"Only the dead have
seen the end of war."

(Anyázni meg itt lehet:
katpolblog@gmail.com)

Utolsó kommentek

Cikkek

  • Amikor minden hiábavaló„Gyanútlanul és akaratlanul, csalimadárként magamra húztam kettőt a konvoj négy kísérőhajója közül...Megint olyan makacsul üldöztek, hogy a legkevésbé én magam hittem volna, hogy le tudjuk őket...
  • Festung BudapestHosszú kihagyás után ismét egy irodalmi újdonságot ajánlunk az olvasóközönség figyelmébe. A mai napon kerül ki a nyomdából a bolgár hadtörténész, Kamen Nevenkin A Budapest Erőd. A magyar főváros...
  • KatPol Kávéház XLVI. - Grafit a tetőnKedves hallgatók! A korábban tett ígéretünknek és a meghirdetett szavazás eredményének megfelelően a Csernobil az a sorozat, mellyel az aktuális adásban foglalkozunk. Az adás letölthető innen, a...
  • A megaláztatás évszázada XII.Üdvözlöm minden kedves olvasónk! Enz vagyok a KatPol Blog csapatából, és az ígéretemnek megfelelően máris újabb résszel folytatódik a modern kínai történelemmel foglalkozó sorozatunk. Az eddigiekhez...
  • KatPol Kávéház XLV. - Lánctalpas találkozóKedves hallgatók! Hagyományainkhoz híven podcastunk 45. adásában ismét élménybeszámolóval jelentkezünk, ezúttal a Militracks idei rendezvényéről ill. az overlooni hadimúzeumról: Listen to "KatPol...

Facebook

Címkék

1.vh (5) 2.vh (84) afganisztán (52) ajanlo (50) albánia (6) algéria (6) államkudarc (16) al jazeera (6) al kaida (23) argentína (3) atom (38) ausztria (11) azerbajdzsán (5) bahrein (2) baltikum (2) belarusz (3) belgium (1) bizánc (3) bolívia (1) brazília (3) britek (53) bulgária (5) chile (1) ciprus (1) coin (63) csád (6) csehország (11) dél afrika (4) demográfia (6) díszszemle (9) ecuador (2) egyenruhák (23) egyiptom (9) el salvador (3) ensz (19) eritrea (2) észak korea (1) etiópia (8) eu (11) évforduló (29) fakabát (3) fegyverseft (39) felkelés (24) filmklub (6) franciák (34) fülöp szigetek (1) fürtös bomba (2) gáz (9) gáza (10) gazprom (5) gcc (2) gerillaháborúk (29) görögök (6) grúzia (15) hadiipar (30) haditengerészet (25) hadsereg a politikában (36) haiti (1) hamasz (6) hearts and minds (7) hezbollah (12) hidegháború (35) hollandia (2) honduras (4) horvátok (1) humor (24) india (16) indonézia (16) irak (67) irán (72) izland (1) izrael (107) japánok (22) jemen (11) jordánia (7) kalózok (9) kambodzsa (5) kanada (1) karthágó (1) kazahsztán (5) kémek (6) kenya (3) képrejtvény (3) keresztesek (5) kézifegyverek (9) kína (78) kirgizisztán (3) knn (275) kolumbia (10) kongó (14) korea (18) koszovó (11) kuba (6) kurdok (8) légierő (51) lengyelek (9) libanon (45) libéria (6) líbia (14) macedónia (3) magyarország (38) magyarsajtó (30) malajzia (2) mali (7) málta (1) mauritánia (4) mexikó (4) migráns (6) moldova (3) mozambik (1) nabucco (7) namíbia (1) nato (18) ndk (4) németek (49) nicaragua (5) niger (5) nigéria (2) norvégia (2) olaszok (10) omán (1) örményország (5) oroszország (94) összeesküvés (5) pakisztán (31) palesztina (21) panama (3) peru (3) podcast (55) powerpoint (2) propaganda (64) puccs (11) rádió (44) rakéta (15) rakétavédelem (15) recenzió (13) repülőnap (3) róma (1) románia (4) spanyol polgárháború (1) sri lanka (13) SS (4) svédek (2) szaúdiak (12) szerbia (4) szíria (31) szlovákia (2) szolgálati közlemény (94) szomália (23) szovjetunió (67) szudán (16) tadzsikisztán (4) tank (42) terror (66) thaiföld (9) törökország (28) trónok harca (4) tunézia (1) türkmenisztán (8) uae (5) uav (6) uganda (5) új zéland (1) ukrajna (15) ulster (2) usa (156) üzbegisztán (2) választás (14) válság (4) varsói szerződés (11) vendégposzt (23) venezuela (4) video (34) vietnam (23) vitaposzt (7) wehrmacht (23) westeros (4) zamárdi (1) zimbabwe (4) zsámbék (1) zsoldosok (14)

