"Only the dead have
seen the end of war."

(Anyázni meg itt lehet:
katpolblog@gmail.com)

Utolsó kommentek

Cikkek

  • KatPol Kávéház XLVI. - Grafit a tetőnKedves hallgatók! A korábban tett ígéretünknek és a meghirdetett szavazás eredményének megfelelően a Csernobil az a sorozat, mellyel az aktuális adásban foglalkozunk. Az adás letölthető innen, a...
  • A megaláztatás évszázada XII.Üdvözlöm minden kedves olvasónk! Enz vagyok a KatPol Blog csapatából, és az ígéretemnek megfelelően máris újabb résszel folytatódik a modern kínai történelemmel foglalkozó sorozatunk. Az eddigiekhez...
  • KatPol Kávéház XLV. - Lánctalpas találkozóKedves hallgatók! Hagyományainkhoz híven podcastunk 45. adásában ismét élménybeszámolóval jelentkezünk, ezúttal a Militracks idei rendezvényéről ill. az overlooni hadimúzeumról: Listen to "KatPol...
  • A megaláztatás évszázada XI.Üdvözlöm minden kedves olvasónk! Enz vagyok a KatPol Blog csapatából, és az ígéretemnek megfelelően máris újabb résszel folytatódik a modern kínai történelemmel foglalkozó sorozatunk. Az eddigiekhez...
  • A megaláztatás évszázada X.Üdvözlöm minden olvasónk! Enz vagyok a KatPol Blog csapatából, és a Trónok harca c. sorozatról szóló adások miatti hosszabb kihagyás után folytatódik a modern kínai történelemmel foglalkozó...

Facebook

Címkék

1.vh (5) 2.vh (82) afganisztán (52) ajanlo (49) albánia (6) algéria (6) államkudarc (16) al jazeera (6) al kaida (23) argentína (3) atom (38) ausztria (11) azerbajdzsán (5) bahrein (2) baltikum (2) belarusz (3) belgium (1) bizánc (3) bolívia (1) brazília (3) britek (53) bulgária (5) chile (1) ciprus (1) coin (63) csád (6) csehország (11) dél afrika (4) demográfia (6) díszszemle (9) ecuador (2) egyenruhák (23) egyiptom (9) el salvador (3) ensz (19) eritrea (2) észak korea (1) etiópia (8) eu (11) évforduló (29) fakabát (3) fegyverseft (39) felkelés (24) filmklub (6) franciák (34) fülöp szigetek (1) fürtös bomba (2) gáz (9) gáza (10) gazprom (5) gcc (2) gerillaháborúk (29) görögök (6) grúzia (15) hadiipar (30) haditengerészet (24) hadsereg a politikában (36) haiti (1) hamasz (6) hearts and minds (7) hezbollah (12) hidegháború (35) hollandia (2) honduras (4) horvátok (1) humor (24) india (16) indonézia (16) irak (67) irán (72) izland (1) izrael (107) japánok (22) jemen (11) jordánia (7) kalózok (9) kambodzsa (5) kanada (1) karthágó (1) kazahsztán (5) kémek (6) kenya (3) képrejtvény (3) keresztesek (5) kézifegyverek (9) kína (78) kirgizisztán (3) knn (275) kolumbia (10) kongó (14) korea (18) koszovó (11) kuba (6) kurdok (8) légierő (51) lengyelek (9) libanon (45) libéria (6) líbia (14) macedónia (3) magyarország (37) magyarsajtó (30) malajzia (2) mali (7) málta (1) mauritánia (4) mexikó (4) migráns (6) moldova (3) mozambik (1) nabucco (7) namíbia (1) nato (18) ndk (4) németek (47) nicaragua (5) niger (5) nigéria (2) norvégia (2) olaszok (10) omán (1) örményország (5) oroszország (94) összeesküvés (5) pakisztán (31) palesztina (21) panama (3) peru (3) podcast (55) powerpoint (2) propaganda (64) puccs (11) rádió (44) rakéta (15) rakétavédelem (15) recenzió (12) repülőnap (3) róma (1) románia (4) spanyol polgárháború (1) sri lanka (13) SS (4) svédek (2) szaúdiak (12) szerbia (4) szíria (31) szlovákia (2) szolgálati közlemény (94) szomália (23) szovjetunió (66) szudán (16) tadzsikisztán (4) tank (42) terror (66) thaiföld (9) törökország (28) trónok harca (4) tunézia (1) türkmenisztán (8) uae (5) uav (6) uganda (5) új zéland (1) ukrajna (15) ulster (2) usa (156) üzbegisztán (2) választás (14) válság (4) varsói szerződés (11) vendégposzt (23) venezuela (4) video (34) vietnam (23) vitaposzt (7) wehrmacht (23) westeros (4) zamárdi (1) zimbabwe (4) zsámbék (1) zsoldosok (14)

