by 5.g & Rammjaeger83 & SchA

"A hidegháború alatt a hadsereg városi harcra vonatkozó taktikai doktrinája a városi hadmozdulatok elkerülését írta elő, kivéve azokat az eseteket, amikor a küldetés azt mindenképpen szükségszerűvé teszi. A városi hadviselésről szerzett tapasztalatok alapján ez ma is helyes útmutatásnak minősül. De lehet, hogy a jövőben a hadseregnek nem lesz választása." - Scott T. Kendrick, az amerikai hadsereg őrnagya

Amint azt egy közelebbről meg nem nevezett kelet-közép-európai ország közelebbről meg nem nevezett honvédelmi minisztere egy alkalommal oly találóan megállapította, a tank azért nem jó - s ezáltal egy modern hadseregnek azért nincs rá szüksége - mert megsemmisíthető. Ám amíg e korszakos bölcsesség tova nem gyűrűzik a vezető hatalmak stratégiai tervezésébe, a harckocsi belátható időn belül továbbra is a fegyveres erők egyik alapvető eleme marad.

Ennek ellenére el kell keserítenünk a nagyszabású tankcsaták híveit is. Hiába szeretné minden valamire való páncélosparancsnok újra lejátszani Kurszkot, egyre kevesebben hajlandóak egyenlő alapon kiállni egy e téren komolyabb képességekkel rendelkező hatalom ellen. Na jó, az Etiópia-Eritrea kettősben azért mindig lehet egy kis bizodalmunk, de összességében mégiscsak egyre divatosabb ez az aszimmetria dolog.

Másrészről a városi harcok is egyre gyakoribbak, egyre valószínűbbek napjaink fegyveres konfliktusaiban. Elég csak arra gondolnunk, hogy az ENSZ adatai szerint (itt egy pdf) a világ népességének városlakó hányada valamikor az elmúlt években lépte át az 50%-ot, s 2010-re eléri a 75%-ot is. A hidegháború lezárulta óta ráadásul a katonai utánpótlási vonalak és logisztikai központok is többnyire városokban létesültek, igencsak valószínű célpontokká téve azokat. S ha ehhez hozzávesszük, hogy épeszű ellenség nem fog egy valamirevaló hadsereggel klasszikus nyílt mezős csatába belemenni, a városok szerepe csak tovább nő.

Ami a tankot illeti, legnagyobb előnyei világ életében mozgékonysága, nagy tűzereje és (viszonylagos) védettsége voltak. Igen ám, csakhogy a manapság futó harckocsikat többnyire arra tervezték, hogy egy hatalmas placcra többedmagukkal kiálljanak, s két irányból egymásnak rontsanak. Páncélzatuk, hajtóművük, fegyverzetük mind-mind ilyen körülmények közt a leghatékonyabb. Ha így városi terepre keverednek bizony, igencsak kellemetlen élményben lehet részük. Mozgékonyságuk a szűk utcákon kihasználhatatlan, páncélzatuk a magasból és hátulról érkező támadások ellen sebezhetőbb, fegyverzetük nem alkalmas a városi célpontok nagy részének leküzdésére, ésatöbbi, ésatöbbi.

Ezért, bár a harckocsik szerepe továbbra sem csökken, elkerülhetetlen hogy felépítésük és alkalmazásuk az új körülményekhez igazodjon. A tankok városi alkalmazásának kérdései pedig kiváló példáját adják a hagyományos hadseregek modernizációs folyamatának. Következzék tehát a KatPol karácsonyi ajándéka: Tanks and the City, avagy Merkava a szomszédban.

Páncélosok városi harcban

Elemzésünk természetesen nem lehetne teljes néhány történelmi példa nélkül.

Miután a Wehrmacht az 1939-es lengyelországi hadjáratban harckocsikat vetett be városi harcban (bár az akkor a németek által használt típusok inkább minősültek "lánctalpas páncélautóknak"), kb. azt a tanulságot vont le a keserű tapasztalataiból, ami az amerikai hadsereg hivatalos dokumentumaiban is olvasható: a támadó páncélosegységek semmiképpen ne hatoljanak be a városokba, hacsak nem nagyon muszáj. Ehhez többnyire tartották is magukat – pl. részben ebből a megfontolásból állította le Hitler a Dunkerque felé haladó páncélosékeket 1940-ben. Néhány évvel később viszont a városi harc új taktikáját éppenséggel rajtuk próbálták ki, mégpedig a jenkik.  

Az első szövetséges katonák – hogy, hogy nem – 1944. szeptember 11.-én lépték át Németország határát Aachen közelében. Az amerikai 1. hadsereg eleinte úgy nyomult előre, ahogy az a nagykönyvben meg volt írva: a város bevétele nem volt tervbe véve, a környékén lévő közlekedési nyomópontokat kellett elfoglalni az utánpótlást és így a további támadást biztosítandó. De a támadás pont a hosszúra nyúlt utánpótlási vonalak miatt októberben elakadt, a németek pedig időt nyertek, hogy megerősítsék a város védelmét. Nem volt mese, a frontvonalban létrejött „kitüremkedéssel” kezdeni kellett valamit: megkezdődött Aachen ostroma. A város külterületén vívott tankcsatában mindkét fél súlyos veszteségeket szenvedett, kb. 100 harckocsit mindkét oldalon. A város védőit – a 246. népi gránátos hadosztályt és néhány másodrangú zászlóaljat – Gerhard Wilck ezredes vezette; összesen 5 db Pz. IV. és 32 db tüzérségi löveg állt rendelkezésére. Katonái Panzerfaustokkal is fel voltak szerelve, melyet joggal tartanak a korabeli városi harc kiváló eszközének (meglehetősen rövid, 30-80 méteres hatótávolsága ilyen környezetben nem számított hátránynak).

