(Az első rész itt olvasható.)
Kvantitatív elemzés
A Kínai Népköztársaság korábban vívott háborúinak és Peking ambícióinak elemzésére a téma egyik prominens kutatója, King C. Chen érdekes elemzési módszert dolgozott ki. Véleménye szerint a Népköztársaság 1979-ig, tehát a megalakulása óta eltelt 30 év során 8 háborúban vett részt, és ebből 3 alacsony, 4 közepes, és csupán a koreai háború nevezhető magas intenzitásúnak. Az alacsony (low), közepes (medium) és magas (high) is három alkategóriára bontható, így az összesen 9 besorolással tovább lehet finomítani az elemzést. Megállapításait 6 fő szempont alapján állította föl, amelyekkel tulajdonképpen bármilyen háború paramétereit le lehet írni, majd az ezekre adott válaszok súlyozott eredménye adta ki a konfliktus hevességét. A könnyebb értelmezés érdekében lássuk a fő szempontokat:
1. Bevetett erők száma (Manpower):
H: több mint 150 ezer
H1: 150-200 ezer
H2: 200-300 ezer
H3: 300 ezernél több
M: 30-150 ezer
M1: 30-60 ezer
M2: 60-100 ezer
M3: 100-150 ezer
L: 30 ezer alatt
L1: 10 ezer alatt
L2: 10-20 ezer
L3: 20-30 ezer
2. Fegyvernemek minősége és beavatkozásai (Kinds of Forces):
H: Szárazföldi csapatok, Légierő, Haditengerészet
H1: közepes minőség, közepes intenzitás
H2: jó minőség, magas intenzitás
H3: jó minőség, legmagasabb intenzitás
M: Szárazföldi csapatok, Légierő
M1: közepes minőség, alacsony intenzitás
M2: jó minőség, közepes intenzitás
M3: jó minőség, magas intenzitás
L: Szárazföldi Csapatok
L1: közepes minőség, alacsony, vagy semmilyen intenzitás
L2: jó minőség, alacsony, vagy semmilyen intenzitás
L3: jó minőség, aktív beavatkozás
3. Fegyverzet (Weaponry):
H: Fejlett konvencionális, stratégiai
H1: Fejlett konvencionális, közepes minőség
H2: Fejlett konvencionális, jó minőség
H3: Fejlett konvencionális, stratégiai
M: Konvencionális
M1: közepes- alacsony minőség
M2: közepes minőség
M3: közepes-jó minőség
L: Korlátozott Konvencionális
L1: alacsony-korlátozott konvencionális
L2: közepes-korlátozott konvencionális
L3: magas-korlátozott konvencionális
4. Időtartam (Duration):
H: 12 hónapnál hosszabb
H1: 12-24
H2: 24-48
H3: 48-nál több
M: 1-12 hónap
M1: 1-4
M2: 4-8
M3: 8-12
L: 1 hónapnál rövidebb
L1: 10 napnál rövidebb
L2: 10-20 nap
L3: 20 nap-1 hónap
5. Veszteségek (Casualties):
H: 30.ezer fölött
H1: 30.ezer-50.ezer
H2: 50.ezer-80.ezer
H3: 80.ezer-nél több
M: 1ezer-30.000
M1: 1ezer-10.ezer
M2: 10.ezer-20.ezer
M3: 20.ezer-30.ezer
L: 1ezer alatt
L1: 300 alatt
L2: 300-600
L3: 600-1ezer
6. Mobilizálás szintje (Mobilization):
H: Nemzeti
H1: Nemzeti szintű, alacsony intenzitás
H2: Nemzeti szintű, közepes intenzitás
H3: Nemzeti szintű, magas intenzitás
M: Regionális
M1: 1 provincia – 1 katonai régió
M2: 1-2 katonai régió
M3: 2-4 katonai régió
L: Helyi
L1: 1-5 megye
L2: 5-10 megye
L3: 10 megye – 1 provincia
Ezzel a hat kimerítő ismérvvel jól körül lehet határolni bármilyen fegyveres konfliktust, és igen jól lehet annak intenzitását felmérni. Véleményem szerint azonban pusztán ilyen statisztikai jellegű besorolás bizonyos esetekben igen félrevezető lehet, erre majd az 1979-es háború kapcsán rá is mutatok, de előbb lássuk a korábbi háborúk „végeredményét”.
