A gyakorlott olvasó minden bizonnyal azt várná a KatPoltól, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetének áldásos tevékenységéről csakis a csipetnyi cinizmussal vegyített maró gúny hangján nyilatkozzék. Azonban el kell ismernünk, hogy az ENSZ 65 éves fennállása során minden kudarca ellenére számos alkalommal tevékenyen járult hozzá a legkülönfélébb konfliktusok kezeléséhez.  No persze nem a béke köztiszteletben álló nemzetközi őrének soha meg nem valósult szerepében, melynek fájó hiánya felett pacifista széplelkek olykor egy-egy vaskos könnycsepp elmorzsolására is hajlandóak.

De a világszervezetben folyó végeláthatatlan szócséplés árnyékában olykor munkájának jól leplezett pozitívumait is tetten érhetjük. Erre pedig kiváló példa a dél-koreai Cshonan fregatt – minden jel szerint Észak-Korea által elkövetett – elsüllyesztése körül kialakult igencsak feszült válsághelyzet és az ennek kapcsán a Biztonsági Tanács elnöke által múlt héten kiadott, látszólag semmitmodó nyilatkozat szövevényes háttere, különös tekintettel Kína vitatható szerepére.

Mivanmivanmivan???

Az észak-koreai atomprogram körüli feszültséget feloldani hivatott hatoldalú tárgyalások közel egy éve - Phenjan második kísérleti atomrobbantása után - zsákutcába futottak már, amikor 2010. március 26-ának éjszakai óráiban a koreai háborút 1953-ban - úgy ahogy - lezáró tűzszüneti megállapodás óta eltelt időszak egyik legkomolyabb Korea-közi incidensére került sor. A Dél-koreai Köztársaság Cshonan nevű, partvédelmi feladatokat ellátó, tengeralattjáró-elhárító korvettjét - akkor még ismeretlen eredetű - találat érte a Sárga tenger egy Észak és Dél által egyaránt magának követelt szegletében. A kettétört hajó hamarosan elsüllyedt, a támadásban 104 fős legénységéből 46-an vesztették életüket.

Az esetet természetesen Dél-Korea és a nemzetközi közösség részéről egyaránt hatalmas felháborodás követte, a világ pedig - nem utolsó sorban hasonló múltbéli húzásaikra tekintettel - a kezdetektől nyílt titokként kezelte, hogy az agresszió mögött csakis Észak-Korea állhatott. A mentés befejeztével megkezdődött a roncsok kiemelése és dél-koreai, amerikai, brit, ausztrál, svéd és kanadai részvétellel nemzetközi vizsgálóbizottság alakult az incidens kivizsgálására (melyet Phenjan magától értetődően egy újabb imperialista színjátéknak minősített).

A bizottság május végén sajtótájékoztató keretében tárta a nyilvánosság elé következtetéseit, ezzel számos addig tisztázatlan rejtélyt is eloszlatva. Szakértők szerint egy szakszerűen alkalmazott torpedó - akciófilmeken edződött tapasztalatainknak némileg ellentmondva - akkor okozza a legnagyobb pusztítást, ha nem közvetlenül találja el, hanem jó érzékkel a hajó alatt kellő mélységben robban fel. A robbanás keltette vízbeli lökéshullámok az önmagában is komoly pusztító erőt képesek fokozni. E jelenség szemléltetésére szokás a 2002-ben megtámadott USS Cole-ról készült képeket (itt balra) bemutatni, melyek jól mutatják, hogy ugyanaz a robbanás a víz alatti részen mennyivel súlyosabb roncsoló hatást volt képes kifejteni.

Ennél is fontosabb jelenség azonban, hogy a robbanás nyomán kitáguló buborék összeroppanása során feltörő nagy erejű vízsugár képes keresztülhatolni a megtámadott hajó testén.  A bizottság számításai szerint márpedig épp ez a torpedótámadás keltette vízsugár törte ketté a Cshonant.