Hogy egészen pontosak legyünk, a támadást az 1. hadsereg, 1. gyalogoshadosztály 26. ezredének 2 zászlóalja (a 2. és a 3.) vezette. Miután az amerikaiak bekerítették Aachent, D. Daniel alezredes, a 2. zászlóalj parancsnoka szokatlan, de eredményes módszereket kezdett alkalmazni. Gyalogsági támogatás mellett kisebb páncélosegységeket küldött meglepetésszerű rajtaütésekre a városban, így összezavarta a védőket, akik nem tudták, honnan fog jönni a következő támadás. Erőit kisebb különítményekre osztotta, melyek egyenként 3 harckocsival, 2 tankelhárító löveggel, 2 bazooka-val, 1 lángszóróval és 2 géppuskával voltak ellátva. Mivel csapatai nem voltak számbeli vagy anyagi fölényben, az alezredes a jó öreg no-nonsense, kill-with-superior-firepower módszerhez folyamodott, amelyet hagyományosan az amerikaiaknak tulajdonít a történetírás. Megparancsolta, hogy a tankok csak a szélesebb utcákba menjenek be, és lőjenek szét minden épületet, mielőtt elhaladnak mellettük – nem túl lovagias eljárás, de így nem kellett annyit aggódni a páncélöklökkel lövöldöző, Molotov-koktélt dobáló védők miatt. A harckocsiknak minden körülmények között rádióösszeköttetésben kellett maradniuk, nehogy bármelyik eltévedjen és gyalogsági támogatás nélkül maradjon. Összehangolt terv szerint, lassan és szisztematikusan haladtak, előre meghatározott kereszteződések és épületek semlegesítésére. A németek 9 nappal a támadás kezdete után megadták magukat, és az elsöprő tűzerőre való hagyatkozásnak köszönhetően a 2 támadó zászlóalj veszteségei összesen nem érték el a 100 főt.

A korabeli városi harcokból némi ízelítőt adhat az egy másik német nagyváros, Köln 1945-ös ostroma idején készült alábbi filmfelvétel:

Egy másik amerikai fegyvernem, a tengerészgyalogság hasonló helyzetben találta magát 1968-ban, a vietnami háborúban. A híres Tet-offenzíva során a VC (Vietkong) és a PAVN (az észak-vietnami haderő) 5000 katonája megostromolta Hue városát. A kezdeti ígéretes sikerek után a támadás elakadt a két fő célpont – a helyi amerikai MACV (Military Assistance Command Vietnam) parancsnokság és az ARVN (a dél-vietnami hadsereg) 1. hadosztályának helyőrsége – előtt. Hamarosan a tengerészgyalogság 2 zászlóalját küldték a város felmentésére, csakhogy az ő kiképzésükben, harcászatukban a városi harc már egy ideje egyáltalán nem szerepelt. Mielőtt Hue-ba vezényelték az egységével együtt, az egyik „bőrnyakú” tiszt talált néhány útmutatót a városi harchoz az 5. hadosztály egyik bázisán. Ezekből annyi következtetést vont le, hogy egy város védői ellen gáztámadást kell végrehajtani, majd földig kell rombolni mindent. Rövid és velős, de az adott helyzetben kifinomultabb módszerekre volt szükség. Az amerikai parancsnokság PR-szempontok miatt eleinte még azt sem engedélyezte, hogy tüzérségi és légitámadások induljanak a városon belüli ellenséges célpontok ellen - ezt a korlátozást hamar fel kellett oldani, mert világossá vált, hogy az északiakat egyáltalán nem érdeklik hasonló megfontolások. 

A városi harcról a dél-vietnami egységeknek sem voltak sokkal világosabb elképzelései – többször is sikertelen rohamra küldtek páncélosokat gyalogsági támogatás nélkül, aztán gyalogságot harckocsik nélkül, mire rájöttek, hogy összfegyvernemi támadásokra lesz szükség. A kisszámú amerikai tanknak igen nagy szerepe volt a támadók visszaverésében – a gyalogság tűztámogatása mellett ködvetésre is használták őket, a katonák annak takarásában mozogtak az utcákon. A város citadelláját az északiak nem tudták bevenni, végül visszavonultak, de addigra persze egész Hue romhalmazzá változott, ahogy korábban Aachen is. 

Az amerikaiak derék Közel-keleti szövetségesét, Izraelt általában erős katonai hatalomként tartják számon, de ami azt illeti, a hadviselés szóban forgó területén ők sem teljesítettek valami fantasztikusan, mivel ők is hódoltak a fegyvernemek közötti állandó rivalizálás jó szokásának. Az IDF páncélos- és gyalogsági fegyvernemei egymástól függetlenül dolgoztak ki doktrínákat a városi harcra, és természetesen maguknak tulajdonították a főszerepet, kizárólagos feladatokat szánva az egyes fegyvernemeknek anélkül, hogy különösebb összhangra törekedtek volna. Mivel a páncélosegységeknek volt nagyobb presztízse, így az ő doktrínájuk érvényesült. Módfelett egyszerű elképzeléseik a győzelmes Hatnapos Háború tanulságain alapultak. Ennek értelmében a páncélosoknak gyors hadműveletekben meg kellett szerezni az ellenséges városba vezető utak ill. a közelében lévő stratégiai magaslatok feletti ellenőrzést, ezután jöhetett a bekerítés.

