by Rammjaeger83 & SchA

Egy jeles ünnepnapon indított és ezért meglepetésszerűnek szánt, az ellenség remélt felkészületlenségére építő támadás minden bizonnyal az egyik legrégebbi trükknek számít a hadtörténelemben (elég csak a Tet-offenzívára gondolni). A német hadvezetés is ilyesmiben gondolkodott, amikor 65 évvel ezelőtt a mai napon nagy erejű, összehangolt bevetésre küldte a Luftwaffe még megmaradt vadászlégierejének derékhadát – mint később kiderült: utoljára. Ez volt a Bodenplatte-hadművelet, a mai cikkünket pedig azok emlékének szenteljük, akik végrehajtották és elszenvedték azt.

Előzmények

A második világháború eseményeinek részletes ismertetésébe most inkább nem mennénk bele, emlékeztetőnek legyen elég annyi, hogy 1944-et még nagy jóindulattal sem lehet a Harmadik Birodalom legdicsőségesebb évének beállítani. Ha a normandiai partraszállás traumája nem lett volna elég, a nem sokkal később megindított és a Közép-hadseregcsoportot szétziláló Bagration-hadművelet egyes értelmezések szerint érzékenyebben érintette a németeket, mint a sztálingrádi csata. Az év végére pedig az ellenséges erők keleten és nyugaton is átlépték az országhatárt.

A légierő egyébként sem rózsás helyzete 1944 első hónapjaiban látványosan még rosszabbra fordult, mivel a szövetségesek fokozták a német célpontok elleni bombatámadásokat, és ezek során immár nagy hatótávolságú kísérővadászokat is bevetettek – elsősorban azzal a szándékkal, hogy a Luftwaffe vadászlégierejét (Jagdwaffe) folyamatos védekező harcra kényszerítsék, és ezáltal még a normandiai partraszállás előtt kivéreztessék. Ennek eredményeképpen 1944 februárjában a Jagdwaffe elvesztette a rendelkezésre álló egymotoros gépeinek 33 százalékát, márciusban pedig 56,4 százalékát, februárban a pilóták 17,9, márciusban pedig 22 százalékát. A veszteségi ráta fenntarthatatlanná vált. Adolf Galland altábornagy, a Jagdwaffe parancsnoka megállapította, hogy 1944 első negyedévében ezer pilótát veszítettek, közöttük a legjobb parancsnokokat. Ez természetesen sokkal súlyosabban érintette a németeket, mint a könnyen pótolható vadászgépek elvesztése: Albert Speer és Erhard Milch erőfeszítéseinek köszönhetően a német hadiipar a szövetséges bombatámadások ellenére folyamatosan emelkedő termelési mutatókat produkált, és 1944 szeptemberében érte el teljesítményének csúcsát - több mint 3700 harci repülőgépet bocsátott ki.

Gépekből tehát nem volt hiány, képzett pilótákból és üzemanyagból viszont annál inkább. 1944 júliusában az átlagos német kadét 25 órát, míg amerikai kollégája 150 órát repült vadászgéppel, mielőtt bevetésre küldték volna. Ráadásul ekkorra az amerikai vadászgépek – ha a bombázókötelékek hazaindultak, és nem volt már szükségük légi fedezetre – már Németország déli és keleti területein is portyákra indultak (a légierő terminológiája szerint „szabad vadászat” = „free hunt”/”freie Jagd”), szállító- és kiképzőgépeket támadtak meg, lecsaptak a légibázisokra meg úgy általában minden földi célpontra. A korabeli viszonyokat jól érzékeltetik a fedélzeti kameráik később nyilvánosságra hozott felvételei:

