A zsidók, a rakéták és a kommunisták hosszú-hosszú idők óta a (biztonság)politikai szóbeszéd legnépszerűbb szereplői közé tartoznak. Mégis ritkán állnak össze olyan szemet gyönyörködtetően töketlen jutalomjátékra, mely ma induló kétrészes cikkünk tárgya.

A ’90-es évek elejének egyik kevéssé ismert epizódja volt ugyanis, amikor a gazdasági összeomlás felé magabiztos léptekkel tántorgó Észak-Korea – kivételesen némi üzleti érzékről tanúbizonyságot téve – közel-keleti rakétaszállításainak felfüggesztéséért cserébe megpróbálta lefizettetni magát Izraellel. A közelmúlt történelmét akárcsak felületesen ismerő olvasóink talán már a poszt címe nélkül is sejtették volna, hogy az üzlet végül elbukott. Hogy min, az legyen kétrészes posztunk titka. Előljáróban talán elég annyi, hogy nem épp az izraeli államapparátus példás erkölcsein és bajtársias összetartásán.

Nehéz idők

A ’90-es évek átfogó világpolitikai változásai nem csak a nemzetközi kapcsolatok szakértőit érték letolt gatyával. Míg azonban ők megúszták annyival, hogy a megrázkódtatástól máig kényszeresen mormolják maguk elé a „posztbipoláris” kifejezést, a szocialista tábor összeomlása a Koreai Népköztársaság lába alól lényegében kirúgta a sámlit.

A népi Korea az ötvenes évektől rohamtempóban zajló szövetkezetesítés és gépesítés révén látszólag bámulatos eredményeket ért el a mezőgazdasági termelés modernizálása terén. Az ország gabonatermelése elérte az évi 5-6 millió tonnát, az egymást érő győzelmi jelentések pedig elfedték, hogy az egész ország végletekig elbaltázott gazdaságát csak a Szovjetunió néven ismertté vált nagy vörös vastüdő tartotta életben. A ’90-es évek elején azonban Moszkva – a szocialista erkölcshöz meglehetősen méltatlan módon – bejelentette, ezentúl csak (érdemi) fizetség ellenében hajlandó Phenjannak bármit is szállítani. A döntésért persze nem csak a kapitalista szemlélet Mozkván való eluralkodása, de Phenjan legendás fizetési morálja is okolható. Az olcsó szovjet üzemanyag-, nyersanyag- és alkatrészellátás vége szinte azonnal padlóra küldte a gazdaságot, pedig akárcsak minimálisan épeszű termelési szerkezettel ennek nem kellett volna végzetesnek bizonyulnia.

A többé-kevésbé már a ’80-as évek óta gyengélkedő észak-koreai gazdaságnak azonban szembe kellett néznie azzal, hogy nyersanyag híján képtelen műtrágyát előállítani – az amúgy is agyonműtrágyázott – földekre. Na nem mintha az alkatrészhiány miatt javítóállomásokon veszteglő munkagépek armadája meg tudta volna művelni azokat. Pláne, hogy addigra az ország üzemanyag- és energiaellátása is rég összeomlott már. Mindeközben a szocialista típusú cserekereskedelem megszűntével amúgy sem akadt többé széles e világon olyan barom, aki az észak-koreai ipar által előállított szemétre önként vevő lett volna. Az ország gazdasága zuhanórepülésbe kezdett, a nemzeti jövedelem szinte egyik napról a másikra megfeleződött. E folyamatok, a felelőtlen mezőgazdasági termelés környezetromboló hatásai által felerősített, egymást követő természeti katasztrófákkal súlyosbítva végül elvezettek a ’90-es évek második felének közismert és nagyszámú áldozatot követelő észak-koreai éhínségéhez.

Phenjan a magángazdálkodás felé vezető kínai vagy vietnámi típusú nyitást a szocialista államrend alapjait fenyegető kockázatnak tekintette. Álláspontjuk szerint a tervgazdaság, a központi irányítás és elosztás rendszerének meggyengítése a párt központosított hatalmát ásná alá. Bár e politika kudarcot vallott, félelmeiket a ’90-es évek második felére az élelmiszerhiány szülte elégedetlenség, a felvirágzó csempészet, a megerősödő feketegazdaság és illegális belső piac paradox módon igazolta. Mai történetünk elején, a ’90-es évek első éveiben azonban Phenjan egyik legfőbb gondja még mindig a krónikus valutahiány orvoslása volt. Az egyik legkézenfekvőbb megoldásként pedig az észak-koreai hadiipar büszkeségének számító rakétaprogram gyümölcseinek pénzzé tétele kínálkozott.