A behatolást egyetlen rohammal kellett végrehajtani, melynek során a főútvonalakon haladó tankok és APC-k kölcsönös tűztámogatást adnak (az APC-k lövege nagyobb szögben mozgatható, így a magasabb épületszinteket is belőhetik, míg a tankok az alacsonyabbakat). Amint elérik a belvárost, az elképzelés szerint szétszóródnak és izolálják a főbb ellenállási gócokat. A gépesített gyalogság csak ezután követi őket és felszámolja az ellenállás maradékát.

Az ambiciózus doktrína legnagyobb próbája Szuez ostroma volt, amire az 1973-as Yom Kippur háború utolsó szakaszában került sor. Az izraeliek fő célja az volt, hogy a lehető legnagyobb stratégiai előnyre tegyenek szert az arabok rovására, mielőtt még a nagyhatalmak rákényszerítik a feleket a fegyverszünet megkötésére. Gyorsan kellett cselekedni. A veszteségek minimalizálása érdekében a gyalogság azt a parancsot kapta, hogy ne támogassa a városban előrenyomuló páncélosegységeket, ha ellenséges tüzérségi támadás érné őket. A nagy sietségben nem végeztek felderítést a város felett - pedig érdemes lett volna, mert az egyiptomiak már évek óta erősítették a várost egy esetleges izraeli támadásra számítva. A lakosság nagy részét az ostrom előtt evakuálták, fegyverraktárakat és tankelhárító lövegeket telepítettek a megfelelő helyszínekre, és mindent aláaknáztak, amit kellett. A védők – 2 gépesített gyalogsági zászlóalj és egy páncélosvadász egység – fel voltak készülve.

Az izraeli harckocsik ennek ellenére ihaj-csuhaj tempóban benyomultak, hamar elszakadtak a gyalogságtól, és amikor tűz alá kerültek, már nem tudtak egyesülni velük. Az IDF harckocsizó parancsnokai nyitott fedélzeti nyílásokkal manővereztek a jobb kilátás kedvéért - a Sínai-félsziget homokjában ez nem volt különösebben veszélyes, Szuez sikátoraiban viszont így kiváló célpontot nyújtottak az arab mesterlövészeknek. Az izraeliek a megmaradt tankjaikat gyorsan visszavonták a városhatárra, de a kikötőt és az iparnegyedet meg tudták tartani a fegyverszünetig.

Úgy látszik, ez a keserű tapasztalat mély benyomást tett rájuk, mert ezzel a doktrínával később sosem próbálkoztak, még az egyiptomiaknál sokkal gagyibb ellenfelekkel szemben sem. Amikor 1982-ben lerohanták Libanont és Bejrút elé értek, nem nagyon próbáltak bemerészkedni a városba, inkább tüzérséggel és légitámadásokkal elkezdték módszeresen lerombolni azt ― noha PR-szempontból ez nem volt kifejezetten előnyös, mivel Libanonban ott voltak a külföldi tévésstábok is ― abban a reményben, hogy a PFSZ harcosai majd felhagynak az ellenállással. A számítás bevált, 70 napos ostrom ostrom után Arafat és a PFSZ Tunéziába menekült, mivel nem volt nemzetközi tiltakozás sem izraeli háborúellenes hangulat, amit a saját javukra fordíthattak volna.

Ami az amerikaiak híres mogadishui kudarcát illeti, érdemes megemlíteni, hogy az amerikai parancsnok tankokat is be akart vetni a mentőakció támogatására, de felettesei ezt elutasították azzal az indoklással, hogy az csak „még agresszívabbá tenné az ellenséget”. Go figure.

De az izraeliek szuezi és az amerikaiak szomáliai bakijait messze felülmúlja az a dilettáns bénázás, amit az oroszok Groznijban adtak elő 1995-ben. A szovjet hadsereg a NATO ellen Közép-Európában taktikai atomfegyverek tömkelegével megvívandó háborúra készült fel, így érthető módon a városi harc kérdéseire nem sok figyelmet fordított (ha egy várost atomtámadás ér, ott ugyebár érdemleges ellenállás nem marad). Doktrínájuk nagyjából az izraelire hasonlított azzal a különbséggel, hogy nagyobb szerepet szántak a lángszórós tankoknak és a gyalogsági támogatásnak.

Amikor 1994-ben Jelcin elhatározta, hogy végleg kifüstöli a csecsen szeparatizmus fészkét, az alacsony harcértékű, tapasztalatlan sorkatonákból álló gépesített egységek belefogtak egy előkészítetlen támadásba: 4 hadoszlopnak egyszerűen be kellett volna nyomulni Groznijba, puszta jelenlétükkel mintegy „elriasztva” a csecseneket az ellenállástól, és gyorsan elfoglalni a stratégiailag fontos objektumokat (elnöki palota, pályaudvarok stb). A csecsen harcosok az épületek felsőbb emeleteiről RPG-vel lőtték őket, harcálláspontok létrehozása helyett állandóan mozgásban voltak, így az oroszok nem is tudták lokalizálni őket. Régi módszer szerint először a hadoszlopok elején és végén haladó járműveket lőtték ki, így a többi nem tudott manőverezni vagy visszavonulni. 24 óra alatt 2 gépesített lövészezred jóformán teljesen megsemmisült (26 harckocsiból 20, 120 BMP-ből 102).

