„Phenjan, december 19. (KCNA) – Kim Dzsong Il, a Koreai Munkáspárt főtitkára, a KNDK Nemzeti Védelmi Bizottságának elnöke és a Koreai Néphadsereg főparancsnoka jelentős szellemi és fizikai megterhelés következtében 2011. december 17-én 08:30 órakor helyszíni iránymutató látogatása során a vonaton elhunyt.” 

Az észak-koreai diktátor halálhíre decemberben pillanatok alatt bejárta a Földgolyót. Munkásságáról a média világszerte a személye köré vicces vagy félelmetes – és bizony gyakran az ellenérdekelt szolgálatok által fabrikált – anekdotákból fonódott legendacsokor felelevenítésével emlékezett meg. A Kedves Vezér születésnapja alkalmából a KatPolra oly jellemző legendás empátiánkkal felvértezve megpróbáljuk az esendő, olykor komikus emberi arc mögött felfedni a gátlástalan diktátor életútjának szakmai szempontból vitathatatlan érdemeit és tagadhatatlan gyarlóságait (bár a vicces képekről mi sem tudtunk lemondani). Az első rész Kim Dzsong Il belpolitikai pályafutását vázolja fel, míg a második részben a hatalmi átmenet kilátásait vesszük majd szemügyre.

Út a hatalomba

A Jurij Irszenovics Kim Kim Dzsong Il születése körüli legendáriumot december végén minden egyes megemlékező cikk felelevenítette már, így erre ehelyütt kár is volna szót vesztegetnünk. Akárhogy is látta meg a napvilágot, az első perctől fogva kétségtelen volt, hogy a Nagy Vezér elsőszülött fia előtt fényes (politikai) karrier áll. Iskoláit kivétel nélkül Észak-Koreában végezte el, s a Kim Ir Szen Egyetemen politikai gazdaságtanból frissen szerzett – minden bizonnyal vörös – diplomájával hóna alatt hősünk 1964-ben ifjonti lelkesedéssel vetette magát a politikai életbe. A ranglétrán fokozatosan haladva a KMP KB Szervezési és Irányítási Főosztályának munkatársaként megismerkedhetett a pártmunka alapjaival, a Propaganda és Agitációs Főosztály helyettes vezetőjeként, majd vezetőjeként megismerhette a rendszer stabilitását megalapozó ideológiai indoktrináció minden fortélyát, s végül személyes kedvencei, az opera és a filmipar területén bontakoztathatta ki tehetségét, a forradalom igájába hajtva e műfajokat is.

Ambíciói feltétlen támogatóra leltek apja, Kim Ir Szen személyében, aki már a ’70-es években fiát szemelte ki politikai utódjául. Az öreg Kim szemei előtt intő jelként lebegett Sztálin és Mao örökségének dicstelen sorsa, melyeket a hálátlan utókor a történelem szemétdombjára vetett. Kim Ir Szen így hát a családi vállalkozásban látta a rendszer stabilitásának és életműve továbbvitelének zálogát. Bár az örökösödési rend hivatalos rögzítésére évtizedekig nem került sor, és a staféta átadása végül nem is ment minden probléma nélkül, Kim Dzsong Ilnek – fiával ellentétben – bőven volt ideje felkészülni a nagy szerepre.

Politikai érzékéről és vezetői kvalitásairól viszonylag korán tanúbizonyságot tett. Már pártbéli munkája során is igyekezett magát bizalmi emberekkel körülvenni, a tőle közvetlenül nem függőket ajándékokkal lekenyerezni, befolyását folyamatosan növelni. Kiváló példa erre a „Három Forradalom” Csoportok esete. A Kim Ir Szen által 1973-ban életre hívott „Három Forradalom Mozgalma” a termelékenység növelése érdekében az ideológiai, műszaki és kulturális forradalmat tűzte zászlajára. A gyakorlatban ez annyit jelentett, hogy fiatal értelmiségiekből, frissen végzett egyetemistákból verbuvált csapatok érkeztek az ország minden üzemébe, hogy újító javaslataikkal a fejlődés szellemét erősítsék (magyar referenciaként lásd még az ésszerűsítő brigádról szóló közismert viccet). Valójában mindez azonban másodlagos jelentőséggel bírt ahhoz képest, hogy a Kim Dzsong Ilnek, mint a program operatív irányítójának közvetlenül felelős csoportok hálózata még magától a Nagy Vezértől is független, közvetlen információs rendszerként funkcionált.