Észak-koreai rakéták a Közel-Keleten

A ballisztikus rakéták nemzetközi kereskedelmének fénykora a ‘80-as évek közepétől a ‘90-es évek közepéig tartott, divatba kerülését pedig leginkább az 1980-88-as irak-iráni háborúnak köszönhetjük. Aligha meglepő, hogy az egymást éveken át vígan rakétázó felek népes szomszédsága is lassacskán fantáziát kezdett látni az effajta eszközök birtoklásában. Minthogy azonban e fegyverek a világ más tájainak hétköznapi, porbafingó kis államai számára valójában továbbra is csak mérsékelt használhatósággal bírtak, az Irak és Irán példájával felajzott Közel-Kelet válhatott a ballisztikus rakéták nemzetközi kereskedelmének meghátározó, majdhogynem kizárólagos piacává.

Phenjan fegyverkereskedői ambícióit a kezdetektől hivatalosan is két célkitűzés, a valutabevétel és az önvédelem vezérelte. Észak-Korea 1968-ban néhány, a Szovjetuniótól kapott FROG-7 (avagy Luna-M) révén  kezdte megismerkedését a (rövid hatótávú) ballisztikus rakéták varázslatos világával. A rakétaerők felállítása mögött leginkább az az elgondolás állt, hogy egy esetlegesen kitörő háborúban Észak-Koreának képessé kell válnia ellenfelei nyomasztó légifölényének legalább részbeni elensúlyozására. (Megj.: a '67-es háború tanulságait levonva nem túl meglepő módon a Közel-Kelet arab államai is hasonló megfontolásokból kezdtek először érdeklődni a ballisztikus rakéták iránt.) Némi nehézséget okozott, hogy a '70-es évek vége felé Phenjan kissé összebalhézott Moszkvával, így - a szovjetek közel-keleti arab szövetségeseivel ellentétben - az újabb típusú Scudokra már nem számíthatott. A népi Korea ekkor jobb híján Kínával lépett rövid életű együttműködésre a közepes hatótávú ballisztikus rakéták fejlesztése terén, ám a Dongfeng-61 néven ismertté vált projekt pár éven belül csődöt mondott.

Ekkor jött kapóra, hogy az 1978-as camp-davidi egyezmény aláírása következtében a szovjet fegyverellátástól eleső Egyiptom egy gyümölcsöző haditechnikai együttműködés reményében hajlandónak mutatkozott néhány, még a szovjetektől beszerzett  Scud-B átadására. Az egyiptomi közvetítéssel megszerzett  rakétákról készített, s később továbbfejlesztett, többé-kevésbé vállalható minőségű észak-koreai másolatok (Hvaszong-5 és 6, avagy leánykori nevükön Scud-B és C, később Iránban pedig Shahab-1 és 2) hamarosan szép sikerrel léptek piacra. Becslések szerint 1987 és 2009 között mintegy 1200 ballisztikus rakéta jutott a fejlődő világ országainak birtokába, melynek 40%-a Észak-Koreából származott (a piac fennmaradó  részén pedig a SzU/Oroszország és Kína osztozott szinte maradéktalanul). S minthogy a problémás vevők köztudomásúlag előnyben részesítik a keveset kérdezősködő eladókat, Észak-Korea szerényebb világpolitikai súlyához képest tekintélyes szeletet hasíthatott ki magának a közel-keleti rakétapiac tortájából. Legfontosabb megrendelői hét környékbeli állam, Irán, Egyiptom, Szíria, Líbia, Jemen, az Egyesült Arab Emirátusok és Pakisztán lettek.

A nemzetközi trendekkel összhangban az Észak-Korea által leszállított ballisztikus rakétarendszerek 80%-a 1987 és ‘93 között talált gazdára. Történetünk idején, 1992-’93-ban azonban már körvonalazódni kezdtek a rakétapiac átalakulásának főbb irányai is. Látván azt, ahogy a ‘90-’91-es Öböl-háborúban Szaddam izraeli és szaúdi célpontok helyett leginkább már csak saját magát égette le rakétáival, a hagyományos vevőközönség lelkesedése is kezdett alábbhagyni. A Közel-Kelet gigászi rakétaháború által történő lángba borítása végül – legmélyebb sajnálatunkra – érdeklődés hiányában elmaradt. Csak Jemenben lövöldöztek el pár innen-onnan összeszedet Scudot a polgárháború alkalmából, ettől eltekintve azonban az évek során felhalmozott eszközök továbbra is dicstelenül porosodtak gazdáik raktáraikban. További beszerzésekre így már a legelvetemültebbeknek sem volt többé égető szükségük.

A sors fintora, hogy e hanyatló piacon Észak-Korea arányaiban mégis egyre meghatározóbb szereplővé válhatott. A szűkülő piac keresleti és kínálati oldalán ugyanis egyaránt a zavarosban halászó szereplők maradtak leginkább aktívak, akik üzletfeleik megválogatása terén nem viseltettek túlzott erkölcsi vagy politikai gátlásokkal. A kevés megmaradt vásárló – közülük is legelsősorban Irán – azonban pusztán külföldi eszközök beszerzése helyett egyre inkább saját kapacitásainak kialakítására kezdte helyezni a hangsúlyt.