"Szása, nem erről volt szó" - A Varsói Szerződés csapatai akcióban

2009.06.04. 06:00 Slanon

A Varsói Szerződés - elméletileg

Június negyedike „nagy nap” a volt szocialista államok életében: 1955. június 4-én az albán ratifikációval hatályba lépett a három héttel korábban (május 14-én) aláírt Varsói Szerződés (VSZ). Figyelemre méltó sebesség, különösen az EU-szerződések körüli mizériát ismerve…

Úgy gondolom, hogy a VSZ létrehozásának okairól elég sokat lehet olvasni, így ebbe most nem is mennék bele. A megállapodást húsz évre kötötték nyolc állam részvételével: (1) Albán Népköztársaság, (2) Bolgár Népköztársaság, (3) Magyar Népköztársaság, (4) Német Demokratikus Köztársaság, (5) Lengyel Népköztársaság, (6) Román Népköztársaság, (7) Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége és (8) a Csehszlovák Népköztársaság.

A Szerződésnek nem volt tagja sem Jugoszlávia, sem Kína, bár utóbbi magas szinten képviseltette magát a május 14-i aláíráson és feltétlen támogatásáról biztosította a Szerződés céljait, így – ekkor még – legalább politikai értelemben erősítették a szovjet célokat.

Az egyezmény szövege – talán meglepő módon – teljesen megfelel a nemzetközi jogi elveknek, hiányzik belőle az a szókészlet, mely a szocialista államférfiak retorikáját jellemezte (imperialista, reakciós stb.)

A Szerződés preambuluma kimondja, hogy „[a Szerződő Felek] olyan európai kollektív biztonsági rendszer megteremtésére törekszenek, amely valamennyi európai állam részvételén alapulna társadalmi és államrendszerükre való tekintet nélkül, s amely lehetővé tenné erőfeszítéseik egyesítését az európai béke biztosítása érdekében”, majd utal a párizsi szerződésekre és az ENSZ Alapokmányának elveire, külön kiemelve a szuverenitás tiszteletben tartását és a be nem avatkozás elvét! Az elvek fontosságát hangsúlyozza még ezen felül az 1. cikk is. A Szerződés továbbá konzultációt ír elő „minden fontos nemzetközi kérdésben” (3. cikk), valamint – a NATO mintájára – kimondja, hogy amennyiben bármely tagállamát támadás éri, a többiek azonnal fegyveres segítséget biztosítanak számára. A fegyveres segítségnyújtás – mint a kollektív önvédelem egy formája – az ENSZ Alapokmányának 51. cikkével összhangban kell, hogy történjen! (4. cikk) A védelmi képességek növelése érdekében közös főparancsnokságot, a viták rendezésére Politikai Tanácskozó Bizottságot (későbbi nevén Politikai Tanácskozó Testületet, PTT) hoznak létre (5. és 6. cikk). A Szerződés a szokásosnak mondható formalitásokkal zárul: a tagállamok nem köthetnek jelen szerződés céljaival ellentétes megállapodásokat (7. cikk), valamint a barátság és az együttműködés szellemében tárgyalnak egymással (8.cikk). A közös döntések eszméjét gyengítette ugyanakkor az a tény, hogy a VSZ Egyesített Fegyveres Erőinek főparancsnoka szolgálati elöljárója volt a nemzeti hadseregek vezetőinek.

