"Only the dead have
seen the end of war."

(Anyázni meg itt lehet:
katpolblog@gmail.com)

Utolsó kommentek

Cikkek

  • KatPol Kávéház XXXVIII. - A hidegháború vonatszerencsétlenségeA koreai háború kapcsán korábban tett ígéretünknek megfelelően podcastunkban a népi Kína másik nagy hidegháborús katonai beavatkozását is szemügyre vesszük. Mai adásunk általános témája a "második...
  • [Recenzió] A mélység lovagja"Én megtagadnám, hogy ezzel a ládával hajózzak!" - ennyire nyers következtetést vont le Otto Hersing, a német császári tengeralattjáró-flotta egyik kiválósága, miután 1915-ben megtekintette...
  • KatPol Kávéház XXXVII. - Zarándoklat a műanyag TigrishezHosszú kihagyás után podcastunkban ma ismét egyfajta útleírás következik, ezúttal több németországi múzeum meglátogatásáról. Az adás letölthető innen. A 2015-ös munsteri utunkról készített beszámoló...
  • KatPol Kávéház XXXVI. - Az igazi vörös októberVégre feküdhetsz a hátadon,mert tiéd a gödör mélyeés a föld súlya,ami nyom.El fogunk felejteni téged,barátom. míg otthon:újság az asztalona tévé bekapcsolva. /Jim Morrison - Az ismeretlen...
  • [Recenzió] Akiknek nem volt meg a 8 osztály"... nem az első világháború nagy elvesztésének az általános nagy indokait kerestem, hanem csupán ama lazaságokra, fegyelmezetlenségeket is előidéző esetekre kívántam rámutatni, amelyeknek elhárítása...

Facebook

Címkék

1.vh (4) 2.vh (80) afganisztán (52) ajanlo (49) albánia (6) algéria (6) államkudarc (16) al jazeera (6) al kaida (23) argentína (3) atom (38) ausztria (11) azerbajdzsán (5) bahrein (2) baltikum (2) belarusz (3) belgium (1) bizánc (3) bolívia (1) brazília (3) britek (52) bulgária (5) chile (1) ciprus (1) coin (63) csád (6) csehország (11) dél afrika (4) demográfia (6) díszszemle (9) ecuador (2) egyenruhák (23) egyiptom (9) el salvador (3) ensz (19) eritrea (2) észak korea (1) etiópia (8) eu (11) évforduló (28) fakabát (3) fegyverseft (39) felkelés (24) filmklub (5) franciák (34) fülöp szigetek (1) fürtös bomba (2) gáz (9) gáza (10) gazprom (5) gcc (2) gerillaháborúk (29) görögök (6) grúzia (15) hadiipar (30) haditengerészet (24) hadsereg a politikában (24) haiti (1) hamasz (6) hearts and minds (7) hezbollah (12) hidegháború (35) hollandia (1) honduras (4) horvátok (1) humor (24) india (16) indonézia (16) irak (67) irán (72) izland (1) izrael (107) japánok (21) jemen (11) jordánia (7) kalózok (9) kambodzsa (5) kanada (1) karthágó (1) kazahsztán (5) kémek (6) kenya (3) képrejtvény (3) keresztesek (5) kézifegyverek (9) kína (62) kirgizisztán (3) knn (275) kolumbia (10) kongó (14) korea (18) koszovó (11) kuba (6) kurdok (8) légierő (50) lengyelek (9) libanon (45) libéria (6) líbia (14) macedónia (3) magyarország (37) magyarsajtó (30) malajzia (2) mali (7) málta (1) mauritánia (4) mexikó (4) migráns (6) moldova (3) mozambik (1) nabucco (7) namíbia (1) nato (18) ndk (4) németek (45) nicaragua (5) niger (5) nigéria (2) norvégia (2) olaszok (10) omán (1) örményország (5) oroszország (94) összeesküvés (5) pakisztán (31) palesztina (21) panama (3) peru (3) podcast (48) powerpoint (2) propaganda (64) puccs (9) rádió (44) rakéta (15) rakétavédelem (15) recenzió (11) repülőnap (3) róma (1) románia (4) spanyol polgárháború (1) sri lanka (13) SS (4) svédek (2) szaúdiak (12) szerbia (4) szíria (31) szlovákia (2) szolgálati közlemény (94) szomália (23) szovjetunió (64) szudán (16) tadzsikisztán (4) tank (41) terror (66) thaiföld (9) törökország (28) tunézia (1) türkmenisztán (8) uae (5) uav (6) uganda (5) új zéland (1) ukrajna (15) ulster (2) usa (156) üzbegisztán (2) választás (14) válság (4) varsói szerződés (11) vendégposzt (23) venezuela (4) video (34) vietnam (23) vitaposzt (7) wehrmacht (23) zamárdi (1) zimbabwe (4) zsámbék (1) zsoldosok (14)

Olajbúvár I. - Élet a páncél mögött

2015.08.22. 21:44 KatPol Blog

Kedves olvasók! A közelmúltban több órás interjút készíthettünk Szekeres József nyugállományú ezredessel, a magyar páncélos fegyvernem egyik veteránjával. A hangfelvételt négy részben közöltük le, mai bejegyzésünkben pedig az első rész minél pontosabb átírására tettünk próbát. Ahogy korábban már ismertettük, ennek központi témája a T-34/85 típus, továbbá egy példa arra, miért és hogyan vált valakiből harckocsizó Magyarországon a '60-as években. Ami lentebb olvasható, az inkább az ezredes monológja, mint interjú. Utólagos egyeztetések során néhány félreértést tisztáztunk, az átiratot pedig igyekeztünk stilisztikailag feljavítani, ezért a közölt évszámok és szöveg nem mindenhol egyeznek a hanganyagban elhangzottakkal. Jó szórakozást!