A válságos idők ellenére Galland nem csüggedt, hanem jó katona módjára az ellenintézkedéseken törte a fejét. 1944 őszén kidolgozta a „Nagy Csapás” („der Grosse Schlag”) koncepcióját, mely szerint a honi légvédelem vadászegységeit nem szabad újra és újra bevetésre küldeni, hanem fokozatosan fejleszteni és bővíteni kell. Ezután ki kell várni a megfelelő alkalmat, és az ellenséges bombázókötelékek ellen 2 ezer vadászgépet több lépcsőben összehangolt támadásra küldeni. Galland úgy vélte, hogy így optimális esetben 4-500 bombázót le lehet lőni kb. 400 vadászgép és 100-150 pilóta elvesztése mellett – méghozzá egyetlen nap alatt, amely nagy megrázkódatást jelentene az amerikai hadvezetés és közvélemény számára, és végső soron a nappali bombatámadások beszüntetését eredményezné. (A bevett stratégia szerint Németországban az amerikaiak nappal bombáztak, a britek pedig éjjel – de az ő találati pontosságuk, főleg az alkalmazott radartechnológiának köszönhetően, nem volt rosszabb.)

Kevés optimizmusra adtak viszont okot a Németország feletti légiharcok eredményei. Pl. 1944. november 2-án 1000 bombázó és 450 kísérővadász ellen a 695 bevethető vadászgépből 300 felszállt, de „csak” 48 bombázót lőttek le, míg 120 vadászgép és 98 pilóta elveszett, november 26-án pedig egy másik összecsapás során 20 bombázót lőttek le 90 gép saját veszteség mellett. A hónap folyamán a honi légvédelem vadászegységei összesen 155 ellenséges gép lelövését jelentették, de 404 gépet veszítettek. Az átlagos vadászpilóta hatékonysága is gyorsan csökkent: a háború utolsó 12 hónapjában a Jagdwaffe 703 amerikai nehézbombázót lőtt le, míg az azt megelőző 12 hónapban 1579-et – noha több bevethető gép és pilóta állt rendelkezésre, és célpontból sem volt kevesebb.

Nem csoda tehát, hogy Hitler nem hitt a vadászlégierő hatékonyságában ezen a téren, szándékában állt viszont azt egy elsöprő erejű, egyszeri támadásra bevetni – de egy szárazföldi hadművelet támogatására, és egészen más célpontok ellen. 

A Nagy Csapás – egy kicsit másképpen

Hitler vérmes reményeket fűzött az 1944. december 16-án megindított ardenneki offenzívához, amelynek célja a brit és amerikai erők részleges bekerítése és Antwerpen elfoglalása, vagyis az 1940-es nyugati hadjárat sikereinek egyfajta megismétlése lett volna. A részletekbe most sem nagyon mennénk bele, a téma szempontjából elsősorban azt kell megemlíteni, hogy a hadművelet tervezése során a nyomasztó szövetséges légifölény jelentette a legnagyobb kockázati tényezőt, amely már Normandiában is pokollá tette a német katonák életét. Ez ellen elsősorban azzal „védekeztek”, hogy december közepén indították a támadást, amikor sűrű köd borította az Ardennek vidékét, így a rossz látási viszonyok következtében az amerikai és brit vadászbombázók nem sokat tehettek a német hadoszlopok ellen.

(Persze ez nem az jelenti, hogy a levegőben béke honolt: december folyamán a honi vadászlégierő 500 pilótája esett el - az offenzíva előtt 136, az első négy napja alatt 83 -, 35 fogságba esett, 194 pedig megsebesült. 1944 utolsó 9 napja 316 KIA + MIA pilótát eredményezett, a JG 26 egy tucatnyi új FW-190D-t vesztett, dec 29-én  a III./JG 54 szinte teljesen megsemmisült, azaz továbbra is elfogadhatatlan mértékű volt a veszteségi ráta.)

Egy ennél már jóval ambiciózusabb lehetőség az volt, hogy a Galland által a „Nagy Csapásra” összegyűjtött vadászegységeket egy hatalmas megelőző csapásra vetik be a szövetségesek légitámaszpontjai ellen, hogy az ott állomásozó gépeket megsemmisítsék, mielőtt még azok felszállhatnának. Kb. ezer harci gépet kellett volna kiiktatni ilyen módon ahhoz, hogy az ellenséges légierőt, ha ideiglenesen is, de teljesen megbénítsák a térségben. A németek eredetileg ezeket a támadásokat persze az ardenneki offenzíva kezdetével egyidőben, annak támogatására akarták megindítani – csakhogy a rossz időjárás „pártatlan”, így ezt el kellett halasztani a mindent beborító köd miatt. Karácsonyra aztán kitisztult az égbolt, a szövetséges gépek lecsaptak a német egységekre, a frontvonal mögötti lőszerraktárakra, utánpótlási vonalakra – és ezzel a Jagdwaffe számára is elérkezett az idő a támadás végrehajtására, ami már csak azért is sürgetővé vált, mert az ardenneki offenzíva a hónap végére elakadt, és megkezdődött a németek visszavonulása.