Külön érdemes kiemelni a 9. cikk rendelkezéseit: „A jelen Szerződéshez társadalmi- és államrendszerükre való tekintet nélkül csatlakozhatnak oly más államok, amelyek kifejezik készségüket, hogy a jelen Szerződésben való részvétellel hajlandók elősegíteni a békeszerető államok erőfeszítéseinek egyesítését a békének és a népek biztonságának biztosítása céljából. Az ilyen csatlakozás a Szerződésben résztvevő államok beleegyezésével, a csatlakozásról szóló okiratnak a Lengyel Népköztársaság kormányánál való letétele után lép hatályba”. Ez azért fontos, mert a későbbiekben ez biztosított alapot a NATO elítélésére, mivel azt zárt és agresszív szervezetnek tekintették, szemben a Varsói Szerződéssel, mely a szovjetek szerint nyitott és célja a béke megteremtése.

A VSZ egyetlen közös katonai fellépése az 1968-as csehszlovákiai intervenció volt. Ne feledjük, Magyarországra 1956-ban nem a Varsói Szerződés csapatai, hanem a szovjet csapatok vonultak be! Ennek katonai szempontból semmi jelentősége, hiszen a VSZ igazi erejét a szovjet hadsereg adta, ám politikailag nem közömbös, hogy egy nagyhatalom magánakciójáról, vagy öt állam "egyeztetett" döntéséről és közös akciójáról van szó.

Az 1956 és 1968 között eltelt időszakban a VSZ-en belül is változások mentek végbe: Albánia 1962-ben felfüggesztette tagságát és nem vett részt a VSZ munkájában, Ceauşescu Romániája pedig speciális önállóságot harcolt ki magának.

A Varsói Szerződés - gyakorlatilag

A felvezetés után most lássuk, hogyan is zajlott a már említett 1968-as invázió előkészítése.

Az 1953 és 1968 közötti „Novotný-korszak” vezető politikusai a Szovjetunióban tapasztalható enyhülést ideiglenesnek tekintették, így nem találták fontosnak átültetését a csehszlovák mindennapokba. Annyi történt, hogy a retorika szintjén rehabilitálták a trockistának, cionistának és titoistának bélyegzett, s 1952-ben kivégzett Slanskýt (ő Rajk László csehszlovákiai „sorstársa”), valamint eltávolították az iskolák, irodák faláról a Sztálin-képeket. Lényegi változás hosszú éveken át nem volt tapasztalható. 1956-ban a diákok és az írók próbálkoztak hangot adni elégedetlenségüknek, ám mozgalmukat csírájában fojtották el. A párton belüli reformokban gondolkodó „ellenzékiek” 1967/1968-ra érezték magukat elég erősnek a cselekvésre.

1967 decemberében maga Brezsnyev járt Csehszlovákiában. Látva az elégedetlenséget és bízva a Csehszlovák Kommunista Párt (a továbbiakban: CSKP) tagjaiban, áldását adta Novotný leváltására. (Köztársasági elnöki posztját márciusig még megtarthatta, ami azt jelentette, hogy elválasztották az első titkári és az elnöki tisztségeket.) Döntését motiválhatta, hogy Novotný személye sokak számára szorosan összefonódott Hruscsovéval, így Brezsnyev saját támogatóinak erősödését is várhatta ettől a lépéstől.

Ennek szellemében 1968. január 5-én Alexander Dubček, egy szlovák kommunista lett a CSKP vezetője. Dubček politikai tanulmányait a Szovjetunióban végezte, így kiválóan beszélt oroszul és megbízható pártembernek tűnt. Olyannyira bízott benne Brezsnyev, hogy Szásának szólította (azaz tegező viszonyban voltak) és mások előtt csak úgy „свой человек” gyanánt, azaz „saját embereként” hivatkozott rá.

Kádár János már régebbről ismerte Dubčeket és szimpatizált is elképzeléseivel, kettejük találkozóján támogatásáról biztosította. (Ne feledjük, idehaza az új gazdasági mechanizmust 1968. január 1-jével vezették be!) Érdekesség, hogy Dubček előbb találkozott Kádárral, mint Brezsnyevvel.