* * *

Géppuskás csapatszolgálat

Pécsett jártam a Széchenyi István Gimnáziumba, amikor jöttek toborozni a katonai főiskolára a pécsi megyei hadkiegészítő parancsnokságról. Akkor kerültem kapcsolatba a Honvédséggel, és jelentkeztem, hogy érettségi után szeretnék katonai pályára menni. A legközelebbi sorozásnál, 1960 tavaszán mint középiskolás diákot behívtak. A sorozáson alkalmasnak találtak, elküldtek a katonai főiskolára felvételizni, a felvételin megfeleltem. Utána leérettségiztem, letöltöttem a nyári szünetet – természetesen munkával – és 1960. november 14-én bevonultam sorkatonai szolgálatra. Akkor az volt a rend, hogy a katonai főiskola három éves volt, egy év csapatszolgálat és két év az Egyesített Tiszti Iskolán (ETI) Budapesten.

Lövésznek vettek fel, bevonultam Aszódra. Egy lövészszázadban voltunk öten-hatan leendő tisztjelöltek, mint "örömkatonák", minden öregkatona piszkálódásának kitéve. Hogyha valakinek három hétre nyereménye volt a takarodó utáni WC-takarítás, akkor természetesen mi, leendő tisztek ott találkoztunk minden este a WC-ben, mert az a miénk volt. Vagy éjjel bejött egy század, mondjuk a gyakorlótérről, koszos, sáros bakanccsal, akkor bennünket fölráztak, leendő tiszteket, és nyomás. Kegyetlen, büntetőzászlóalj jellegű volt ez az egész lövészzászlóalj, kíméletlen, embertelen viszonyokkal. Egy sorkatona Pécsről, aki jó ismerősöm, barátom volt, öngyilkos is lett, nem tudta idegileg elviselni. Főbe lőtte magát bent a hálókörletben karabéllyal.

A 15. gépkocsizó lövészezred 2. zászlóaljában voltam géppuskás szakaszban géppuskás katona. Ez még egy külön gettó volt. Előző évben az ezred elment ősszel Mezőcsát és Eger térségébe ezredgyakorlatra. Föl voltak szántva a földek, és az volt a divat, hogy ment a lövészzászlóalj láncban, és a géppuskásoknak mindig ki kellett menni a szárnyakra és biztosítani a lövészek szárnyát. A 40 kiló 40 dekás Gorjunov kerekes géppuskával meg nyolc rakasszal kellett a szántáson keresztül rohanni az átlón, mert egyenesen volt az egyik befogó, a rajlánc a másik befogó. Nekünk meg átlón kellett volna oda kirohanni, de úgy, hogy legalább egy 80-100 méterrel a gyalogság elé tudjunk menni, hogy ne veszélyeztessük, mire tüzelőállást foglalunk és lőni kezdünk. Ezt nem tudták a géppuskások teljesíteni, emiatt majdnem nem megfelelő minősítést kapott az egész ezred. És akkor mindenki rászállt a géppuskásokra, hogy tűrhetetlen, hogy a géppuskások fizikailag nem bírják. Akiről megtudták, hogy sportolt – mint rólam is, hogy birkóztam sok éven keresztül –, arra azt mondták: “hoppá, géppuskás szakasz!”

A szakaszban a társaim bányászok voltak, meg ilyen nehéz fizikai munkát végző emberek, akik fizikailag bírták. Előre megvadított őrvezetők voltak a rajparancsnokaink. Ők hoztak egy gázálarcot meg egy PPS géppisztolyt. Rajtunk meg teljes málhazsák pokróccal, köpenykoszorúval, gyalogsági ásó, a zsebekben kézigránát és a géppuska valamelyik alkatrésze. Nekem, mint leendő tisztnek természetesen mindig a legnehezebb dolog jutott, a két kerék, vagyis a taliga rész, aminek a középen volt egy gömbcsukló. Az ember akárhogy vette a vállára, ez mindenképpen a gerinc két oldalán nyomta. És indult a nyolc-tíz kilométeres gyorsított menet úgy, hogy elől a rajparancsnok sima ruhában kocogott, mi meg mögötte libasorban szaladtunk. Éjfél után valamikor befejeztük, akkor elő kellett venni a géppuskát, karbantartani, leolajozni. Utána elő a nyolc-tíz rakaszt, rakaszonként 250 lőszer volt, azokat egyenként sima kefével, olajos kefével, még egy kis ronggyal ki kellett tisztítani. Ha ezzel készen voltunk, akkor állhattunk neki a saját géppisztolyunknak, és rendbe hoztuk a saját bakancsot, ruházatot. Amikor készen voltunk, fölmostuk magunk után a placcot. Akkor körülbelül két óra pihenő kaptunk, és jött az ébresztő. És nekünk mindig orosz tánc és indián szökellés volt, rúgni a lábat jobbra-balra, hogy megerősödjenek a géppuskások.

Ha leteszem Aszódon a katonai esküt, utána áttettek volna a hatvani ezrediskolára. Mert az aszódi lövészezred két laktanyában élt, a másik laktanyája és az ezrediskolája Hatvanban volt. Én, mint leendő tiszt átmentem volna az iskolaszázadhoz, és lettem volna lövész rajparancsnok. De akkor jöttek 1960. december elején az ETI-ből, két ok miatt. Bejelentették, hogy az ETI főiskolává minősül át, a képzés megváltozik, négy éves lesz, [kettő helyett három év főiskolai oktatással - a szerk.], és cserébe kapunk egy polgári diplomát is a tiszti diploma mellé. Azt is mondták, hogy beindul a harckocsizó fegyvernem gyors ütemű fejlesztése, szükség lenne viszonylag sok harckocsizó tisztjelöltre. Aki vállalta a négy éves képzést, és jelentkezni akart harckocsizónak, az akkor megtehette. Én természetesen eleve szerettem volna harckocsizónak menni, csak először nem fértem be, mert nem volt hely.