Mégis sokáig lehetséges magyarázatként tartották számon, hogy szándékos agresszió helyett csupán egy elszabadult tengeri akna okozta balesetnek lehettünk tanúi.  Ennek megcáfolásában azonban a közvetett bizonyítékok mellett nagyban segítette a bizottság munkáját, hogy a hajó roncsainak közelében egy CHT-02D típusú, Észak-Korea által a nemzetközi fegyverpiacon is forgalmazott, mintegy 250 kg tömegű torpedó maradványaira bukkantak. A korrózió és különféle szennyeződések vizsgálatával azt is kimutatták, hogy a hajóval kb. azonos időt töltött a vízben és a robbanáskor is annak közelében tartózkodott, egy épen maradt darabján pedig az “1. sorsz.” felirat kézzel írt koreai megfelelője látható, melyhez hasonlót korában más észak-koreai torpedókon is találtak már.

A szóban forgó időszakban ráadásul egyetlen más potenciálisan szóba jöhető állam - Dél-Korea, USA, Kína, Oroszország vagy Japán - tengeralattjárója sem tartózkodott a térségben, miközben több - egyébiránt szintén megvásárolható - miniatűr észak-koreai tengeralattjáró, és az őket kísérő “anyahajó” épp pár nappal az incidens előtt kelt útra egy közeli kikötőből és ugyancsak pár nappal azt követően tért haza.

Bár a vizsgálóbizottság jelentése műszaki szempontból egyértelműen Észak-Koreát tette felelőssé a támadásért, érdemes megvizsgálni a háttérben húzódó lehetséges politikai motivációkat. A közkeletű - ám meglehetősen pontatlan - felfogás szerint Észak-Korea monolitikus diktatúra, ahol a legjelentéktelenebb eseményre sem kerülhet sor a Kedves Vezér jóváhagyása nélkül. Ez így, ebben a formában erős túlzás, és nem csak azért, mert a Kedves Vezér titulust vicces kedvű nyugatiak kivételével - mint amilyenek  a jelek szerint mi is vagyunk - a kilencvenes évek közepe óta hivatalosan már senki sem alkalmazza Kim Dzsong-il vonatkozásában. A kommunista országnak - nyilván szerényebb kiadásban, de - bizony megvannak a maga szövevényes politikai viszonyai és belső hatalmi küzdelmei, melyek rányomják bélyegüket az egységesnek és szilárdnak tűnő külpolitikára is.

Ettől még persze a legbiztosabb tipp továbbra is az lehet, hogy a támadás szálait végső soron maga Kim Dzsong-il tartotta kezében. Meggyengült egészségi állapota és az utódlása körüli bizonytalanság nyomán - nem utolsó sorban fia érdekeit szem előtt tartva - számára nagyonis kapóra jöhetett egy fényes tengeri győzelem saját pozíciói megerősítéséhez. Sőt, könnyen lehet, hogy az akció egyenesen egy tavaly novemberben balul sikerült észak-déli összecsapás megtorlását szolgálta. Akkor egy vitatott vizekre keveredett északi hadihajónak végül szégyenszemre lángba borulva kellett visszavonulót fújnia. Egyes pletykák szerint az incidens érzékeny sebet ütött Kim Dzsong-il tekintélyén a legfelsőbb politikai vezetés tagjainak szemében. A Cshonan márciusi elsüllyesztését követően pedig - nem győzöm hangsúlyozni: megintcsak RUMINT értesülések szerint - Kim Dzsong-il látogatást tett az akciót vélhetően végrehajtó haditengerészeti egységnél, kitüntetve annak parancsnokát.

Hajlamosak vagyunk azonban a megtestesült gonosz egyszemélyi királyságaként elkönyvelni Észak-Koreát, figyelmen kívül hagyva a kívülről egyébiránt valóban nehezen megfigyelhető belső politikai játszmákat. Kim Dzsong-ilről is sok rosszat el lehet mondani, de hogy ügyes kézzel manipulálja a nemzetközi politika szálait, az is biztos. Ha valakinek, hát neki tisztában kellett lennie egy ilyen akció kockázataival is. Egy déli hadihajó célzott elsüllyesztése már nem holmi apró-cseprő turistákra lövöldözés a határ mentén, vagy jelentéktelen összecsapás a DMZ-ben. Egy ilyen lépés akár a tűzszüneti megállapodás megsértésének, nyílt hadüzenetnek is tekinthető, Észak-Korea vezetője pedig magabiztos retorikája ellenére jól tudja, hogy egy háborúból csakis vesztesként jöhet ki.