Gerillaháborúk IV. - Malajzia

2008.04.09. 13:00 Rammjaeger83

"Ha békére vágysz, bővítsd ismereteidet a háborúról, különösen a gerilla- és a bomlasztó célú háborúról." /B. H. Liddell Hart/

Bevezetés

Hosszú szünet után ismét jelentkezik a sikeres COIN (counterinsurgency) –műveletek történetét taglaló „Gerillaháborúk” című sorozatunk, melynek célja egyrészt mindenkit emlékeztetni, hogy az agyonsztárolt gerillamozgalmak azért nem járnak mindig sikerrel, másrészt „pozitív példákkal” úgymond lelket önteni azon kedves olvasóinkba, akiket már netán nagyon elszomorított volna az amerikai hadsereg évek óta tartó kínlódása Afganisztánban és Irakban (hogy az izraeliek libanoni kalandjait ne is említsük). 

A sorozat legutóbbi része a francia forradalmi köztársaság hadseregének vidéki akcióit taglalta, de ha aktuálisabb, de ugyanakkor érdemi tanulságokkal is bíró hasonló műveleteket akarunk górcső alá venni, akkor kénytelenek leszünk egy nagyot ugrani az időben, egészen a második világháború utánra. 

A búr háborúval, a vele egyidőben lezajlott fülöp–szigeteki háborúval és az amerikai tengerészgyalogság a két világháború közötti közép-amerikai kiruccanásaival (Haiti, Nicaragua stb.) jelen sorozat keretein belül nem foglalkozunk. Ennek oka igen egyszerű: a nevezett konfliktusok során a kormánycsapatok győzelmét szinte kizárólag a civil lakosság ellen alkalmazott kíméletlen tömegterror hozta el. Az pedig kétségtelenül jó ugyan arra, hogy kéjes borzongást váltson ki egyesekből, de különösebb tanulsága nincs, mivel a) a mi nyámnyila korunkban ez már többnyire vállalhatatlan b) ha mégis van hozzá gyomra az embernek, akkor, lássuk be, eléggé magától értetődő eszköz, amit rendszeresen alkalmazott minden ország a régmúltban (elvégre nem véletlen, hogy akkoriban a gerillaháború kollektív öngyilkossággal volt egyenlő, amihez csak hülyék vagy kétségbeesettek folyamodtak).     

Persze ma is sokan vannak a nyugati országokban, akik arról fantáziálnak, hogy dicsőséges seregeik egy szép napon majd újra megindulnak, és végre lekaszabolják a lázongó keleti barbárokat – hogy mást ne mondjak, érdemes megnézni némelyik hozzászólást a Free Republic honlapján –, de az ő sorsuk továbbra is az állandó, utálkozó panaszkodás és fogcsikorgatás lészen, mivel azok az idők nem fognak visszatérni. Hogy soha többé nem, azt persze nem lehet kijelenteni, de hogy még egy jó ideig nem, az biztos. 

MalayanPeninsulaNo de elég a csapongásból. Mai témánk tehát az egyik első olyan COIN-művelet, amelyet a műfaj máig felülmúlatlan mesterei, a britek folytattak, és amelyben a jó öreg „először lőj, aztán kérdezz” megközelítésnél valami rafináltabbra volt szükség: a malajziai szükségállapot, "a nyugati COIN klasszikus példája".

 

Előzmények

 
"Egy felkelő mozgalom a nép feletti uralomért folytatott harc." /Sir Robert Thompson/


Ha a Maláj-félszigeten, a letűnt Brit Birodalom eme ékkövén kirobbant gerillaharc ötletgazdáit és szervezőit keressük, ki másra is bukkannánk, mint a legizgágább, az idegen uralommal legelégedetlenebb erőre, a Malajziai Kommunista Pártra (MCP). Az ideológiai elkötelezettség hangoztatása ellenére az nem volt más, mint a kínai kisebbség etnikai alapon szerveződő politikai mozgalma. 