A páncélos fegyvernem fejlesztése

Akkor álltak föl harckocsiezredek, kialakult az a hét sztenderd harckocsiezred, ami aztán harminc éven keresztül meg is volt maradt. De ténylegesen nem hét ezred volt, hanem három, a többi csak békebeli keret volt, állomány nélkül. És nem voltak feltöltve a lövészezredek harckocsizászlóaljai sem. Most egyszerre felállt három új harckocsiezred, meg a rengeteg lövészezrednek a harckocsizó zászlóaljai. Tizenkét zászlóalj csak a lövészezredeknél, tehát négy ezredre való tankos kellett oda. Közeledett Berlin és Kuba előszele, a legmélyebb hidegháborús korszak.

Nagy Imre első miniszterelnöksége idején a hadsereget jelentősen leépítették. Sok alakulatot megszüntettek, sok tisztet kirúgtak tehetségtelenségtől kezdve a züllött magánéleten keresztül mindenféle okból, meg a leszerelések miatt is. A hatvanas években szépen mindet megkeresték, és felajánlották, hogy jöjjön vissza a hadseregbe, az átfegyverzés keretében átképzik őket harckocsizóvá. 1961-ben felállt a harckocsihadosztály három harckocsiezreddel – Tata, Rétság, Szabadszállás –, meg a lövészezred Aszódon a harckocsizászlóaljjal. Ez tíz harckocsizászlóalj, tízszer húsz tiszt csak a harckocsihadosztálynál. Ennyit a katonai főiskola nem tudott egy év alatt kibocsátani.

Ezért Rétság megkapta azt a feladatot, hogy két zászlóalj térjen át átképző tanfolyamra, és akkor két komplett harckocsizászlóalj egyszerre képzett 206 volt repülős, volt lovas, repülőtérőrzésből és mindenhonnan érkezett tisztet harckocsira. Két és fél év után egy addig lövésztiszti képzést kapó növendéki osztályt még áthoztak harckocsizónak, és azokat másfél év alatt lövészből átfordították harckocsizónak. Így lett meg kb. az a létszám, amire akkor elsődlegesen szükség volt. Ezzel töltötték fel a harckocsihadosztály mással fel nem tölthető, üres harckocsizó tiszti beosztásait.

Minden századnak kellett technikai helyettes. A reptechnikus még csak lett valamilyen technikus, de huszárból már nem nagyon lehetett harckocsizó alegységparancsnokot képezni. Ráadásul ezek az emberek valamiért eltávolításra kerültek, és utána nagyon sokan emberileg is megbicsaklottak, piálni kezdtek, a család szétesett, a viszonylag jó tiszti fizetés után a munkanélküliség várta őket, mert nem nagyon értettek semmihez. Bejöttek, és ez a sereg meg már teljesen más volt. Ezekből az emberekből, akiket akkor ott átképeztek, az alakulatnál talán négyen vagy öten maradtak meg, de ők sem harckocsizó beosztásban.

Mi, harckocsizók nagyon kevesen voltunk előtte. Az a kevés is egészen 1956-ig nagyrészt nehéztechnikával rendelkezett, az önálló zászlóaljak mind JSz-2 nehézharckocsival, meg SzU-122 rohamlöveggel. Ilyen volt a mi ezredünk is, HM-közvetlen harckocsiezred. Tehát nem tartozott hadosztály meg hadtest kötelékébe, hanem akkor még a Néphadsereg páncélosparancsnoka alárendeltségében volt. A komplett nehézezredeknél pedig végig megmaradt a páncélosparancsnok szakmai irányítása. A lövészhadosztályok harckocsiezredei már T-34-ekkel rendelkeztek, de nem volt zászlóaljszervezetük, hanem volt négy T-34-es harckocsiszázaduk, meg két SzU-76-os rohamlövegszázaduk vagy ütegük. Tehát teljesen speciális szervezetük volt.

'56 nyarán kezdődött az átszervezéssel együtt az egész hadsereg átállítása a T-34-esre, cserélték a mi ezredünknél is a nehéztechnikát. Megkaptuk az első 26 db T-34-est, és leadtuk a nehéztechnikát. '56 után már a nehéztechnika nem maradt rendszerben. Kiléptették a nehéz és könnyű rohamlövegeket is. A rohamtüzérek, mint fegyvernem, eltűnt. Maradt az akkor még úgynevezett közepes harckocsiezred – értsd alatta a T-34-est –, aztán mivel nem volt más, a közepes szót ki is vették. [Szekeres elmondása szerint ebben az időszakban a rohamlövegek gyártása is megszűnt a Szovjetunióban, mivel ezek küzdőterét nem lehetett sugárvédetté átalakítani, vagyis nukleáris hadviselésre alkalmatlanok voltak. - a szerk.]

Páncélos kiképzés

Átkerültem Aszódról Verpelétre, az ezrediskola századába, ahol egy évig a harckocsiparancsnokokat és -vezetőket iskolarendszerben készítették fel a feladatra. Egy év után levizsgáztatták, és amennyiben sikeres vizsgát tett a beosztásából, akkor ment át a harcoló alegységekhez, ahol parancsnokként vagy vezetőként szolgálta a második évet. Akkor Verpelét, mint egy gyöngyösi hadosztály harckocsiezrede, nem csak a saját létszámigényét képezte, hanem a hadosztályhoz tartozó harckocsiezredek harckocsizászlóaljainak parancsnokait és vezetőit is. Így jött létre az az ezrediskola, több mint 200 fővel. Öt 30 fő fölötti szakasszal dolgoztunk együtt.