E ponton érdemes tehát egy viszonylag kevés nyilvánosságot kapott felvetést is megvizsgálnunk. Mi van, ha a Cshonan megtámadására nem maga Kim adott parancsot? Beszéljünk akár a helyszínen lévő parancsnok meggondolatlan lépéséről, akár a felsőbb vezetés köreiből indult szándékos kezdeményezésről, totális diktatúrában egy effajta függelemsértés mindenképpen nyílt kihívás a legfelsőbb vezető tekintélye ellen. A mostanihoz hasonló, gazdasági nehézségek és egészségügyi problémák súlyosbította helyzetben márpedig Kim Dzsong-il a gyengeség leghalványabb jelét sem engedheti meg magának, ha nem akar közvetlen környezetében olyan baljós gondolatokat ébreszteni, mint amilyenek pl. az apja, Kim Ir-szen ellen 1956-ban indított sikertelen puccskísérlethez vezettek (bővebben lásd: August Sectarian Event Part 1, Part 2, Part 3). Érdemes lesz hát figyelni, hogy a népi Korea haditengerészetének fényes győzelmét a közeljövőben követik-e majd tisztogatások a hatalmi apparátus soraiban. Esetleg húzódhatnak-e a közelmúlt személycseréi és autóbalesetei mögött is hasonló megfontolások?

Phenjan kemény válaszlépéseket helyezett kilátásba arra az esetre, ha az incidens miatt megtorló intézkedésekkel súlytanák, a bizottségi vizsgálat eredményeit pedig természetesen  koholt vádaknak, imperialista manipulációnak minősítette.  Száz százalékos biztonsággal természetesen ezt az eshetőséget sem zárhatjuk ki, de azért a bal oldalon látható - egy nemrég ott járt kínai üzletember által Phenjanban megörökített - plakát láttán azt kell, hogy mondjuk, a dezinformáció kommunista rezsimek által rendszerint magas fokon gyakorolt művészete terén több mint hatvan év múltán is volna még behozni való lemaradása az észak-koreai rezsimnek (felirat: "Ha ellenünk fordultok, egyetlen csapással pusztítunk el!").

Li Mjung-bak dél-koreai elnök - szokás szerint - nehéz helyzetbe került, hisz egy elhamarkodott lépéssel láncreakciót kockáztatott volna, a közvélemény szemében túl puhának bizonyuló válasszal ellenben saját politikai karrierjét is derékba törhette volna. Ez utóbbi a június elején lezajlott helyhatósági választások előtt különösen hangsúlyos szempontnak bizonyult. Az északkal elődeinél általában amúgy is szigorúbb aktuális szöuli vezetés így végül egyebek mellett a diplomáciai és gazdasági kapcsolatok felfüggesztése, az észak felé irányuló rádiós propagandaadások felújítása mellett döntött. A támadásra adott válaszként továbbá egy nagyszabású amerikai--dél-koreai közös haditengerészeti gyakorlatot is tervbe vettek. Július 14-én a Pentagon megerősítette, hogy a kínai tiltakozás és nyomásgyakorlás ellenére a gyakorlatra mindenképpen sor kerül. Végezetül június 4-én Dél-Korea levélben ajánlotta az ENSZ Biztonsági Tanácsának figyelmébe az esetet.

Játék a szavakkal

Az ENSZ BT azonban egészen július 8-ig semmilyen formában sem volt hajlandó napirendjére venni a kérdést, és még akkor is csak a dél-koreai levélnek szentelt egy jelentéktelen programpontot (a Tanács mindenkori aktuális havi programja: pdf). De a BT egy nagyon érdekes hely, ahol a látszat bizony szinte mindig csal. Első ránézésre ugyanis a világ elsőszámú gittegylete csak a legritkább esetben képes bármiben döntésre jutni, határozatait pedig addigra többnyire a semmitmondóságig fel is higítják. S bár a BT közvetlenül valóban nem sűrűn oldja meg az élet nagy kérdéseit, a nemzetközi politika szövevényes világában azért továbbra is komoly súlyt képvisel. A tagállamok sokszor már egy téma napirendre tűzésének puszta tényét is komoly fegyvertényként, vagy akár súlyos vereségként könyvelik el, így a semmittevés felszíne alatt a legapróbb kérdésekben is szinte mindig vérre menő csatározások folynak.