(Egyébként nem ez az egyetlen eset arra, hogy tisztán etnikai sérelmeket egy éppen divatos ideológia köntösében próbál meg egy mozgalom orvosolni, mert így egyszerűbb magát „eladni” a közvéleménynek.) 

Az MCP története az 1920–as évekre nyúlik vissza, amikor a kínai nacionalista mozgalom, a Kuomintang (KMT) belső baloldali csoportosulásaival Csang Kaj-sek a biztonság kedvéért leszámolt, és tübb képviselőjüket elüldözte az anyaországból, akik aztán Délkelet–Ázsia különböző pontjain telepedtek le. Ilyen népek alkották Malajziában a párt magját, és buzgómócsing természetükhöz hűen hangot adtak a kínai kisebbség elégedetlenségének és politikai harcba kezdtek a brit uralom ellen. 

(A britek, ahogy minden gyarmati területen, itt is a belső megosztottságot használták ki hatalmuk megszilárdítása érdekében. Malajziában – nem túl meglepő módon – a népesség felét kitevő malájok alkották a kivételezett etnikumot. Az alacsonyabb állami és gazdasági pozíciókat szinte kizárólag ők birtokolták, és ki nem állhatták a kínaiakat – a népesség kb. 38 százaléka –, akiknek a többsége bevándorló volt. A 12 százalékos indiai kisebbség és a nomád bennszülött törzsek nem sok vizet zavartak.) 

Az MCP eleinte a szakszervezeti mozgalomba beépülve sztrájkokat szervezett a brit tulajdonban lévő vállalatoknál, nem sok sikerrel. Valószínűleg később sem vitték volna többre, ha közbe nem jön a második világháború. 

Amikor 1942 elején a japánok a háború egyik legkáprázatosabb hadművelete során elfoglalták Malajziát és Szingapúrt, az MCP tudta, hogyan fordíthatja ezt a saját belpolitikai helyzetének javítására. Felszólították a népet a Szovjetunióval és Kínával szövetségben vívott védelmi harcra, de a brit gyarmati uralom visszatéréséről nem beszéltek, elvégre végcéljuk továbbra is annak felszámolása volt. Ez természetesen nem tartotta vissza őket attól, hogy a britekkel haverkodjanak, akiknek minden segítségre szükségük volt a tengelyhatalmak elleni háborúban. Az MCP katonai szervezetét, a Maláj Japánellenes Néphadsereget (Malayan People’s Anti-Japanese Army = MPAJA) szabadságharcosoknak tekintették, légi úton összesen 800 tonna felszereléssel látták el és egységeit brit tisztek képezték ki a dzsungelharcra (később alighanem a fejüket verték a falba, amikor erre visszaemlékeztek). 

A britek gyanakvása azért nem tűnt el, mert feltűnően kevés rádiót és géppuskát juttattak el újdonsült malajziai szövetségeseikhez. Az MPAJA a háború sok más ellenálló szervezetéhez hasonlóan a megszállók elleni harcban egyébként sem túlzottan jeleskedett, a politikai ellenségek és egyéb megbízhatatlan elemek módszeres irtogatásában viszont annál inkább. Ettől függetlenül az MCP fiatal és energikus főtitkára, Chin Peng a britektől megkapta a Birodalmi Érdemérmet hőstetteiért. 

A britek mellett az MCP kezére játszottak közismerten kemény megszálló politikájukkal a japánok is. A (túlnyomórészt a városokban élő) kínaiakkal különösen kegyetlenül bántak, akik így tömegesen menekültek vidékre, ahol összesen kb. félmillióan telepedtek le faluvégi kommunákban és a dzsungel szélén kialakított parcellákon. Később ők képezték az MCP bázisát. 

A háború végére a japán kivonulás következtében a félsziget de facto az MPAJA uralma alá került, akik Malajzia felszabadítói szerepében tetszelegtek. A britek persze „vissza akarták dugni a beretvát a tokjába”: az MPAJA–t hivatalosan saját parancsnokságuk alá helyezték és kötelezték a kapott fegyverek beszolgáltatására. Azok fittyet hánytak az utasításokra, a forma kedvéért átadtak néhány selejt kézifegyvert, a többit meg szépen elraktározták nehezebb időkre, amik már gyorsan közeledtek. 