A végső L, M, és H indexek megértése érdekében egy 3x3-as mátrix is készült, amely a következőképpen néz ki:
LOW | MEDIUM | HIGH |
L1: low-low | M1: medium-low | H1: high-low |
L2: low-medium | M2: medium-medium | H2: high-medium |
L3: low-high | M3: medium-high | H3: high-high |
Korea átlaga tehát H2, az 1962-es India ellen, és 1969-ben a Szovjetunió ellen vívott határháborúk illetve a második indokínai háború mind M2-t kapott, míg az első indokínai háború, a Quemoy és Matsu szigetek elleni támadások és az 1959-es indiai határháború alacsony intenzitású, tehát L1-3-as besorolást kapott. A szerző tehát azt állítja, hogy a „maoista” háborúk javarészt legtöbb aspektusukban korlátozottak voltak, magas besorolása ellenére még a koreai is, hiszen nem a kínai önkéntesek nyomták vissza az ENSZ csapatait Puszanig, ők a 38. szélességi foknál megálltak.
Mi a helyzet ilyen szempontból az 1979-es kínai-vietnami háború kapcsán? King C. Chen szerint a Teng Hsziao-ping által indított, mégis „utolsó maoista háborúnak” nevezett összecsapás az alábbi értékelést kapja:
Bevetett erők száma | 300-330 ezer | H3 |
Fegyvernemek beavatkozása | Szárazföldi erők, aktív beavatkozás | L3 |
Fegyverzet | Konvencionális, közepes-jó minőség | M3 |
Időtartam | 16 nap | L2 |
Veszteségek | 26 ezer halott, 37 ezer sebesült | H2 |
Mobilizálás szintje | 2-4 régió | M3 |
Ez, amennyiben súlyoknak L1-nél 1-et és folyamatosan növekedve H3-nál 9-et választva, eredményül (9+3+6+2+8+6) / 6 = 5,6, kerekítve 6-ot kapunk, tehát M3-as, közepes intenzitású minősítést kap.
Bár a fentebb bemutatott módszer igen jó a háború értékelésére, véleményem szerint azért szükség van némi pontosításra a mutatók tekintetében. Mint korábban írtam, a bevetett erők száma bizonyosan meghaladta a 330 ezer főt, hiszen ebben a számban nincsenek benne a félkatonai egységek. A haderőnemek kérdése is igen kényes probléma, hiszen, bár mind a légierő, mind a haditengerészet mobilizálásra került, a PLAAF és a PLAN (People’s Liberation Army, Navy) kiképzési és felszerelési színvonala elégtelen volt, így ezeket az egységeket, melyek közül a légierő nagyban megkönnyíthette volna az előrenyomuló csapatok dolgát, felsőbb utasításra nem vetették be. Erre a kérdésre még visszatérek a későbbiek során. Utolsóként pedig a mobilizálás szintje az, amellyel nem értek egyet. Tekintve, hogy a Kínai Népköztársaság biztosítani kívánta északi vidékeit egy esetleges szovjet támadás ellen, a két ország határán a PLA csapatait harckészültségbe helyezték, sőt, a veszélyeztetett településekről mintegy 300 ezer embert ki is telepítettek.