Az ENSZ rendszer egyik érdekessége, hogy az érdemi munkát néha már-már teljesen megbénító feszültségek és ellentétek megkerülésére egy rakás hallgatólagosan elfogadott pragmatikus “kiskaput” épít be ügyvitelébe. Ennek ékes példája az ún. Arria-formula. Számtalanszor előfordul ugyanis, hogy a Tanács valamely - gyakran állandó - tagja elzárkózik egy amúgy igencsak égető kérdés hivatalos napirendre vételétől. Sokszor kellemetlen lehet, ha egy téma hivatalosan is a BT asztalára kerül, ráadásul munkarendjéből adandóan - “remains seized of the question” - szinte lehetetlen azt később onnan eltávolítani. Rendszerint ezért akadályozza meg Kína és Oroszország a határaik mentén kialakult válsággócok nyilt vizslatását, erre hivatkozik az Egyesült Államok Izrael éppen aktuális balhéi kapcsán, de úszta már meg így a nyilvános felelősségre vonást Uganda és Sri Lanka is.

Az egyik első ilyen esetre 1992-ben került sor, mikor egy boszniai pap kívánt beszmámolni a délszláv háború borzalmairól. Csakhogy a BT előtt magánszemélyek nem szólalhatnak fel, mondandójára pedig amúgy sem volt túlzottan kíváncsi senki. Szerencsétlent egyedül a Tanács soros elnöki tisztét betöltő venezuelai Diego Arria nagykövet volt hajlandó fogadni. A pap szavai végül annyira meghatották, hogy elintézte, a BT tagjai nem hivatalos keretek közt hallgassák meg mondanivalóját, a többi pedig már történelem. Azóta a BT az Arria-formula keretében előszeretettel tárgyalja meg nem hivatalos - és persze zárt - üléseken a legkülönfélébb kényes kérdéseket. A közelmúltban így foglalkoztak a kirgizisztáni eseményekkel, vagy épp a Cshonan esetével is.

Utóbbi június 14-én került a Tanács elé, a zárt ülésen elhangzottakról azonban meglepően kevés információ jutott ki. Pedig általában az ENSZ BT ügymenete legendásan kedvez a - máshol nem igazán hozzáférhető - világpolitikai értesülések kiszivárgásának. Az üléseket rendszerint a Főtitkárság sajtósai lepik el, a folyosókon pedig nagy hagyománya van a diplomaták és újságírók közti pletykálkodásnak is.  Olyannyira, hogy a Tanács nemrég egy sor nagy port felvert szigorító intézkedéssel próbálta a nem kívánt információáramlás útját állni - melyek egy részét később kénytelen volt visszavonni. Ráadásul a BT az ENSZ számos más intézményével együtt nemrég költözött raktárszerű ideiglenes épületébe ("Welcome to Bantanamo"), ahol a székház felújításának négy éves időtartamára rendezkedett be.

Annyi biztos, hogy a dél-koreai küldöttség egy - 7 perces videóval gazdagított - félórás, a nemzetközi vizsgálóbizottság eredményeire építő színes-szagos előadással próbálta alátámasztani Észak felelősségét a támadásért, Phenjan képviselői pedig magától értetődően tagadták, hogy akár csak érintve is volnának az ügyben. Az összejövetel után a Tanács tagjainak többsége - köztük természetesen az Egyesült Államok - rendkívül meggyőzőnek nevezte a Dél-Korea által felsorakoztatott érveket, de még a kérdés hivatalos napirendre vétele ellen a végsőkig küzdő kínai képviselő sem fogalmazott meg kritikát.

A beszámolót közel egy hónapos csend követte, majd múlt csütörtökön feltűnt egy jelentéktelen pont - "a Koreai Köztársaság június 4-én kelt levele az ENSZ Biztonsági Tanácsának elnökéhez és egyéb releváns levelek" - a BT napirendjében. Ennek tárgyalása a megbeszélés a hivatalos jegyzőkönyve (pdf) szerint kimerült egy vérszegény elnöki nyilatkozat  (pdf) ismertetésében, melyet a Tanács soros vezetője, Nigéria képviselője olvasott fel. Ebben a sajátos irományban a BT egyértelműen elítéli a támadást, ugyanakkor Észak-Koreát nem teszi közvetlenül felelősség érte, csupán mély aggodalmát fejezi ki a nemzetközi vizsgálóbizottság Dél-Korea által bemutatott eredményei láttán, egyúttal tudomásul véve Phenjan nyilatkozatát is arról, hogy nem ők voltak. Végül szokás szerint felszólít a tűzszüneti egyezmény tiszteletben tartására, a békés rendezés - vagyis a több mint egy éve megrekedt hatoldalú tárgyalások - folytatására, és végül de nem utolsó sorban megdícséri Dél-Korea visszafogott reakcióit. Vegytiszta bullshit - gondolhatja a kedves olvasó. Pedig lehetett volna rosszabb is.