A kezdetek

Néhány jelentős fejlemény meggyőzte a (britek jóvoltából immár legális pártként működő) MCP vezetését arról, hogy lassan érdemes lenne meghaladni a politikai ellenségek hébe–hóba történő likvidálásának szintjét, és inkább le kell porolni azt a sok titokban eldugott fegyvert. A Birodalom ugyanis eléggé meggyengült a világháborúban, és a szétesés jeleit mutatta – 1947-ben India elnyerte függetlenségét. A malájok egyelőre nem akartak teljes függetlenséget, csupán a Nemzetközösségen belüli autonómiát, de a hivatalos pozíciókból kiszorított kínaiak számára ez kb. azzal járt volna, hogy egy rossz, de kiismerhető helyzetet felvált egy ugyanolyan rossz és kiismerhetetlen helyzet.

Aztán ott volt a belpolitikai helyzet. Gondolom mindenki hallotta már a forradalmárok kedvenc jelmondatát: „Minél rosszabb, annál jobb!”. Csakhogy mi volt a helyzet Malajziában? A gazdaság az egyre nagyobb volumenű exportnak köszönhetően dinamikusan fejlődött, ami egész Ázsia legmagasabb átlagos életszínvonalát eredményezte (na jó, azért 1948-ban, azon a kontinensen ez bizonyára nem volt relatíve olyan nagy teljesítmény). Az elvtársak pedig hamar rájöttek, hogy ez a lábuk alól húzza ki a talajt, ilyen körülmények között biztos nem kerülnek hatalomra választások útján. Chin Peng főtitkár pedig meg volt győződve arról, hogy a brit közvélemény belefáradt a háborúba, így a kormányban nem lesz politikai akarat egy gyarmati konfliktus megvívására. Az MCP vezetése így elhatározta, hogy fegyverrel hódítja meg az országot „Mao elnök tanítványainak”. 1948 februárjában a szovjetek által Kalkuttában rendezett Ázsiai Ifjúsági Kongresszuson az MCP Központi Végrehajtó Bizottsága Moszkva bíztatására jóváhagyta a „politikai agitáció” és „eszkaláció” programját (de szép dolog is a virágnyelv). A párt katonai szervezetét is átkeresztelték Maláj Britellenes Néphadseregre (MPABA = Malayan People’s Anti-British Army). Csak hogy semmi kétely ne maradjon!

Bizonyára joggal reménykedtek a sikerben, mivel az MPABA az átlagos gerillahadseregek mércéjével mérve egységes irányítás alatt álló, jól szervezett, fegyelmezett haderő volt. A reguláris hadseregek szervezeti elvét és a kommunista pártokra egyébként is jellemző szigorú centralizációt átvéve összesen 11 ezredre tagolódott 3 „régión” belül, melyek élén 1-1 központi iroda állt. Az egységeket kerületi és állami szintű bizottságok irányították, melyek az MCP Központi Katonai Bizottságának voltak alárendelve. Század és szakasz szintjén az egyes alakulatok önállóan működtek. A párt népi szervezete, a Min Yuen („Népi Mozgalom”) bújtatta, utánpótlással látta el a gerillákat, felderítést végzett, gyakran likvidálta a „nemkívánatos elemeket”. Szinte teljes egészében a vidéki kínai lakosságból toborzódott (akárcsak maga a párt), akiknek jelentős támogatta a felkelést (ha nem önkéntesen, akkor a párt jóvoltából „önkényszeresen”).

1948. június 16.-án a gerillák megöltek három jószágigazgatót egy Perak tartománybeli gumiültetvényen, melyre válaszul a malajziai brit főmegbízott, Sir Edward Gent kihirdette a területen a szükségállapotot, amit két nappal később kiterjesztett az egész ország területére. A sors fintora, hogy ugyanez a három ember már egy hónappal korábban javasolta Gent-nek a szükségállapot kihirdetését, mivel az MCP már feltűnően sok politikai indíttatású merényletet követett el. Az MPABA országos terrorhadjáratba kezdett, hogy megbénítsa Malajzia gazdaságát, szétzilálja a belbiztonsági erőket és így megteremtse a majdan győztes „népi háború” feltételeit. A dzsungelben lévő bázisokból elinduló egységek gyárakat és gumiültetvényeket támadtak meg, végeztek az ott dolgozó európai szakemberekkel és maláj beosztottaikkal, lerohanták a vidéki rendőrőrsöket.