Gyönyörű tantermi épületünk és kabinetünk volt, szerkezettani, igénybevételi, fegyverzeti, vegyvédelmi tanterem, lőszertanterem, rádiótanterem. Mikor bevonultunk az ETI-re, ott, mint katonai főiskolán sokkal mostohább körülmények voltak. Kevesebb volt a szemléltető eszköz, nem tantermi épület volt, hanem itt-ott valahova be volt dugva egy-egy tantermi felszerelés. Tehát nagyon jól szervezett iskolarendszerű képzés folyt a harckocsiezredeknél.

Amikor átkerültem Verpelétre, vittem a málhazsákot, mindent és felvezettek az elhelyezési körletbe. Az első kérdésem az volt: srácok, milyen itt az élet? Mondják, hogy iszonyú pocsék. Na mondom, akkor cseberből vederbe estem? Menekültem egy gettóból, és beleestem itt egy másikba? Mi az a rettenetes? Azt mondja, "képzeld el, hogy délelőtt hat óra előadás. Megyünk egyik tanteremből a másikba, és csak tíz perces szünetek vannak. Ráadásul az ebéddel is sietni kell, mert ebéd után parancsalaki foglalkozás, meg levélosztás, meg mit tudom én, mi van." Aztán vissza kell menni a tanterembe és két óra kötelező egyéni tanulás van. Ott a rajparancsnokok pisszenni sem engednek, csak akkor,  ha valaki a délelőtti jegyzetből nem ért valamit, akkor elmagyarázzák neki. És azután? - kérdem, mert vártam, hogy mikor jön az a rettenet. Hát, azt mondja, vacsorára való felkészülés. És utána? Kötelező televíziónézés, legalább a híradó, meg egy héten legalább háromszor vetélkedő, tematikus est, vagy jönnek művészeti csoportok, meg hát könyvtárba kell beiratkozni. Szóval csupa ilyen borzalmat mondtak. És akkor mi a borzalom? - kérdeztem. "Hát nem érted? Hat órát ülni, meg délután még két órát. És állandóan rákérdeznek, vizsgáztatnak, egyebek." Na mondom, édes istenem, tényleg nagyon pocsék hely ez.

Verpelétre kerültünk körülbelül húszan, amikor felajánlották ezt a bővített lehetőséget. Ugyanilyen létszámban voltak Tatán, Tapolcán és Kalocsán. Négy harckocsiezrednél képezték a leendő tiszti iskolásokat. Ott volt öt szakasz, szét voltunk osztva szakaszonként hárman-négyen, így folyt a felkészítésünk. Ebben az egy évben nekünk meg kellett szerezni a harckocsivezetői és a gépkocsivezetői jogosítványt, és a harckocsiban minden beosztás betöltésére alkalmas kezelővé kellett válnunk. Ennek megfelelően mi parancsnokoskodtunk, mi vezettük a harckocsit, hisz jogosítványt kellett szereznünk, lőttünk, mint irányzók és töltöttünk, mint töltőkezelők.

Nekünk a másoddiploma miatt egy hónappal korábban, 1961 augusztusában be kellett jönnünk Budapestre. Ebben az egy hónapban kellett nekünk a gépjármű üzemmérnöki képesítéshez a vasas szakmákat végigtanulni. Ez annyit jelentett, hogy kovácsoltunk, csináltunk vizsgadarabként kalapácsot, forrasztottunk, csináltunk ivókupát. Esztergályoztunk, csináltunk ilyen-olyan meneteket, hegesztettünk dinamóval vasakat, egyebeket, hadd ne soroljam. A mostani Állami Egészségügyi Központtal szemben, a Csángó utcában volt a hadseregnek egy nagy javítóműhelye, ahol szétszedték a gépkocsikat például apró darabokra, motort, egyebet. Mi ott egy-egy hetet töltöttünk el, egy hetet motornál, egy hetet alváznál, egy hetet sebességváltó, kuplung, erőátvitel, egy hetet a felépítménynél. Tehát végigcsináltuk ebben az egy hónapban ezt a szakmát, és akkor szeptember végén kezdődött a normál három év. [Hozzá kell tenni, hogy a Széchenyi István Gimnázium akkoriban a politechnikai modell szerint működött, így Szekeres korábban autószerelői oktatást is kapott. - a szerk.

Minden tisztnek a diploma alapvető kelléke volt a hivatásos jogosítvány motorkerékpárra, személygépkocsira és tehergépkocsira. Minden tisztnek tudnia kell kezelni az alakulatánál rendszeresített technikai eszközt, akár egy tűzeset miatt, vagy bármilyen más okból. Például amikor én tiszti iskolás voltam, akkor volt a kubai válság, és akkor kitalálták a főiskolán az életmentő riadót. A katonai főiskolának Ócsán volt a gyakorló bázisa. Néhány barakképület, harckocsivezetési pálya, harcászati gyakorlótér és vegyvédelmi, műszaki, mindenféle foglalkozásokra alkalmas helyszínek. Oda jártunk ki gyakorolni. Be voltam osztva egy harckocsira vezetőnek, vittem volna az Üllői útról Ócsára, és a harckocsin lett volna kívül és belül még további 12-13 ember. Mert a főiskola csapásobjektumnak számított. Ha annyira kiéleződött volna a helyzet, akkor egyszercsak nyomták volna a gombot, és nyomás mindenki a gépkocsikra, harckocsikhoz, ami csak jár, és menteni kell az állományt a laktanyából. Hasonló valami volt majdnem a berlini válságnál is.