Sokan állítják, hogy az atomfegyvereknek van bizonyos pacifikáló szerepe, hisz soha a történelem folyamán nem kezdeményezett konvencionális háborút egymással két atomhatalom, egy esetleges világégéstől félve. Kína 1964. október 16-án robbantotta föl első atombombáját, melyet alig három évvel később a hidrogénbomba is követett. 1979-re már rendelkezett olyan arzenállal, mely elegendő volt a Szovjetunió elrettentésére, és a határ menti csapatok mozgósítása a kitelepítéssel összhangban komoly figyelmeztetés volt Moszkva számára, amely amúgy sem akart háborúba keveredni Pekinggel, hiszen épp elég volt számára a többfrontos hidegháború az Egyesült Államok ellen. Bár ezek a csapatok nem vettek részt ténylegesen a vietnam elleni hadműveletben, a mobilizálás rájuk is kiterjedt, erőforrásokat használtak fel, tehát tovább növelték a háború terheit Peking számára.
A háború mutatóinak számszerűsítésében az is probléma, hogy a harci cselekmények rövidsége jelentősen csökkenti az átlagot, ezáltal gyakorlatilag bebetonozva a tényt, hogy a háború csak egy rövid, közepes intenzitású konfliktus volt. Véleményem szerint a XX. század második felében a technika fejlődésével már nincs szükség hosszú, konvencionális háborúk megvívására, hiszen a modern technika alkalmazásával a hadműveletek nagyban lerövidülnek, ám az okozott pusztítás mértéke jelentősen megnövekszik. Összehasonlításként álljon itt az 1967-es harmadik arab-izraeli háború hasonló elemzése, melyből világosan látszik, hogy bár az átlag azonos lesz, közepes intenzitású és horderejű konfliktusról egyáltalán nem beszélhetünk.
Bevetett erők száma | tartalékosokkal együtt 264 ezer | H2 |
Fegyvernemek beavatkozása | Szárazföldi erők, légierő, aktív beavatkozás | M3 |
Fegyverzet | Konvencionális, közepes minőség | M2 |
Időtartam | 6 nap | L1 |
Veszteségek | ezer halott, 4500 sebesült | M1 |
Mobilizálás szintje | nemzeti szintű, magas | H3 |
Megjegyzés: természetesen mindkét táblázat csak az egyik hadviselő felet mutatja be, jelen esetben Izraelt, az előbbi táblázatban pedig a Kínai Népköztársaságot.
A végeredmény (8+6+5+1+4+9) / 6 = 5,5, kerekítve 6, tehát szintén M3-as, közepes intenzitású konfliktusról beszélhetünk, ám ezt mégis döntő győzelemnek tekinti a világ közvéleménye, és hatásai mind a mai napig jelentősen befolyásolják a Közel-Kelet politikai viszonyait.
Az elemzés összegzése
A fenti kvantitatív elemzés célja a háború számszerűsíthető mutatóinak ismertetésén túl az volt, hogy bemutassa, a PLA igenis vereséget szenvedett 1979 februárjában a vietnami határon. A jelentős számú egységek és tűzerő összevonásával végzett hadművelet lelassult a harcedzett és jól felszerelt vietnami területvédelmi egységek makacs ellenállásán, súlyos veszteségeket okozva a kínai hadsereg egységeinek. Habár a túlerő végül március elejére győzedelmeskedett, és elfoglalt 3 kulcsfontosságú pozíciót, Peking csapatai kimerültek a harcokban, és az elégtelen hadvezetés, morál és ellátás nem tette lehetővé a további előrenyomulást. A kínai vezetés ezt felismerve jelentette be a háború „győzedelmes” lezárását, és csapatai kivonását, még mielőtt a katonai kudarc nyilvánvalóvá vált volna. Ezt a felemás értékelést tovább bonyolítja a tény, hogy bizonyos kvantitatív elemzések használatával a konfliktust könnyen közepes intenzitású, alacsony jelentőségű háborúvá lehet degradálni, ám ezen elemzések hasznossága könnyen megkérdőjelezhető, mint ahogyan tettem azt, a hatnapos háború hasonló elemzésével, melyet korántsem nevezhetünk alacsony jelentőségű összecsapásnak. Az alábbiakban elhagyjuk a csatateret, és megvizsgáljuk a Kínai Népköztársaság helyzetét a konfliktust megelőző években, hogy feltárjuk mindazon okokat, melyek a PLA csúfos szerepléséhez vezettek.Papírsárkány