Az újonnan megalakuló Központi Bizottság (KB) egyik első határozata visszaállította a sajtószabadságot. Dubček és környezete így szerette volna lejáratni, s lemondásra kényszeríteni a Novotný-éra kompromittálódott pártfunkcionáriusait. A folyamat azonban nem állt meg itt: a cikkek hangvétele folyamatosan keményedett, követelték Novotný eltávolítását, illetve egyre többször láttak napvilágot szovjetellenes élű írások. A szovjet vezérkar sorozatos tiltakozását Dubček azzal hárította el, hogy készül a párt Akcióprogramja, ami majd feloldja a feszültségeket. Az említett program bemutatása folyamatosan csúszott, ami már márciusra azzal járt, hogy Brezsnyev az SZKP PB előtt csalódottságának adott hangot és Dubček gyengeségéről beszélt.

A csehszlovák vezetők is érezhették a problémát, hiszen Smrkovský KB-tag 1968. február 9-i cikke a Rudé Právoban éppen a reformfolyamat szükségességéről, Dubček méltatásáról szólt, megemlítve azt, hogy ez nem egy egyszerű és nem feltétlenül rövid folyamat.

Novotný eltávolítását egyre többen és egyre hangosabban követelték, s ez aggodalmat keltett főként Walter Ulbrichtban és Todor Zsivkovban, de Gomułkában és Brezsnyevben is. Az SZKP PB március 21-i tanácskozásán Andropov KGB-elnök (korábbi magyarországi szovjet nagykövet és későbbi pártfőtitkár) felvetette a katonai intervenció elkerülhetetlenségét. Brezsnyev ugyanezen ülésen először vont hivatalosan párhuzamot az 1956-os magyar és az 1968-as események között, majd kifejtette, hogy szükség esetén bármilyen eszközt be kell vetni Csehszlovákia megtartására. Ez volt a későbbi Brezsnyev-doktrína első hivatalos megjelenése.

Telefonbeszélgetéseik során Kádár folyamatosan igyekezett meggyőzni Brezsnyevet az agresszív, ultimátum-szerű nyers politika helytelenségéről. Természetesen – ekkor még – nem csak Kádár helytelenítette az intervenciót, hanem maga az SZKP is megosztott volt, igaz, egészen más okokból. Az intervenciót ellenzők, például Szuszlov és Koszigin azzal érveltek, hogy (1) a beavatkozás rontaná a szocialista tömb nyugati megítélését és következésképp csökkentené az USA hajlandóságát a SALT-szerződés aláírására (aminek megkötése, mint már említettem, a szovjeteknek is eminens érdeke volt!), valamint (2) Kínát óhatatlanul a nyugati világ felé orientálná. Brezsnyev ekkor még nem rendelkezett azzal a hatalmi potenciállal, amely segítségével akár a PB állásfoglalásával ellentétesen is cselekedhetett volna. Ezen felül a PB formálisan ugyan a szavazatok egyszerű többségével döntött, a gyakorlatban azonban az informális háló léte miatt fontos volt, hogy a vezető bürokratákat melyik csoport nyeri meg magának. Ugyanez a rendszer vonatkozott az MSZMP Politikai Bizottságára is, noha Kádár a hozzá hű bürokraták pozícióba ültetésével viszonylag szabad mozgásteret kapott.

Dubček helyzetét tovább rontotta az SZKP PB tájékozódási módszere. A pártvezetés Cservonyenko prágai nagykövet, a Moszkva-barát csehszlovák politikusok és a KGB által összetákolt jelentésekből tájékozódott, melyek – mint utóbb bebizonyosodott – kitalációk voltak és nem egyszer politikai megrendelésre nagyították ellenforradalmivá a csehszlovákiai reformokat. Ennek fényében különösen fontos Kádár és Dubček személyes jó viszonya, mivel a magyar pártvezér egészen más színben látta és láthatta a fejleményeket. Március elején tártak az MSZMP PB elé egy Nyers Rezső által jegyzett politikai jelentést, mely részletezi a csehszlovák belpolitika problémáit, de végigolvasva megállapítható, hogy korántsem olyan „hisztérikus hangvételű”, mint Cservonyenko nagykövet jelentései.

Az eddigiek tükrében nem lehet meglepő, hogy a hosszas előkészületek után március 23-án Drezdában megtartott hatoldalú találkozó célja a dubčeki vezetés megregulázása volt. Kádár ugyanakkor arról beszélt, hogy nem szabad a csehszlovák belügyekbe beavatkozni, meg kell adni a CSKP-nek a lehetőséget a hibák korrigálására. Kádár azt is elérte, hogy az ülés zárónyilatkozata ne legyen kimondottan csehszlovák-ellenes.