Galland ellenezte a tervet - felhívta a figyelmet arra, hogy a szövetségesek könnyedén pótolják majd a veszteségeiket, a németek viszont nem, ráadásul ellenséges terület felett kell majd harcolni, így a pilóták fogságba esnek, ha sebesülés vagy találat miatt ki kell ugraniuk a gépből. De a főparancsnokság felülbírálta, és január 1-re tűzte ki a támadás időpontját, mivel feltételezték, hogy a szövetséges pilóták és a szárazföldi személyzet másnaposan fognak feküdni a bázisokon a szilveszteri mulatság után.  

A hadművelet célpontja 13 angol és 4 amerikai reptér volt Hollandiában, Belgiumban és Franciaországban. A támadásban résztvevő német gépek pontos száma ismeretlen, becslések 800 és 1500 közé teszik a felszálló német gépek számát; az OKW naplója 1035  bevetésre kész gépről szól. A felszállás az erős köd miatt 7:25-ről 9:20-ra halasztották, vagyis a németeknek nem sikerült hajnalok hajnalán lecsapni az angolszászokra. A légibázisokat 200 méteres magasságban, teljes rádiócsendben kellett megközelíteni. A titoktartás miatt nem értesítették a 16. légvédelmi hadosztályt, ami a hollandiai V-1 és V-2 kilövőállások védelmét látta el. Ennek súlyos következményei lesznek, mert a bepánikolt német légvédelem tüzet nyit a saját gépeire - ugyanis addigi tapasztalataik alapján feltételezték, hogy ha egyszerre ennyi gép bukkan fel az égen, azok csak szövetséges gépek lehetnek...

Összesen 33 vadászosztály (Gruppen), 2 vadászbombázó-osztály és egy kiképzőszázad indult bevetésre: a 3. Jagddivision gépei - az 1., 3., 6., 26., 27. és 77. vadászezredek (Jagdgeschwadern), valamint az 54. ezred (JG 54) két vadászosztálya - északon támadták a 2. Taktikai Légierő reptereit. Középen a JG 2, JG 4 és a JG 11 támadott, míg délen a JG 53 csapott le a 9. Légihadsereg támaszpontjaira. Csatlakozott még  az akcióhoz a JG 104, az Fw-190 típusú vadászbombázókkal felszerelt SG 4 (Schlachtgeschwader 4) és NSG 20 (Nachtschlachtgruppe 20), valamint a Me-262 A-2a típusú vadászbombázókkal felszerelt KG 51 (Kampfgeschwader 51). Minden repülőszázadot egy Ju-88 típusú éjszakai vadászgép navigált el a célpontjáig (ennek ellenére közülük többen nem találták meg azt). Az egyes támaszpontok elleni támadások vegyes eredményeket hoztak.

Eindhoven

A hadművelet során kétségtelenül a JG 3 érte el a legnagyobb eredményeket, amikor Eindhoven repterén a RAF repülő 438. és 440. századának összes (Hawker Typhoon 1B típusú) gépét megsemmisítették (többek között). A 143. ezred századai közül kettő azonban (részben) a levegőben volt, és ezek ellentámadást intéztek. A több mint 100 támadóból a britek 44 lelövését jelentették; valójában ennek kb. a felét lőtték le. A 400. század (Spitfire Mk IX. típusú) gépei az egyik felszállópálya mellett libasorban álltak, ezek közül 5 megsemmisült – az egyik úgy, hogy egy német gép rázuhant -, 4 pedig súlyosan megrongálódott; a 430. század még az új, csak kis számban rendszeresített Spitfire Mk XIV. típusú gépeiből is elveszített hármat. A 39., a 124. és a 143. ezredek gépei közül összesen 26 semmisült meg, 34 pedig megrongálódott. A JG 3 pilótái 9 légigyőzelmet jelentettek.