A csecsenek természetesen előre tudták, milyen jellegű támadásra számítsanak, mivel sok volt közöttük a szovjet veterán, így jól ismerték a szovjet/orosz harcmodort. Az orosz tisztek egy idő után rájöttek, hogy ez így nem pálya. A későbbiekben már lassan, megfontoltabban támadtak, a tankokat gyalogság és BMP-k támogatták (szükség esetén a gyalogosok fedezéknek is használhatták a járműveket). A háztömböket egyenként tisztították meg. Mivel a városi harc igen nagy pszichológiai nyomást gyakorolt a sorkatonákra, az egységeket gyakrabban rotálták, gyors mozgású tartalékokat (főleg harckocsizókat) állomásoztattak a város határában.

Egyébként a csecsenek némelyik módszere elég ravasz és mulatságos volt. A támadás kezdetén „önkéntes” civilek jelentkeztek az orosz egységeknél, hogy úgymond segítsenek a tájékozódásban a számukra idegen városban. Ezután az oroszokat olyan utcákba vezették, ahol az épületekben már vártak rájuk az RPG-vel felszerelt harcosok. Az oroszok erre úgy reagáltak, hogy a hasonló felajánlásokat tevő „civileket” a biztonság kedvéért lelőtték. De a csecsenek ahhoz is jól értettek, hogyan lehet médiamanipuláció útján befolyásolni a (nyugati) közvéleményt. Ennek legegyszerűbb módja az volt, hogy néhány fegyveres megjelent egy kórház mellett, ott elkezdtek lövöldözni, majd elmenekültek. Az orosz egységek természetesen azonnal jelentették az ellenség pozícióját a tüzérségnek, ami annak rendje és módja szerint odapörkölt, és jó eséllyel a kórházat is szétlőtte.

A második csecsen háborúban a csecsenek ugyanazt a módszert kezdték alkalmazni, amit Csujkov katonái a németek ellen a sztálingrádi csata idején: a lehető legközelebb maradtak az orosz egységekhez – „ölelték” őket –, így az oroszok nem tudtak tüzérséget vagy légierőt bevetni ellenük a „baráti tűz” veszélye miatt.

(Mindig is tetszett ez a – természetesen amerikai eredetű – kifejezés. „Baráti tűz”. Mintha létezne olyan, a szó szoros értelmében. Az ellentéte nyilván a „barátságtalan tűz”.)

Az amerikaiak hasonló városi gerillákkal találták szembe magukat a 2003-as iraki háborúban. Mivel nem volt megbízható információjuk arról, milyen erőket összpontosított az ellenség Bagdadban, úgy döntöttek, páncélosegységekkel végrehajtanak egy meglepetésszerű portyát, hogy felmérjék az iraki ellenállást. Április 5.-én a 3. gyalogoshadosztály 2. ezrede és a támogató egységek – összesen 28 Abrams és 14 Bradley – 40 km/h sebességgel végigrongyolt Bagdad délkeleti részén. A járművel nyitott fedélzeti nyílásokkal haladtak, gránát- és géppuskatűzzel elárasztva mindent, ami mozgott. Az akció simán ment, noha mindegyik jármű több RPG-találatot is kapott, és sor került néhány hajmeresztő fordulatra. A hadoszlop 20 percre megállt, amikor egy súlyosan megrongált Abrams-t meg kellett szerelni. Jellemző, hogy a műholdas felderítés ellenére az egyik harckocsioszlop eltévedt, az egyik kereszteződésnél véletlenül a belváros felé indult. Csak gyors rádióüzenetekkel lehetett visszafordítani.

A támadók jelentős veszteségeket okoztak – elsősorban azért, mert az okos Fedayeen milícisták gyalogsági támadásokat indítottak ellenük –, összesen 2 járművet és 1 embert vesztettek. A sikereken felbuzdulva 4 nappal később egy jóval nagyobb rajtaütés indult Bagdad bevételére. Az akció sikerrel járt, de a támadó egységek kis híján kifogytak a lőszerből és az üzemanyagból, a „kockázatkerülő” magatartás jegyében az utánpótlást páncélozatlan teherautók szállították az újonnan létrehozott harcálláspontokhoz, gyalogsági támogatás nélkül.

Védelem

A felkészítés egyik legfontosabb eleme a tank védettségének megerősítése. Lévén alapvetően offenzív fegyverek, páncélzatuk általában elöl a legerősebb, hátul és felül jóval sebezhetőbbek. E területek megerősítésére léteznek előre gyártott páncélelemek, szükséghelyzetben azonban az emberi találékonyság határtalan, a célra megfelelhetnek homokzsákok, betontömbök, acélrácsok és hálók, kerámia és még ki tudja mi minden.

Ez azonban értelemszerűen a jármű súlyának növekedéséhez, teljesítményének és végsebességének csökkenéséhez vezet. Rosszul hangzik, ám ez önmagában mégsem feltétlen jelent gondot. Egy M1 Abrams végsebessége például úton bőven 60 km/h fölött van, ami dicséretes dolog, ám városi környezetben úgysem valószínű, hogy kihasználható.

Említést érdemel még a reaktív páncélzat, ami egy igen elmés találmány. A páncélzatra aggatják, s találat esetén a lövedékkel reakcióba lépve csökkenti annak hatását (azért ez így eléggé elnagyolt volt, akit komolyabban érdekel, mindenképpen olvasson utána). A probléma az, hogy némelyik válfaja ezt robbanás közbeiktatásával teszik, ami kellemetlenül érintheti a harckocsiknak gyalogos támogatást nyújtó egységeket.