A megdöbbent brit kormányzat két hibát is elkövetett: nem vette elég komolyan a fenyegetést – azt hitte, hogy az egész cirkusz néhány héten belül véget ér –, és elsősorban katonai eszközökkel akartak úrrá lenni azon. Ez utóbbi nem annyira meglepő, elvégre a második világháború emléke még elevenen élt mindenkiben, és London is minél gyorsabb megoldást sürgetett. Hamarosan kiderült azonban, hogy a rendelkezésükre álló fegyveres erők, legalábbis egyelőre, alkalmatlanok egy ilyen feladatra.

multikultiA Távol-Keleten állomásozó katonai erők éppen átszervezés alatt álltak a változó külpolitikai helyzet miatt (pl. sok gurkha egységet átcsoportosítottak a független India haderejébe). Malajziában a brit hadsereg 4000 katonája, összesen 10 zászlóalj állomásozott (2 brit, 5 gurkha és 3 maláj – ez utóbbiak értelemszerűen malájokból álltak brit tisztek parancsnoksága alatt), de ezek nem teljes létszámú egységek voltak, és nem álltak harcra készen. Tagjaik nagy része sorkatona volt, akik még az alapkiképzést sem fejezték be. Természetesen ilyen hiányosságok pótlására nem volt idő, harcba kellett őket vetni. A kormány annyit tehetett, hogy más területekről – az anyaország, Rhodesia, Kenya stb. – küldött oda erősítést, noha ezek is hiányos felszerelésűek voltak.

multikulti2Bizony: az utolsókat rúgó birodalom minden szegletéből útnak indultak a csapatok Malajziába, hogy megpróbáljanak úrrá lenni a helyzeten. Az MCP nem vette figyelembe, mekkora stratégiai és gazdasági fontossággal bír a terület a britek számára. Ezt jól érzékelteti az, hogy ekkor Malajzia adta a világ nyersgumitermelésének felét és ónkitermelésének harmadát. Londonban nem szívesen látták volna a „Maláj Népköztársaság” születését, különösen egy olyan időszakban nem, amikor a hidegháború már kezdetét vette és Kínában is visszaszorulóban voltak a Nyugat szövetségesei. Az MCP azon kezdeti kísérlete sem járt sikerrel, hogy a városokban népfelkelést robbantson ki a gyarmatosítók ellen. A „majd a tömegek mellénk állnak, és felszabadítóként köszöntenek minket” stílusú forgatókönyvben valami okból minden hadsereg bízik, noha elég ritkán működik. A gazdasági létesítmények ellen támadásoknak és szabotázsakcióknak pedig megvolt az a kellemetlen következménye, hogy ezrek maradtak munka nélkül, és nem titok, hogy ezért kiket okoltak.

A párt később változtatott a módszerein, de egyelőre helyzetük jobb volt, mint a briteké. Ugyanis már a szükségállapot kezdetén kiderült, hogy a maláj rendőrség és állami szervek nem állnak a helyzet magaslatán. Ez nem sok jót ígért, mivel a történelmi tapasztalatok szerint a COIN elsősorban rendőrségi, nem pedig katonai, időigényes feladat. Minden gerillaszervezet a széleskörű népi támogatásra hagyatkozik, anélkül nem működhet. Ezért a kormány feladata az, hogy olyan rendőrséget működtessen, amely elnyeri a lakosság bizalmát, biztosítja engedelmességüket és – ami a legfontosabb – ügynökhálózatot építsen ki a civilek között. A gerillák elfogása, szervezetük felszámolása nem lehetséges a rengeteg spicli tevékenysége nélkül. Minderre csak a rendőrség képes, mivel tagjai folyamatos kapcsolatban állnak a civil lakossággal. Csakhogy az ilyen tevékenység Malajziában alapvető nehézségekbe ütközött, mivel a rendőrség tagjai között kínaiak, de még a kínai nyelvet beszélők is csak elvétve akadtak (a többi állami szervnél ugyanez volt a helyzet). Az információs szolgálatoknak jellemző módon sok aktája volt a szakszervezetekről és a jelentősebb maláj politikusokról, de az MCP-ről speciel nem sok.