A lengyel 308. század egy pilótája és a kényszerleszállás következtében megrongálódott gépe

Asch (Y-29)

Az összes vadászosztály közül alighanem a JG 11 kb. 65 pilótáját érte a legkellemetlenebb meglepetés. Célpontjuk a holland-belga határ közelében lévő Asch légitámaszpontja volt – amerikai megjelölés szerint Y-29 –, még novemberben építettek ki az amerikaiak. Itt állomásozott a 366. és a 352. vadászosztály – az utóbbi tagjait P-51 Mustang típusú gépeik jellegzetes festése miatt (lásd itt balra) csak „kékorrúaknak” nevezték. Parancsnokuk, John C. Meyer alezredes szinte látnoki képességekről tett tanúbizonyságot, mivel feltételezte, hogy a németek Szilveszter másnapján bizonyára meglepetésszerű támadással próbálkoznak majd, ezért engedélyt kért a 9. Légihadsereg parancsnokságától, hogy aznap hajnalban őrjáratra menjen a 487. századdal. Mivel abban bízott, hogy azt meg is kapja, parancsára január 1-én hajnali fél 6-kor a szerelők hozzáfogtak az egység gépeinek felkészítéséhez a csikorgó hidegben.

8 órára készen álltak a bevetésre; közben a 366. vadászosztály rakétákkal és 500 fontos bombákkal felszerelt P-47 típusú gépei már felszálláshoz készülődtek, hogy az Ardennekben csapást mérjenek a német egységekre. 8:45-kor a 391. század, fél órával később a 390. század (8-8 gép) a levegőbe emelkedett – a pilóták ekkor vették észre, hogy tőlük északkeletre a légvédelem közeledő német vadászgépekre tüzel. Azonnal összecsaptak velük, a 487. század pedig megkezdte a felszállást, miközben – Meyer másodrepülője, Alex Sears főhadnagy elmondása szerint – 50-60 német vadászt láttak az égen (el lehet képzelni a pilóták adrenalinszintjét!).

Meyer alezredes ekkor valószínűleg történelmet írt, mivel felszállás közben, még a futómű behúzása előtt lelőtt egy Fw-190-est; ezután egy másikat üldözőbe vett, majd 4 rácsapás után Liége-től északnyugatra azt is lelőtte. Ez volt a háborúban a 24. légigyőzelme – ezzel ő vált a nyugat-európai hadszíntér (ETO) legjobb amerikai ászpilótájává (addigra már 13 ellenséges gépet semmisített meg a földön). De ez volt az utolsó bevetése a háborúban – néhány nappal később egy közlekedési balesetben súlyosan megsérült, és hazaküldték. Alden Rigby hadnagy összesen 4 légigyőzelmet jelentett be, de ebből kettőt csak… 2000-ben ítélték meg neki! (Ezzel légigyőzelmeinek száma 6-ra emelkedett, azaz hivatalosan is ászpilóta lett.) Hiába, a bürokrácia malmai mindenhol lassan őrölnek…

A támaszpontot védő pilóták összességében kiváló teljesítményt nyújtottak: 23 ellenséges gépet lőttek le, a légvédelmi tüzérek pedig további ötöt; 15 gép a bázis 1 mérföldes körzetében zuhant le, melynek következtében a 352. vadászosztály kiszolgáló személyzetének tagjai életükben először látták az egység tagjait éles bevetés közben! Az élet apró örömei… A 366. vadászosztály 3 gépet veszített, míg a 487. századnak nem voltak veszteségei. (Ki is tüntették, ahogy több pilótát is.) Meyer alezredes elmondása szerint ez volt az egység első bevetése, melynek során nem voltak sem számbeli, sem taktikai fölényben nem voltak, és mégis helytálltak.