A ’70-es évek végére a párt és a haderő napi irányításának legfontosabb szálai Kim Dzsong Il kezében kezdtek összpontosulni, az ifjú vezető újabb és újabb, egyre magasabb politikai és katonai tisztségeket nyert el. A ’80-as évek második felére apa és fia közt megszilárdult az az informális munkamegosztás, mely szerint a személyi kultusz külsőségeire amúgy is fogékonyabb Nagy Vezér – bár továbbra is az ország legfőbb vezetője és a legfontosabb döntések meghozója maradt – az ország irányításának napi ügyes-bajos teendőit fokozatosan átengedte fiának, míg ő maga egyre inkább csak különféle protokolláris feladatoknak szentelte idejét.

Így mire apja halálát követően 1994-ben Kim Dzsong Il hozzáfogott a hatalom teljes átvételéhez, komoly szakmai tapasztalatokra és viszonylag széles támogatói bázisra támaszkodhatott. Befolyásának megszilárdítása azonban mégsem mehetett teljesen zökkenőmentesen, hisz szembe kellett néznie a hatalomátadás dinasztikus formájára rosszallóan tekintő belső hatalmi csoportokkal, elsősorban a párt néhány befolyásos tagjával, a gerillamozgalom nagy öregjeivel.

A (nem is olyan nagyon) Kedves Vezető

Erőfeszítéseit hamarosan siker koronázta, apja befolyásos, de problémásabb harcostársait tekintélyt sugárzó, ám valós súlyt aligha képviselő pozíciókba sikerült visszaszorítania, míg az ország irányításában kulcsfontosságú valamennyi posztra saját embereit ültethette. A párt befolyásával szemben a hadsereget erősítette, hivatalos politika szintjére emelve a fegyveres erők szükségleteit mindenek fölé helyező szongun célkitűzéseit. 1997-re a párt főtitkárává is megválasztották, s immáron semmi nem állhatta útját annak, hogy a népi Koreát saját képére formálja.

A mindennapokban Kim Dzsong Il apjánál kétségkívül jóval kifinomultabb, rugalmasabb gondolkodónak, bonyolultabb összefüggések felismerésére is képes személyiségnek bizonyult, azt azonban kevesen vitatják, hogy nagyságrendekkel kevésbé karizmatikus vezető volt. Talán éppen ennek tudatában meglehetősen kevésre is tartotta a külsőségeket (amint az ikonikussá vált öltözködési szokásain is megfigyelhető volt), jóval kevésbé támaszkodott a nyilvános szereplések erejére. Bár időről-időre képes volt némi udvariasságot erőltetni magára, a mások véleményével szembeni alapvető közömbössége remekül tetten érhető nyilvános szereplései során tanúsított mogorva viselkedésén is. Az utóbbi években az ország minden szegletét elérő iránymutató látogatásait sem feltűnési viszketegségének, hanem elsősorban a legapróbb részletekig terjedő irányítási vágyának köszönhették vendéglátói.

Igazi manipulatív személyiségként hatalmát a félelemkeltés, a lekenyerezés, a megszégyenítés és a büntetések eszközkészletének mesteri kombinálása révén gyakorolta. Alapjaiban önző, az empátia képességét jórészt nélkülöző, érzéketlen személyisége azonban egy sajátos ponton emelte apja fölé: ideológiai korlátoktól kevésbé feszélyezve – vagy legalábbis azokat rugalmasan kezelve – a legszélsőségesebb helyzetekben is képes maradt pragmatikus döntések meghozatalára. Közismerten fényűző életmódja mellett egyik legjellegzetesebb tulajdonsága volt, hogy üdvözölte az újítások minden formáját – mindaddig, amíg saját nézeteivel nem ütköztek és pozícióit sem fenyegették – különösen a valutabevételek növelése és az építészet terén. Eleve rendkívül fogékony volt minden olyan ötletre, mely minél kisebb erő, idő vagy pénz befektetése mellett minél nagyobb haszonnal kecsegtetett.