Egy másik érdekes védelmi berendezés az úgynevezett aktív védelmi rendszer (active protection system – frappánsan APS). Valaha az oroszok kezdtek kísérletezni vele, első hadrendbe állított változata a Drozd (avagy Rigó), mely 1983-ban, T-55-ösökön jelent meg. A rendszer lényegében egy radarból és nyolc 107 mm-es rakétaelhárító rakétából áll. A radar érzékeli a harckocsi felé tartó lövedékeket, a megfelelő irányba néző rakéta pedig felrobbanva egy adag repeszt szór szét, melyek jó esetben leszedik az említett lövedéket. A dolognak volt pár gyengéje – pl. csak a torony előtti területet fedte le, vagy csak 70 és 700 m/s közötti sebességű lövedékek ellen lépett működésbe – az ötlet azonban életképesnek bizonyult. Ma már minden magára valamit is adó fegyveres erő fejleszt ilyen rendszert, különös tekintettel a harckocsi környezetének teljes, félgömb alakú lefedettségének biztosítására, vagy a rakéták környékén tartózkodó saját erőket kevésbé veszélyeztető robbanófejek kidolgozására. Ilyen az amerikai FCLAS, az izraeli Trophy és ADS, valamint a szintén orosz Arena-E.

Tankunk védelmének erősítése közben még egy fontos területet kell érintenünk, mégpedig a kilátás javítását. Páncélosrohamban nem kell túl sokat nézelődni, városi környezetben azonban alapvetővé válik, hogy 360 fokban figyelemmel kísérhessük környezetünket, időben felismerhessük a fenyegetéseket, akadályokat. A legegyszerűbb megoldás újabb kémlelőnyílások elhelyezése a páncélzaton, de léteznek külön e célra fejlesztett éjjellátó, hő- és mozgásérzékelő, valamint egyéb különleges kamerarendszerek is.

Fegyverzet

A manapság rendszerben lévő alapharckocsik szinte kivétel nélkül 120 mm-es löveget kaptak, ami városi körülmények közt nem feltétlen szükséges. Több szakértő szerint bőven elegendő lenne a korábban elterjedtebb 105 mm-es löveg, valamivel rövidebb csőhosszal (ami a manőverezést is megkönnyítené), ugyanakkor a tűzgyorsaság növelésével.

Ugyanígy az általánosan elterjedt, harckocsik ellen tervezett lőszerek sem városi távokon és célok ellen érzik leginkább elemükben magukat. A klasszikus, mozgási energiát hasznosító (magyarul: baromi gyors hegyes darab fém, bár ennél azért kifinomultabb) lövedékek páncéltörő képessége egész jó tud lenni, ellenben nem a leghatásosabbak olyan célpontok – épületek, bunkerek, könnyebb járművek vagy gyalogság – ellen, melyek egy városban szembejöhetnek az emberrel.

Ilyen célokra valamivel alkalmasabbak a szintén elterjedt kumulatív páncéltörő lövedékek (High Explosive Anti-Tank), azonban már egyre több helyen fejlesztenek olyan többcélú robbanó lövedékeket, melyek bizonyos páncéltörő képesség mellett elsősorban falak, bunkerek és könnyűpáncélzatú járművek ellen hatásosak. Nem mintha ilyesmi eddig nem létezett volna, csak többnyire a már említett 105 mm-es űrméretben. A városi harcot (is) szem előtt tartva megalkotott lőszerek másik kiváló példája az amerikai fejlesztésű XM1802, egyfajta repeszlövedék, melynek szépsége abban áll, hogy a menetoszlop közvetlen közelébe került ellenséges csapatokra lőhető, anélkül, hogy a saját páncélozott járművekben kárt tenne.

Hiába igazítjuk azonban a harckocsi központi fegyverzetét a városi körülményekhez, bizonyos hátrányain így sem segíthetünk. A löveg magasabb, vagy alacsonyabb, valamint közeli célpontok ellen nem alkalmazható, s ugyanez igaz a párhuzamosított géppuskára is. Városi környezetben azonban épp ilyen helyekről – pl az útmenti házak emeleteiről várható támadás – ezért megnő a harckocsik kiegészítő fegyverzetének szerepe. A további géppuskák mellett jó szolgálatot tehetnek az aknavetők is, különösen ha magasabb fedezéken kell átlőnünk. Ám mivel a páncéltesten kívül tartózkodó legénység városi környezetben különösen veszélyeztetett, egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek a különböző távirányított, védett és a páncélzat alá rejtett fegyverállványok. Ezek hatékony használata azonban ismét csak a legénység kilátásának javításától függ.

Példák

A tankok városi alkalmazásra való felkészítését szolgáló eszközöket a különböző hadiipari beszállítók rendszerint csomagokban kínálják, melyek egyaránt tartalmaznak a védelem és a fegyverzet erősítését szolgáló elemeket. A továbbiakban lássuk tehát a fentebb leírtak pár gyakorlati megfelelőjét.

Az M1 Abramshez kifejlesztett TUSK (Tank Urban Survivability Kit) csomag például oldalt, hátul és  a külső géppuska körül elhelyezett többletpáncélzatot, a hajtóművet védő rácsozatot („slat armor”) és reaktív páncélzatot is tartalmaz.  A harckocsi emellett kap egy CROWS névre hallgató távvezérelt fegyverállványt géppuskával, valamint egy hátul elhelyezett külső telefont a kísérő gyalogsággal folytatott együttműködés megkönnyítésére.

Az izraeli fegyveres erők városi harc készlete a szokásos megerősített páncélzat és a nyílások acélhálós védelme mellett a tank legszélső pontjain elhelyezett rudakból áll, melyek nagyban megkönnyítik a manőverezést. A program keretében a Merkava 3-as áttervezett – jobb kilátást biztosító – parancsnoki kupolát, a löveg fölött elhelyezett távirányított géppuskát, és egy a korábban sebezhetőnek bizonyult hátsó ajtón található lőrést is kap.