Érdemes megjegyezni, hogy a brit gyarmatokon – és ez alól a szóban forgó terület sem volt kivétel – a városokban jól szervezett, felkészült rendőrség működött brit tisztek parancsnoksága alatt, míg teljesen képzetlen vidéki kollégáik leginkább csak az államhatalom jelképeiként „funkcionáltak”, elszigetelt őrsökön kuksoltak és általában kenőpénz elfogadásával és a hivatali visszaélés egyéb vicces formáival töltötték az idejüket. Nos, az MPABA, alapvetően vidéken működő szervezet lévén, ezekkel a csókákkal került szembe, akik inkább kerülték velük az összeütközést: megadták magukat vagy átálltak.

Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a maláj rendőrség teljesen szétzilálódott a japán megszállás idején, és hogy a hadsereg és a rendőrség tevékenységét eleinte nem hangolták össze. Akkor a helyzetet a következőképpen összegezhetjük: a briteknek a semmiből kellett újjászervezni fegyveres erőiket, az egyébként is képzetlen csapataikat pedig hírszerzési információk nélkül zavarták be a dzsungelbe gerillákra vadászni. És hogy mindez ne legyen elég, arra is rá kellett ébredniük, hogy a világháború pusztítása és az általa okozott jelentős demográfiai változások miatt nemhogy a gerillákról, de a lakosságról sincsenek pontos adataik.

Azt már sejtették, hogy a felkelőket a kínai parasztok látják el utánpótlással, ezért aztán jó lett volna pontosan tudni, melyik etnikumból mennyi van az országban, a kínaiakból hol és mennyi él és hogy hol vannak a főbb élelmiszer- és vízforrások. Nem volt mese, mielőtt még bármilyen más nagyszabású programba kezdtek volna, a brit hatóságok személyi igazolványt vezettek be minden 12 év feletti lakos részére, és mellesleg közben felmérték a vidéki viszonyokat. A program lassan haladt (minden tartomány formailag más dokumentumot használt), és katonai erőket vont el más feladatoktól, de ez volt az első intézkedés, amely később érdemi eredményeket hozott, és megkönnyítette a hatóságok dolgát.

guerrillaAz MCP arra agitálta a népet, hogy álljon ellen a kormánynak, katonái megtámadták a falvakat járó, regisztrálást végző tisztviselőket, akiket a britek válaszul katonai kísérettel láttak el, a jónép együttműködését meg egyelőre azzal „bátorították”, hogy bármilyen orvosi ellátást csak személyi igazolvánnyal rendelkezőknek tettek elérhetővé. Egyébként a regisztrációs program volt a legtöbb falusi életében az első alkalom, hogy az államhatalom képviselőivel találkozott. Közben a britek összhaderőnemi, zászlóalj szintű „tisztogató műveleteket” hajtottak végre, de az ilyen világháborús beidegződés nem sok eredményt hozott. Az MPABA rendszerint előre értesült a támadásról (kínai informátorai előre jelentették, hogy csapatok mikor hagyták el a támaszpontokat), kis létszámú egységei többnyire egyszerűen kitértek a dzsungelben lassan mozgó ellenség elől, akiknek, mint már mondtam, nem állt rendelkezésére megbízható hírszerzés. Ez képletesen szólva olyan, mintha az ember bunkósbottal akarna agyonütni egy csótányt a sötét szobában. Minden, csak nem „gyors megoldás”, amire a kormány áhítozott. Ráadásul az ilyen megközelítés könnyen azt a hamis benyomást keltheti, hogy nagyszabású, sikeres katonai műveletek zajlanak, „a mieink végre csinálnak valamit”. Természetesen mindez együtt járt a body count hajszolásával, ami, mint tudjuk, sosem jellemzője egy sikeres COIN-műveletnek.