Észak-koreai és iráni ballisztikus rakéták összehasonlítása
(kéretik észrevenni, hogy a felsorolás vége felé sokasodó kérdőjeles elnevezések az erősödő fantasy-jelleget illusztrálják)

A kereslet a kész ballisztikus rakétarendszerek megvásárlásától a technológiai együttműködés felé kezdett elmozdulni. Márpedig a közös fejlesztések lehetősége a képességeinek korlátait lassacskán elérő észak-koreai hadiipar számára sem jött rosszul. Eme együttműködések egyik legelső és legismertebb eredménye a Pakisztán és Irán bevonásával kialakított, 1000-1300 km hatótávolságú Nodong-1 lett. A később bemutatott Shahab-3 alapjául is szolgáló rakéta  első példányait Teheránnak az eredeti tervek szerint ’93 végén kellett volna átvennie. Észak-Korea közel-keleti rakétabizniszének újabb és újabb fejleményeit azonban mindeközben Phenjan üzletbarátainak gyűrűjében már egyre aggodalmasabb tekintettel figyelte Izrael is.

Egy visszautasíthatatlan ajánlat

Eytan Bentsur, az izraeli külügyminisztérium főigazgató-helyettese hivatalos ügyben épp New Yorkban töltötte 1992 szeptemberének utolsó napjait, amikor egy (surprise!) magyar származású amerikai zsidó úriember bemutatott neki egy, az északi vezetéssel szoros kapcsolatot ápoló, dél-koreai üzletembert. Az illető bizalmasan Bentsur tudomására hozta, hogy Phenjannak némi megbeszélnivalója volna a jeruzsálemi vezetéssel. Mivel a hírt az izraeli diplomata kellő gyanakvással fogadta, koreai beszélgetőpartnere annyit még hajlandó volt elárulni, hogy phenjani megbízói befektetőt keresnek egy parlagon heverő aranybányához az ország északnyugati részén, Unszan megyében, és első választásuk megtisztelő módon Izraelre esett.

Bentsur – nem utolsó sorban Phenjan fent ismertetett rakétás kapcsolatai miatt – továbbra is fenntartásokkal kezelte Észak-Korea ajánlatát, mindazonáltal némi fantáziát is látott a dologban. Megszerezte hát Peresz külügyminiszter és Rabin miniszterelnök jóváhagyását, szíves tájékoztatásul átküldte az akta másolatát a Moszadnak, s az október végén kézhez kapott hivatalos észak-koreai meghívót hóna alá csapva az izraeli külügyminisztérium delegációjának élén útnak indult. Pekingen keresztül november 1-én meg is érkeztek Phenjanba, ahol is Kim Ir Szen épp aznap hívta fel alattvalói dolgozó népe figyelmét a napi három helyett két étkezés kivételes egészségügyi előnyeire.

Az észak-koreaiak mindazonáltal igencsak kitettek magukért, az izraelieknek első osztályú körutat szerveztek az országban. Kezdetnek szemügyre vették a már említett aranybányát Unszanban (a vidék mellesleg a koreai háború egy csatájáról is híres), majd sorra látogatták az ország nevezetességeit: egy kihalt nightclubot, egy gigászi pártközpontot és valami zenés-táncos kultúrprogramot (bár nem feltétlenül ebben a sorrendben). A második napon immár hozzáfogtak az érdemi munkához is. Elsőként az észak-koreai delegáció vázolta elképzeléseit: azt szeretnék, ha egy tőkeerős izraeli szereplő nagy összegű befektetést eszközölve újraindítaná a termelést a már említett unszani aranybányában.

Az izraeli fél ezzel szemben morális alapra helyezkedett, és arról próbálta meggyőzni koreai partnereit, hogy a normális nemzetek kebelébe visszatérve hagyjanak fel Izrael ellenfeleinek támogatásával, azok ballisztikus rakétákkal való ellátásával. Az északiak persze kategorikusan tagadták, hogy bármi ilyesmihez közük volna, s jó érzékkel a palesztinok jogait kezdték számon kérni beszélgetőtársaikon. A nap hátralévő része, és a november 3-i találkozó ennek megfelelően már a kölcsönös, rendkívül konstruktív és önfeledt anyázás jegyében telt.