Feltűnő, hogy az értekezletre a szovjetek Romániát meg sem hívták. A velük történő konzultáció hiánya az egész folyamatra jellemző, így félrevezető az az állítás, hogy Ceauşescu önkényesen nem vett részt a vitában és a későbbi invázióban. Tulajdonképpen őt meg sem kérdezték. Kádár ugyan tett egy halvány kísérletet a románok bevonására, mivel feltehetőleg politikai támogatást remélt a szovjeteknek ellentmondani nem félő Ceauşescutól, ám kérése süket fülekre talált.

Novotný lemondása után március 30-án Ludvik Svoboda személyében új köztársasági elnököt választottak Csehszlovákia élére. Ő egyfajta kompromisszumos megoldás volt: jó kapcsolatokkal bírt Moszkvában és hazájában is népszerű volt.

Április 4-én napvilágot látott a január óta folyamatosan ígérgetett Akcióprogram. A szöveget tanulmányozva némi iróniával megállapítható, hogy noha eddig Moszkva a programot hiányolta, annak nyilvánosságra hozatala után valószínűleg azt kívánja, bárcsak mégse írták volna meg. A dokumentum ugyanis elítéli a párt eddigi hatalomkoncentrációját és hitet tesz amellett, hogy igazából az ideológiai iránymutatás lenne a párt számára kívánatos a politika közvetlen irányítása helyett. Az írás szükségesnek nevezi a szocialista berendezkedést, ám mindezt egyfajta „demokratikus szocializmusként” képzeli el.

Az „ötök” (azaz a drezdai értekezlet résztvevői Csehszlovákia kivételével) egyre kritikusabban ítélték meg a helyzetet. Brezsnyev egy ízben kijelentette, hogy „a szocialista Csehszlovákiát nem adjuk”, s ez egyértelműen a katonai beavatkozás szükségességére utalt. A május 8-án megtartott közös értekezleten világossá vált Kádár elszigeteltsége: az összes többi testvéri ország a Csehszlovákia területén folytatandó hadgyakorlat szorgalmazása mellett foglalt állást. A Šumava fedőnevű hadgyakorlatot végül júniusban sikeresen megtartották, bár a szövetséges erők hazatérésének „elhúzódása” keltett némi politikai feszültséget.

A magyar vezetés aggódva kezdte figyelni az eseményeket. A május 28-i PB-ülésre készített jelentés már reális veszélyként említi a korábbi pártok újjáalakítását, a munkásmilíciák szétzüllesztését, a revizionista erők újjáéledését stb. Leszögezi azonban azt is, hogy nincs ellenforradalmi helyzet, vannak jelek az egészséges erők szervezkedésére is, csupán Dubček elvtárs figyelmét kellene felhívni a veszélyre, el kell oszlatni naivitását és meg kell őt győzni arról, hogy mégis szükséges „adminisztratív eszközök” (magyarul cenzúra) használata a folyamat mederben tartására.

Egy tényező a kezdetektől fogva hátráltatta a katonai megoldást: nevezetesen a „hogyan tovább” kérdése, azaz annak a vezető csoportnak a meghatározása, amely az intervenció után átvenné az ország irányítását. E forgatókönyv előtérbe kerülésével párhuzamosan nőtt a kérdés jelentősége. Az SZKP PB-n belül ez újabb törésvonalak kialakulását jelentette, mivel a potenciális jelöltek többé-kevésbé kiálltak Dubček mellett, és megbízhatóságukat többen megkérdőjelezték.

Dubček pozíciójának ellehetetlenülésében döntő szerepe volt a CSKP megosztottságának és a belső viszályoknak, a reformisták és az ortodox kommunisták küzdelmének. A KB elnökségének egyik tagja, Drahomír Kolder már májusban sürgette a szovjetek katonai beavatkozását, míg főnöke, Dubček folyamatos magyarázkodásra kényszerült helyzetének védelmében.

