkalmazták a gyarmati rendcsinálás korábban megszokott módszereit (kollektív büntetések, fogolykínzás, tömeges kivégzések). Ebben bizonyára szerepet játszott az is, hogy Dhofarban a vérbosszú ősi hagyomány, és ennek nem volt sok kedvük kitenni magukat.

A firqat-ok első bevetésére 1971 októberében, a Jaguár-hadművelet keretében került sor, melynek során összesen 800 katona - közöttük a SAS két százada - visszafoglalt több falut a Dhofar-hegységben, így a népjóléti intézkedéseket ide is ki lehetett terjeszteni. A SAF először hozott létre támaszpontokat a vidéken, de ezek utánpótlását a nehéz terepviszonyok és a felkelők lehetséges rajtaütései miatt csak légi úton (helikopterekkel és Skyvan típusú szállítógépekkel) lehetett megoldani. A légierő ebben a COIN-műveletben, a malajziai és kenyai harcokkal ellentétben, valóban kulcsfontosságú szerepet játszott. 1972 májusában a SAF már merészebb, bár nem annyira sikeres támadásra is vállalkozott nyugatabbra, a dél-jemeni határ közelében (Szimba-hadművelet). A kemény ellenállás következtében csak egy új támaszpontot létesítettek; az itteni helyőrségnek még évekig nem volt szárazföldi kapcsolata a többi egységgel, viszont hatékonyan tudta zavarni a PFLOAG utánpótlási vonalait, és végső soron ez volt a hadműveletek egyik fő célja. 

Mivel a sikeres COIN egyre inkább éreztette hatását, és ezért a felkelők harci kedve is csökkent, a PFLOAG vezetése úgy döntött, egy merész támadással visszaszerzi a kezdeményezést, és nagy propagandagyőzelmet arat. Célpontjuk a Salalától keletre lévő halászfalu, Mirbat volt. Azt tervezték, hogy lerohanják a SAF itteni kis helyőrségét, majd minden kollaboránssal végeznek a faluban. 1972. július 19.-én hajnalban kb. 250, nehézgéppuskákkal és aknavetőkkel felszerelt gerilla rohamozta meg a tábort, amit összesen 76 katona, köztük a SAS tíz tagja védett. A több órás, igen kemény tűzharc a támadók csúfos vereségével végződött. Egy rendőrségi őrjárat már korábban észlelte a közeledésüket; később a sűrű felhőzet is felszakadozott, így a SAS által kért légi támogatás is igen érzékenyen érintette őket: összesen kb. 80 embert veszítettek, míg a kormányerők négyet. Az elesett felkelők holttesteit légi úton Salalába vitték és közszemlére tették a főtéren, így emlékeztetve mindenkit, milyen sors vár a szultán ellenségeire. A „mirbati csata” volt általános vélekedés szerint a háború fordulópontja, és azóta is a SAS legendáriumának része.

A sikerek hatására az ambiciózus katonai vezetés úgy döntött, hogy a felkelőket folyamatosan visszaszorítja Dél-Jemenbe. A firqat-ok azonban a már vázolt hozzáállásuk és csekély létszámuk miatt nem voltak alkalmasak arra, hogy stratégiai pozíciókat tartsanak a hegyvidéken. A britek egyébként sem bíztak bennük annyira, hogy visszaengedjék őket a törzsi területeikre felügyelet nélkül. London viszont nem volt hajlandó több erősítést küldeni (ezernél több brit katona sosem szolgált Ománban egyszerre). A megoldást végülis az jelentette, hogy gyorsan sikerült környékbeli baráti uralkodókat rávenni a szultán támogatására. 1972 novemberében megérkezett az iráni kontingens, amely 1973 végére már 1500, később már 3200 főt számlált. Közöttük volt az iráni tengerészgyalogság és a légierő 1-1 ezrede is (az iráni fegyveres erők összesen 14682 tagja teljesített itt szolgálatot).

Nagy segítségnek számított ez, ha belegondolunk abba, hogy végső soron egy kis háborúról beszélünk (a felkelők sosem voltak kétezernél többen). Iráni katonák ellenőrizték a Salala és Thumrait közötti fontos utat, ezzel is tehermentesítve a többi katonai egységet. Jordánia egy műszaki zászlóaljjal és egy gyalogsági ezreddel képviseltette magát a nemzetközi kommunizmus elleni harc eme csataterén. Kábúsz a szaúdiakkal és az Egyesült Arab Emírségekkel is jó kapcsolatokat épített ki. 1971 októberében az egységes Omán elnyerte az ENSZ-tagságot.

Közben a PFLOAG vezetői felismerték, hogy addigi stratégiájuk nem működik, ezért 1974 januárjában újabb kongresszust hívtak össze, amitől azt várták, hogy a mozgalom újjászervezésével új lendületet adnak a felkelésnek. Ehelyett utolérte őket a kommunista mozgalmak örök rákfenéje, a frakciózás: az ománi származásúak követelték, hogy minden erőt az országon belüli akciókra összpontosítsanak. Erre a külföldiek kiváltak, a megmaradt tagság pedig, jobb dolga nem lévén, átnevezte a szervezetet – mire másra, mint Ománi Népi Felszabadítási Frontra (PFLO).