Munkamódszereit tekintve nem túl meglepő módon alapvetően az egyszemélyi döntéshozatal híve volt, mikromenedzsment iránti szenvedélyét nemcsak iránymutató látogatásai festik le találóan, de az a történet is, melyet Madeleine Albright egy rakétákkal foglalkozó megbeszélés kapcsán jegyzett fel. Történt ugyanis, hogy az egykori amerikai külügyminiszter az alapvetően politikai természetű találkozó vége felé jelezte, hogy a fennmaradó kérdések tisztázása rakétamérnök szakértők közreműködését igényli. Kim Dzsong Il azonban magához vette a listát és szinte habozás nélkül a legapróbb részletekbe menő választ adott minden tételre.

Egy másik amerikai diplomata '94 és 2000 között vett részt a Phenjannal folytatott tárgyalásokon. Beszámolója szerint a sajtó által egy pszichopata őrültről festett közismert képpel ellentétben Kim Dzsong Il - akit George Bush csak a „pigmeus” néven emlegetett – ezeken a megbeszéléseken kifejezetten értelmes, felkészült, tárgyalópartnereivel és saját embereivel szemben egyaránt figyelmes beszélgetőtársnak bizonyult, akinek figyelme hat óra folyamatos tárgyalás után sem lankadt, s aki olykor humorérzékét is magabiztosan csillogtatta meg. Kim Dzsong Il a vezetési stílusához (pdf) elengedhetetlen nagyfokú tájékozottság megszerzéséhez meglepő módon nem csak a hivatalos jelentésekre, de az internetre, valamint a külföldi írott sajtó és televíziók anyagaira is nagymértékben támaszkodott.

Magától értetődő, hogy fontosabb pozícióba, vagy akárcsak a döntések meghozatalának közelébe csak olyan személyek kerülhettek, akik elnyerték a vezető jóváhagyását. Azonban még egy teljhatalmú diktátornak is szüksége van néhány bizalmas segítőre. Kim Dzsong Il ezt a vezetői elit egy szűk csoportjában, régi szövetségesei néhány fős körében találta meg. Köztük nem csak hogy elengedhette magát és kötetlen, őszinte tanácsokra is számíthatott, de a csoport tagjai szabadidejük jelentős részét is együtt töltötték. A résztvevőket rokoni kötelékek, ill. több évtizedes ismeretség és munkakapcsolat kötötte össze. A tagok közt olyan személyiségek fordultak elő, mint Kim Dzsong Il húga, Kim Kjong Huj, sógora Csang Szong Tek (egyben mindketten befolyásos politikai szereplők),  a 2010-ben elhunyt Cso Mjong Nok, a rakéta- és légierő volt parancsnoka, az azóta szintén halott Kim Jong Szun, a dél-koreai ügyek felelőse, valamint Kim Ki Nam és Kim Kuk Te (egyaránt régi pártkatonák). A pártfőtitkár bizalmasainak egy tágabb és formálisabb köre a párt és a fegyveripar legbefolyásosabb vezetőit foglalta magába.

Az ország életének középpontjában Kim Dzsong Il személyi titkársága – hivatalos nevén a KMP Központi Bizottságának titkársága – állt, mely azonban a hivatalos iratforgalom bonyolítása, a vezér tájékoztatása és napirendjének kezelése mellett számos érdekes feladatot ellát. Ide tartozik a Kim család háztartása és személyi testőrségének felügyelete, valamint a belső igazgatási intézményrendszerrel, ill. az ún. Központi Irodán keresztül a külképviseletekkel és nemhivatalos külföldi hálózatokkal fenntartott kommunikációs csatornák működtetése. Szintén a titkárság keretében működik az ún. 5. Káderszekció (vagy mi, angolul Cadres 5th Section), mely a Kedves Vezér szórakoztatására zenészeket, énekes- és táncosnőket toboroz. Emellett a Szekció felügyelete alatt működnek a szintén ifjú hölgyekből álló Örömbrigádok is, melyek egyebek mellett a masszázs, vagy a szellemdús csevej eszközeivel szolgálják a „Központ” tartalmas időtöltését.