Nicolas Trudgian festménye a nevezetes légiharcról

Ezt az összecsapást azóta is mint az amerikai légierő egyik legdicsőségesebb szereplését emlegetik, így nem csoda, hogy a Dogfights sorozat is szentelt neki egy epizódot:

(A többi részt lásd a „related videos” között.)

St. Trond

Az SG 4-et Alfred Druschel ezredes vezeti harcba, miután elődjét, Ewald Jansent felmentették egy Bastogne elleni, katasztrofálisan sikerült támadást követően. Az SG 4 Kölnből szállt fel több mint 50 Fw-190-essel és a belgiumi St. Trond reptere felé indult. A tervek szerint északi irányból kerülik át az Ardenneket, majd csatlakoznak a JG 2 vadászaihoz, akik Frankfurt felől érkeznek. Az akció már eleve balszerencsésen kezdődik, a gépek Aachen előtt légvédelmi tűzbe kerülnek, még mielőtt elérnék a találkozási pontot. 4 gépet elveszítenek, közöttük van a parancsnok, Druschel is. Az FW-190A8-ának roncsait mind a mai napig nem sikerült megtalálni.

A JG 2 több mint 90 vadászgéppel támadott, de a pilóták többsége teljesen tapasztalatlan volt. A parancsnokok légifelvételek és makettek alapján tartották az eligazítást, majd a rádiócsendre való tekintettel annyit modtak a zöldfülű pilótáknak, hogy „minket kövessetek”. A 11. század egyik fiatal pilótája volt a hadművelet első áldozata - felszállás után pár perccel FW-190D típusú gépének motorja kigyulladt, és még a Rajnától keletre lezuhant.

Aachen légterében találkoztak a JG 2 és az SG 4 gépei és átlépték a határt. Innen kb. 60 kilométerre volt a célpont, de a rövid távolság ellenére is több mint 12 gépet lőtt le az ellenséges légelhárítás, mire odaértek. A bázisnak rádión jelentették járőrök, hogy német támadás jön, ráadásul a támadókat észlelte egy amerikai radarállomás is, amelyet azért telepítettek Belgiumba, hogy az Antwerpen ellen indított V-1-eket észlelje - így a meglepetés ereje odalett. St. Trond-ban az amerikai 9. légihadsereg 48. és 404. vadászosztálya állomásozott, ezek körülbelül 12 P-47-est vesztettek aznap. Ezzel szemben a JG 2 lényegében megszűnt létezni, mint harcoló egység. 23 pilótája elesett vagy eltűnt, 10 fogságba esett továbbá 4 megsebesült. Összesen 42 gép veszett oda, ami 40%-os veszteségi arány!

Grimbergen

Az 54. ezred 3. vadászosztálya (III./JG 54) 17 FW-190D-vel a belgiumi Grimbergen repterét támadta. Az első veszteséget Rotterdam felett szenvedték el, amikor egy német légvédelmi üteg forrófejű legénysége tüzet nyitott rájuk, miközben a cél felé repültek. Mikor odaértek, kiderült, hogy a szövetségesek szinte teljesen kiürítették a repteret, ezért alig fél tucat gépet tudtak a földön megsemmisíteni. A 17 pilótából 9 nem tért vissza a bevetésről, ami 60%-os(!), az összes résztvevő vadászosztály közül a legmagasabb veszteségi rátát jelenti. A III./JG 54 január végéig nem is volt bevethető.

Egy lelőtt Fw-190A roncsai

Egy, a bevetés után az amerikaiak által zsákmányolt, helyreállított és átfestett Fw-190A

A Bodenplatte legfurcsább "killjének" áldozata Theo Nibel hadnagy volt, akinek az FW-190D-je útban a cél felé összeütközött egy felszálló fácánnal Grimbergen felett. A madár olyan sérülést okozott a hűtőrendszerben, hogy Nibel kénytelen volt kényszerleszállást végrehajtani és hadifogságba esett. A fácán további sorsa ismeretlen, de valószínűleg megkapta a poszthumusz Bíborszívet.