A kormányerők a tengerparttól a hegyvidékig húzódó védelmi vonalak sorozatával akarták elszigetelni a már megtisztított területeket a felkelőktől, és elvágni a PFLOAG utánpótlási vonalait. 1974 márciusában a jordánok építették az elsőt: ez volt a kb. 80 km hosszú, szögesdróttal, aknamezőkkel és katonai táborokkal tarkított Hornbeam-vonal, amely az államhatártól kb. 90 km-re, azzal párhuzamosan húzódott. A másodikat (Hammer-vonal) keletebbre hozták létre, ezzel Dhofar keleti és középső területeit végleg pacifikálták. 1975 januárjára az iráni tengerészgyalogosok nagy veszteségek árán visszafoglalták Rakjutot, és a város mellett újabb védvonal épült (Demavand-vonal). A katonákat követték a kormány akciócsoportjai (Civic Action Teams), melyek újabb és újabb településeken kezdték meg az infrastruktúra fejlesztését. Lassan a firqat-ok harcosai is hazatérhettek.

1975 februárjában sor került még egy jelentős offenzívára (Himaar-hadművelet); elesett Ashoq, a felkelés egyik gócpontja, decemberben pedig a gerillák kezén lévő utolsó dhofari település, Dalkut is. A PFLO teljesen felmorzsolódott. A brit erők parancsnoka, John Akehurst tábornok már a határ túloldalán lévő tüzérségi állások és kiképzőtáborok ellen rendelt el légitámadásokat, de a felháborodott londoni kormány ezeket leállíttatta. 1976 márciusában egy Dél-Jemennel kötött egyezmény hivatalosan is véget vetett a harcoknak. Szeptemberben a SAS, 1977-ben pedig az irániak utolsó egységei is elhagyták az Ománi Szultánságot, ami azóta is a térség egyik legelkötelezettebb nyugatbarát rendszere. 

8 komment


| More

Címkék: irán omán jemen britek gerillaháborúk coin hearts and minds

A bejegyzés trackback címe:

https://katpol.blog.hu/api/trackback/id/tr121212254

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

szomszédsrác 2009.06.30. 12:14:45

hihetetlen hogy a fejlett nyugat ilyen eredmények után ennyire elfelejtette a COIN hadviselést . mellesleg talán azért fogtak vissza a britek a gyarmati brutalitásbol , mert abban az időben már elég fejlett volt a tömegmédia és nem akartak maguknak egy amerikaihoz hasonlo béketüntetéssorozatot . de ez csak egy tipp lehet hogy az erkölcseik jöttek helyre :)

Syolos 2009.06.30. 14:57:02

De jó írás, élvezet volt olvasni, köszi!

mig8 (törölt) 2009.07.03. 07:43:27

Tetszik az írás, jó összefoglaló.

Azért az tényleg elgondolkodtató, hogy hogy lehet az, hogy itt a briteknek sikerült, máshol meg nem. Szerintem az lehet, a magyarázat, hogy a helyiek a komcsikat sem akarták, csak épp hülye volt a szultán, ezért kényszerből fordultak feléjük. Gondoljatok csak bele: ha Taimur kicsit felvilágosultabban áll a dolgokhoz, a komcsik meg se jelentek volna (vagy legalábbis jóval kisebb problémát okoznak!

Szerintem a sikeres COIN hadviselésnek van még két feltétele: 1. egy perspektívikus alternatíva 2. egy reális sikeres befeljezési lehetőség. Előbbi következik a jó tervből, de a hangsúly azon van, hogy a helyiek számára legyen vállalható, olyan, amivel azonosulni tudnak. Utóbbi pedig ahhoz kell, hogy a siker lehetősége is meglegyen.

Kis kitekintés: szerintem Irakban azért is örülnek a jenkik kivonulásának, mert mostantól a magul urainak érezhetik magukat (alternatíva) és úgy érezhetik, hogy vége a hosszú felszabadítási harcoknak (sikeres befejezés).

Tilikov (törölt) 2009.07.03. 19:04:50

@mig8: "szerintem Irakban azért is örülnek a jenkik kivonulásának..."

1 - "mert mostantól a maguk urainak érezhetik magukat"

Esetleg Maliki és lojális köre, de az iraki lakosság biztos nem.

2 - "és úgy érezhetik, hogy vége a hosszú felszabadítási harcoknak"

Vagy úgy, hogy csak most kezdődnek a felszabadítási harcok.

;)

SchA · http://katpol.blog.hu 2009.07.04. 12:37:39

@Tilikov:
"Vagy úgy, hogy csak most kezdődnek a felszabadítási harcok."

Pontosan.

Crouch 2009.07.06. 13:26:40

Továbbra is jó ez a sorozat. Esetleg lehetne írás nem brit COIN műveletekről is?

Nebameg 2009.07.19. 19:29:04

@Tilikov: Biztosan úgy fogják érezni. Annyit lesznek felszabadítva, h az még sok is lesz......