Külön említést érdemelnek továbbá a KB-titkárság Harmadik Emelet néven elhíresült szervezeti egységei. E három iroda – a 35., 38. és 39. számú – névleg szintén a KB felügyelete, gyakorlatilag azonban a vezetés közvetlen irányítása alatt állnak, s Észak-Korea sötét külföldi üzelmeinek tekintélyes hányada felett diszponálnak. A 35. iroda – teljes nevén a Külső Nyomozó és Hírszerző Főosztály – a külső hírszerzés, ill. a titkosszolgálati műveletek irányításáért, valamint a megszerzett információk elemzéséért felel, elsősorban Dél-Korea, Japán, Európa és Észak-Amerikai irányában. A 38. iroda a Kim család pénzügyeit bonyolítja, rajta keresztül történik a legkülönfélébb külföldi áruk, különleges élelmiszerek és italok (leginkább márkás alkohol), különféle luxuscikkek, szórakoztató elektronikai eszközök beszerzése. Az így behozott javak egy része ajándékok formájában az elit befolyásos tagjainak lekenyerezését szolgálja. Az iroda emellett bizonyos külföldi üzleti érdekeltségeket is felügyel.

Végül pedig a hírhedt 39. iroda élete mindenek előtt a külföldi valutabevételek körül forog. A Kim Dzsong Il már említett ajándékozási szokásai által ihletett, 1988-ban a KB Pénzügyi és Számviteli Főosztályából önállóvá vált egység hivatalos és illegális vállalkozásokon keresztül olyan kiváló elfoglaltságok szervezésével keresi meg a napi betevő valutát, mint a cigarettacsempészet, a pénz- és okirathamisítás, a biztosítási csalás, és persze a kábítószerek – elsősorban mák és metamfetamin – előállítása és csempészete. A 39. iroda gondoskodik továbbá arról, hogy a fenti tevékenységeket űző vállalatok bevételük megfelelő százalékával róják le tiszteletüket a Kim család előtt. Egyes források szerint a 38. és 39. irodákat már jó pár éve összevonták, de akárhogy is, már puszta létük is remekül érzékelteti, hogy az észak-koreai rögvalóság a történelem viharai közepette milyen messzire is sodródott a születését megihlető kommunista idilltől.

Nehéz örökség

A népi Korea politikai berendezkedése a kezdetektől a Kim Ir Szen vezette gerillaszervezet főbb jellegzetességeit – a gyanakvást és titkolózást, a központosított hatalomgyakorlást, valamint a fegyveres erő központi szerepébe vetett feltétlen hitet – hordozta magán. Az egész állam működése egy sajátos utópián alapult, melynek értelmében az állam gondoskodik alattvalói minden szükségletéről, cserébe pedig a nép minden döntést átenged az államnak. E költői ihletettségű vezérfonalra aztán a forradalom élharcosainak a legszebb kommunista hagyományok jegyében fogant gazdaságpolitikát, totális társadalmi ellenőrzést és mindent átható propagandagépezetet sikerült felfűzniük.

A rendszer semmiféle önálló kezdeményezésnek nem enged teret, civil szervezetek, egyesületek, vagy társadalmi szerveződések nyomát sem találjuk, a kirakatjelleggel fenntartott egy-két pártocska és egyház mögött kivétel nélkül az állam áll. A társadalom életét olyan elmés mechanizmusok határozzák meg, mint pl. az egészen a közelmúltig kikezdhetetlen szongbun (nem keverendő a már említett szongunnal) rendszere, mely minden egyes egyént (gyakran családi alapon) három kategória – megbízható / ingatag / ellenséges – valamelyikébe sorolva határozza meg a társadalmi mobilitás előtte nyitva álló útjait (így pl. tanulmányi, vagy munkalehetőségeit).

Szinte magától értetődik minden (kommunista) diktatúra állandó kellékének, a különféle (bel)biztonsági és titkosszolgálati szervek társadalmat (no meg egymást) behálózó szövevényes rendszerének jelenléte, melyre a hatalmi utódlás és a rendszer stabilitása kapcsán második részben részletesebben is kitérünk majd. De nem csak az állam pihenteti szüntelenül óvó tekintetét alattvalóin, hanem hosszú évtizedek alatt a lakosságot is rászoktatták egymás szemmel tartására. Erre kiváló példa a lakóközösségek felügyeletét szolgáló inminban, amit kb. úgy kell elképzelni, mintha a házmester egyetlen feladata a feljelentgetés lenne, akár az „őfelsége képét leszarták a legyek” fajsúlyú kérdésekben is.