Azt, hogy a csehszlovák vezetés nem alkalmazott továbbra sem cenzúrát, két írás megjelenése támasztja alá. Az első a híres „Kétezer szó” című felhívás, mely a Literání listy június 27-i számában jelent meg. Eszerint szükséges többek között a demokratikus megújhodás, de a kommunisták részvételével, mivel csak nekik van kiépített szervezetük. A folyamat előfeltétele a hatalommal visszaélők eltávolítása a hatalomból, hiszen csak álca volt, hogy a munkásság irányít bármit is, valójában a felülről kinevezett káderek irányítottak a munkásság nevében. Az írás szerzői tisztában vannak az intervenció lehetőségével, és ellenállásra, a folyamatot elindító kormány melletti kiállásra szólítja fel az olvasókat. A szöveget a szovjet vezetés természetesen azonnal ellenforradalminak, szovjetellenesnek és szocializmus elleninek minősítette. A későbbiekben az ellenforradalmi helyzetet tényként kezelők ezen felhívással példálóztak álláspontjuk igazolására.

A második a Literání noviny hasábjain jelent meg „Szintén egy évforduló” címmel, Nagy Imre kivégzésének 10. évfordulójára emlékezve. Pontosan bemutatta az egykori magyar miniszterelnök életét, a dilemmáit és tragikus sorsát, így aktuálpolitikai konnotatív jelentése is volt. Kádárnak a cikk megjelenésén felül fájt az is, hogy kifejezett kérése ellenére sem léptek fel a csehszlovákok a cikk ellen. Úgy érezte, hátba támadták.

Talán ennek is van szerepe abban, hogy július közepén az MSZMP KB előtt először mondja ki, szükség esetén fegyverrel is be kell avatkozni Csehszlovákiában: „rögtön megszavaznám két kézzel, hogy szállják meg Csehszlovákiát a Varsói Szerződés erre hajlandó és aktív országai, mert még ezt is meg kell tenni, mert Csehszlovákiát nem veszítheti el a szocialista világ”. Ám gyorsan hozzáfűzte, ez jelenleg még nem aktuális, annak ellenére, hogy a csehszlovákok nem voltak hajlandóak részt venni a július 14-15-i varsói tanácskozáson (ehelyett a bilaterális tárgyalások szorgalmazásának jegyében annak előestéjére kértek és kaptak Kádártól személyes találkozót Komáromban). Varsóban így csak az „ötök” találkoztak. Dubček saját bevallása szerint tudta, hogy mivel jár egy ilyen találkozó és félt attól, hogy pellengérre fogják állítani. Sőt, mivel öt külön levelet kaptak az öt országtól, úgy ítélték korrektnek, ha valamennyivel külön-külön rendezik a problémákat. Kádár Varsóban még mindig a csehszlovákok védelmében szólalt fel, mire Walter Ulbricht megfenyegette őt, hogy „a következő csapás Magyarországot éri”. A magyar pártvezér elszigeteltsége és szélmalomharca végérvényesen nyilvánvalóvá vált.

Július 22-én az SZKP PB döntött a katonai intervencióról, a szovjet kérésre a magyar részvételről Kádár János még aznap igent mondott. Brezsnyev július 26-án hosszasan hálálkodott Kádárnak ezért a döntésért, hogy azután 1969-ben pedig maga kezdeményezzen titkos tárgyalásokat Kádár leváltásáról. A szovjet hadseregnek nem katonai célokra kellettek a Varsói Szerződés csapatai, hanem díszletnek. Így kívánták legitimálni az intervenciót. Kádár a már idézett júliusi KB-ülésen kijelentette, hogy "az imperializmus tanult a 12 évvel ezelőtti hibáiból: békés eszközökkel kívánja megvalósítani a kapitalizmushoz való visszatérést". A kijelentés aktualizálásával megállapíthatjuk, hogy nem csak az imperializmus tanult a 12 évvel azelőtti hibáiból, hanem a jelek szerint a szovjet vezérkar is.

Kádár János az intervencióbeli részvételt nem a magyar párt álláspontjának változásával, hanem a külső körülmények, azaz a csehszlovákiai helyzet megváltozásával indokolta. Előtérbe került a „pártkatona” Kádár János, aki megtette, amit tudott, de amikor megszületett a végső döntés az intervencióról, a döntést az internacionalista segítségnyújtás jegyében magára nézve kötelezőnek fogadta el.