Hadseregeket általában kétféle módon szokás létrehozni, legalábbis a történelem során megfigyelt hadseregfejlesztés jól körülírható a „fejlesztő” és „vásárló” archetípusokkal. A legtermészetesebb út a haderő fokozatos fejlesztése, amely a hazai gyártási, illetve kutatás és fejlesztési bázison felemelkedve a társadalom technikai színvonalának megfelelő haderőt hoz létre. Erre tipikus példa az Amerikai Egyesült Államok hadserege, mely a XX. században jelentős fejlődési pályát futott be, javarészt a hazai fejlesztéseknek köszönhetően, úgy, hogy aztán ezek a fejlesztések átszivárogtak a civil életbe. Sokak szerint ez a körforgás tette lehetővé, hogy Amerika győztesen kerüljön ki a hidegháborúból, mivel a Szovjetunió paranoiás vezetése a katonai fejlesztéseket szinte egyáltalán nem forgatta vissza a civil iparba, ezzel megpecsételve saját gazdasági összeomlását. Ez az elmélet lényegében azt mondja ki, hogy egy állam hadereje jól reprezentálja a mögötte álló gazdasági-társadalmi fejlettség szintjét, és, amennyiben a katonai illetve gazdasági erő nem áll összhangban, az hosszú távon komoly következményekkel járhat, mégpedig vagy katonai (Egyiptom az 1967-es arab-izraeli háború során) vagy gazdasági összeomlás képében. (Lsd. a fentebb említett Szovjetunió esetét.)
Amennyiben nem áll fenn egy erős hazai gazdasági-társadalmi potenciál - és itt érkezünk el a második archetípushoz -, marad a külföldről történő fegyvervásárlás. Ez a haditechnikai eszközök fejlesztési költségének folyamatos növekedése miatt gazdaságilag hívogatóbbnak tűnik, ám ilyenkor megszűnik a már említett „spillover” hatás, sőt maga a hadsereg sem biztos, hogy hatékonyan tudja kezelni a megvásárolt technikát. Amennyiben nincs megfelelő oktatási, kulturális és katonai háttér, a modern technika csupán szemfényvesztés, hiszen hiányzik az azt hatékonyan működtetni képes egyén. (Gondoljunk csak ismét a Szovjetunió által „erőszakosan” felfegyverzett arab államok kudarcaira.)
Természetesen nem állítom, hogy a második módszer mindenképpen kudarcra van ítélve, főleg azért sem, mert korunkban már a komoly kiképzési módszerek alkalmazásával a legtöbb hadsereg katonái hatékonyan tudják kezelni a külföldről beszerzett modern technikát, ám a kiképzéseken begyakorolt eljárások csak komoly fenntartásokkal kezelhetők éles helyzetekben. A „vásárló” archetípusnak az egyik leágazása a „learning by doing” effekt, amikor egy haderő a társadalmi szintjénél magasabb technológia használatát egyszerűen az éles helyzetekben való folyamatos használat során sajátítja el. Természetesen ez meglehetősen költséges vállalkozás, mind anyagi, mind az emberéletek szempontjából, ám egy olyan országban, mint például vietnam, mely az 1950 és 1975 közötti időszakot szinte végigháborúzta, végül célravezetőnek minősült. Mindez persze nem jöhetett volna létre a Szovjetunió és kisebb részt Kína végeláthatatlan fegyverszállítmányai nélkül, ám mire Saigon elesett, a vietnami Néphadsereg (People’s Army of Vietnam – PAVN) az alacsony társadalmi fejlettség ellenére kiválóan megtanulta használni a rendelkezésére bocsátott technikát.
