Avagy az egy hete elhunyt indonéz exelnök és a hadsereg ellentmondásos viszonya

Egy hete, 2008. január 27-én vasárnap hunyt el Indonézia második, és egyben leghosszabb ideig regnáló elnöke, aki meghatározó szerepet játszott az ország modern történelmében. Az, hogy az éppen tíz éve, az Ázsián végigsöprő gazdasági válság következtében megbukott államelnök megítélése az utóbbi időben javult hazájában, elsősorban a tízéves távlatnak, az 1997-98-as időszakot leszámítva negyed évszázadig tartó, átlagosan 5-7 %-os éves gazdasági növekedés és  politikai stabilitás – melynek azonban súlyos, mára némileg elhalványuló ára volt - emlékének, illetve az elnök utódainak viszonylag halvány teljesítményének köszönhető.

A Suharto-rezsimet megalapozó és megszilárdító hadsereg (ABRI) akkori erős jelenléte a politikában (a védelempolitika mellett ez volt a hadsereg kettős funkciójának – dwifungsi – második eleme) azonban jóval több negatív emléket ébreszt a lakosságban. Összefonódása a rezsimmel eleinte igen szoros volt, noha a Suharto-féle Új Rend esetében katonai diktatúráról mégsem beszélhetünk, sőt az ABRI ellensúlyozására az 1990-es évek elejére Suharto már másfelé is igyekezett tapogatózni.

Az ABRI politikai szerepfelfogása még a függetlenségi háború (1945-49) idejéből származik, amikor a világháború után visszatérő holland gyarmati erők ellen felkelő, függetlenséget kikiáltó (1945. augusztus 17.) Indonézia politikai vezetését a holland erők második offenzívája során 1948-ban foglyul ejtették Yogyakartában. A reguláris holland egységekkel szemben a felkelő kormány a Holland Királyi Gyarmati Hadsereg (KNIL) átállt helyi - elsősorban jávai - tagjaira (közéjük tartozott Suharto is), illetve különféle irreguláris egységekre (és gerillaharcmodorukra) támaszkodhatott. A kormány fogsága ellenére azonban a harcok (és kevésbé köztudottan, de a tárgyalások is) tovább folytak, a függetlenségi harc nem omlott össze, sőt 1949-re sikerült visszafoglalni Yogyakartát is. Ez, valamint az ország 1949. decemberében elismert önállósága hozta létre a „megmentő” - tudatot az akkorra kialakuló katonai vezetésben, sőt a katonák az egykori Holland Indiák igencsak heterogén összetételű térségeinek (17 300 sziget, több száz nyelv) összetartójaként és az állam integritásának legfőbb garanciájaként tekintettek magukra - politikai funkciót is igényelve. Mindez azonban háttérbe szorult az 1950-es évek parlamenti demokratikus próbálkozásai során (mely kevésbé volt kaotikus, mint az az indonéz köztudatban él), melynek idején voltak ugyan komolyabb felkelések a jávai dominanciájú Köztársaság egységesítő törekvései ellen, ugyanakkor a hadsereg ezeken viszonylag gyorsan úrrá tudott lenni. A politikai fragmentáltság (egyaránt erős politikai iszlám, szekuláris- nacionalizmus és erősödő kommunista párt) és a társadalmi-gazdasági problémák (valamint a kommunizmus erősödése) azonban Sukarno elnököt és a hadsereg vezetőit a parlamenti demokrácia felszámolása felé irányította (1957-59), melyben a hadsereg a rendkívüli állapot kihirdetésében az elnök társa volt (és persze megfelelően honorálva is lett például az ugyanekkor államosított holland üzemek tulajdonával). Ekkor nyilvánította ki a hadsereg vezetője, Nasution tábornok 1958-as híres beszédében a Középút doktrínáját, miszerint a hadseregnek (az integritás megőrzése miatt) második, politikai funkciót is kell kapnia, noha az államnak nem kellene dél-amerikai típusú juntává sem válnia.

Sukarno irányított demokráciája azonban nem nyújtott megoldást az ország gazdasági társadalmi gondjaira, és az elnök konfrontatív külpolitikája, a kommunista Kínához közeledése (és ezzel az Indonéziai Kommunista Párt – PKI - erősödése) a hadsereg vezetőit eltávolította az államfőtől, sőt egyre inkább tartottak a kommunisták erősödése és a gazdasági mélyrepülés kapcsán bizonyos dezintegrációs folyamatok felerősödésétől.