Lenin elvtárs mosolyogva megsimogatta az udvaron játszadozó gyerekek fejét. Ami tulajdonképpen rendes dolog volt tőle, hiszen közéjük is lövethetett volna.

Az ember eleve hajlamos azt hinni, hogy ha nincs határozat, akkor a BT nem is hozott döntést. Holott a politikai nyomásgyakorlás igen széles tárháza áll a Tanács rendelkezésére az egyes kérdések puszta napirendre vételétől a fegyveres erő alkalmazására határozatban való kifejezett felhatalmazásig. Az elnöki nyilatkozat ráadásul eme eszköztárnak nem is a leggyengébb darabja. Megtévesztő nevével ellentétben ugyanis nem a Tanács elnöke önti ki lelkét általa, hanem a tagság jelzi finoman, hogy adott kérdésben még nem jutott teljes konszenzusra, vagy csupán a kötelező érvényű határozat elfogadását nem érzi még időszerűnek, de a kérdés ütőerén tartja kezét, és bizony véleményt is formál arról.

Adott esetben a nigériai ENSZ nagykövet által felolvasott nyilatkozatra a BT minden tagja rábólintott. Magát a szöveget - Japánnal és Észak-Koreával folyamatosan egyeztetve - az állandó tagok vért izzadva szövegezték meg. Ez pedig elsősorban a népi Kína áldásos közreműködésének volt köszönhető, melynek képviselője minden követ megmozgatott a Phenjant elítélő szövegrészek kiiktatása érdekében. A több helyen szereplő “támadás” szót az utolsó pillanatig igyekeztek az - egyértelmű agresszió helyett akár műszaki balesetként is értelmezhető - “incidens”, “esemény”, “cselekmény”  és hasonló kifejezésekkel felváltani. Ezen túlmenően a dél-koreai beszámoló során hallottak feletti “mély aggodalom” helyett is helyénvalóbbnak tartották volna azok puszta “tudomásulvételét”. Végül kompromisszumos megoldásként maradhatott a “keményebb” hangnem, cserébe pedig a nyilatkozat sehol sem utal kifejezetten Phenjan felelősségére.

Mindez nagyon szép és jó, na de miért kell Kínának állandóan kötekednie? Egy biztos: nem a nemzetközi munkásmozgalmi szolidaritás hevében. Kína nagyon régóta három fő célt tűzött maga elé a Koreai-félszigeten: (1) a béke és stabilitás fenntartása, (2) a nukleáris leszerelés és (3) befolyásának megtartása vagy növelése. És ezek bizony nem csak első ránézésre tűnnek nehezen összeegyezethető szempontoknak, ráadásul újabban Phenjan is egyre gyakrabban keseríti meg nagy testvére életét.

A kedves olvasó egy pillanatra se dőljön be a KCNA híradásainak, Észak-Korea bizony nincs túl rózsás állapotban, gazdasága mára alapjaiban függ a kínai támogatástól. Ám az, hogy Peking gazdasági befolyásának folyamatos kiterjesztésén dolgozik, távolról sem jelenti, hogy Phenjant politikai kérdésekben irányítani - vagy bizonyos esetekben akár csak befolyásolni is - tudná. A 2006-os kísérleti atomrobbantás bizony már Pekingnél is kicsapta a biztosítékot, az pedig, hogy akkor kivételesen aláírták az ENSZ BT elítélő határozatát, Phenjanban minden kiszolgáltatottsága ellenére Kínával szemben is elhintette a bizalmatlanság magvait.

Az igazi kommunisták csendben éhenhaltak otthonaikban, miközben engedelmesen arra vártak, hogy az állam a segítségükre siessen.