Szóval ki az Üllői úton, a Határ útról le a Soroksári útra – akkor még sárga kerámiakockás volt –, végig ki Alsónémedi, Ócsa felé, Ócsán pedig fordultam be a gyakorlótérre. Ezt a menetvonalat – nem mondok sokat – oda-vissza legalább harmincszor, T-34-essel, télen-nyáron, hóban-fagyban, szakadó esőben, nappal, éjszaka végigvezettem. Úgy, hogy soha nem volt lezárva a polgári forgalom, soha nem volt forgalomszabályozás, hanem a két harckocsi között mindig hagytunk akkora távolságot, hogy egy vagy két kocsi tudjon előzni. És ami a rettenet volt benne, a jobb láncom mindig a padkán ment, és arrafelé húzott. Nekem mindig a szembeforgalom felé kellett húzogatni a botot, és ugye nem láthattam, mert a tankon nincs visszapillantó tükör, hogy éppen előz valaki, vagy nem jön senki. Ha valaki hirtelen elnézte a szembejövő távolságát, és rögtön, mikor mellém ért, már vágott volna be elém, ha én pont akkor húztam volna a botot, akkor megkínáltam volna a kocsi hátulját. Ha szembe jött forgalom, és látta, hogy valaki tankot előz, akkor ő is rávitte a kerekét a padkára, hogy az előzés szabad legyen. Olyan békésen voltunk, hogy soha egy koccanásunk, soha semmi nem volt, pedig rengetegszer mentem ki.

A tiszti iskolán, kint Ócsán a lövészek képzési programjában szerepelt a deszantként való alkalmazás. Tehát a gyalogság ül a harckocsikon, harckocsik szállítják őket a harctevékenységi körzetre. Erdőben, helységharcban, beépített területeken a tanknak kell, mint a falat kenyér, a gyalogság, aki látja a padlást, látja a pinceablakot, látja az emeletet, lőni tud mindenhova géppisztollyal, golyószóróval, vagy amije van. Ők ilyenkor kerültek egyáltalán harckocsi közelébe. Felkucorogtak a harckocsira, kiadtunk a parancsnoknak egy páncélos fejvédőt, és becsatlakozott a mi belső beszélgető rendszerünkbe, kis házi telefonunkba. Azon keresztül tudtunk kommunikálni. Ő tudta mondani, hogy figyelj oda, ott van egy páncéltörő ágyú, vagy ott jön szembe egy tank, vagy mi is tudtuk mondani neki, hogy ott van a bokorban egy géppuskás, kapjátok már el.

Öt helyünk volt a T-34-esben, mert a vezető mellett volt a rádiós lövésznek a helye, géppuskával, de mi már négy fővel dolgoztunk, elég volt annyi is. Erre a szovjetek is rájöttek a háború alatt. Megmaradt ez a géppuska, a vezető be tudta fűzni a hevedert, fel tudta húzni, és a jobb botjában volt a géppuska elsütő gombja. Beállította mondjuk vízszintesen a géppuskát, és nem hajolt oda, hogy egy kis optikán át célozgasson, hanem ha 80-120 cm magasságban, 300-500 méterre volt valami, amit jó lett volna megsorozni, akkor ráállt páncéltesttel úgy nagyjából az egyik oldalára, meghúzta az elsütőgombot és nyomta közben a másik botot.

Tehát az a hely üres volt, nyári záporban, vagy hideg időben valamelyiket kintről beengedtük oda, hogy megmelegedjen. Jött be az istenadta, zsebében a kézigránátok, fején a páncélsisak, hátán a hátizsák, tette volna valahova a géppisztolyát, de a tankban nem nagyon volt hely. Még kettőt-hármat beengedtünk a toronyba közülük. És nyilván bennünk volt az a pofátlanság, azokon az erdei, jól kijárt utakon egy kicsit meghajtottuk a gépet. Mondjuk ahol szoktunk menni tizenöt-hússzal, akkor most mentünk huszonöt-harminccal. És ezek kopogtak bent a páncélon belül, mert hát abszolút idegen volt nekik, nem tudták, hogy mit foghat, mit nem, mert minden mozgott, forgott. Mondták, hogy abban a büdös életben ők többet tankba be nem bújnak, inkább hagyja, hogy belefagyjon a lehelet, de nem. Aztán áthozták őket is harckocsizónak...

Ezekre a feladatokra, amiket én a csapatnál vizsgával együtt megcsináltam, már a főiskolán nem tértem vissza. Ezekből a feladatokból a főiskolán már csak szinten tartó foglalkozás volt. Évente vezettem egy-egy vezetési gyakorlaton, hogy pl. harmadosztályú vezetőből másodosztályú legyek. Akit oda beültettek, hogy egy év alatt harckocsiparancsnokká képezzék ki, az volt hasonló hozzánk. Ő vezetett egy-két vezetési gyakorlatot arra az esetre, ha menteni kellett pl. tűzesetnél a harckocsit, vagy megsérült a vezetője, vagy több napos menetet kell végrehajtani, akkor néhány olyan helyen, ahol egyszerűbb volt a terep, a harckocsiparancsnok átvette a vezetőtől, hogy az pihenjen. Ilyen  értelemben a parancsnoknak tudnia kellett vezetni. Ugyanígy tudnia kellett lőni mindenféle fegyverrel, hiszen ha az irányzóval bármi baj történik, akkor a parancsnok lejjebb csúszik és az irányzóülésben parancsnokoskodik, és közben lő is.