1965. szeptember 30.-október 1. éjszakája döntőnek bizonyult az ország történetében. Máig tisztázatlan körülmények közt Jakartában meggyilkoltak hat szekuláris-nacionalista tábornokot. A Stratégiai Tartalékok (KOSTRAD) élén álló Suharto vezérőrnagy az eseményt kommunista puccskísérletnek nyilvánítva gyorsan hatalmába kerítette a fővárost, majd a hozzá csatlakozó szekuláris-nacionalista tábornokok, és a kommunista előretöréstől tartó mérsékelt iszlám csoportok tüntetéseitől támogatva gyakorlatilag átvette az irányítást az ország felett. A hadsereg által is gerjesztett illetve eltűrt (nem mellesleg több százezer áldozatot követelő) kommunistaellenes kampány indult az egész országban, melynek során gyakorlatilag likvidálták a PKI-t.

Sukarno elnök máig nem tisztázott körülmények között 1966. tavaszán teljhatalommal ruházta fel Suhartot (Supersemar), a „rend helyreállítására”, noha nyilvánvaló volt, hogy az ABRI szekuláris-nacionalista klikkje ténylegesen is átvette az állam vezetését. A folytatásról eltérőek voltak azonban a vélemények a klikken belül is. Az átmenetiséget hangsúlyozó Nasution és mások hamar háttérbe szorultak, csakúgy, mint a formális hatalmát csak 1967-ben elvesztő, 1965-től elszigetelt Sukarno elnök is.

Suharto 1968-ban kapta formális elnöki kinevezését, de ekkorra már nekilátott az Új Rend kiépítésének. A katonai vezetést szintén átmenetinek tekintő politikai iszlám pártokat betiltva (illetve betiltva hagyva, mint a Masjumit), erős nyomásgyakorlással 1969-73 közt Suharto és köre stabilizálta  az ötévenkénti formális választsokon alapuló és három kirakatpártra (PPP, PDI és az elnök által kézivezérelt Glokar) redukált hatalmi struktúrát, melyben fontos szerep jutott a parlamenti helyek 20%-át kapó hadseregnek. A dwifungsi tehát ténylegesen is megvalósult. Katonatisztek kerültek fontos állami és közigazgatási beosztásokba (a közigazgatási beosztás amúgy is szorosan összefüggött a függetlenségi háború tapasztalataira épülő nemzetvédelmi koncepció – az ún. Totális Védelem Doktrínája - faluközösségig lebontott parancsnoki struktúrájával), nagykövetségekre, noha jelentős létszámuk ellenére a katonák nem alkottak többséget egyik kategóriában sem. A Suharto által a rend és stabilitás alapkövének tekintett, 1970-től (elsősorban külföldi, mindenekelőtt amerikai, ausztrál és brit, később japán és koreai befektetéseknek és tőkének köszönhetően) erős lendületet vevő gazdasági fejlődésben is részt biztosított az ABRI-hoz (és vezetőihez) kötődő cégeknek és alapítványoknak, melyek az 1980-as évekre kiterjedtek nemcsak a kereskedelem bizonyos szféráira, de a közlekedésre, bankhálózatra, sőt idegenforgalomra is. 1990 táján a hadsereg bevételeinek alig 30%-át (!) fedezték az állami ráfordítások, a többi bevétel ezen tevékenységekből származott. Mindez persze magában rejtette a vaskos korrupció lehetőségét is, mely a legmagasabb szintekig is felért – a KKN rövidítés széles körben ismertté vált (corruption, cronyism, nepotism).

Az aktív szolgálattól az 1970-es évek közepén elbúcsúzó Suharto azonban önálló,Az ABRI-tól függetlenebb hatalmi bázist kezdett kiépíteni, melyben megfért a katonai vezető pozíciók rotálása, ugyanakkor a hadseregnek (és vezetőinek) nyújtott gazdasági kedvezmények , politikai pozíciók biztosítása is.