Theo Nibel gépe az ütközés után

Melsbroek

A IV./JG 54 már szerencsésebb volt. Ők összesen 25 FW-190A8-cal és 9-cel járultak hozzá a Brüsszel melletti Melsbroek repterének támadásához a JG 27 mellett, akik mind a 4 vadászosztályuk több mint 70 db Bf-109-ével repültek a bevetésre. Kerülőúton, észak felől közelítették meg a célt, ami teljesen váratlanul érte a szövetségeseket. 2 B-25 bombázószázad a megérkezésük előtt nem sokkal szállt fel, és a gyanútlan földi személyzet még integetett is a német gépeknek. A parancs értelmében minden gép négy rácsapást végzett, összesen 40 percen át sorozták a repteret. Megsemmisítettek 11 Wellingtont, 5 Mosquitot, 4 B-25 Mitchellt, 5 Spitfire-t, 1 Short Stirling-et a földön, valamint 2 Spitfire-t és egy Austert a levegőben és számos gépet megrongáltak. A támadás sikeres volt, és a többi egységhez képest az átlagnál alacsonyabb veszteséget szenvedtek: a JG 27 18 pilótát vesztett (halott, eltűnt, fogságba esett és sebesült összesen), míg a IV./JG 54 3-at (1 KIA, 1 MIA, 1 PoW).

Egyéb repterek

A JG 1 célpontjai a belgiumi St. Denis-Westrem és Maldegem repterei voltak. 9 óra 30 perckor megjelenik St. Denis-Westrem fölött 40 FW-190, miközben a reptéren állomásozó 308. és 317. lengyel RAF repülőszázad Spitfire-jei éppen visszatértek az őrjáratból. A támaszpont felett heves légicsata alakul ki, 6 német és 2 brit gépet lelőnek. Összesen 18 lengyel Spitfire, egy tucatnyi amerikai és brit gép és egy üzemanyagszállító tehergépkocsi megsemmisült a támadásban.

Maldegemben a 131. vadászosztály 3 lengyel százada frontbevetésről tért vissza; mivel már csak kevés üzemanyaggal rendelkeztek, megpróbáltak leszállni. A németek 8 gépüket lelőtték, kettőt pedig megrongáltak. 

Heesch támaszpontja nem volt célpont, de 40 német gép átrepült felette; itt állomásozott a 126. kanadai vadászosztály 5, Spitfire típusú gépekkel felszerelt százada. A  411. és 442. bevetésen volt, a 401. és 412. gépei viszont éppen felszálláshoz készülődtek, mikor meglátták a németeket. Üldözőbe vették őket, és a támadók felét lelőtték; a földön csak két gép semmisült meg.  

A Brüsszelhez közeli Evere repterén ezzel szemben 85(!) repülőgép, köztük B-17-ek, Lancesterek, Spitfire és Typhoon vadászok és DC-3 Dakoták semmisülnek meg; az itt állomásozó kanadai vadászszázadok összesen 12 gépet veszítettek a földön, 12 pedig súlyosan megrongálódott.

A hollandiai Volkel repterét, ahol a RAF 121. és a 122. vadászbombázó-osztálya állomásozott, a JG 6 támadta volna, de nem találtak oda.  

Még 1945. január elsején, este 10 Stuka a 3./NSG 1-ből hozzájárul a harcokhoz Bastogne bombázásával, azonban jelentős károkat nem képesek okozni.

A JG 53 egyik fogságba esett pilótája, Alfred Michel

A hadművelet mérlege

A hadművelet során a szövetségesek kb. 500 harci gépet veszítettek – a német pilóták összesen 439-et jelentettek –, ebből kb. 55-65-öt légiharcban; kb. 200 teljesen megsemmisült. A britek csak a földön 144 gépet veszítettek, és a 2. taktikai légierő 5 százada a magas veszteségek miatt ideiglenesen bevetésre képtelenné vált. De a szövetségesek az elvesztett gépeket két hét alatt pótolták, és, bár ez utólag nem meglepő, igen alacsony volt az élőerő-veszteség: a RAF pl. 40 főt veszített, ebből 12 volt pilóta. Sok elpusztított repülőgép ráadásul nem is volt bevethető állapotban. A német főparancsnokság elképzelését – mely szerint ezer szövetséges gépet megsemmisítenek, és ezzel az Ardennekben harcoló egységek helyzete jelentősen javul – tehát nem sikerült valóra váltani.