Ez a merev társadalmi berendezkedés a személyi kultusz luxuskiadásaival és a Patyomkin-jellegű presztízsberuházások terheivel egyetemben, a tervgazdálkodás minden bölcsességével felvértezett gazdaságirányítás vezénylete alatt sem igazán tudott hozzájárulni az ország hosszútávú életképességének biztosításához. Az elavult, ésszerűtlen és környezetromboló ipari és mezőgazdasági termelés hátulütői azonban csak akkor éreztették hatásaikat, mikor a szocialista tábor összeomlása megfosztotta Észak-Koreát a gazdaságát életben tartó támogatásoktól, a szovjet nyersanyag- és energiaszállítmányoktól.

A ’90-es évek második felének természeti csapásokkal teletűzdelt éhínsége nyomán a központi elosztás rendszere szertefoszlott, 1998-tól a lakosság teljes mértékben magára volt utalva. Az ország dicső vezetőinek így hát fogcsikorgatva, mégis tehetetlenül kellett végignézniük a földek és piacok egy tekintélyes részének de facto privatizációját. Persze némi vigaszt nyújthatott számukra, hogy az összeomló nemzetgazdaságról egyfajta udvari gazdaságként váltak le az elit kezében összpontosuló jövedelmező exporttevékenységek és egyéb illegális tevékenységek (pl. kábítószer-, ill. veszélyeztetett fajok kereskedelme és egyebek, elsősorban a már említett 39. iroda szakértő felügyelete alatt).

Az állam – kiválasztottak egy viszonylag szűk körét leszámítva – saját embereiről sem volt képes többé gondoskodni, így egyre többfelé, de leginkább a központ óvó tekintetétől távol eső vidékeken ütötte fel rút fejét a korrupció. Némi élelem, ajándék vagy szívesség fejében a határőr szemérmesen hunyta be szemét, s a kétségbeesett lakosság egyre több tagja léphette át a határt, hogy csempészettel, vagy odaát, a jólétben fuldokló kínai (esetleg orosz) oldalon illegális munkavállalóként találjon megélhetést, s akár otthon maradt családját is támogathassa. S bár a 2000-es évek elejére a legrosszabbon túlestek, a régi szép idők visszatérésére többé esély sincs. Egyre inkább megszilárdult egyfajta kettős berendezkedés, ahol az elit ellenőrzése a – politikai és gazdasági – hatalom kulcspozíciói felett kikezdhetetlen, ám eközben a mindennapi túlélésért küzdő lakossággal szinte csak a legszükségesebb mértékben keresztezik útjukat (mert ugyebár az uralkodáshoz azért mégiscsak kellenek alattvalók is).

E sajátos átalakulás lenyomata az ország külpolitikáján is tetten érhető. A külső fenyegetés elhárítása mindig is prioritást élvezett, a klasszikus (hidegháborús) elképzelés azonban, mely szerint egy szép napon a diktatórikus Dél-Koreában felforgató tevékenységgel előkészített felkelésre válaszolva az északi haderő túlereje egyesíti az országot, napjainkra tarthatatlanná vált. Dél-Korea demokratikus átalakulása megrengette az elvi alapokat, gazdasági felemelkedése pedig az északinál erősebb és modernebb és hatékonyabb haderő kialakítása előtt nyitotta meg az utat. Mindeközben nem csak a tekintélyes mennyiségű, ám valami hidegháborús múzeumból szökött, rothadó északi hardverállomány értéktelenedett el, de az általános alultápláltságnak és a rossz egészségügyi ellátásnak köszönhetően mára lényegében a Koreai Néphadsereg monumentális létszámfölénye is elvesztette jelentőségét.

A haderő súlyának kikezdése és a gazdasági kérdések egyre égetőbbé válása az utóbbi években ismét csak a párt pozícióinak erősödését hozta magával a hadsereg rovására (ugye emlékszünk a '90-es évek épp ellenkező előjelű törekvéseire?). Ez a két erőközpont között önkéntelenül is az erőforrásokért folytatott küzdelem erősödéséhez vezetett. Azonban van egyvalami, amivel az elit túlnyomó többsége, szinte mindenki, aki csak egy kicsit is privilegizált helyzetet élvez, tökéletesen tisztában van. Minden feszültség ellenére, hacsak egy kicsit is túlfeszítik a húrt, a rendszer kártyavárként omlik össze, s a mai kiskirályok sem a népi Korea romjain, sem egy egyesült Koreában nem számíthatnak túl sok jóra.