Az utolsó pillanatban azonban, amikor Bentsur és társai már épp menni készültek, az észak-koreaiak jelezték, hogy egy utolsó ajánlatot kívánnak tenni. Hogy meghallgassák őket, még a pekingi gépet is visszatartották, amivel az izraeliek hazaindultak volna. Phenjan a következővel állt elő: bár ők természetesen soha egy darab rakétát sem szállítottak a Közel-Keletre, de a biztonság kedvéért egy komolyabb összeg ellenében azt is tudnák garantálni, hogy ilyesmire a jövőben sem fog sor kerülni. A tranzakció fedőtörténetét az unszani aranybányába való befektetés és némi pénzügyi segély képezhetné. Az izraeliek a kellő felhatalmazás hiányára hivatkozva egyelőre nem adtak végleges választ, mindazonáltal hazafelé mégiscsak jóleső bizakodással dőltek hátra a repülőgép első osztályú üléseiben. Mindeközben csak a külügy törekvéseinek meghiúsítására érkezett Moszad-különítmény bazmegolt csendesen három órája a phenjani reptéren veszteglő gép turistaosztályán.

Belső ellentétek

Az izraeli külügyminisztérium delegációjával párhuzamosan ugyanis a Moszad egy küldöttsége is Phenjanban tartózkodott, csakhogy az ő céljuk épp az együttműködés megtorpedózása lett volna. A két delegációnak egészen a hazafelé vezető út pekingi átszállásáig fogalma sem volt egymásról, az észak-koreaiakba pedig szorult annyi humorérzék, hogy napokig fapofával tárgyaljanak mindegyikkel, anélkül, hogy bármit is elárulnának.

Az izraeli diplomácia és a titkosszolgálat közt ebben az időben a szokásosnál (is) feszültebb volt a viszony. Nem sokkal az oslói megállapodás után az ország nemzetközi elismertsége valamelyest javulófélben volt, a külügyminisztérium előtt világszerte új lehetőségek nyíltak meg. Bővülő mozgásterükre azonban a Moszad rosszallóan tekintett, hisz a diplomácia körén kívül eső, nem hivatalos államközi kapcsolatok bonyolítása hagyományosan az ő feladataik közé tartozott. Éppen ezért a titkosszolgálat emberei a külügy észak-koreai tárgyalásait is presztízskérdésnek tekintették, így amikor Bentsur október végi rutinjelentése a Moszadnál Efraim Halevy igazgatóhelyettes asztalán kötött ki, rögtön megindult a szervezkedés.

Halevy későbbi visszaemlékezéseiben már egyenesen arról írt, hogy ő rögtön felismerte, a külügy egyszerre kínos és nevetséges próbálkozását azonnal meg kell állítaniuk. Éppen ezért a Moszad csapata mindenképpen a diplomaták előtt akart Phenjanba érkezni. Egy nappal korábban indultak és két átszállással Észak-Korea felé vették útjukat, ám a nagy konspirációba hiba csúszott, a delegáció műszaki okokból napokig vesztegelt Oroszországban, s mire Phenjanba értek, a külügyesek tárgyalásai már javában zajlottak. Dolguk végezetlenül hazatérve a Moszad munkatársainak más megoldás után kellett nézniük.

A következő rész tartalmából: hőseink minden igyekezetük ellenére belekeverednek a világpolitika szövevényes hálójába, színre lép az Egyesült Államok, az egyre ígéretesebb alkudozás pedig végül egy meglepő fordulattal - és a rossz nyelvek szerint némi rásegítéssel - a történelem süllyesztőjében köt ki. Megjelenik jövő héten ugyanekkor, ugyanitt.

Néhány forrás

• Aidan Foster-Carter: North Korea's Kim-made famine, (Asia Times, 2001)
• Aidan Foster-Carter: Israel and North Korea: Missing the real story (Asia Times, 2011)
• Jei Guk Jeon: North Korean Leadership - Kim Jong Il's Intergenerational Balancing Act (National Defense University Institute for National Strategic Studies, 1998)
• Joshua Pollack: Ballistic Trajectory - The Evolution of North Korea's Ballistic Missile Market (pdf, Nonproliferation Review, 2011)
• Joshua Pollack: North Korea’s Shrinking Role in the Global Missile Market (38north, 2011)
• Kay Seok: North Korea’s Transformation: Famine, Aid and Markets (Human Rights Watch, 2008)
• Leadership Succession (GlobalSecurity.org)
• North Korea’s Ballistic Missile Programme (North Korea's Weapons Programmes: A Net Assesment, International Institute of Strategic Studies, 2011)
• Oded Granot: Background on North Korea-Iran Missile Deal (MA'ARIV, 1995)
• Unclassified Report to Congress on the Acquisition of Technoogy Relating to Weapons of Mass Destruction and Advanced Conventional Munition, Covering 1 January to 31 December 2011 (pdf, Office of the Director of National Intelligence, 2011)
• Yossi Melman: How the Mossad killed a deal with Kim Il-sung (Haaretz, 2006)
• Zhao Huji: The Structural Crises and the Survival Strategies of North Korea (pdf, The National Bureau of Asian Research, 2006)
• és még sokan mások (lásd a posztban)