A francia GIAT Industries fejlesztése a – szintén általuk gyártott – Leclerc harckocsit készíti fel városi bevetésre. Különleges szerszámok nélkül is pár óra alatt felszerelhető, plussz oldalpaneleket és hátsó védőrácsot, éjjel nappal használható megfigyelőrendszert – ezen belül egy az izraeli ODF által gyártott folyamatos 360 fokos kilátást biztosító kamerát – valamint a harcoló egységeket összekötő vezeték nélküli kommunikációs rendszert is tartalmaz. A csomagba bekerül még a védelmet közelharcban biztosítani hivatott – füstbombákat, gránátokat és egyéb nem halálos fegyvereket használó – GALIX rendszer, egy a gyalogosok tevékenységének megkönnyítését szolgáló szerelvényrendszer, valamint a szinte elmaradhatatlan távirányított fegyverállvány is. Külön érdekesség a – szintén izraeli – Elbit által szállított IED Jammer néven futó alkalmatosság, mely az elrejtett robbanószerkezeteket működésbe hozó rádióadás zavarására, azok hatástalanítására szolgál.

Taktika

A technika korszerűsítése mellett azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül a taktikai megfontolásokat sem. A második világháború jellemző harckocsiszakasza 5 járműből állt, a háború utáni szűkösebb pénzügyi keretek és csökkenő létszám a technikai fejlődéssel párosulva azonban ezek átszervezését tette szükségessé. Így mára világszerte a 3 vagy 4 tankból álló szakaszok alkalmazása vált elterjedtté.

Az amerikai hadsereg a 4 Abramsből álló szakaszhoz ragaszkodik, az IDF, a Bundeswehr és a brit haderő ellenben áttért a 3 tankos megoldásra. Jelentős különbség azonban, hogy míg Izrael esetében 3 szakasz és két parancsnoki jármű szerveződik nagyobb egységbe, addig a németeknél és a briteknél egyaránt 4, (1 ill. 2 parancsnoki tankkal). Ez utóbbi megoldás megkönnyíti, hogy szükség esetén kettes csoportokba fejlődjenek.

Külön említést érdemel az orosz hadsereg egyik kiváló újítása. Hagyományosan 3 harckocsiból álló szakaszaik mellett városi harcban sikerrel kísérleteztek a 3 tankot és egy BMP-T nevezetű remek alkalmatosságot tartalmazó formációval. Ez utóbbi – böcsületes nevén a harckocsitámogató harci jármű – rendszerint egy T-72-es, esetleg T-90-es alvázán alapul. Kap egy dupla 30 mm-es gépágyút 7,62-es géppuskákat, szintén 30 mm-es automata gránátvetőket, 4 vagy 8 rakétavetőt (földi és légi célpontok ellen), feladata a másodlagos célpontok elhárítása, a tankok védelme, ám némi tankelhárító képességekkel is rendelkezik.

Városi haladásnál a leggyakrabban négyszög formát alkalmaznak – melynek négy csúcsán halad a négy harckocsi. Lassú, összehangolt előrenyomulásuk közben módszeresen kutatnak célpontok után, miközben kölcsönösen fedezik egymást. Egy város megszállása így nagyban valahogy úgy nézne ki, hogy a párhuzamos utcákon egyszerre előrenyomuló – s ezáltal a szárnyakat is biztosító – menetoszlopokat tankok vezetnék. Erősebb páncélzatukkal felfognák az ellenséges tűz jelentős részét, a könnyebb IED-ket, megsemmisíthetik az ellenséges állásokat, járműveket. Az őket követő gyalogsági harcjárművek – vagy akár önjáró légvédelmi gépágyúk – védelmet nyújthatnak a magasból érkező támadások, mozgékonyabb tankelhárító egységek ellen. Végül a menetet az összeköttetést, logisztikai támogatást biztosító egységek zárják, melyek védelmének biztosítása, páncélzatuk megerősítése városi környezetben szintén fontos feladat.

Amint azt kis hazánkban a vízágyú példáján is megfigyelhettük, a harckocsik sikeres alkalmazásához elengedhetetlen a gyalogsággal való szoros együttműködés biztosítása. Hisz a menetoszlop haladása közben biztosíthatják annak környezetét, akár házról házra haladva is. Városi környezetben különösen fontos tevékenységük pontos összehangolása. Ha mindkét fegyvernem képviselői önállóan vesznek részt a műveletben, különösen fontos hogy az egységeket tapasztalt tisztek vezessék.

A félreértések elkerülése végett gyakran alkalmazott megoldás, hogy egy tankszakaszt, vagy annak felét gyalogos szakaszparancsnok irányítása alá helyezik. Ez nagyban megkönnyíti a csapatok egyenletes mozgását, a harckocsizókból azonban rendszerint ellenérzéseket vált ki, mivel járműveik alakzatát felbontva kiszolgáltatott, veszélyes helyzetekbe sodorhatja azokat. Szintén elterjedt ennek fordítottja, amikor a harckocsiszakasz parancsnoka irányít gyalogos egységeket is. Viszonylag nyílt városi terepen a tankok így biztonságos alakzatban haladhatnak, gyalogsági támogatással. A különböző egységek együttműködésén alapuló taktikák azonban komoly többletképzést tesznek szükségessé mind a gyalogos, mind a harckocsizó tisztek számára.

Példák

És most lássunk pár példát a vezető katonai hatalmak városi harccal kapcsolatos néhány elképzelésére.