Dubček nem számolt komoly realitásként az intervencióval, hiszen Csehszlovákia is tagja volt a Varsói Szerződésnek, így érvelése szerint az ő hozzájárulása is kellett volna a támadás megindításához. Azt várta, hogy Kádár az invázióban való részvételre nemet fog mondani, mivel elég erősnek ítélte a magyar pártvezér pozícióját egy ilyen lépéshez. Ezáltal „nagyon nehéz helyzetbe hozta volna Brezsnyevet”.

Dean Rusk amerikai külügyminiszter szintén július 22-én kijelentette, hogy az USA nem fog beleszólni Csehszlovákia belügyeibe. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy immár a minimális esélye sem volt meg egy NATO-inváziónak. A Varsói Szerződés csapatainak részvétele a díszlet szerepén túl azt is szolgálta, hogy a NATO-nak még véletlenül se juthasson eszébe Csehszlovákia katonai megsegítése.

Az intervenciót megelőző utolsó „politikai színjáték” az ágcsernyői csehszlovák-szovjet kétoldalú és az azt követő pozsonyi hatpárti találkozó volt. Előbbi szintén Kádár egy korábbi javaslata alapján jött létre. Itt a szovjetek ultimátumát, melynek lényege a reformok teljes felszámolása és visszavonása volt, a csehszlovákok elfogadták. Látszólag megegyezés született, bár az irányítás teljesen kicsúszott Dubček kezéből, s így vállalt kötelezettségeit már nem tudta teljesíteni. Brezsnyev az invázió előtt még kétszer beszélt Dubčekkel telefonon, a kompromisszumban vállaltak teljesítése iránt érdeklődve. Dubček egy ízben azt válaszolta, hogy „tegyék meg, amit az Önök Központi Bizottsága jónak lát, Brezsnyev elvtárs!”

Brezsnyev ezúttal megfogadta Dubček tanácsát. 1968. augusztus 21-én éjjel a Varsói Szerződés öt tagállamának csapatai átlépték Csehszlovákia határát. A 20-án este tartandó CSKP elnökségi ülésen az egészséges erőknek át kellett volna venni a kezdeményező szerepet, hogy el tudják fogadtatni a csapatok behívásáról szóló határozatot. A konspiráció azonban nem volt sikeres, ami az intervenció alól kihúzta a jogi talajt.

Az írásnak nem témája az intervenció bemutatása. Annyit megállapíthatunk, hogy katonai szempontból remek volt, ám politikailag – behívó nyilatkozat hiányában – kudarc. Kádár János a maga diplomatikus körmönfontságával a helyzetet a következőképpen értékelte: „a jelenlegi csehszlovákiai helyzetet vizsgálva megállapíthatjuk, hogy az nem egy első díjas műalkotás”.

Az intervenciót utólag próbálták legitimálni. Ennek jegyében nyilvánosságra hozták a Brezsnyev-doktrína, avagy a korlátozott szuverenitás néven elhíresült szovjet álláspontot. Ez sajátos felelősséget rótt a szocialista államokra: nem függetleníthették magukat a szocialista közösség érdekeitől, nem veszélyeztethették a munkásosztály uralmát és a szocializmus vívmányait. A doktrína értelmében a szocialista országok elhatárolódtak a forradalom terjesztésétől (eltérően az eredeti paradigmától!), de elhatárolódtak az ellenforradalom terjesztésétől is. A csehszlovák krízis során a Nyugatot vádolták az ellenforradalom terjesztésével, ily módon próbálták az intervenciót úgy beállítani, mintha a szocialista Csehszlovákiát a Varsói Szerződés baráti államai a Nyugat karmai közül szabadítanák ki. A nemzetközi jogi elvek megsértését sajátos érvrendszerrel tagadja a doktrína: „egy osztálytársadalomban nem osztályjellegű jog nincs, és nem is lehetséges […] Formális jogi érvek nem semlegesíthetik a dolgok osztályszempontú megközelítését”.