Ennél jóval súlyosabb következmény volt, hogy beigazolódtak Galland félelmei: 271 vadászgép megsemmisült – ebből 88-at a szövetséges, 84-et(!) a német légvédelem lőtt le; a szövetséges vadászok 97 légigyőzelmet jelentettek –, 65 pedig megrongálódott. Ezek pótlása nem okozott különösebb problémát – január 10-re a Luftflotte Reich és a Luftflotte 3 kötelékében már 1403 db Fw-190 és Bf-109 volt, és a krónikus üzemanyaghiány egyébként is lehetetlenné tette a hasonló méretű akciókat –, viszont 143 pilóta elesett vagy eltűnt, 70 fogságba esett, 21 pedig megsebesült. A Luftwaffe addig soha nem szenvedett ekkora veszteséget egyetlen nap alatt, a 30 tapasztalt parancsnok elvesztését pedig a háború végéig sem tudta kiheverni.

(Összehasonlítás gyanánt megemlítjük, hogy 1940 augusztusában, az angliai csata idején a Luftwaffe összesen - a sebesülteket nem számítva - 242 vadászpilótát veszített.)

A német dolgozók persze minderről nem sokat tudtak meg a filmhíradóból:

A brit nézőközönség is izgalmas filmfelvételeket láthatott:

Január 14-én a megtizedelt vadászszázadok még egyszer utoljára felszálltak a 9. Légihadsereg bombázói és kísérővadászai ellen. 32 német pilóta megsebesült, 107-en pedig életüket vesztették. Ha a Bodenplatte-hadművelet volt a Luftwaffe utolsó támadása, ezt a bevetést nyugodtan nevezhetjük a hattyúdalának. A hónap végére a Jagdwaffe zömét (JG 1, JG 3, JG 4, JG 6, JG 11, JG 77, I./JG 301, II./JG 301) átcsoportosították a keleti frontra, hogy szárazföldi bajtársaikkal együtt meglehetősen reménytelen kísérletet tegyenek a néhány héttel korábban megindult szovjet offenzíva feltartóztatására. Ezzel megkezdődött a Birodalom haláltusája. 

Utószó helyett, érdekesség gyanánt megjegyezzük, hogy pár elborult spanyol virtuális repülőszázad tavaly eljátszotta a Bodenplatte-hadműveletet. Az eljátszást szó szerint kell érteni, vagyis miközben a szerveren január 1-én ment a szokásos légiharc, egyszerre beloggoltak és bombákkal megpakolt német vadászokkal elindultak a szövetséges repterek felé, ahol senki nem sejtett semmit. (Ezért nem stimmel a gépek festése, stb - pl. amerikai Spitfre -  sok esetben.) 

(Felhasznált irodalom ill. a képek forrásai:

Janusz Piekalkiewicz: Air War: 1939-1945

Christopher Shores: Luftwaffe fighter units Europe 1942-45

Bryan Philpott: RAF Fighter Units in Europe 1942-45

John Weal: Jagdgeschwader 2 'Richthofen'

John Weal: Jagdgeschwader 54 'Grünherz'

John Weal: Jagdgeschwader 27 'Afrika'

John Weal: Luftwaffe Schlachtgruppen

John Weal: Luftwaffe Sturmgruppen

Thomas G. Ivie: 352nd Fighter Group

John Weal: Bf-109 F/G/K aces of the Western Front

John Weal: Focke-Wulf Fw 190 aces of the Western Front

A short operational history of ground based air defense

John R. Beaman, Jr.: Messerschmitt Bf 109 in Action - Part 2

Christopher Shores - Chris Thomas: 2nd Tactical Air Force vol. 2 - Breakout to Bodenplatte

Ian Carter: Fighter Command 1939-45

Murray Williamson: Luftwaffe: Strategy for Defeat)