 

Még egyszer hangsúlyozni kell, hogy a hidegháború évtizedeiben egyetlen haderő sem fordított túl nagy figyelmet a városi hadviselés kérdéseire. Az okokról már említést tettünk – egyrészt ismertek voltak a Wehrmacht egyszerű tanulságai („ha lehet, tankkal városban ne támadj”). Nos, amit az egykori Wehrmacht-tisztek a harcászatról mondtak, azt rendszerint a vasfüggöny mindkét oldalán komolyan vették, és ez az eset sem volt kivétel. Másrészt logikusnak tűnt az elgondolás, hogy a taktikai atomfegyverek léte szükségtelenné teszi a hosszú, veszteséges városi harcokat. Az egymáshoz eléggé hasonlító szovjet/orosz és izraeli doktrínákat már ecseteltük; az amerikai elképzelések csak lassabban, ellentmondásoktól sem mentesen kristályosodtak ki. Az 1979-es hivatalos doktrína (US Army Field Manual 90-10) voltaképpen csak a harckocsizó tisztek régi beidegződését ismételte meg, amelyet mindenki jól ismert: a páncélosoknak nyílt terepen kell manőverezniük, mivel csak ott érvényesülnek a jármű előnyei (gyorsaság, nagy lőtávolság), minden települést el kell kerülniük. 

A hidegháború után azonban egyértelművé vált, hogy ez a kényelmes elképzelés többé nem lesz elegendő. Az 1991-es Öböl-háború igen sok tapasztalattal szolgált a világ hadseregei számára. Teljesen világos, hogy az irakiak hibáit soha senki nem fogja megismételni, ezért az amerikai hadsereg nem számíthat egyszerűen arra, hogy az ellenség majd legközelebb is áldozati bárány módjára hajlandó lesz nyílt terepen megütközni vele. Nemcsak azt kellett figyelembe venniük, hogy a világ lakosságának egyre nagyobb hányada él városokban, hanem hogy utánpótlási pontjaik is (Aerial and Seaports Of Debarkation) nagyrészt tengerparti városokban vannak, és ezek természetesen bármilyen fegyveres konfliktusban potenciális célpontok. Vagyis a múlt dicsőséges, festői síkságokon megvívott tankcsatáit szépen el lehet felejteni.

A változások szele természetesen hatással volt a hivatalos doktrínára is. Az amerikai páncélosegységek 2001-es útmutatója már a városi harc kérdéseire is kitér. 

A fejüket elméleti fejtegetésre adó „konzervhuszárok” a standard amerikai MBT, az M1A1 Abrams paramétereiből indultak ki. A dokumentum a HEAT (High–Explosive Anti–Tank) lőszer használatát írja elő, mivel kis lőtávolságon belül is hatásos (rövid időn belül élesíti magát), ergo városi környezetben ez a megfelelő. A harckocsi lövege függőlegesen 20 fok fölé nem mozdítható, és mivel feltételezhetően ezt az ellenség is tudja, valószínű, hogy a közelben lévő épületek 6.–7. emeletéről fognak tüzelni (már ha vannak ott ekkora épületek). 

Ami a gyalogsági támogatást illeti, az Abrams felépítéséből következik, hogy nem lehet rajta utazni a torony előtti részen (nincs elég hely, és zavarná a löveg mozgását), és mivel a tankot gázturbina hajtja, mögötte sem tanácsos haladni, hacsak nem szeretjük nagy forróságot. Természetesen előtte sem érdemes haladni, de azt hiszem ez elég egyértelmű. Az útmutató ezért előírja, hogy a gyalogsági fedezet a tank mellett kb. 5 méterre, libasorban haladjon. Amennyiben a tank egy egész rajt szállít, a parancsnoknak és a gránátosoknak a torony mellett, a lövészeknek a torony mögött kell lenniük. 

A városi harc jellegéből két körülmény logikusan következik. Számolni kell a lehetőséggel, hogy a felderítés elégtelen, ezért mindig biztosítani kell a megfelelő koordinációt és készen kell állni az önálló cselekvésre. Másrészt az ellenség képes igen gyorsan és észrevétlenül mozogni, ezért a lokalizálás után a legrövidebb időn belül likvidálni kell őket. 

A hagyományosan konzervatív szemléletű amerikaiak szerint a tankok feladata elsősorban a gyalogság tűztámogatása – ugyanakkor a gyalogosok feladata a tankok védelme az ellenséges páncélvadászoktól és a tankok holtteréből érkező támadásoktól. A városi harc előtt a rendelkezésre álló erőket támogató, roham– és tartalék egységekbe szervezni. A támogatóegység tankokból és Bradley harcjárművekből áll. A tartalék hagyományos feladata a kapcsolattartás, a szárnyak védelme, az ellenállási gócok felszámolása. A siker kulcsa az, hogy a főleg gépesített gyalogságból álló rohamegység a támogató egység segítségével harcálláspontokat vesz fel és így megveti a lábát a városban. 

A parancsnokoknak abból kell kiindulnia, hogy a tankok legfőbb erénye a nagy lőtávolság, és ezt kell leginkább kihasználni. Először az áttörési pontokat kell biztosítaniuk, a városba csak ezután hatolhatnak be. Feladatuk az, hogy a támadás kezdetén biztosítsák a jelentősebb városi útvonalakat, hogy a gyalogság gyorsabban támadhasson. Másodsorban felderítést kell végezniük. 