A PLA ezzel szemben leginkább a „vásárló” alaptípust képviselte. A Kínai Népköztársaságot már az 1950-es években „szárnyai alá” vette a Szovjetunió, és az élet legtöbb területén segítséget nyújtott a régi-új államnak. Természetesen ezen területek között szerepelt a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg mielőbbi modernizációja mind technikai, mind pedig hadvezetési szempontból (sorkatonaság, tartalékos rendszer, hivatásos tisztikar), hiszen a Koreai Háborúban nagy szükség volt a kínai csapatokra. Megjelentek a szovjet katonai tanácsadók, megindult a szovjet haditechnikai eszközök áramlása, növekedett a kiképzés színvonala. Ez viszont a politikai képzés, a politikai tisztek és ez által a pártellenőrzés szerepének csökkentését is jelentette. A Kínai Népköztársaság nagy hangsúlyt fektetett a hazai hadiipar fejlesztésére, ám hiába a nagyszámú szovjet tervdokumentációnak, a hazai gyártás komoly nehézségekkel szembesült az összetettebb eszközök, mint például a repülők összeszerelése során. Természetesen a Szovjetuniót sem ejtették a fejére, Moszkva sem a legfejlettebb eszközök licencét adta át Pekingnek, így bár a PLA fokozatosan erősödött, bizonyos haditechnikai eszközöket csak akkorra tudtak hadrendbe állítani, mikorra az már a Szovjetunióban elavultnak számított.Közben, részben pont a szándékosan késleltetett technológiatranszfer miatt megromlott a kapcsolat a két ország között, amely az 1960-as évek elejére komoly szakítást eredményezett a kínai-szovjet kapcsolatokban. Moszkva visszahívta tanácsadóit, és elzárkózott a tervrajzok átadásától, így a kínai (hadi)ipar tulajdonképpen magára maradt. A már korábban is gyártási nehézségekkel küzdő, elsősorban másolásra alapuló hazai ipar a Nagy Ugrás "áldásos" tevékenysége hatására komoly lemaradást halmozott föl a fejlesztések tekintetében, amely igen érzékenyen érintette a haderő modernizálását. Olyan területeken nem sikerült előrelépéseket elérni, mint például a logisztika, a légierő vagy a haderőnemek közötti együttműködés. Az ipari háttér „megreformálását” a társadalmi rend újjáalakítása követte az 1966-tól megindult Nagy Proletár Kulturális Forradalom képében. A „múlttal való leszámolás” jegyében előbb az értelmiség, majd fokozatosan az ipar és később az államszervezet szenvedett jóvátehetetlen károkat, sikeresen erodálva a már korábban emlegetetett társadalmi és civilizációs színvonalat.
Természetesen ezek a változások a hadsereget sem kímélték. Mao védelmi miniszterré, régi harcostársát a hírhedt Lin Piao-t nevezte ki, aki kétes értékű reformokat vezetett be. Ezen lépések közé tartozott az ún. de-russzifikáció, melynek célja a szovjet tanácsadók munkája által létrehozott katonatiszti réteg privilégiumainak eltörlése volt. Hogy visszatérjen a Mao féle népi háború ideológiájához, a katona - munkás - paraszt szentháromsághoz, megszüntette a függelmi rendszert minden fegyvernem kötelékében. A katonai rendfokozatok eltörlése súlyos következményekkel járt, a hatékony hadvezetés szervezeti kerete gyakorlatilag megszűnt. További probléma volt, hogy 1965-ben, attól való félelmében, hogy vietnamban az amerikai beavatkozás esetleg átterjedhet Kínára is, megkezdte a PLA létszámának drasztikus növelését. Ez persze jelentős kompromisszumokat követelt meg a kiképzés területén, így a hadsereg színvonala tovább csökkent. Az elégtelen minőségű ipari kapacitás és a személyzet képzetlensége az egekig emelte a légierő baleseti rátáit. Bár az 1962-es kínai-indiai háború még nem fedte föl egyértelműen ezeket a gyengeségeket, a Kulturális Forradalom során előbb az ellenálló munkássággal szemben folytatott küzdelemben, majd később a vörös gárdák lefegyverzésében közreműködő PLA súlyos veszteségeket szenvedett.