A parancsnokot és a vezetőt tehát az iskolán képezték ki. De a töltőkezelő meg az irányzó az alegységénél kapta a felkészítést. A töltőkezelő az első évben töltőkezelő volt, tehát töltötte és karbantartotta a fegyvereket, rendezte a lőszert. Mellette lelőtte az irányzóvá váláshoz szükséges lőgyakorlatokat. Tehát a töltőkezelő beosztás ellátása mellett felkészült, hogy a második évben ő fellép irányzónak, és helyette, aki jön újonc, az belép töltőkezelőnek. A nem iskola- vagy bázisképzett állománynak felmenő rendszere volt. Előrelépett eggyel magasabb beoszásba, vagy ha nagyon buta volt, akkor inkább egy parancsnokot visszaléptettek irányzónak, és ez a butácska töltőkezelő maradt töltőkezelő. Az időszak végén tartottunk egy 90 órás irányzói tanfolyamot a töltőkezelők számára. Azzal együtt, hogy menet közben végrehajtotta a gyakorlatokat, még kapott így egy kis elméleti felkészítést.

A T-34/85 paraméterei

Kezdetben a rádiós lövész kezelte a rádiót. A későbbiek folyamán a parancsnoki kocsiban két rádió volt, és az egyik rádiót kezelte a parancsnok, a másik rádiót meg folyamatosan hallgatta az irányzó. Ha az irányzó rádióján jött valami információ, akkor megnyomta a beszélőváltóját, bekapcsolta a parancsnokot a belső telefonba és elmondta neki, hogy kívülről mit adtak. Egy harckocsi benne lehetett a saját század rádióhálójában, de feszített helyzetben benne lehetett a zászlóalj rádióforgalmi rendszerében is.

A parancsnoki kocsik rádiós irányzói időszak végén a hadosztály híradózászlóaljához mentek egy tanfolyamra, amikor már kétfajta rádiókészülék volt. Volt egy rövidhullámú, és megmaradt a hagyományos URH. A rövidhullámú rádiókészüléken 5 km-re nincs összeköttetés, de Dél-Afrika bejön. Az URH-n van rálátás kb. 25 km-ig, ha nincs terepakadály. Ha a tankos mondjuk télen, ónos eső után az erdő széléről az erdő túloldalára akar valamit közölni, vagy ha beáll egy völgybe, vagy egy traverz elé, az URH nem használható.

A toronygéppuskát az irányzó kezelte, mert az oldalirányzó gép fogantyújában volt a géppuska elsütőgombja. A magassági irányzógépen meg ott volt az ágyúelsütő gomb. És az orra előtt ott volt két tömbler kapcsoló, egyik a géppuskáé, másik az ágyúé, amelyiket előre nyomta, azzal tudott lőni, hogy össze ne keverje a két kezét, és a géppuska helyett ágyúval lőjön valamire. Egy lőtéren az katasztrófa lett volna, az ágyúlőszer elvitte volna az oldalt mozgó csilléket, célmozgató berendezést, mindent.

Amikor vízszintes helyen áll a harckocsi, akkor egyforma erővel csak tekerem, és szépen fordul a torony. De ha van egy oldaldőlése, már nem lehet tekerni, hogy mondjuk az emelkedő irányába menjen a löveg, hiszen az majdnem két mázsa. Azt a súlyt már fogaskerekekkel arrafelé tekerni elég reménytelen vállalkozás. Volt már a T-34-esben is egy elektromos toronyforgató. Egyszerűen egy elektromotor, rajta egy fogaskerék, ami kapcsolódott a tornyon lévő fogaskoszorúhoz, vagy a lövegen lévő hajlékony fogasívhez. Ha bekapcsoltam a toronyforgatót, akkor amerre én húztam a kart, abba az irányba fordította a tornyot. Minél nagyobb mértékben tértem el, annál gyorsabban forgott a torony. Volt benne egy reosztát, tehát van benne egy ellenállás, ezen csúszik egy csúszka. Ha keveset veszek le, túl nagy az ellenállás, kevés áram megy, lassan tud forogni. Ha eltolom a vége felé, nincs semmi ellenállás, a teljes áram megy rá a motorra, és vágja a tornyot. Ilyen végtelen egyszerű.

Gyakorlatilag a löveg benne van egy bölcsőben. A bölcsőnek a csapjai két oldalt benne vannak a toronynak az erre kialakított fészkében csúszócsapággyal. Tehát az gyakorlatilag csak függőlegesi irányú forgást enged, mondjuk -5-től +18 fokig. Különben hátul a bölcső hátsó része a padozatba, vagy a löveg hüvelyterelő lemeze a plafonba ütközne. Hogy ez ne következhessen be, ebben az intervallumban lehet mozgatni.

Az optikája egy irányzó távcső. Van elől egy tárgylencse és hátul egy szemlencse rendszer, ami 6-9-szeres nagyítást csinált. Ez a lövegcsővel együtt mozog. Az irányzó távcsőnek elöl a feje, ahol a tárgylencse rendszer van, rögzítve van a bölcsőhöz, együtt mozog a löveggel. Hátul meg a szemlencse rendszer hozzá van kötve a mennyezethez, és közte van bent egy csuklórendszer négy párhuzamos tükörrel. Az eleje mozog le-föl, a hátulja rögzítve van, a csuklórendszer adja át a fénytengelyt hátra a szemlencse rendszer közepébe. A T-34-ben infra nem volt. Az irányzó távcsőben éjszaka nem láttam volna a bemart irányzójeleket, ezért volt egy piros fényű izzó ott, ahol a bemart jelek voltak a lencsén, fentről megvilágította a jeleket, és azok szép piros fényben nagyon jól láthatóak voltak.