A cél az, hogy a támadók tűztámogatása a lehető legnagyobb területet fedje le az előnyomulás során. Ezért a legcélszerűbb támadási mód az, ha a tankok és harcjárművek két oszlopban haladnak a szélesebb utcák két oldalán, és tűz alatt tartják az utca másik oldalát, míg a gyalogos rajok mellettük és előttük haladnak. A Bradley-k feladata a kevésbé megerősített ellenséges bunkerek semlegesítése és a falak lerombolása. Nekem különösen tetszett a „ballistic breach” taktika leírása. Amennyiben a támadók arra gyanakodnak, hogy egy közeli épületben ellenség rejtőzik, a Bradley 25 mm-es gépágyújával egy hosszú sorozatot kell átlőni a falon úgy, hogy a fegyver csövét a tüzér csigavonalban mozgatja. Elvileg így van a legnagyobb esély arra, hogy odabent a legtöbb ellenséget kinyírják.  

Az amerikaiakkal ellentétben a franciák – nagyobb előrelátásról téve tanúbizonyságot, és bizonyára felhasználva egykori gyarmatosító tevékenységük tanulságait – nagy hangsúlyt fektetnek a városi lázongások és konfliktusok kezelésére és a békefenntartás feladataira. A francia hadsereg alapvetően két bevetési feladatot különböztet meg: „violence mastery” (nagy vonalakban az, amit az imént említettünk) és „coercion” (kb. a jó öreg konvencionális háború). Az előbbi során az erőszak minimalizálása a legfőbb cél. 

A francia doktrína kiemeli, hogy a páncélosok mindig erős pszichológiai hatással vannak az ellenségre, de bevetésükkel párhuzamosan ajánlatos erős propagandatevékenységet folytatni, mivel a páncélosok városi tevékenységét az ellenség rendszerint megpróbálja a saját céljaira kihasználni médiamanipuláció és hírverés útján. Másrészt a páncélosokat semmiképpen nem szabad kizárólag erődemonstráció céljából beküldeni egy városba, mert ez valószínűleg csak provokálni fogja az ellenséget, és statikus harcálláspontoknak sem szabad használni őket, mert egy utcasarkon elszigetelten álló tank kiváló célpontot kínál. 

Konklúzió 

Általában megállapítható, hogy egyetlen hadsereg páncélosegységei sincsenek felkészülve a modern városi harcra, szervezeti felépítésük, kiképzésük és parancsnoki filozófiájuk mindenképpen fejlesztésre szorul. Az ilyen hadviselés leghatékonyabb eszközei a zászlóalj szintjén, decentralizáltan működő összfegyvernemi rohamegységek – ennek megfelelően összfegyvernemi kiképzésre is szükség lesz. Harc közben biztosítani kell az up–to–date műholdas térképeket és az állandó rádióösszeköttetést, különben az egységek könnyen eltévednek és szétszóródnak. Gyors és váratlan rajtaütéseik könnyen összezavarják az ellenséget. 

A rájuk leselkedő másik legnagyobb veszély az elégtelen utánpótlás: a magas lőszerfelhasználás és a harc hevessége miatt egykettőre kifogynak lőszerből és üzemanyagból, de természetesen ettől függetlenül az utánpótlást szállító járműveket nem szabad gyalogsági támogatás nélkül utánuk zavarni a városba, ha szükség van rájuk. Általában érdemes a rohamegységek minden támogató járművét (utánpótlás–szállító és mentőjárművek) páncélzattal ellátni. A koordináció problémáját azzal is lehet könnyíteni, ha a parancsnokok mindig az elől haladó harcjárművekben vannak (persze a tűzharcban nem kell részt venniük, mint ahogy az amerikai tisztek 2003–ban Bagdadban, mert akkor nem a vezetésre koncentrálnak). Az összes harcjárműnek érdemes nyitott fedélzeti nyílásokkal mozognia, mert a fedélzeti géppuskák holtterét csak így lehet „betölteni”; a mesterlövészek jelentette veszélyt a támogató gyalogságnak kell semlegesíteni. 

Ami a fegyverzetet illeti, a közelmúlt tapasztalatai a reaktív páncélzat fejlesztését és minél szélesebb körű alkalmazását diktálják. 1995–ben Groznijban a csecsen fegyveresek szándékosan az orosz harcjárművek azon részeire tüzeltek, ahol nem voltak ellátva reaktív páncélzattal (a harc első szakaszában elvesztett orosz tankok 98 százalékát így lőtték ki). A tankok külső felületén lévő fémládákban nem érdemes semmilyen fontos felszerelést tárolni, mivel az ellenséges géppuska– és gránáttűz ezeket gyorsan elpusztítja (az amerikaiak 2003-as bagdadi rajtaütése során azért nem sikerült gyorsan megszerelni a sérült tankokat, mert az Abrams szerszámosládája a tank külsején lévő fémdobozban van, márpedig ezeket az iraki milicisták gránátjai gyorsan lerobbantották). 

Végszó gyanánt annyit, hogy az utóbbi évtizedekben a páncélosok városi alkalmazásától azért óvakodtak minden hadseregben, mivel meg voltak győződve arról, hogy ilyen harcban a páncélosok veszteségei aránytalanul magasak. Ami azt illeti, ezt a történelmi tények nem támasztják alá. Aachen-nél és Szuezben a tankegységek nem a városban, hanem a város külterületén vívott összecsapásokban vesztették el a legtöbb tankot. 

Jelenleg a városi harc egy kicsit olyan helyzetben van, mint a légi hadviselés az első világháború után – a körülményekből világosan látszik, hogy egyre nagyobb fontosságra fog szert tenni, ugyanakkor senki nem akar nagy figyelmet fordítani rá. Márpedig az ilyen hozzáállás mindig is megengedhetetlen luxusnak számított.