A négyek bandájának elűzése után a Teng Hsziao-ping által vezetett országban végre meginduló „négy modernizáció programjában” a védelmi modernizáció csak az utolsó helyre került a mezőgazdaság, az ipar és a tudomány és technika után. Bár az irányvonal később Kína egyértelmű gazdasági sikerét hozta, a katonai modernizáció még igencsak gyerekcipőben járt az 1979-es háború előestéjén. Továbbra sem sikerült kinőni a Korea óta meglévő gyermekbetegségeket a mozgékonyság, logisztika, és persze a technológia területén, ám Teng Hsziao-ping bízott benne, hogy a puszta túlerő majd elégségesnek bizonyul.
Ígértem, hogy megemlítem, miért nem vett részt a Kínai Légierő, a PLAAF a vietnam elleni hadműveletekben, itt most erre is kitérek. Egyrészt a légierő mobilizálása csak 1979. január 1-jén indult meg (a szárazföldi haderőé már a megelőző év novemberében) ám a húszezer fős kiszolgáló személyzet telepítése, és a mintegy 1ezer gép összevonása pont azon a területen terhelte meg a PLA-t, amelyen alapból gyenge, sőt a szárazföldi csapatok miatt igen leterhelt volt: a logisztikában. A légierő összevonása a harcok kezdetére többé-kevésbé sikeresen megtörtént, ám a PLAAF gépei mégsem lépték át a vietnami határt. Bár a légierő doktrínája szerint a szárazföldi csapatok támogatásával tudta volna elősegíteni a PLA győzelmét, a korábban említett kiképzési és gyártási hiányosságok miatt a katonai vezetés úgy döntött, nem kockáztatja bevetésüket ellenséges területek fölött. Erre minden oka megvolt, hiszen akkoriban vietnam légierejében nemcsak a fejlettebb szovjet és zsákmányolt amerikai technológia volt megtalálható, de pilótáik nagy része komoly harci tapasztalatokat is szerzett az amerikaiak ellen. Emellett ott volt még a főváros körül szovjet segítséggel kiépített komoly légvédelmi hálózat, mely még a jól képzett, magas technikai színvonalat képviselő amerikai bombázókötelékeket is megtizedelte a vietnami háború során.
A légierő be nem vetése súlyos következményekkel járt az előrenyomuló szárazföldi csapatok számára. Minden erődített pontot gyalogsági vagy - ahol a terepviszonyok engedték – páncélostámadással kellett fölszámolni, melynek során a PLA igen súlyos veszteségeket szenvedett. Joggal merült föl tehát a kérdés, hogy amennyiben a kínai csapatok nagy nehézségek árán kijutnak a síkságra, és ott szembe találják magukat a PAVN reguláris alakulataival, illetve a saját területük fölött zavartalanul repülő vietnami légierővel, vajon az milyen hatással járt volna a „kínai győzelem” veszteségi mutatóira és a közvélemény által amúgy sem támogatott háború politikai következményeire?
Összegzés
A történelem kutatásában a „Mi lett volna, ha?” típusú kérdések feltétele teljességgel értelmetlen. Az egyetlen objektív dolog, amit az elemző tehet, csupán a tények bemutatása, illetve az abból történő következtetések levonása lehet. Ilyen elképzelésekkel kezdtem neki a 1979-es kínai-vietnami háború áttekintésének, és arra a kérdésre kerestem a választ, hogy vajon melyik fél tekinthető a konfliktus győztesének. A mérleg kínai oldalról 26 nap küzdelem, 3 fontos határ menti város elfoglalása, és annak a ténynek a bizonyítása, hogy a Szovjetunió nem kockáztatja meg a III. világháború kirobbantását katonai szövetségesei megsegítésére. Vietnam ezzel szemben sikeresen bizonyított több tényt is: csapatainak nem volt szüksége Kambodzsa elhagyására, sőt nagyszámú reguláris erő bevetésére sem a kínai csapatok előrenyomulásának megakadályozására. A vietnami légierő puszta jelenlétével megakadályozta a számbelileg sokkal nagyobb PLAAF bevetését a konfliktusban, és a hadsereg szovjet katonai segítség nélkül, többfrontos háborúban állította meg a Kínai Népi felszabadító Hadsereget.