Volt egy főirányzó csúcs. Ez annyit jelent, hogy 1000 méteren amit e között látok, az 2 méter. 2000 méteren fél vonás 1 méteres táv, és így tovább. Összesen 68 osztás az 1000 méteren 68 méter, ezt látom anélkül, hogy bármin fordítanék. Ebben a 68 méterben elvileg 1000 méteren benne jön két ellenséges harckocsi, 1500-on már benne jön három. Ha másfél vonásba belefért egy tüzér löveg, ami 1,5 méter magas, akkor az 1000 méteren van. Ilyen végtelenül egyszerű, csak kis fejszámolás volt szükséges. Ha látok egy 3 méteres tárgyat két vonás alatt, akkor az 1500 méteren van. Elfogadható méretek mindig vannak, hiszen a villanyoszlopok között általában 50 méter van. Egy villanyoszlop magassága általában 5 méter. Vagy egy eresz nem több, mint 4 méter.

01.jpgKiselejtezett, majd gyakorlaton célpontnak használt T-34/85. /Fénykép Szekeres József gyűjteményéből/

A 85-ös ágyú egy huzagolt csövű löveg függőlegesen mozgó ékzárral. Olyan csodálatos ágyú volt a maga egyszerűségével, hogy gyakorlatilag megvolt a tüzérségnél hadosztályágyúként, megvolt páncéltörő ágyúként, légvédelmi ágyúként, hajóágyúként, az erődökben erődágyúként és a mai napig még az ágyú maga szolgálatban van számtalan helyen. Elnyűhetetlen. Általában a harckocsilövegek nagy többsége valahol 650-800 méter per másodperc kezdősebességgel működött. A T-34-esnek az űrméret alatti gránátja – népies nevén a libanyakú – 1040-nel.

A T-34-et tehát tanultam, mint sorkatona Verpeléten egy évig, és mint tisztjelölt növendék a katonai főiskolán két és fél évig. Csapatnál nem szolgáltam rajta. Kivétel volt, amikor az akadémiát végeztem, és a tanulmányi időre kaptam egy csapatbeosztást mozgósítás esetére. A debreceni lövészezred harckocsizászlóaljának voltam a parancsnoka, ott akkor még T-34-esek voltak rendszerben. Elő kellett szednem a T-34-es tudásomat, mert amikor lementem oda a tanítási szünetben zászlóaljparancsnokként két hétre, akkorra volt beírva a harckocsi zászlóalj tiszti-tiszthelyettesi állománya egy összekovácsolásra, ismeretfrissítésre.

A maga korában egy korszerű harckocsi volt. A páncéltest döntött, ami annyit jelent, hogy a 60 fok alatt becsapódó gránátok lepattannak róla. Amelyik befúródik 60-80 fok körüli szögben, akkora a páncélban megteendő út, hogy valószínűleg belefullad. A T-34-en – aki dolgozott vele, az tudja – menet közben is nagyon sokat változtattak. Abban az értelemben is, hogy eredetileg a páncéltestet is, meg a tornyot is darabokból hegesztették össze. Ha komolyabb találatot kapott, akkor ez a hegesztéseknél elengedhette magát. A későbbi T-34-ek már öntött tornyúak voltak, centrifugál öntéssel készültek.

Ráadásul kitaláltak egy felületi kezelést, úgy hívták, hogy cementálás. A 8-10 centi vastagságú páncéltoronynak 2-3 felső millimétere egy cementált réteg. Ha odavágtam a nagykalapáccsal, akkor üveges hanggal rúgta vissza. És egy felületi barázda, vagy nyom, semmi nem maradt. Hogy ez mennyire repedt, milyen feszültségek voltak benne, nem tudom megmondani. Iszonyú kemény, akadályozta azt, hogy lövedékek akadjanak rajta és ráforduljanak. A páncéltörő gránátok közül a tompa csúcsú páncéltörő gránátok feje ugyanis oldalt sűrűn be van rovátkázva. Ez amikor találkozik a páncéllal mondjuk 60 fok alatt, akkor a rovátkázás beleakad a páncélba, és fordít a gránáton néhány fokot az akadás pillanatában. És azt, ami 60 foknál elmenne, behúzza 65-70 fok közé, így az átüti a páncélt. Olyan páncél is volt, ami kalapácsütésre fél millimétert benyomódott. Magába fojtja a lövedéket, mint a szivacs. Láttam 85-ös átmérőjű német páncéltörő gránátot, aminek harmada bent volt a toronypáncélban, a kétharmada meg kilógott. És nem szedték ki a páncélból, hanem körbehegesztették, és úgy használtuk, mint egy lépcsőt a ki-be ugrálásnál.

Volt a könnyű meg a nehéz farpáncélos T-34. A könnyű farpáncélos annyit jelentett, hogy a farpáncélt ketten le tudtuk nyitni, meg ketten vállal fel tudtuk nyomni. A nehéz farpáncélosnál meg legalább hárman kellettünk, hogy lenyissuk, és legalább négyen, hogy visszacsukjuk. 

A T-34/85 vezetése

Jó a motor kiegyensúlyozása, mert egyik oldalon normális a dugattyú hajtókar, a másik oldalon pedig a V-elrendezés miatt egy mellék van, és a kettő olyan tökéletesen van kiegyensúlyozva, hogy ennek a rövid hajtókarnak a súlya a lökethosszal van ellensúlyozva. Ez 186-ot megy, a másik meg 186,7-et. Okosan van a motor megcsinálva, és mivel V-elrendezésű, gyakorlatilag egy hatos soros motor hosszának felel meg. És azt a maga 500 lóerejét stabilan bírja. Egy gyorsjáratú dízelmotor, 38,88, majdnem 39 literes, 2200-as fordulat és 1800-nál a maximális forgatónyomaték, szinte nem lehet megdögleszteni.