Game over?

Bár a teljhatalom sok mindenre képes, az örök élethez rendszerint még ez is kevésnek bizonyul. Így hát az elmúlás gondolatával előbb-utóbb Kim Dzsong Ilnek is meg kellett barátkoznia. Cukorbetegséges és szívpanaszai – szorgos hírszerzőknek hála – régóta ismertek voltak, de kilátásain aligha javított stresszes foglalkozása és bámulatos alkoholizálási képessége sem.

Talán az első alkalom, amikor halálának lehetősége komolyabban felmerült, 2008. augusztusában következett el, amikor is egy japán újságíró – a Kim családhoz közeli forrásokra és hírszerzői értesülésekre hivatkozva – nem kevesebbet állított, mint hogy a Kedves Vezető 2003-ban elhunyt, s helyét azóta dublőrök vették át. Következtetései végül nem bizonyultak meggyőzőnek, mégis a sors fintora, hogy Kim Dzsong Il épp a könyv megjelenésének idején indult el a fény felé.

Megfigyelőknek 2008. szeptember elején kezdett szemet szúrni, hogy a vezér kihagyta az állam alapításának 60. évfordulójára rendezett díszszemlét. Hamarosan olyan értesülések kezdtek napvilágot látni, hogy augusztus 15-i agyvérzése következtében Kimnek nehezére esik a beszéd, végtagjai mozgatása és munkáját sem képes elvégezni. Kína katonaorvosokat küldött Phenjanba, némi javulás után 2008. októberében azonban feltehetőleg újabb agyvérzés következett be. 19-én a népi Korea diplomatáit világszerte állomáshelyükre szólították, hogy ott egy fontos bejelentésre várjanak. A bejelentés végül elmaradt, s ezidőtájt Kim Dzsong Nam invitálására egy elismert francia idegsebész is Észak-Koreába látogatott. November 5-én megjelentek az első felvételek, melyek egy katonai egység látogatása közben mutatták a két számmal összement és bő húsz évet öregedett vezetőt.

Fiatalságát persze már nem nyerhette vissza, s némi javulást követően 2011. december 17-én Kim Dzsong Il itthagyta e világ siralomvölgyét. December 28-29-i temetése alatt megtorpantak a hóviharok, az ég vörösen izzott a Pektu-hegy fölött, s a Cshon-tó jege keserves lármával repedt meg. Hamarosan döntés született arról, hogy az “örök vezetővé” előlépett Kim Dzsong Ilt az apja melletti vitrinben helyezik örök nyugalomra, s emlékét országszerte szobrok és portrék formájában őrzik tovább. Születésének február 16-i napja a ragyogó csillag napjaként az ország egyik legfontosabb ünnepévé lépett elő. Halála után az ország gyászba borult, ám ugyanakkor életbe lépett a hatalom átörökítésének az a forgatókönyve, melyen a 2008. évi baljós események óta legközelebbi szövetségeseivel intenzíven – nem hagyhatom ki: gőzerővel! - dolgoztak. De ez már egy másik történet, melyre a poszt következő részében térünk ki.

Uralkodása alatt a politikai lózungok – a kommunizmus felsőbbrendűsége, a két országrész egyesítése – rendíthetetlenül éltek tovább, a mindennapok gyakorlati feladatává azonban az összeomlás elkerülése, a rendszer puszta túlélésének biztosítása vált. Befelé ennek felismerése biztosíthatja a rendszer stabilitását, kifelé ezért kell időről időre a nemzetközi közösség emlékezetébe vésni, hogy némi támogatás és segély nélkül az összeomló népi Korea közvetlen környezetét is magával rántja, egy külső beavatkozás azonban még mindig vállalhatatlanul nagy áldozatokat követelne. És épp ez az, amit Kim Dzsong Il kitűnően megértett. Ha másban nem is, szakmai tehetsége abban mindenképpen megmutatkozott, hogy egy példátlanul rossz leosztást is képes volt brilliánsan kijátszani. A jövő nagy kérdése, hogy ez utódainak mennyiben sikerülhet.