slainguerrillaSzóval a brit vezetők helyzete nem volt rózsás, de azért nagy elánnal láttak munkához. 1948 júliusában Sir Gent kiadta a 17C számú rendeletet (Emergency Regulation 17C), melynek értelmében a főmegbízott deportáltathat bárkit, aki nem szövetségi állampolgár, vagy nem Malajziában született (a kínai lakosság nagy része beleesett valamelyik kategóriába). Gent hamarosan repülőgép-szerencsétlenségben meghalt, a helyére lépő Sir Henry Gurney korábban Palesztinában volt helytartó – nem meglepő módon a kemény kéz politikáját szerette. Az 1949 januárjában kiadott rendeletei értelmében a főmegbízott minden, a gerillákkal való együttműködéssel gyanúsított egyént 90 napig őrizetben tarthat vádemelés nélkül (17D), és a „gyanús” családokat deportálhatott Kínába (a köztársasági területre) vagy internálhatott az országon belül (17E, 17F). Októberig a britek 10300 kínait deportáltak, 6400-at internáltak.

Mivel Palesztinában ekkoriban szűnt meg a népszövetségi brit mandátum, így Gurney onnan áthozatta régi haverját, W. N. Gray ezredest a rendőrfőnöki posztra, és még 400 tisztet a maláj rendőrség vezető pozícióiba. Korábban már mindannyian elhíresültek brutális módszereikről, és ez a szellemiség gyorsan átragadt szedett-vetett maláj beosztottjaikra, akik minden kínait potenciális gerillának tekintettek és visszaélések sorozatát követték el.

Összességében az ilyen módszerek kontraproduktívnak bizonyultak, mivel nem tettek különbséget az MCP-t önként és kényszerből támogatók között, a kormánnyal szemben bizalmatlanságot, ellenérzést szültek. A felkelés tovább terjedt, támogatóinak száma nőtt. Egy kormánybizottság megállapította, hogy a rendőrség „mindenestül korrupt”, és ez a népi elégedetlenség fő oka:

A korrupció alattomos rákfenéje beleette magát a kormányzati rendszerbe, és működésképtelenné tette annak létfontosságú szolgáltatásait…

(Mit mondjak, ismerős jelenség...)

Az ilyen problémák érdemi kezelésére egyelőre nem nyílt érdemi lehetőség – az elsődleges szempont az volt, hogy minél több katonát vessenek be a gerillák ellen, és drasztikusan emeljék a belbiztonsági erők létszámát, hogy legalább a stratégiailag fontos célpontok (városok, gyárak, bányák, ültetvények) védelmét el lehessen látni. Ezt megkönnyítette, hogy a vállalatok és ültetvények tulajdonosai, akik ún. kisegítő egységeket toboroztak (ezek lényegében képzelten, gyengén felszerelt, fizetett biztonsági őrök voltak) a nevezett létesítmények védelmére. A rendőrség felduzzasztása – a 10 ezer fős állomány megerősítése 30 ezer fővel – is felszabadította a hadsereget az ilyen feladatok alól. A csapatok létszáma gyorsan emelkedett: 1952-re 18, 1953-ra 24 zászlóalj állomásozott Malajziában (akárhogy is nézzük, ez masszívabb erősítés, mint az iraki Surge).

Ezek az intézkedések kb. arra voltak jók, hogy megakadályozzák az MPABA végső győzelmét, egy, még aránylag elfogadható szinten stabilizálják a helyzetet, amíg valami eredményes stratégia éreztetni nem kezdi a hatását.

Az, hogy a britek végső soron fordulatot tudtak elérni a háború menetében, annak volt köszönhető, hogy több tehetséges emberük volt magas pozícióban – vagy került oda időben –, akik egymással együttműködve választ tudtak adni a kihívásokra.

(folyt. köv.) 

3 komment · 1 trackback


| More

Címkék: terror malajzia britek coin

A bejegyzés trackback címe:

https://katpol.blog.hu/api/trackback/id/tr79405610

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Gerillaháborúk V. - Malajzia 2013.10.23. 15:06:54

  Van egy ember, van egy ország...   Kell, hogy legyen tervünk. Másodsorban kell hozzá egy ember. Ha van egy tervünk, és van hozzá egy emberünk, győzni fogunk. Másképp nem. /Montgomery tábornagy Oliver Lyttelton gyarmatügyi miniszternek...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

LizardX 2008.04.09. 14:25:09

Nagyon érdekes, várom a folytatást!
Köszi!