/észak-koreai népi bölcsesség, idézi: Human Rights Watch - North Korea’s Transformation: Famine, Aid and Markets/

Azóta a helyzet csak súlyosbodott, a 2009. júniusi második robbantása óta Észak-Korea minden korábbinál mélyebb nemzetközi elszigeteltségbe süllyedt, a legkülönfélébb belső problémák (pl. a közegészségügy gyakorlatilag teljes összeomlása),a '90-es évek éhínségeit követő gazdasági átrendeződés, Kim Dzsong-il betegsége és utódlása pedig a belső feszültségeket élezték ki. Egy ilyen puskaporos helyzetben márpedig Kínának - vagy ami azt illeti, bárki másnak - egyetlen dologra végképp nincs szüksége: egy második koreai háború kirobbanására és/vagy a kommunista Korea összeomlására. Egy ilyen katasztrófa nyomában az északi menekültek pillanatok alatt özönlenék el Kína határmenti területeit és egy a koreai néphadsereg frakciói közt kirobbanó polgárháború, vagy a felfordulásban elkallódó atomfegyverek sem javítanának sokat a helyzeten.

Bár komoly bírálatok érték, amiért nem gyakorolt kellő nyomást Phenjanra, sőt még egy nyamvadt részvéttáviratot sem küldött, Kína a maga sajátos módján a háttérben azért megpróbálkozott a feszültség csökkentésével. Az első lépés megtételére egy másik - Dél-Koreából amúgy szintén nemtetszést kiváltó - esemény, Kim Dzsong-il május végi pekingi látogatása adott kiváló lehetőséget. A béke, barátság és testvériség aranyból szőtt szavai mellett a kínai vezetés azért finoman utalt arra is, hogy Észak-Korea gazdasága lényegében kiszolgáltatott helyzetbe került, a belügyeit érintő stratégiai döntések meghozatala előtt pedig a jövőben szorosabb egyeztetéseket tartanának indokoltnak. Persze Kim se ment üres kézzel haza, az újabb gazdasági megállapodásokon túl pekingi fogadtatása egy pillanatra ismét komoly nemzetközi politikai szereplőt faragott belőle, s egyben az otthon maradottaknak is üzent: Kínának nem áll szándékában tétlenül néznie, ha bárki félre próbálná állítani.

Végül pedig július elején Kína az ENSZ BT-ben immár sokadszor húzta ki szövetségesét a bajból. Egy kis szerencsével eztán a Cshonan elsüllyesztése körül elszabadult indulatok is lecsendesednek, s a tárgyalások új esélyt kaphatnak. Ellenkező esetben Pekingnek legfeljebb saját nemzetközi megítélésén sikerült még egy keveset rontania.

Mindenki örül

Ha nem is állíthatjuk, hogy a Cshonan probémája ezzel végleg megoldódott, a válsághelyzet első és legkritikusabb szakasza az ENSZ BT elnöki nyilatkozatával lezárulni látszik. Szöul elégtételt kapott, és saját népe elé is büszkén állhat, hisz keményen kiállt érdekeiért, s ügyét egészen a világszervezet csúcsáig vitte. Phenjan, ha van elég bőr a képén - és ebben pillanatig sem kételkedhetünk - fennhangon hirdetheti bebizonyosodott ártatlanságát. Washington joggal hivatkozhat rá, hogy az ENSZ BT egyértelműen az északi agressziót ítélte el. Peking pedig megkönnyebbülten dőlhet hátra, letörölve izzadságtól gyöngyöző homlokát, hálát adva a munkásmozgalom szentjeinek, hogy ismét sikerült elkerülni a nagyobb balhét.

Valóban, a Biztonsági Tanács nem oldotta meg egy csapásra a koreai kérdést, s talán még csak közelebb sem juttatott minket annak végleges rendezéséhez. De egy konkrét válsághelyzet elsimításában fontos eszköznek bizonyult. Igényeinket a realitás talajára visszahúzva márpedig ennyivel tulajdonképpen bőven be is érhetnénk. Vagy ahogy U Thant néhai ENSZ főtitkár nálam sokkal szebben megfogalmazta:

Eltekintve más, pozitívabb funkcióitól, az Egyesült Nemzetek Szervezete biztos célpontjaként és felbecsülhetetlen  értékű gyűjtőhelyeként szolgált az olyan vádaskodásoknak és bírálatoknak, amelyeket egyébként máshova irányítottak volna. Ezáltal a szervezet, egész fennállása idején és különböző körülmények között, a „nemzetközi villámhárító” életbe vágóan fontos feladatát teljesítette.

/U Thant/