Immár prológus gyanánt utalok rá, hogy mivel nem találták meg Dubček potenciális utódát, kénytelenek voltak kiegyezni vele, amiről Moszkvában egy jegyzőkönyvet írtak alá. Dubček – eredeti terveivel ellentétben – pártfőtitkárként tért vissza fogságából szülőhazájába augusztus 27-én, igaz, különösebb politikai mozgástere többé nem volt. Az új csehszlovák kormány októberben megállapodott a szovjetekkel arról, hogy a szovjet csapatok csehszlovák területen maradhatnak. (A magyar csapatok az ősz folyamán kivonultak.)

Alexander Dubček pártfőtitkári tisztségét 1969 áprilisáig tartotta meg, amikor a szovjetellenes tüntetések hatására leváltották. 1970-ben még a pártból is kizárták. Saját értékelése szerint számára az a történelmi elégtétel, hogy húsz évvel később megélhette a kommunista rendszerek bukását. 

8 komment · 1 trackback


| More

Címkék: csehország évforduló szovjetunió hidegháború varsói szerződés

A bejegyzés trackback címe:

https://katpol.blog.hu/api/trackback/id/tr531133104

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Testvérek között 2013.03.28. 21:13:13

"Oroszország most csakugyan olyan, mint az éhes farkas a birkák között. Csakhogy a lakoma után jön az emésztési szakasz." - Winston Churchill Charles de Gaulle tábornoknak, 1944 "Mégis mit képzel maga, hogy majd itt valami NATO-szerűséget hozunk ...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

sorhajóhadnagy 2009.06.06. 16:03:46

Kitűnő összefoglaló! Tanulságos mellette még felidézni a zalaegerszegi 8. gépkocsizó lövészhadosztály rövid okkupációs küldetését a Felvidéken. Erről legalább már elérhető egy-két tanulmány. De felhívnám a figyelmet az MN és a VSZ viszonyrendszerének ismeretlen oldalait feltáró munkára, érdemes elolvasni, sok közhelyes sztereotípiát eloszlathat:

www.zmne.hu/kulso/mhtt/hadtudomany/2008/1_2/003-019.pdf

Slanon 2009.06.06. 16:11:07

Igen, a fent említett tanulmányt magam is olvastam, noha konkrétan a cikkben nem hivatkoztam rá. Tényleg nagyon érdekes dolgok vannak benne, én is ajánlom mindenkinek!

És köszi a dicséretet! :)

Papp Sanyi 2009.06.08. 17:26:35

@sorhajóhadnagy: Hol található meg az első tanulmány? Köszi!

Slanon 2009.06.09. 10:30:45

@Papp Sanyi: A Regiment c. folyóirat 2008. évi első számában van pl. Pataky Ivánnak egy írása a témáről. Nem tudom, a kolléga erre gondolt-e, de ez is érdekes lehet.

sorhajóhadnagy 2009.06.10. 22:39:36

@Papp Sanyi:
Pataky István nyá. ezds. könyve "A vonakodó szövetséges" nemrég jelent meg.

Papp Sanyi 2009.06.11. 14:27:06

@sorhajóhadnagy és Slanon: Köszönöm a felvilágosítást!

méhészborz · http://debi.blog.hu/ 2009.06.13. 16:08:56

@sorhajóhadnagy:
Sajnos az idézett anyag 14. oldalán szereplő "dokumentum" szerkesztett...

Titus Pullo Urbino 2014.08.21. 14:12:48

Mindeközben a NATO folyamatosan kapta az infókat a szovjetektől, a washingtoni, a londoni és párizsi szovjet nagykövet a bevonulás előtt órákkal tájékoztatta és nyugtatta a NATO katonai vezetőit, hogy a bevonulás nem az NSZK ellen indul, hanem Csehszlovákia ellen. Nyilván nagy volt a nyugtalanság és az izgalom, amikor látták megindulni a Varsói Szerződés nagy erejű csapatait, 7500 hk és 1000 repülőgép, szép haderő.

Egyébként a katonai hírszerzés a NATO oldalon nagyot hibázott, sejtelmük sem volt a bevonulásról, a saját politikai felsővezetőiktől tudták meg, hogy megtörtént az invázió. Még a sajtó is hamarabb értesült, mint a hírszerzés.

mult-kor.hu/20080929_a_kemkedes_tortenetenek_legnagyobb_kudarca