Az 1980-as években újjáéledő iszlám jelenségével (és a hadsereg fiatalabb tisztjei körében megjelenő vallásosabb irányzattal) azonban Suhartonak is számolnia kellett, ez azonban kapóra is jött számára, hogy megszabaduljon néhány, az ABRI-n belül népszerű, ugyanakkor túl nagy befolyásra szert tevő katonai vezetőtől (Benny Murdani), kijátszva egymással a „zöld” iszlám frakciót és a „piros-fehér” szekuláris-nacionalista frakciót. A két frakció szembenállása az 1990-es évek közepére különösen nyilvánvalóvá válik, amikor a „zöldek” vezetője (amúgy Suharto veje), Prabowo Subianto altábornagy és a világi tisztek (elsősorban Wiranto tábornok, hadseregparancsnok és Yudhoyono tábornok – jelenlegi elnök) szinte harcot vívnak az ABRI vezetéséért. Az 1998-as, Suharto lemondása körüli zűrzavarban (tüntetések sorozata, katasztrofális gazdasági mutatók) azonban a szinte semmilyen politikai befolyással nem bíró új elnök, Jusuf Habibie a vezérkar támogatását megszerzendő kipenderíti az állítólag az épp lemondott Suhartohoz hű puccsot szervezni akaró Prabowot és társait a hadseregből.

Suharto szinte már éppen a fejére nőtt a hadseregnek (mely ugyan még 1993-ban az elnök párfogoltjával, Habibie-val szemben keresztül tudta vinni a nyugalmazott vezérkari főnök, Try Sutrisno alelnökké választását) a kilencvenes évekre, amikor az 1997-98-as gazdasági válság súlyos recesszióba taszította Indonéziát. A megszokott (politikai jogok nélküli) gazdasági fejlődés helyett az elszaladó infláció és munkanélküliség százezreket hívott az utcára a válságon úrrá lenni képtelen Suharto és a hozzá közelálló gazdasági klikkek (köztük családtagjai) és mindenekelőtt a hadsereg befolyása ellen. A véres Trisakti egyetemi események (1998. május 12.), majd a rendszer támogatóinak vélt kínaiak elleni atrocitások, illetve a külföldi vezetők sürgetése kiélezte a helyzetet. Máig nem teljesen tisztázott, mi történt a Suharto lemondását megelőző 24 órában, de ami bizonyos, hogy kormánya jelentős része lemondott,és a hadsereg vezetői, főleg Wiranto, a forrongó politikai helyzetet látva pedig nem volt hajlandó egy újabb Supersemar-ra (ebben benne lehetett Prabowo pozíciói gyengítésének célja, illetve a hadsereg erősen romló renoméjának megállítása is).

Suharto bukásával jelentős belső (és külső) igény mutatkozott a demokratizálódásra, melynek előfeltételeit (sajtószabadság, új választójogi és párttörvény, új választások kiírása 1999-re) 1999 elejére megteremtették, és melyek során a hadsereg deklaráltan semleges szerepet vállalt. Miután az 1999-es kelet-timori események idején a hadsereg tekintélye véres közvetett beavatkozása következtében tovább erodálódott (főleg a nemzetközi felháborodás volt erős), megszületett a politikai akarat a hadsereg formális visszaszorítására a politikából (1999-ben leválasztották róluk a rendőrséget, aktív tisztek innentől nem politizálhatnak, 2004-ben elvették a hadsereg képviseletét a parlamentben), ugyanakkor a belpolitikai körülmények miatt (több politikus a hadsereget próbálta/próbálja saját céljaira felhasználni) gazdasági befolyásukhoz eleddig nem sikerült érdemben hozzányúlni, és előbbiek miatt informális politikai szerepük sem teljesen visszaszorított még.

Mint látjuk, az Új Rend nem katonai junta volt, noha kimutatható a hadsereg erős jelenléte a politikában, ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy Suharto stabilizálva saját hatalmát, independens politikai szereplővé vált, aki hatalmát a körülmények és különféle érdekcsoportok pragmatikus kihasználásával tartotta fenn több mint három évtizeden át. Öröksége ellentmodásos, a rendszer hadsereggel való (ma inkább negatívan szemlélt) összefonódása, illetve a KKN kissé háttérbe szorult az (amúgy szintén értelemszerű) országot modernizáló és versenyképessé tevő Fejlődés Atyja-képpel szemben.