Kínai hadifoglyok:
Vietnami hadifoglyok:
A következőkben a konfliktus fontosságát próbáltam feltárni kvantitatív elemzés segítségével. Korábbi szerzők módszertanát felhasználva mutattam be a matematikai elemzés hiányosságait, és cáfoltam azon kijelentéseket, mely szerint a háború - Kína megfogalmazásában - csupán egy közepes intenzitású összecsapás lett volna. Végül áttekintettem a Kínai Népköztársaság katonai, társadalmi és gazdasági berendezkedését, és megállapítottam, hogy a sem a Nagy Ugrás és a kínai-szovjet szakítás során megtépázott kínai ipari potenciál, sem pedig a Nagy Proletár Kulturális Forradalom által tönkretett társadalmi, szociális háttér, és a mindkét folyamat által jelentősen érintett hadsereg-szervezési elképzelések nem tették és nem is tehették lehetővé azt, hogy Peking 1979 februárjában győztes háborút vívjon.
A Nagy Vezér halála után 3 évvel kirobbant konfliktus „Mao utolsó háborúja” néven vonult be a történelembe, és amennyiben tartom magam a híres latin mondáshoz, mely szerint De mortuis nil nisi bene, vagyis halottról jót vagy semmit, akkor azt hiszem, az a legkifejezőbb, ha inkább csendben megemlékezünk a konfliktus majd’ félszázezer halálos áldozatáról.
Irodalomjegyzék
Monográfiák
Chen, King C. (1987): China's war with Vietnam, 1979: issues, decisions, and implications. Hoover Institution Press, Stanford University, Stanford, California.
Clausewitz, General Carl von (1832): Vom Kriege. Dümmlers Verlag, Berlin
Elleman, Bruce A. (2001): Modern Chinese warfare, 1795-1989. TJI Digital, Padstow, Cornwall, Great Britain
Hood, S.J. (1992): Dragons Entangled: Indochina and the China-Vietnam War. East Gate, The CNA Corporation, USA
O'Dowd, Edward C. (2007): Chinese military strategy in the third Indochina war: the last Maoist war. Routledge,270 Madison Ave, NY, USA
Tanulmányok
Cima, Ronald J. (1987) ed. Vietnam: A Country Study. Washington: GPO for the Library of Congress
Coyle, Mark A. (1985): The Sino-Vietnamese crisis, 1975-1979: An historical case study; School of Advanced Military Studies, United States Army Command and General Staff College, Fort Leavenworth, Kansas
Nalls, John C. (2008) Resurrecting Limited War Theory; School of Advanced Military Studies, United States Army Command and General Staff College, Fort Leavenworth, Kansas
Publicisztikák
Elleman, Bruce (1996): Sino-Soviet Relations and the February 1979 Sino-Vietnamese Conflict.
Grandolini, Albert - Cooper, Tom - Troung (2004): Cambodia 1954-1999 Part 3
Howard, Russell D. (1999): The Chinese People’s Liberation Army: "Short arms and slow legs". INSS Occasional Paper 28 Regional Security Series September 1999.
Kristensen, Hans M. (2006): Nuclear Weapons - China Nuclear Forces
Linder, James - Gregor, A. James (1981): The Chinese Communist Air Force In the "Punitive" War Against Vietnam. Air University Review, September - October 1981
Pringle, James (2004): MEANWHILE: When the Khmer Rouge came to kill in Vietnam. The New York Times
Utolsó kommentek