Az erőátvitele viszonylag egyszerű fogaskerék rendszer. A vezérlése szervórugókkal, egyebekkel viszonylag könnyű volt. A javíthatósága meg egyszerűen hihetetlen, rendkívül gyors. A mai nap kilőtt, de ki nem égett tankot már egy középjavító műhely minden további nélkül tudott javítani. Egy gépállomáson, vagy egy erdőgazdaság gépműhelyében T-34-est lehetett javítani, szinte mindenféle szempontból. A fajlagos talajnyomás – ugye 34 tonna – 0,81. Tehát ahol én nem tudok elmenni, mert elsüppedek, ott a T-34-es simán elmegy a mocsárban. 80 centi körüli a lépcsőmászó képesség, 3 méter körüli az árokáthidaló képesség,

Ugyanúgy megvan a gáz, a fék, a kuplung, a három pedál, mint egy autóban. A sebességváltó fogaskerekes, hagyományos, még szinkronkapcsoló sem volt. Volt, amikor ketten húztuk. Volt egy kis fékszalag a forduláshoz. Mint a három ujjam, olyan széles fémbetétes szalag, egy dobra rászorítva, és ha azt ráhúztam, akkor ívben fordult. És volt egy nagyon széles fékszalag, ami a helyben való fordulás, helyben való rögzítés fékszalagja volt. Ezt minél erősebben rá tudtam húzni, annál rövidebb idő alatt fordultam, vagy annál stabilabban fékeződtem be.

Az volt a gond, hogy ha túl sokat fékezgettem, felmelegedtek a fémek, amik egymáson súrlódtak, akkor az egész rendszer csúszott. Akkor ha fordulni akartam, hiába húztam, nem tudtam annyira meghúzni, hogy megfogja a láncot is. Egy dolgot lehetett tenni, levenni a gázt, kinyomni a kuplungot, berakni egy alacsony sebességre, teljesen ráhúzni a nagy fékszalagot, és nagy gázzal felengedni hirtelen a kuplungot, és akkor lehetett derékszögben fordulni. Csak ugye ez nyírta a kuplungot, és az is fémtárcsákból állt.

Az irányítása botos volt. Elkezdtem húzni a botot, ha elértem egy bizonyos fokig, akkor kioldotta a kormánymű kuplungját, akkor azon az oldalon nem ment ki a kihajtás, a másik oldal meg hajtott, és akkor szépen ívben fordult a kocsi. Ha tovább húztam, akkor egy bütyök visszaengedte a kuplungot, de cserébe ráfeszült a nagy fékszalag, ami a helyben rögzítést jelentette. Tehát elkezdtem ívben fordulni a választóbütyökkel, és befejeztem a nagy fékszalag ráfeszítésével a sarkon fordulást.

A lánchajtó kerekeknek van egy közös tengelyük, össze vannak kötve egymással. Minden második lánc tarajos, oda jön be a taraj. Ez amerre pörög, arra húzza a láncot. Végső soron a mozgás lényege az, hogy én mindig ki akarom húzni a földön lévő láncot a tank alól, amit a görgők lenyomnak. Nyilván ez a súrlódási ellenállás olyan nagy, hogy inkább a tank kezd el gördüni, mint hogy a lánc kijönne alóla. Egyszerű, strapabíró, mint akár a magyar alvázakban, akár a cseh alvázakban.

folyt. köv.

* * *

Utószó helyett az érdeklődők figyelmébe ajánlunk egy nemrég a Zrínyi Kiadó gondozásában megjelent terjedelmes, sok képpel illusztrált kötetet a magyar páncélosalakulatok történetéről, melynek interjúalanyunk is társszerzője.

pancelos.jpg

8 komment


| More

Címkék: magyarország tank hidegháború

A bejegyzés trackback címe:

http://katpol.blog.hu/api/trackback/id/tr67709016

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

sirdavegd · http://midnight-rider.blog.hu/ 2015.08.22. 23:37:49

Juhúú, köszönöm Ramm! Kíváncsian várom a következő részeket is :)
Addig is egy vizuális ismertetője a típusnak:
kissanime.com/Anime/Girls-und-Panzer-Fushou/Episode-004?id=80016

Flankerr 2015.08.23. 12:47:19

Nagyon jó volt végighallgatni, és most olvasni is, gratulálok az ötlethez.

Éhes ló 2015.08.23. 19:59:56

Köszi.
Meghallgatni nem volt türelmem, de elolvasni jó volt.

whitebeard 2015.08.24. 20:20:30

Köszönöm! Nem szántam rá az időt, hogy meghallgassam, pedig érdekelt. Minden résznél az volt az első gondolatom, hogy olvasni szeretném! No így teljesüljön minden kívánságom.

wape 2015.08.25. 09:41:04

Mennyi szól ebben a könyvben (ha olvastátok) a 1990 utáni időszakról?
wp

wape 2015.08.25. 09:43:59

Külön elismerés, hogy átírtátok az itnerjút. Ez a legmelósabb rész, de ennek van a legtöbb értelme.

Rammjaeger83 · http://katpol.blog.hu 2015.08.25. 10:14:20

A köszönetekért nincs mit!

@wape: Szó van benne arról is egy fejezetben, a fegyvernem felszámolásával bezárólag.

Fredddy 2015.08.28. 10:23:38

Állat, köszi, hogy átírtátok, én is sokkal jobban szeretek olvasni, mint hallgatni.